Rendszerváltások és emlékművek
________________
PÓTÓ JÁNOS
A neves lengyel újságíró, Ryszard Kapuciński Iránról szóló könyvében idézi
a teheráni Khaján című napilap riportját:
"- Ön, Gholám, nagy népszerűségnek örvend kerületében mint a sah szobrainak
lerombolója, úgy is mondhatnánk, hogy ebben a szakmában szinte veterán.
- Így van. Először az öreg sah, vagyis Mohammad Rezá szobrát romboltam le
[19]41-ben, amikor le kellett mondania. Még emlékszem, hogy ujjongott a város,
amikor híre kelt, hogy az öreg sah távozik. Mindenki azon nyomban nekiesett
a szobornak. Akkor még egészen fiatal voltam, és segítettem apámnak, aki
a szomszédokkal együtt azt a szobrot döntötte le, amit Rezá Khán a mi kerületünkben
állíttatott fel magának. Azt is mondhatom, hogy ez volt a tűzkeresztségem.
- És üldözték ezért?
- Akkor még nem. Abban az időben, az öreg sah távozása után egy ideig szabadság
volt. A fiatal sahnak még nem volt elég ereje, hogy ránk kényszerítse a hatalmát...
- Emlékszik még [19]53-ra?
- Már hogyne emlékeznék, hisz ez volt a legfontosabb esztendő; akkor ért
véget a demokrácia, és kezdődött el a másik rendszer. Mindenesetre jól emlékszem,
hogy amikor a rádióban bejelentették: a sah Európába menekült, az emberek
kitódultak az utcára, és döntögetni kezdték a szobrokat. Meg kell mondani,
hogy a fiatal sah alighogy trónra lépett, egyfolytában szobrokat állíttatott
az apjának meg magának, így hát jócskán volt mit ledönteni...
- No és sikerült minden szobrot megsemmisíteni?
- Igen, minden simán ment. Mire a puccs után a sah visszajött, egyetlen Pahlavi-szobor
se maradt. De rögtön újabb szobrokat állíttatott az apjának és magának... Mi
ledöntöttünk egyet, erre ő hármat állíttatott fel helyette, mi leromboltuk
azt a hármat, erre ő nyomban tizet emeltetett. Nem volt se vége, se hossza.
- Később aztán újra nekilátott a munkának, igaz?
- A dolgot [19]63-ra terveztük, vagyis annak a felkelésnek az alkalmából
akartunk döntögetni, mely azután robbant ki, hogy a sah börtönbe vetette
Khomeinit. Csakhogy akkor a sah olyan vérfürdőt rendezett, hogy nem volt
időnk semmit se ledönteni... Az alkalmas pillanatra vártunk, és töviről hegyire
átgondoltunk, begyakoroltunk, előkészítettünk mindent. Az utolsó forradalom
alatt, vagyis [19]79-ben az volt a baj, hogy nagyon sok amatőr látott neki
a munkának, sok volt a baleset, mert a szobrokat a fejükre rántották. Egy
szobrot nem könnyű ledönteni, ehhez szaktudás és nagy gyakorlat kell. Tudni
kell, hogy milyen anyagból készült, mekkora a súlya, magassága, odahegesztették-e
körös-körül vagy csak cementtel van odaerősítve; aztán még azt is tudni kell,
hogy hová hurkoljuk a kötelet, melyik oldalára döntsük, s hogy aztán hogyan
kell szétrombolni. Mi már akkor kidolgoztuk a módszereket, mikor a sah új
szobrot állíttatott. Ez jó alkalom volt, hogy mindent pontosan szemügyre
vegyünk, vagyis hogy milyen a szobor felépítése, üres-e belül vagy tömör,
és ami a legfontosabb - hogyan kapcsolódik a talapzathoz, miképpen erősítették
oda.
- Sok időt áldozott erre?
- Azt meghiszem! ...De bevallom, volt idő, amikor magam is kételkedni kezdtem
benne, hogy képesek leszünk-e lerombolni ennyi temérdek szobrot. Hiszen százával
állították fel őket. Olyan keményen dolgoztunk, hogy szakadt rólunk a veríték.
A kezem csupa bőrkeményedés meg hólyag volt.
- Ezek szerint a maga munkája, Gholám, nagyon érdekes lehetett.
- Nem munka volt ez, hanem kötelesség. Nagyon büszke vagyok rá, hogy a sah
szobrainak lerombolója lehettem..."
Vajon miért tekintette Gholám - és elhagyva immár Iránt, tegyük hozzá: sok magyarországi
társa - életművének a szobordöntést? És a sah - vagy általánosabban fogalmazva
a politikai hatalom - vajon miért fordít oly nagy gondot emlékművek felállítására?
Miért járnak együtt, pontosabban miért kezdődnek a 20. századi rendszerváltozások
szinte törvényszerűen az előző kurzus emlékműveinek ledöntésével vagy - kulturáltabb
viszonyok közt - eltávolításával? Ahhoz, hogy ezekre a kérdésekre válaszolni
tudjunk, röviden át kell tekintenünk a köztéri szobrok és a politikai hatalom
kapcsolatrendszerét. Meg kell vizsgálnunk, miért is léteznek egyáltalán politikai
emlékművek.
Emlékművek és politika
A köztéri szobrászat egyik alapvető sajátossága a nyilvánosság. Az tudniillik,
hogy ezek a művek az utcákon, tereken állnak, állandóan a polgárok szeme előtt.
A műfaj nyilvánosságának következménye, hogy a látszólag csupán történeti,
valójában történeti és politikai értékeket megjelenítő emlékművek szorosan
kapcsolódnak a mindenkori politikai hatalomhoz. A politikai hatalomnak ugyanis
alapvető érdeke, hogy a társadalmi nyilvánosság elé kerülő produktumokat ellenőrizze.
Az ellenőrzés mikéntje természetesen erősen függ attól, hogy a hatalom diktatórikus
vagy demokratikus jellegű. De ez a kérdés még egy demokratikus politikai hatalom
számára sem lehet közömbös. Arra ugyanis még nem volt példa a történelemben,
hogy valahol a fennálló politikai rendszerrel ellentétes jelentésű emlékművet
állítottak volna fel nyilvánosan. Minden emlékmű tehát elsődlegesen a felállítása
idején létező politikai viszonyokhoz idomul.
