EPA Budapesti Negyed 32-33. (2001/2-3)
 

Rendszerváltások és emlékművek
 

________________
PÓTÓ JÁNOS



A neves lengyel újságíró, Ryszard Kapuœciński Iránról szóló könyvében idézi a teheráni Khaján című napilap riportját:
   "- Ön, Gholám, nagy népszerűségnek örvend kerületében mint a sah szobrainak lerombolója, úgy is mondhatnánk, hogy ebben a szakmában szinte veterán.
   - Így van. Először az öreg sah, vagyis Mohammad Rezá szobrát romboltam le [19]41-ben, amikor le kellett mondania. Még emlékszem, hogy ujjongott a város, amikor híre kelt, hogy az öreg sah távozik. Mindenki azon nyomban nekiesett a szobornak. Akkor még egészen fiatal voltam, és segítettem apámnak, aki a szomszédokkal együtt azt a szobrot döntötte le, amit Rezá Khán a mi kerületünkben állíttatott fel magának. Azt is mondhatom, hogy ez volt a tűzkeresztségem.
   - És üldözték ezért?
   - Akkor még nem. Abban az időben, az öreg sah távozása után egy ideig szabadság volt. A fiatal sahnak még nem volt elég ereje, hogy ránk kényszerítse a hatalmát...
   - Emlékszik még [19]53-ra?
   - Már hogyne emlékeznék, hisz ez volt a legfontosabb esztendő; akkor ért véget a demokrácia, és kezdődött el a másik rendszer. Mindenesetre jól emlékszem, hogy amikor a rádióban bejelentették: a sah Európába menekült, az emberek kitódultak az utcára, és döntögetni kezdték a szobrokat. Meg kell mondani, hogy a fiatal sah alighogy trónra lépett, egyfolytában szobrokat állíttatott az apjának meg magának, így hát jócskán volt mit ledönteni...
   - No és sikerült minden szobrot megsemmisíteni?
   - Igen, minden simán ment. Mire a puccs után a sah visszajött, egyetlen Pahlavi-szobor se maradt. De rögtön újabb szobrokat állíttatott az apjának és magának... Mi ledöntöttünk egyet, erre ő hármat állíttatott fel helyette, mi leromboltuk azt a hármat, erre ő nyomban tizet emeltetett. Nem volt se vége, se hossza.
   - Később aztán újra nekilátott a munkának, igaz?
   - A dolgot [19]63-ra terveztük, vagyis annak a felkelésnek az alkalmából akartunk döntögetni, mely azután robbant ki, hogy a sah börtönbe vetette Khomeinit. Csakhogy akkor a sah olyan vérfürdőt rendezett, hogy nem volt időnk semmit se ledönteni... Az alkalmas pillanatra vártunk, és töviről hegyire átgondoltunk, begyakoroltunk, előkészítettünk mindent. Az utolsó forradalom alatt, vagyis [19]79-ben az volt a baj, hogy nagyon sok amatőr látott neki a munkának, sok volt a baleset, mert a szobrokat a fejükre rántották. Egy szobrot nem könnyű ledönteni, ehhez szaktudás és nagy gyakorlat kell. Tudni kell, hogy milyen anyagból készült, mekkora a súlya, magassága, odahegesztették-e körös-körül vagy csak cementtel van odaerősítve; aztán még azt is tudni kell, hogy hová hurkoljuk a kötelet, melyik oldalára döntsük, s hogy aztán hogyan kell szétrombolni. Mi már akkor kidolgoztuk a módszereket, mikor a sah új szobrot állíttatott. Ez jó alkalom volt, hogy mindent pontosan szemügyre vegyünk, vagyis hogy milyen a szobor felépítése, üres-e belül vagy tömör, és ami a legfontosabb - hogyan kapcsolódik a talapzathoz, miképpen erősítették oda.
   - Sok időt áldozott erre?
   - Azt meghiszem! ...De bevallom, volt idő, amikor magam is kételkedni kezdtem benne, hogy képesek leszünk-e lerombolni ennyi temérdek szobrot. Hiszen százával állították fel őket. Olyan keményen dolgoztunk, hogy szakadt rólunk a veríték. A kezem csupa bőrkeményedés meg hólyag volt.
   - Ezek szerint a maga munkája, Gholám, nagyon érdekes lehetett.
   - Nem munka volt ez, hanem kötelesség. Nagyon büszke vagyok rá, hogy a sah szobrainak lerombolója lehettem..."

