Fiatal szobrász
 

________________
SZÉP ERNŐ

Bent jártam az Akadémia-utcában, egy hüvös mükereskedésben.
A galéria legközepén ott áll, arccal az ajtó felé egy terrakotta alak, életnagyságban. (A szobor életnagysága nagyobb, mint a mi életnagyságunk, jelentékenyebb; szinte monumentális. Maguk nem igy látják?) Ez a szobor fiatal munkást ad, két combjára ejtett két sulyos kezével. Pillanatra az egyiptomi szobrok hatását érzem. Nyakig gombolt zubbony van rajta s az a vaskos munkásnadrág, az a vasalás, szabás nélkül való. Rendesen másik nadrág van még az ilyen munkásnadrág alatt, például a kazánkovácson, aki a cséplőgép mellett izzad vagy a cserepeseken, akik a háztetőn térgyepelnek. Kék szin az ilyen munkásnadrág; a szobron persze vörös, mert terrakotta. Meglepő tiszta, biztos alak. Alig van ráncolás a gunyán, a kezeken s az arc is szinte vonástalan; mintha levetette volna a rajzos bőrt és a csupasz arcizmok néznének simán az emberre. Mégsem hiányzik semmi, semmi, az ember szemének. Az arc nemcsak emberi, hanem személyes is. Valakié. S amellett fajtáé, korosztályé s a jelen időé. Látom modern, ugynevezett leegyszerüsitett, bátor dolog. De nem erőszakos, nem bigot kubizmus, nem amatőrség, nem svindli. A kövér munkáscsuha alatt ugy érezni, ott van pontosan minden izom és hajlat a maga helyén a testen. De az mind nem imponálna nekem, az csak ipar, ha akarom. Ennek a terrakotta teremtésnek lelke van, gondolata van. Szinte feszélyez a jelenléte. Ha hozzáütődném, mig körüllépkedem, félek, hogy azt hebegném: pardon. Nem nyomaszt, mert nem nyomasztó, hanem jelent valamit. Azt kell sejtenem, hogy közöm van hozzá, mint embertársaimhoz. Mit akar tőlem? nem tudom. Nem is törődik velem. Oly mély, oly nehéz némasággal néz az ajtóba, az utcára. Biztos hittel, vagy tiszta önfeledtséggel. Ez a szobor a szerelmes Müvészet gyermeke. Érzem és az érzésemre mindig esküszöm.
   - Ki csinálta kérem ezt a szobrot?
   - Ezt, egy fiatal szobrász. Még nincs neve.
   És aztán az igazgató ur megmondja nekem azt a nevet, ami még nincs: Mészáros László.
   Kérdem, hány éves az ilyen fiatal szobrász?
   - Lesz ugy huszonkettő-huszonhárom. Van itt neki még egy szobra, tessék csak jönni.
   A sarokba vezet az igazgató ur, az ajtó mellé: rögtön látom az aktok, ornamensek közt, melyik a Mészáros munkája. Pucér kis fiu, tizenkétéves forma. Gipsz. A szegény fiacskája. A munkáslegény erő volt, ez itt gyöngeség. Amazt mintha a nap sütné, ennek a gyereknek a fehér arcán holdsütést sejt az ember. Olyan, mint egy kis halott, mint egy szentecske. Olyan igaz kicsi fizikum, akár anya szülte volna. Elsuhan az eszemen a Petőfi szólása Shakespeare felől: megrabolta a természetet. Sovány, vérszegény ez a gipsz-gyerek. Érzek valamit, valamit, mintha ujjheggyel hozzáértek volna a szivemhez.
   - Mi az ára például ennek a szobornak?
   - Istenem ... százhusz pengő, százötven.
   - Istenem. Hát a nagy terrakottának?
   - Azért is szerencse volna háromszázat kapni.
   Persze gipsz az is, be van festve.
   Háromszáz pengő. Valamely alkotásért. Meg százötven vagy százhusz, esetleg száz.