Az emlékművek további alapvető sajátossága, hogy az állandóság igényével állítják
fel őket, ezért maradandó anyagból (kőből, bronzból) készülnek, s mindezek
következtében meglehetősen drágák. Ebből adódóan funkciójuk nem csupán az ábrázolt
történelmi esemény tényszerű megjelenítése, hanem - szimbolikus formában -
az ábrázolt tartalmon túlmutató, általános érvényű jelentést hordoznak. Ez
az általánosító szimbolika teszi alkalmassá az emlékműveket arra, hogy propagandaeszközként
funkcionálhassanak, mégpedig úgy, hogy a szimbolikus jelentéstartalom illeszkedik
az éppen uralmon lévő politikai ideológiához. Az emlékművek tehát csupán látszólag
a történelmi kultusz tárgyai, lényegük szerint valójában politikai szimbólumok.
Minden politikai propaganda előszeretettel idézi a múltat. A tömegek meggyőzésének
egyik legkézenfekvőbb módja ugyanis a jelennel hasonlóságot mutató, de egyszer
már lejátszódott, tehát ismert végeredményű események, folyamatok párhuzamba
állítása a jelennel. Ezek a helyzetpárhuzamok azonban óhatatlanul sematikusak,
mivel a történelem sohasem ismétli önmagát. Ráadásul a politikai propaganda
nem csupán azzal torzít, hogy sematizálja, egyszerűsíti a múltat, hanem azzal
is, hogy a történelem szövetéből csak az általa "haladónak", saját elődjének
tekintett személyeket, eseményeket emeli ki. Ez a sematizált történelemkép
jelenik aztán meg a politikai propaganda különböző műfajaiban, a szónoklatokban,
vezércikkekben, emlékműveken stb.
Az emlékműveken ez az immár többszörösen eltorzított történelemkép még sematikusabb
lesz azáltal, hogy az emlékmű szimbolikájában közérthető formában kell megjelennie.
Ennek eredménye, hogy a szimbólumok konkrét megjelenési formája az emlékműveken
általában közhely, tehát ugyanazok a motívumok ismétlődnek különböző korok
különböző emlékművein. Végezetül ugyancsak a sematizálás eredménye, hogy az
emlékművek által megjelenített általános érvényű értékek nem tudományos jellegűek,
azaz nem történelmi értékek, hanem politikai jellegűek, tehát a felállítás
korának politikájához kötődő ideológiai értékek.
A nyilvánosságban és az állandóságban rejlik az emlékmű hatásának egyik titka:
az állandó jelenlét a propaganda célpontja, a társadalom hétköznapjaiban. Látszólag
ez ellentmondásnak tűnhet, hiszen ami állandóan szem előtt van, az hamar megszokottá
válhat. S valóban: mikor új egy emlékmű, vagy amikor először látjuk, megnézzük,
tudatosan próbáljuk értelmezni, később azonban általában alig-alig érzékeljük,
csak rápillantunk, beleolvad, beleszürkül környezetébe. Csakhogy ami megszokottá
vált, annak a létét elfogadtuk. Elfogadtuk, hogy ott van, hogy olyan, hogy
arról szól.
A reklámpszichológusok tömeges kísérletek alapján bizonyították, hogy hasonló
dolgok közt válogatva fontos befolyásoló tényező az ismertség foka: minél ismerősebb
valami, annál vonzóbb. E tekintetben a politikai propaganda is a reklám egy
fajtája, csak egy sajátos "árut" - múltképet, jelen-ideológiát stb. - kíván
megismertetni, elfogadtatni, "eladni". Az is ismert, hogy a befolyásolással
szembeni ellenállás annak függvényében erősebb vagy gyengébb, hogy az a meggyőzendő
egyén fontos vagy kevésbé lényeges érdekeit érinti. Könnyen hagyjuk tehát meggyőzni
magunkat egy új mosópor vagy fogkrém előnyeiről (hacsak nem annyira drága,
hogy megvásárlása lényeges anyagi érdekeinket sértené), de egzisztenciális
szempontból a történelmi tudat is a "kevésbé lényeges" kategóriába sorolható.
Van azonban az emlékmű propaganda-hatásának egy másik aspektusa, ami ellentmondani
látszik a szürke, hétköznapi megszokásnak és nem tudatos elfogadásnak. Ünnepnapon,
"az évfordulón" az emlékmű kiemelkedik a megszokottságból: a tömeg nem megy
el mellette, hanem köréje gyűlik, nemcsak megszokottan rápillantanak, hanem
megnézik, miközben a politikusok szónoklatait hallgatják, s koszorúk virágainak
és szalagainak színei törik meg a márvány és a bronz egyhangúságát. Az ünnepség,
a politikai vezetők személyes jelenléte mintegy újra feltölti ideológiával
az emlékművet, aktualizálja mondanivalóját. Hiszen a politikai szféra az ünnepség
megrendezésével éppen azt jelzi, hogy változatlanul igényt tart arra a legitimációra,
amelyet az emlékmű kifejez. Az emlékmű évfordulós, ünnepi hatása tehát nemhogy
ellentmond a hétköznapi, látszólag észrevétlen hatásnak, hanem az évente ismétlődő
tudatosítással, a lecke újra és újra fölmondásával kiegészíti, erősíti ezt
a hatást.
Az évfordulós hatás ugyanakkor a politikai propagandaszándékok árnyaltabb bemutatására
is alkalmas. Jelezheti, jelzi ugyanis azt is, hogy a politikai propaganda milyen
fontosságot tulajdonít adott pillanatban az esetleg évtizedekkel korábban felállított
emlékmű hordozta értékeknek. Ha ugyanis a miniszterek helyett egyszer csak
az osztályvezetők jelennek meg koszorúzni, vagy esetleg már ők sem, és lassan
elmaradnak az évfordulós ünnepségek, ha tehát elmarad az újratudatosítás fázisa,
a propaganda éppen a meggyőzés hiányával jelzi: a politika immár nem tart igényt
az emlékmű által nyújtott legitimációra.
Ha tehát megszűnik az emlékművet emlékműként fenntartó mögöttes politikai,
ideológiai bázis, ha időről-időre nem szakralizálódik, nem töltődik fel újra
az emlékmű, akkor propagandahatása lassan elenyészik, megszűnik politikai emlékmű
lenni. Gyökeres politikai fordulatok, rendszerváltások idején drámai gyorsasággal
mehet végbe ez a folyamat, s hónapok alatt válhatnak korábban esetleg irritáló,
indulatokat ébresztő szimbólumokból megmosolyogtató, üres formák.
Mindezek után aligha válik érthetővé, hogy a politikai rendszerváltásoknak
miért szinte szükségszerű velejárójuk a köztereken végrehajtott tisztogatás.
Talán segít ennek megválaszolásában, ha áttekintjük azokat a konkrét történelmi
helyzeteket, amelyekben az emlékművek "rendszerváltása" végbement.
Hagyományok és módszerek
A történeti-politikai emlékművek a 19. század második felében jelentek meg
Budapesten, tömegessé pedig a 20. század folyamán váltak, így az első "rendszerváltozás",
az önkényuralmat a kiegyezéssel felváltó dualizmus csupán egyetlen ilyen alkotást
örökölt, a műfaj első hazai reprezentánsát, az 1852 óta a Dísz téren állt Hentzi-emléket.
S bár a kiegyezés nem jelentett radikális rendszerváltást, hiszen azt a Ferenc
Józsefet koronázták magyar királlyá, akiért Hentzi harcolt, a Buda visszafoglalásakor,
1849-ben meghalt császári tábornok emlékműve sem kerülhette el sorsát. Miként
a budapesti szobrok egyik első krónikása, Liber Endre írta: "Hentzi tábornok
szobra... a maga idegenszerű gótikájával és keserű emlékeivel sohasem férkőzött
a polgárság lelkébe, úgyhogy jóformán a szobrok életének történetébe bele sem
tartozik. ...a század végén [1899-ben], a magyar nemzet hő vágyának meghallgatásaként
távolítják onnan el, hogy a hűvösvölgyi hadapródiskolában álljanak mellékalakjai
mindaddig, míg a háború utáni forradalmak rombolásai el nem pusztítják azokat."
A "keserű emlékeket" idéző alkotás tehát a kiegyezést követően még három évtizedig
emlékeztetett a dualista rendszer születésének árnyoldalaira, miközben Budapesten
szinte gombamód szaporodtak a köztéri szobrok, különösen az emlékművek. (A
köztéri szobrok száma a kiegyezés és a századforduló között csaknem megduplázódott,
majd 1918-ig ismét megkétszereződött, de a történeti-politikai emlékművek arányának
növekedése még látványosabb: számuk a kiinduló 1-ről a századfordulóra 19-re,
majd 1918-ig 56-ra nőtt.) A szobrok túlnyomó többsége ma is áll, az akkori
közelmúlt politikus-emlékművei és a történelmi emlékek közül is csupán néhány
lesz majd az 1945 utáni rendszerváltások áldozata (a politikus-emlékművek közül
Bartha Miklós, Rudolf trónörökös és - nem politikai okokból - gróf Andrássy
Gyula szobra, a történelmiek közül a Millenniumi emlékmű Habsburg-szobrai mellett
csupán gróf Pálffy János és Werbőczy emlékműve). Ennek magyarázata talán abban
keresendő, hogy a dualizmus korában többé-kevésbé megállapodott megítélésű
történelmi és politikai értékeknek és személyeknek állítottak emlékeket. A
történeti emlékek egy évezredből szemelgethettek, s Bocskai, Bethlen, Zrínyi,
Pázmány stb. ekkor már régóta a magyar panteon részei, de a korszak végére
a közelmúlt politikusai (Széchenyi, Deák, Eötvös, Kossuth stb.) is azzá váltak.
Az I. világháborús összeomlásból születő magyar köztársaság fennállása öt hónapja
alatt semmi érdeklődést nem mutatott az emlékművek iránt - nem így azonban
a még ennél is rövidebb ideig regnáló tanácsköztársaság. Aligha véletlen ez,
hiszen a KMP vezetőinek egy része abból a Szovjet-Oroszországból tért haza
1918 őszén, ahol akkor már javában folyt "a monumentális propaganda lenini
tervé"-nek megvalósítása. (Alig fél évvel a bolsevik hatalomátvétel után, 1918
áprilisában jelent meg Lenin aláírásával a Népbiztosok Tanácsának rendelete
"A cárok és kiszolgálóik tiszteletére állított emlékművek lebontásáról és az
oroszországi szocialista forradalom emlékművei terveinek kidolgozásáról"; 1918
nyarán a Népbiztosok Tanácsa többször is foglalkozott a kérdéssel, és Lenin
is újra és újra visszatért rá levelezésében.) Jelmondatok, plakátok a házfalakon,
gipsz-emlékművek a köztereken - így festettek 1918 őszén az orosz nagyvárosok,
ahonnan a KMP vezetői hazatértek, s hatalomra jutva azonnal hozzákezdtek a
minta másolásához. A közismert május 1-jei dekoráció még csak eltakarta az
emlékműveket (vörös földgömbök burkolták a Körönd szobrait, ugyancsak vörös
drapéria borította be a millenniumi emlékművet, az obeliszken egy óriási gipsz-Marx
ölel át, "egyesít" két gipsz-munkást stb.), de megkezdődött a múlt szimbólumainak
átértelmezése is. A Millenniumi emlékműről - mintegy megpecsételve Magyarország
kiválását az Osztrák-Magyar Monarchiából - hivatalosan leemelték az összes
Habsburg uralkodó szobrát, a múltból is törölni kívánva a Habsburgokat (ez
a fajta múlt-stilizálás előfordul majd még néhányszor); ugyanakkor megjelent
egy új, radikális módszer is (szintén hagyományt teremtve): a "spontán népharag"
megsemmisítette, szétverte a háborús szenvedésekért felelősnek tartott Ferenc
József szobrát. (A tanácsköztársaság után aztán az összes Habsburg uralkodó
visszakerült a Millenniumi emlékműre, s az alkotó, Zala György újramintázta
Ferenc József szobrát. De míg a császár és király az életében készült és 1919-ben
összetört szobron a "magyarságát" hangsúlyozó huszártábornoki egyenruhát viselt,
addig az új változaton, amely a "király nélküli királyságban" készült, koronázási
palástban feszített Szent Istvánnal átellenben.)
A Horthy-korszak tehát könnyen málló plakátokon és gipszeken kívül semmi "maradandót"
nem örökölt a tanácsköztársaságtól, így rombolnia sem volt mit; ugyanakkor
felvállalta a dualizmus szimbólumkészletét, s a saját, direkten politizáló
emlékművei tömegével "gazdagította" a köztereket. A két világháború közt csaknem
másfél száz szobrot állítottak fel Budapesten, s ezeknek immár több mint a
fele sorolható a történeti-politikai emlékművek közé.
Legnagyobb csoportjukat természetesen az I. világháborús hősi emlékművek alkotják.
Szinte minden kerület megalkotta a maga helyi hősi emlékét, ugyanakkor egy
sor társadalmi és foglalkozási csoport is a maga országos emlékművét (tiszti
hősi emlék, postások hősi emléke, MÁV hősi emlék, tüzérek hősi emlékműve stb.).
1917-ben ugyanis belügyminiszteri rendelet kötelezte az önkormányzatokat I.
világháborús hősi emlékművek állítására, 1925-től pedig központi "ideológiai
zsűri", a Hősi Emlékművek Bíráló Bizottsága ügyelt helyes politikai mondanivalójukra.