   Van fogalmuk róla, nemde, milyet bukott a világ.
   Az igazgató ur bágyadtan jelzi, hogy a mai gazdasági viszonyok közt (vajjon hányszor hangzik el ez a mosolytalan kifejezés reggeltől estig az országban?), hogy a mai gazdasági viszonyok közt alig van chance rá, hogy valaki bejöjjön ide s megvegyen egy gipszet egy kezdő szobrásztól, pláne, hogy meg is önttesse. Álom!
   Miből élhet ilyen árva fiatal szobrász?
   Megkértem az igazgató urat, ha szerét ejti, küldje el hozzám ezt a Mészáros Lászlót, hadd ismerjem meg s hátha segitségére lehetek, ha egyébbel nem, biztató szóval.
   Harmadnap jelentkezett a szobrászfiu, három óra felé, mikorára kérettem. A találkozás a szabadban történt, a nyári vendéglő terraszán. Éppen megebédeltem, a feketét vártam.
   Ez a gyerek is fekete volt, feketeszemü, feketehaju.
   Szomoru, gyenge fiura számitottam és megállt az asztal előtt egy napsütött, izmos, sugár legény. (El is felejtettem, hogy a szobrászoknak erős fickóknak kell lenni.)
   Olyan akár egy gondtalan fiatal honvéd. A feszes barnapiros arca, mint a Jonathan-alma. Azért nem haragudtam. Hálistennek nem éhezik.
   - Ebédelt már?
   - Régen!
   - Akar feketekávét?
   - Inkább egy pohár sört, ha szabad.
   Hát ha megengedik, elmondom itt kurtán ennek a Mészáros Lászlónak az életrajzát, amit fölvettem tőle, plajbásszal, egynéhány számolócédulára, melyeket a főur engedett át szivességből. Valaki életkezdete, ki még nem nagy ember, ki álmai reggeli ködében közeleg, ki birkózik nézőközönség nélkül, beszél visszhang nélkül, arcába csak a nap tüz, nem a fotografus gépe lencséje. Titkos forrás fakad; ér kezd bukdosni köveken, gyökereken; csermely vonaglik cserje közt, a szabad gyepség felé; erős hizott folyó lesz talán, szép hidjai alatt, hajókkal a hátán, zsiros halakkal a hullámaiban üget a tenger végtelenje felé ... a Müvészet örökkévalóságába.
   Semmi lehangoló nincs ennek a müvészpályának a legelső strófáiban, nem kell félni.
   Huszonharmadik évét inhalálja Mészáros Laci, aki madárkortyokban fogyasztja a friss pohár sört, miközben felel a kérdéseimre.
   Alsó-Hernádon született.
   Egy falat földje volt a nagyapjának.
   Az apja vasmunkás lett, Csepelen telepedett meg, ott nőtt fel Laci Csepelen.
   Négy középiskolát járt.
   Az apja elvesztette az állását már mint müvezető.
   Lacit akkor odavette magához a nagyapja a tanyára, Alsó-Hernád alatt.
   Laci már az iskolában rajzolt, faragott.
   Sőt már az ovoda előtt kezdett el müvészkedni. Hároméves korában lerajzolt egy temetési menetet.
   Az ovodában a legsikerültebb rajza volt egy faág, rügyekkel. Hegyes ceruzát kért ehhez a rajzhoz.
   Sokat rajzolt krétával, palánkra, meg otthon az ajtókra, szekrényre. Állatot, ember. Kikapott persze.
   Mikor már a nagyapjánál kocsiskodott, tizenötéves korában, Cserny József kereskedelmi akadémiai tanár ur, aki tudott még Csepelről a müvészkedő gyerek felől, iratott neki Alsó-Hernádra, nem volna-e kedve ötvösinasnak beállani.
   (Azt mondja Mészáros László, ez volt az élete legnagyobb szenzációja, hogy levelet kapott a tanyára.)
   Laci feljött, bevonult a Kiss Ferenc ötvösmühelyébe.