Nem a véletlen műve tehát, hogy az országban százszámra felállított emlékművek
formailag oly hasonlóak, s tartalmi, politikai üzenetük is azonos: látszólag
csupán az I. világháború halottainak, valójában - feliratukban kimondva vagy
csak szimbolikusan jelezve - "az ezeréves határokért" elhunytaknak állítottak
emléket. (Ez volt a felirata a központi I. világháborús emlékműnek, a Millenniumi
emlékmű előtt 1929-ben felavatott Nemzeti Hősök Országos Emlékkövének.) Az
I. világháborús hősi emlékművek tehát kegyeleti jellegükön túl a Horthy-korszak
politikai irredentizmusának kimondott vagy látens hirdetői is voltak.
A korszak politikai ideológiájának központi eleme, az irredentizmus, nem csupán
ilyen közvetett, hanem direkt formában is megjelent a budapesti emlékműveken.
Már fél évvel a trianoni béke után felavatták a Szabadság téren az irredenta
szobrokat, 1928-ban ugyanitt a Horthy-korszak revíziós szimbólumkészletének
szinte minden elemét felvonultató Ereklyés Országzászlót, 1932-ben ugyanitt
a Magyar Fájdalom szobrát stb. Az Ereklyés Országzászló talapzatán például
a következő feliratok álltak: "A mi országunk a Kárpátok országa, Nagy-Magyarország.
896-ban alapította Árpád fejedelem, fennmarad a világ végezetéig"; Magyar Hiszekegy;
"Jövő nagyságunk alapját múltunk nagyjai rakták le"; "Hungary's Place in
the Sun" (Magyarország helye a nap alatt - Lord Rothermere 1927. június 21-ei,
Daily Mail-beli cikkének címe); "I trattati di pace non sono eterni" (A békeszerződések
nem örökérvényűek - Mussolini kijelentése a római szenátus 1928. június 5-ei
ülésén). De Trianonra emlékeztetett a zászlórúd csúcsán lévő esküre emelt kéz
(Horthy jobb keze) és az örökké félárbocra eresztett lobogó is.
A [közel]múltat végképp eltörölni... (1945)
Magyarország 1945 utáni történelmében háromszor változott meg a politikai
rendszer. Először 1945-ben, amikor a Horthy-korszakot, illetőleg a rövid életű
Szálasi-rezsimet demokratikus koalíció váltotta fel. Ez a korszak mindössze
néhány évig tartott, s fő jellemzője a kommunista párt egyre erőszakosabb fellépése
és a politikai hatalom korlátozott szuverenitása. Az ország szovjet megszállás
alatt állt, s a politikai vezetés lényeges kérdésekben csak a szovjet túlsúlyú
Szövetséges Ellenőrző Bizottsággal egyeztetve dönthetett.
Az első politikai rendszerváltás hivatalosan csupán az emlékművek egy szűk
körét érintette, az irredenta politikai emlékműveket. Mivel az 1945-ben hatalomra
került koalíció szakított az irredenta politikai célokkal, ezért a kifejezetten
irredenta emlékműveket eltávolította. A háborúban vesztes országként nem is
volt más lehetősége, mivel ezek a szobrok sértették két győztes szomszédállam,
Csehszlovákia és Jugoszlávia érzékenységét. Az irredenta szobrokat már 1945
augusztusában leemelték talapzataikról, s valószínűleg ugyanerre a sorsra jutott
volna az Ereklyés Országzászló is, ha a szovjetek már tavasszal le nem bontják
- ennek helyére állították ugyanis saját emlékművüket. (1945. május 1-jén,
amikor a Szabadság téri szovjet emlékművet avatták, táblákat tűztek a félkörben
álló irredenta szobrok elé, amelyek a szomszédos országokkal fennálló barátságot
éltették.) A Magyar Fájdalom szobra egyszerű női akttá változott, miután levették
talapzatáról (csupán a felirata mondta ugyanis el, hogy "ez a szobor a trianoni
szerződés által elrabolt gyermekei sorsát sirató Magyarország fájdalmát jelképezi..."),
a Magyar Igazság kútja pedig egyszerű díszkúttá lett, miután levésték feliratát.
Az irredenta emlékművek eltávolítása tehát hivatalosan történt, részben külső
és szovjet nyomásra, de a koalíció valamennyi pártjának egyetértésével. Ugyanakkor
eltüntettek, ledöntöttek más szobrokat is, előrevetítve ezzel a következő rendszerváltás
tisztogatásait. Kommunista és szociáldemokrata aktivisták döntötték le az 1919-es
tanácsköztársaság áldozatainak állított Nemzeti vértanúk emlékművét, az "évszázados
úri elnyomás" szimbólumának tartott Werbőczy-szobrot, vagy az "egyházi reakció"
szimbólumának tekintett Prohászka püspök szobrát. A baloldali pártok ekkor
még szovjet segítséggel sem voltak olyan erősek, hogy demokratikus úton érjék
el a nekik nem tetsző művek eltávolítását, ezért az utcára küldött embereik
egyszerűen ledöntötték és összetörték őket. A kommunista vezetésű rendőrség
pedig "természetesen" sohasem találta meg a tetteseket, pedig gyakran fényképek
is készültek az akciókról, transzparensek, zászlók alatt vonultak fel a tett
színhelyére, szóval igazi happening keretében történt a szobordöntés. Az akciózás
célja aligha lehetett más a baloldali pártok részéről, mint erőfitogtatás és
üzenet a régi rend és az egyház képviselőinek, de ugyanakkor a polgári koalíciós
partnereknek is: "miénk az utca, bármit megtehetünk", egyúttal a baloldali
pártok "tettrekészségének", "határozottságának" bizonyítéka a demokráciával
"bíbelődő" koalíciós partnerekkel szemben.
Egyértelműen mutatja ezt a türelmetlen erőfitogtatást a Nemzeti vértanúk emlékművének
sorsa. Ezt 1934-ben állították - a korabeli frazeológia szerint - "a proletáruralom
alatt lemészárolt polgárok" emlékére. Eltávolítását a Fővárosi Közmunkák Tanácsa
már 1945 áprilisában elhatározta, Budapest kommunista polgármestere, Vas Zoltán
pedig augusztus elején írásban is elrendelte (egyébként Mihályfi Ernő kisgazdapárti
törvényhatósági bizottsági tag sürgetésére), de a hivatal késlekedett végrehajtani
a határozatot. Alig hihető, hogy szabotáltak volna, hiszen a szobor eltávolításával
minden párt egyetértett, inkább a háborús romok eltávolításával és a lakások
helyreállításával lehettek elfoglalva. Közeledett az ősz. 1945. szeptember
30-án aztán képes beszámolók jelentek meg a lapokban: "...dicstelen véget ért
az ellenforradalom halottait dicsőítő emlékmű. Budapest népe ledöntötte a gyűlölt
szégyenoszlopot." A fotókon mindenesetre látszik: "Budapest népe" Magyar Kommunista
Párt feliratú zászló alatt vonult fel szobrot dönteni.
E rövidke korszak új emlékműveire nem kell sok szót vesztegetnünk, mivel ekkor
kizárólag szovjet hősi emlékművek készültek. Kezdetben, 1945 első felében maguk
a szovjetek építtették őket. Ilyen volt Budapesten a Vigadó téren, a Gellért
téren és a Szabadság téren felállított emlékmű. Ezeknek a helyét is a szovjetek
jelölték ki, ők végeztették el a kivitelezési munkákat is, az önkormányzatra
csupán a számlák kifizetése maradt. A későbbi szovjet emlékművek felállításába
a szovjet parancsnokság nem szólt bele ilyen direkt módon, de az önkormányzati
vagy kormányzati döntésre emeltek mögött is mindig kimutatható a szovjet nyomás.
Jó példája ennek a mindmáig legnagyobb méretű magyarországi emlékmű, a gellérthegyi
szovjet emlékmű felállításának története. Bár létrehozását a Budapesti Nemzeti
Bizottság kezdeményezte (1945. január), majd a nemzetgyűlés törvényben rögzítette
(1945. szeptember), s a kivitelezési munkálatokat először a Honvédelmi, majd
az Építés- és Közmunkaügyi Minisztérium irányította, az alkotót, Kisfaludi
Strobl Zsigmondot Vorosilov marsall választotta ki (1945. január), ő rendelt
szovjet művészeket tanácsadóul Kisfaludi Strobl mellé (1945. október). Ők aztán
megváltoztatták a szobornak a Polgármesteri Hivatal által kijelölt helyét (a
Horváth-kert helyett a Gellérthegy) és méreteit (8-10 méter magasság helyett
csaknem 35 méter). Maga Vorosilov végig figyelemmel kísérte az emlékmű munkálatait,
a szovjet parancsnokság pedig többször sürgette a munka befejezését a magyar
kormánynál. Hivatalosan minden határozatról és minden változtatásról az illetékes
magyar hatóság döntött el, de úgy, hogy mindig "tekintettel volt a Szovjet
Ellenőrző Bizottság [sic!] óhajaira is" - miként egy iratban olvasható.
...a távolit pedig a jelenhez igazítani (1948)
A következő politikai rendszerváltás 1948-ban következett be, az egyesült
kommunista és szociáldemokrata párt hatalomátvételével. Az emlékművek körében,
a Magyar Dolgozók Pártja vezetésével, két év alatt véghezvitték azt a tisztogatást,
amelynek jelei már az előző korszak spontán szobordöntögetéseiben megmutatkoztak.
Eltávolították az összes korábbi politikai emlékművet, az egyházi emlékeket
pedig templomkertekbe, temetőkbe száműzték a közterekről. A történelmi emlékművek
közti tisztogatásnak áldozatul esett szinte az összes Habsburg-szobor, még
Ferenc József feleségének, a magyarok által mindig tisztelt Erzsébet királynénak
a szobrát is lebontották. (Egyetlen Habsburg-szobor maradt a helyén, a 19.
század első felében élt József főhercegé, akit "magyar-Habsburg"-ként tisztel
a történetírás.) A kommunista propaganda és történetírás ugyanis az idegen
elnyomás korának tekintette azt a négyszáz évet, amelyben Magyarország trónján
a Habsburgok ültek. Így a magyar történelem ezer évét bemutató Millenniumi
emlékműről ismét lekerültek a Habsburg-uralkodók, s helyükre a Bécs-ellenes
függetlenségi harcok vezetőinek szobrait helyezték. (Jól mutatja az emlékmű
tudatos ideológiai átfésülését a Habsburgok száműzésén kívüli egyetlen változás:
lecserélik a Könyves Kálmán szobra alatti domborművet. Az eredetin a király
Magyarországhoz csatolta Horvátországot és Dalmáciát, az újon ugyanő megtiltja
a boszorkányégetést. A hongyarapítás helyett a felvilágosodott gondolkodás
sematizálódott történeti értékké.)
Itt már természetesen szó sem lehetett utcai akciózásról, spontán népharagként
feltüntetett, valójában szervezett szobordöntögetésekről, hiszen azok voltak
hatalmon, akik a korábbi akciókat megszervezték. Szoborrombolásokra ebben a
korszakban csak az 1956-os forradalom napjaiban került sor, aminek a Rákosi-korszak
szimbólumává emelkedett Sztálin-szobor mellett elsősorban szovjet emlékművek
estek áldozatul. (Ez utóbbiakat aztán 1956 után mind visszaállították.)
A szocialista rendszer tehát igyekezett a közelmúltat végképp eltörölni, a
távolabbi múltat pedig a jelen igényei szerint átírni. Ugyanakkor az, amit
az eltüntetett emlékművek helyére állított a négy évtized alatt, rendkívül
egysíkú, didaktikus és torz történetszemléletet mutat. Szovjet emlékművek százai
épültek országszerte, Budapesten pedig 27, miközben egyetlen olyan mű sem készült,
amely a második világháború magyar áldozatainak állított volna emléket. Minden
önkormányzat megalkotta a maga kultuszhelyét egy-egy szovjet vagy felszabadulási
emlékmű formájában, ahol április 4-én, a felszabadulás napján a párt- és állami
vezetők az ünnepséget celebrálták. Ez a funkciójuk a négy évtized alatt mindvégig
megmaradt, egyfajta ideológiavesztés azonban megfigyelhető a felszabadulási
emlékműveknél. Kezdetben, az 1956 előtt épülteken mindig megjelent a szovjet
katona a maga konkrét valójában, egyenruhában, fegyverrel. Később, az 1960-as
évektől jöttek a semlegesebb, általánosabb szimbólumok, a szabadságuknak örvendő,
széttárt karú, "bilincseiket vesztett" férfiak, majd a nőalakok divatja következett.
Ez utóbbiaknál már csak egy-egy jel utalt az emlékmű valódi funkciójára (például
ötágú csillag), vagy már ez a jel is áttételes (pálmaág, galamb). De gyakran
még ez a jel is hiányzott, s csak a felirat mondta el, hogy felszabadulási
emlékművet, s mondjuk nem egy fürdőbe lépő nő szobrát látja a szemlélő. Rendkívül
jellemző ugyanakkor, hogy a felszabadulás vagy a szovjet-magyar barátság eszmeköre
sohasem jelent meg emléktáblán. Az eseménynek és az egész fogalomkörnek mindvégig
olyan politikai jelentősége volt, amelynek feltétlen emlékmű dukált, nem lehetett
letudni egy emléktáblával.