   Az első napokban, takaritás közben, fölfedezett Kis Ferencéknél egy nagy elefánt könyvet, az volt ráirva: das blaue Buch. A renaissance volt a könyvben. Meglátta Michelangelo szobrainak a fotografiáit. (Fogalma se volt persze Michelangelo felől.)
   Michelangeloba beleszeretett. A Dávid alakja lett a legszebb álomkép a lelkében.
   Éjszaka fölkelegetett (otthon lakott Kispesten, az apjánál, aki tejkereskedő lett) és aztán faragott fából, kőből, téglából mindent, ami eszébe jutott.
   Tizennyolcéves korában felszabadult Kis Ferenc ötvösmesternél.
   Akkor Cserny tanár ur pártolásával beiratkozott az Iparmüvészeti Főiskolába, a szobrászati szakra. Fölvitt egy olajágat, agyagba mintázva, bemutatni. Ez nem volt kielégitő.
   Erre csinált egy magyaros ornamentikát. Fölvették.
   Azalatt a három év alatt, mig növendék volt (ingyenes), az apjánál kocsiskodott a kosztért, kvártélyért. Hajnalban ő hordta be Pestre a tejet, csarnokokba meg magánosokhoz. Kétkerekü kordén járt, csacsival. Fabakancs volt a lábán, a cipőt csak délelőttre huzta fel, a főiskolába.
   Késő este meg éjszaka megtanulta magánosan a szobrászattal járó technikát, blindformát, darabformát, mükő-tömitést satöbbit. Aludni nem igen aludt, azt nem muszáj.
   Az éjjeli technikus studiumai mellett Dávid-maszkokat öntött, eladta a növendékeknek, aztán orrokat, kezeket, szájakat készitett a gyengébb növendékeknek, kis pénzekért. ebből ruházkodott és vett magának anyagot a technikához.
   Mikor az Iparmüvészeti Főiskolát elvégezte, ott maradt az apjánál, tovább kocsiskodott. Amellett elkezdett komolyabban dolgozni.
   Az első portréja egy lehunyt szemü leányfej volt; arról a kispesti leányról mintázta, akit szeretett. Ez a leány nagyon is polgári lelkecske volt, nem tudott    Lacival szállani; hamar kitértek egymás utjából.
   Egyszer csak jött az égi szerencse: Szirontai Lotka Istvánné urhölgy portrérendelése. Kétszázötven pengő.
   És utána egy kispesti orvos a kisleányát mintáztatta meg Lacival. Háromszáz pengő.
   Ez tavaly volt. Laci mütermet épitett magának Kispesten.
   Leszállott a csacsis kordéról, mindörökre. Most már profi szobrász.
   Küzködik, gyönyörüségesen.
   Itt-ott valamit valahogy el lehet adni.
   Száz pengőből megél egy hónapban, még vissza is ad.
   A Margitszigetet most látta először életében.
   Várjunk, könyörgöm. Tolakodó mód megkérdeztem Mészáros László fiatal müvészt, pótolta-e valaki a szivében azt a helyt, ahonnan az a lehunyt szemü kispesti leány kivonult?
   Ó igen.
   Van uj leány, van, aki szereti. Irodista, százhusz pengőt keres havonta. Csak addig, mig ő (Laci) boldogul és magához veszi, az egész életre.
   - Hogy szeretik egymást? ... várnak?
   - Nem. Egészen szeretjük egymást.
   - Mióta?
   - Tavaly óta, nemsokára kezdtük, ahogy összetalálkoztunk.
   Mint a láng, ugy repked a szó a Mészáros László meggyszin ajkairól, vizes fogai közül.
   Oly elfogult lettem ... a széken a kalapja felett ott hever a fiatal szobrásznak a két kimosott svédutánzat keztyüje.
   - Lám, milyen elegáns keztyüje van.
   - Van. Muszáj kérem reprezentálni.

Ujság, 1929. junius 16., vasárnap