1945, a felszabadulás mellett még két 20. századi eseményről emlékezett meg
jelentősebb politikai emlékművekkel a rendszer. Az egyik a tanácsköztársaság,
a másik 1956. A tanácsköztársaság csak a Kádár-korszakban, 1959, de még inkább
az ötvenedik évforduló, 1969 kapcsán vált a rendszer egyik legitimációs bázisává.
(Korábban erre persze nem is volt lehetőség, hiszen a hruscsovi desztalinizáció
előtt Kun Béla sorsa rendkívül kényelmetlenné tette a politikusok számára a
tanácsköztársaságnak még az említését is.) 1956 ugyanakkor a Kádár-korszakban
mindvégig a tabu-témák közé tartozott: születésének körülményeit sűrű homályba
burkolta a rendszer. Utcákat nevezett el mártírjairól, emléktáblákat állított
tiszteletükre, emlékművet viszont csak egyet állítottak - igaz, monumentálisat
-, a Köztársaság téren. De itt sem tartottak soha nagyszabású ünnepségeket,
a november 4-ei megemlékezések a közeli halottak napját idézték. A propaganda
inkább saját halottainak sem csinált kultuszt, csak hogy ne kelljen fellebbenteni
a fátylat a kibeszéletlen napokról.
A korszak politikai emlékműveinek másik nagy csoportját a munkásmozgalmi személyek,
események szobrai alkotják. Köztük nagy számban a Lenin-szobrok, amelyekből
szinte minden városban találhattunk egyet. Jelzi ez egyben a korszak ünnepeinek
hierarchiáját is: a felszabadulási ünnepségek a szovjet emlékműveknél zajlottak,
november 7-én pedig a Lenin-szobrok álltak a ceremónia középpontjában. A munkásmozgalmi
emlékművek képezik a korszak emlékműállításának második hullámát: ha egy városban
vagy kerületben már volt szovjet emlékmű, következő lépcsőként jöhetett a munkásmozgalmi
emlékmű.
Nemcsak a politikai emlékművek, hanem a korszakban állított történelmi emlékművek
is át vannak itatva aktuálpolitikai ideológiával. Jellemző példája ennek a
Parlament előtt álló Kossuth-szobor vagy a Vár alatt álló Dózsa-szobor társadalomképe.
A Kossuth-szobron az 1848-49-es szabadságharc hadinépét a céhlegény, a csikós
és a diák alkotja. Szinte szó szerinti leképezése ez a szocialista propaganda
szlogenjének a szocialista társadalom tagozódásáról: "a munkásosztály, a vele
szövetséges dolgozó parasztság és az értelmiség" formulának. Még anakronisztikusabb,
hogy ugyanez a társadalomkép jelenik meg a Dózsa-emlékművön is: céhlegény,
paraszt és az "értelmiség" szerepében egy pap. Váratlan fordulat egy pap megjelenése
egy antiklerikális korszak emlékművén, de a plasztikai megoldás megfelelt az
ideológiai elvárásoknak: a pap jobbjában kardot szorít, baljával pedig éppen
letépi a nyakában lógó keresztet.
Magyarázatot adhat erre a minden emlékművet jellemző ideológiai töltetre, ha
röviden vázoljuk a korszak emlékműállítási gyakorlatát. Az emlékműveket általában
a helyi (városi, kerületi stb.) közigazgatási szerv állíttatta, de az engedélyeztetés
többlépcsős folyamat volt. Először ki kellett kérni a létesítendő emlékműről
a helyi, majd a megyei, illetve a fővárosi pártbizottság véleményét, majd a
véleményeket felterjesztették a Művelődési Minisztériumba. A minisztérium beszerezte
a Képzőművészeti Lektorátus véleményét, s a saját véleményével együtt az egész
csomagot továbbküldte az MSZMP agitációs és propaganda-bizottságához. A Kádár-korszakban
mindvégig, minden emlékműtervet ez a bizottság bírált el, ami egyértelműen
bizonyítja az emlékművek propaganda-funkciójának elsődlegességét.
Újrakezdés - régi beidegződések
Az újabb rendszerváltás hajnalán, 1988-89-ben, mihelyt megrendült az MSZMP
egyeduralma, azonnal felvetődött a kérdés: mi legyen a politikai emlékművekkel?
A mintegy két évig tartó nyilvános vitában három karakterisztikus álláspont
különíthető el. Az egyik vélemény szerint, amelyet a közvélemény-kutatások
szerint a legtöbben támogattak, nem kell foglalkozni az emlékművekkel, vannak
ennél fontosabb dolgok is; s legfőképp egyetlen fillért sem szabad rájuk áldozni
- még az eltávolításukra sem. A másik álláspont hívei a politikai emlékműveket
a közterekről eltávolítani akarták, de nem megsemmisíteni: egy szoborparkban
helyezték volna el őket. A harmadik álláspont, amelyet csupán a társadalom
elenyésző kisebbsége támogatott, nem a nyilvános vitában, hanem az utcákon,
tereken jelent meg.
Miként 1945-ben a kommunisták, most szélsőséges kis pártok hívei kezdték lerombolni
a politikai emlékműveket. Főleg szovjet és tanácsköztársasági emlékművek estek
áldozatául az akcióknak, Münnich Ferenc szobránál pedig immár komédiaként ismétlődött
1956 ősze: a volt belügyminiszter másfélszeres életnagyságú, a járda szintjére
helyezett szobrát éppúgy térdben fűrészelték el, mint jó három évtizeddel korábban
a magas posztamensre állított óriási Sztálin-monumentumot. Az akciók szervezői
persze mindig 1956-ot jelölték meg mint a tettüket legitimáló történeti hagyományt,
pedig a módszerek inkább 1945-re emlékeztetnek. 1956-ban ugyanis valóban spontán
tömegakciók döntögették a szobrokat, s a cél csak a szobor ledöntése, a szimbólum
megsemmisítése volt. 1945-ben és 1989-ben azonban szervezett akciók zajlottak,
s a szimbólum megsemmisítése csak eszköze volt a szervezetek önpropagandájának,
a szimpatizánsok, a választók megnyerésének
A módszer és az eredmény is nagyon hasonlít a négy évtizeddel korábbiakhoz.
Gyakran TV-kamerák lencséje előtt zajlott le a szobordöntés, a megrendült régi
hatalom, majd a rendszerváltozás után a bizonytalankodó új azonban behunyta
a szemét. A tettet egyetlen esetben sem követte felelősségrevonás.
Pedig ezek a szobrok ekkor már nem voltak politikai emlékművek, csupán egy
letűnt korszak dokumentumai. Önmaguk karikatúráivá váltak azáltal, hogy eltűnt
mögülük az őket tápláló hatalom. A Marx-Engels-szobor az MSZMP Központi Bizottságának
székháza előtt addig irritálhatta a járókelőket, amíg jelenlétével legitimálta
azt a hatalmat és ideológiát, amelyet pártvezetés képviselt. Amint megszűnt
az ideológia egyeduralma, maradt egy Marx-Engels-szobor, s a kérdést akkor
már úgy kellett volna feltenni, hogy jó szobor-e ez, avagy sem, illetőleg hogy
emlékeztethet-e egy Marx-Engels-szobor a marxista ideológia négy évtizedes
egyeduralmára? De a kérdés nem így hangzott. Bolsevik nosztalgiával vádoltak
mindenkit, aki valamilyen módon megőrzendőnek vélte a múlt e dokumentumait.
Pedig az egykori kommunista emlékműállítók szellemi rokonai éppen a szoborrombolók
voltak. Hiszen ők éppúgy hittek a jelkép erejében és hatásában, mint az emlékmű
hajdani felállítói. Pontosan ezért akarták megsemmisíteni a szobrokat. Ráadásul
mindig egy rítus keretében, ami funkciójában azonos a korábbi koszorúzásokkal
- csak persze ellentétes előjelű. Ezt támasztja alá az is, hogy a szobordöntők
mindig egykori vagy új ünnepnapokra hirdették meg akcióikat.
A szobrokat végül országszerte mindenütt eltávolították, hol erőszakkal, hol
kulturáltabb módszerekkel. Általában raktárakba, múzeumokba kerültek. Ettől
eltérő megoldás csak Budapesten született, ahol egy külön e célból épült Szoborparkban
állították föl az eltávolított emlékműveket. Arról, hogy milyen emlékműveket
távolítsanak el a közterekről, Budapest főváros önkormányzata döntött, kizárólag
a művek tartalma, politikai jelentése alapján. Így a Szoborparkba került egy
kivételével az összes szovjet emlékmű és valamennyi munkásmozgalmi emlékmű.
Esztétikai, városképi szempontok a döntés során fel sem merültek. Szobrászok,
művészettörténészek, urbanisztikai szakértők véleményét senki sem kérdezte.
A szobrok sorsa tehát lényegileg ugyanúgy ért véget, mint ahogy annak idején
elkezdődött. Felállításuknál és eltávolításuknál kizárólag politikai-ideológiai
szempontokat vettek figyelembe, s mindkét esetben politikusok határoztak.
Egy emlékmű - három rendszerváltás
Mint az eddigiekből látható volt, a politikai emlékművek ritkán élték túl
a politikai rendszerváltásokat. Volt és van azonban Budapesten egy nem túl
jelentős emlékmű, amely három rendszerváltozásban is szerepet játszott - hol
köztéren, hol raktárban, hol kertben állva -, s amelynek története érzékeny
barométerként mutatja a magyar politika változásait, végig az egész rövid 20.
századon. Harry Hill Bandholtz amerikai tábornok szobráról van szó.
A történelmi tények a következők. 1919 augusztusában, a tanácsköztársaság bukása
után román csapatok szállták meg Budapestet, az antant nagyhatalmak pedig katonai
missziókat küldtek a magyar fővárosba. A románok már a megszállás első napjaiban
szakértői bizottságot küldtek ki annak megvizsgálására, hogy nincsenek-e a
Nemzeti Múzeumban a harcok során Romániából "elszármazott" tárgyak. Mivel ilyeneket
nem találtak, maguknak követelték a múzeum valamennyi erdélyi eredetű tárgyát,
arra hivatkozva, hogy Erdély immár Romániához tartozik. Az antant-hatalmak
legfőbb tanácsa a követelést elutasította. Így a románok megpróbálták erőszakkal
elszállítani a műkincseket. Ekkor jelent meg a Nemzeti Múzeumnál Harry Hill
Bandholtz tábornok, a budapesti amerikai katonai misszió vezetője, s a múzeum
termeinek lepecsételésével megakadályozta a műtárgyak elszállítását. Eddig
a történelmi tények.
Bandholtz tette a következő években nem merült ugyan feledésbe, de emléke elhomályosult.
A tábornok halálakor, 1925-ben csak egy gyorshír jelent meg a magyar lapokban;
ebben azonban felbukkant egy később fontossá váló elem, miszerint Bandholtz
"nevét azzal tette emlékezetessé..., amikor egyedül lovagló korbácsával felfegyverezve
kikergette a múzeum épületéből a román katonáknak egyik fosztogató osztagát".
1936-ban azután szobrot állítottak Bandholtznak - kezében lovaglóostorral -
a Szabadság téren, az "irredenta emlékek terén". (Itt álltak az irredenta szobrok,
az Ereklyés Országzászló és a Magyar Fájdalom szobra is.) A tábornok egyszerű
szobra bárhol másutt felállítva nem jelentett volna egyebet, mint az ország
háláját a kincsek megmentője iránt. Ebben a környezetben azonban a tábornok
lovaglóostoros szobra azt sugallta, mintha az Egyesült Államok erővel is támogatta
volna vagy támogatná a magyar irredenta törekvéseket. Pedig Bandholtz 1919-ben
csupán felettesei utasítását hajtotta végre. Cselekedete nem tekinthető politikai
állásfoglalásnak, még magyarbarátságnak vagy románellenességnek sem, s legkevésbé
a magyar irredentizmus támogatásának. A szobor felállítási helye, környezete
tehát olyan politikai-ideológiai értékeket ragasztott a szoborra, amelyeknek
a történelmi tényekhez nem sok közük volt. De a Horthy-korszak politikájának
jól jött egy olyan amerikai, akit az irredenta célok támogatójaként lehetett
ünnepelni.
1945-46-ban, mikor az egész ország romokban hevert és sorra távolították el
az irredenta emlékműveket, a Bandholtz-szobrot az elsők között restaurálták
(együtt George Washington szobrával). Kizárólag azért, mert a tábornok amerikai
volt. A koalíciós kormány egyik gesztusa volt ez az Egyesült Államok felé a
békekonferencia előkészítő szakaszában. Akkor, amikor a magyar kormány még
reménykedett abban, hogy valamelyik nagyhatalom, talán éppen az Egyesült Államok,
támogatni fogja az Erdély egy kisebb részére vonatkozó magyar területi igényeket.
Új érték tapadt tehát a szoborra, ismét csak függetlenül a történelmi tényektől.
Ugyanez a jelentés fordul a saját ellentettjébe 1948-49-ben, az újabb politikai
rendszerváltás után, a hidegháború kezdetén. A magyar politikának Amerika immár
nem potenciális szövetséges, hanem a legnagyobb ideológiai ellenfél. El is
távolították Bandholtz szobrát, kizárólag azért, mert a tábornok amerikai volt.
Eltávolították, de nem semmisítették meg, mint annyi más szobrot ezekben az
években. Évtizedekre raktárba került.
Az értékvándorlásnak azonban még nincs vége. Az 1980-as évekre ismét felmelegedtek
a magyar-amerikai kapcsolatok. A szobrot 1984-ben átadták a budapesti amerikai
követségnek, s fel is állították a követség kertjében. Ismét egy politikai
gesztus tehát az Egyesült Államok felé, de tétova, felemás gesztus, hiszen
a szobor nem magyar köztérre, hanem amerikai felségterületre került. Ismét
pozitív érték lett tehát, hogy a tábornok amerikai, de ezt a változást a hatalom
nem akarta a társadalommal is közölni, csak titkos csatornákon üzent vele az
Egyesült Államoknak: "Mi jóban akarunk lenni veletek, de nem kell, hogy ezt
mindenki tudja."
A harmadik rendszerváltás előszele aztán meghozta a Bandholtz-szobor teljes
rehabilitációját. 1989-ben, George Bush amerikai elnök budapesti látogatásakor
avatták fel ismét az emlékművet a Szabadság téren.
Kérdőjelek
Ha ennyi mindent jelenthet egy szobor, ha ilyen árnyaltan fejezheti ki a politikai
szándékokat, aligha csodálkozhatunk azon, hogy minden politikai irányzat kedveli
az emlékműveket. Legalábbis a saját emlékműveit. A rendszerváltások tanúsága
szerint viszont egyikük sem tud együtt élni más politikai irányzatok emlékműveivel.
Akár demokráciából fordult diktatúrába a politika, akár diktatúrából demokráciába,
a hatalom új birtokosai legsürgetőbb feladataik egyikének tartották, hogy eltüntessék
az előző hatalom politikai szimbólumait. Az új politikai elit nem a semmiből
jön. Korábban nyílt vagy illegális ellenzékben volt, s nyilván irritálták az
ideológiai jelképek. Eddig a dolog érthető is. De miért a sietség? Miért van
az, hogy az új elit, mihelyt hatalomra jut, azonnal a jelképekkel kezd foglalkozni?
Miért akarja azonnal kinyilvánítani, hogy vele egy új korszak kezdődik? Azáltal
ugyanis, hogy az új hatalom másságát az előd politikai szimbólumainak eltávolításával
deklarálja, maga is elődje nyomába lép. Akaratlanul is azt jelzi, hogy éppúgy
fontosnak tartja a politikai emlékműveket, mint elődje. Ebből arra következtethetünk,
hogy az új hatalom, ha majd megerősödik, maga is állít majd új politikai emlékműveket.
És a mindenkori Gholámok újra jegyzetelhetnek - és készíthetik a köteleket...
Irodalom
Katalógusok
Liber Endre: Budapest szobrai és emléktáblái. Bp., 1934.
Szöllőssy Ágnes-Szilágyi András-Hadházy Levente (szerk.):Budapest köztéri szobrai,
1692-1945. Bp., 1987.
Hadházy Levente-Szilágyi András-Szöllőssy Ágnes (szerk.): Negyven év köztéri
szobrai Budapesten, 1945-1985. Bp., 1985.
Monográfiák
Boros Géza: Emlékművek '56-nak. Bp., 1997.
Kovács Péter: A tegnap szobrai. Fejezetek a magyar szobrászat közelmúltjából.
Szombathely, 1992. (Életünk könyvek)
Kovács Ákos (szerk).: Monumentumok az első háborúból. Bp., 1985.
Pótó János: Emlékművek, politika, közgondolkodás. Budapest köztéri emlékművei,
1945-1949.; Így épült a Sztálin-szobor, 1949-1953. Bp., 1989. (Társadalom-
és művelődéstörténeti tanulmányok 7.)
Wehner Tibor: Köztéri szobraink. Bp., 1986.
Cikkek, tanulmányok
Bánóczi Zsuzsa: Köztéri szobrok, pályázatok. In: Standeisky Éva-Kozák Gyula
-Pataki Gábor-Rainer M. János (szerk.): A fordulat évei 1947-1949. Politika,
képzőművészet, építészet. 1956-os Intézet, Bp., 1998. 265-284. old.
Eleőd Ákos: A szoborpark. (Műleírás.) 2000, 1993. 7. sz. 60-61. old.
Gerő András: Az ezredévi emlékmű. Medvetánc, 1987. 2. sz. 3-27. old.
Kapuciński, Ryszard: A sahinsah. In: Uő: A császár. A sahinsah. Bp., 1987.
(Európa zsebkönyvek.)
A Lenin-kertektől a Tanu térig. Összeáll. Boros Géza. Kritika, 1993. 8. sz.
11-13. old.
Melocco Miklós: Szobor, szobrász, megrendelő. Mozgó Világ, 1976. 5. sz. 59-60.
old.
Pótó, János: Systemwechsel und politische Denkmäler in Ungarn 1945-1989/90.
In: Andreas Pribersky-Berthold Unfried (Hg.): Symbole und Rituale des Politischen.
Ost- und Westeuropa im Vergleich. Peter Lang, Frankfurt a. M., Berlin, Bern,
New York, Paris, Wien, 1999. 185-195. old.
Radocsay Dénes: Budapest szobrai. Magyar Szemle, 1942. 101-107. old.
Sinkó Katalin: A millenniumi emlékmű mint kultuszhely. Medvetánc, 1987. 2.
sz. 29-50. old.
Sinkó Katalin: Óh, Amnézia úrnő (ne) jöjj el! Gondolatok a szobordöntögetésről.
Magyar Narancs, 1990. május 3.
Sinkó Katalin: A politika rítusai: emlékműállítás, szobordöntés. In: György
Péter-Turai Hedvig (szerk.): A művészet katonái. Sztálinizmus és kultúra. Bp.,
1992. 67-79. old.
Szörényi László: Lenin-kert. Hitel, 1989. július 5.
Szücs György: A "zsarnokság" szoborparkja. Budapesti Negyed, 1994. 3. sz. 151-165.
old.
Wehner Tibor: A hazugság emlékművei. Új Forrás, 1990. 4. sz. 104-110. old.
Wehner Tibor: A köztéri szobrászat politikai és ideológiai aspektusai. Új Forrás,
1988. 6. sz. 44-50. old.