   Vajon miért tekintette Gholám - és elhagyva immár Iránt, tegyük hozzá: sok magyarországi társa - életművének a szobordöntést? És a sah - vagy általánosabban fogalmazva a politikai hatalom - vajon miért fordít oly nagy gondot emlékművek felállítására? Miért járnak együtt, pontosabban miért kezdődnek a 20. századi rendszerváltozások szinte törvényszerűen az előző kurzus emlékműveinek ledöntésével vagy - kulturáltabb viszonyok közt - eltávolításával? Ahhoz, hogy ezekre a kérdésekre válaszolni tudjunk, röviden át kell tekintenünk a köztéri szobrok és a politikai hatalom kapcsolatrendszerét. Meg kell vizsgálnunk, miért is léteznek egyáltalán politikai emlékművek.


Emlékművek és politika

A köztéri szobrászat egyik alapvető sajátossága a nyilvánosság. Az tudniillik, hogy ezek a művek az utcákon, tereken állnak, állandóan a polgárok szeme előtt. A műfaj nyilvánosságának következménye, hogy a látszólag csupán történeti, valójában történeti és politikai értékeket megjelenítő emlékművek szorosan kapcsolódnak a mindenkori politikai hatalomhoz. A politikai hatalomnak ugyanis alapvető érdeke, hogy a társadalmi nyilvánosság elé kerülő produktumokat ellenőrizze. Az ellenőrzés mikéntje természetesen erősen függ attól, hogy a hatalom diktatórikus vagy demokratikus jellegű. De ez a kérdés még egy demokratikus politikai hatalom számára sem lehet közömbös. Arra ugyanis még nem volt példa a történelemben, hogy valahol a fennálló politikai rendszerrel ellentétes jelentésű emlékművet állítottak volna fel nyilvánosan. Minden emlékmű tehát elsődlegesen a felállítása idején létező politikai viszonyokhoz idomul.
   Az emlékművek további alapvető sajátossága, hogy az állandóság igényével állítják fel őket, ezért maradandó anyagból (kőből, bronzból) készülnek, s mindezek következtében meglehetősen drágák. Ebből adódóan funkciójuk nem csupán az ábrázolt történelmi esemény tényszerű megjelenítése, hanem - szimbolikus formában - az ábrázolt tartalmon túlmutató, általános érvényű jelentést hordoznak. Ez az általánosító szimbolika teszi alkalmassá az emlékműveket arra, hogy propagandaeszközként funkcionálhassanak, mégpedig úgy, hogy a szimbolikus jelentéstartalom illeszkedik az éppen uralmon lévő politikai ideológiához. Az emlékművek tehát csupán látszólag a történelmi kultusz tárgyai, lényegük szerint valójában politikai szimbólumok.
   Minden politikai propaganda előszeretettel idézi a múltat. A tömegek meggyőzésének egyik legkézenfekvőbb módja ugyanis a jelennel hasonlóságot mutató, de egyszer már lejátszódott, tehát ismert végeredményű események, folyamatok párhuzamba állítása a jelennel. Ezek a helyzetpárhuzamok azonban óhatatlanul sematikusak, mivel a történelem sohasem ismétli önmagát. Ráadásul a politikai propaganda nem csupán azzal torzít, hogy sematizálja, egyszerűsíti a múltat, hanem azzal is, hogy a történelem szövetéből csak az általa "haladónak", saját elődjének tekintett személyeket, eseményeket emeli ki. Ez a sematizált történelemkép jelenik aztán meg a politikai propaganda különböző műfajaiban, a szónoklatokban, vezércikkekben, emlékműveken stb.
   Az emlékműveken ez az immár többszörösen eltorzított történelemkép még sematikusabb lesz azáltal, hogy az emlékmű szimbolikájában közérthető formában kell megjelennie. Ennek eredménye, hogy a szimbólumok konkrét megjelenési formája az emlékműveken általában közhely, tehát ugyanazok a motívumok ismétlődnek különböző korok különböző emlékművein. Végezetül ugyancsak a sematizálás eredménye, hogy az emlékművek által megjelenített általános érvényű értékek nem tudományos jellegűek, azaz nem történelmi értékek, hanem politikai jellegűek, tehát a felállítás korának politikájához kötődő ideológiai értékek.
   A nyilvánosságban és az állandóságban rejlik az emlékmű hatásának egyik titka: az állandó jelenlét a propaganda célpontja, a társadalom hétköznapjaiban. Látszólag ez ellentmondásnak tűnhet, hiszen ami állandóan szem előtt van, az hamar megszokottá válhat. S valóban: mikor új egy emlékmű, vagy amikor először látjuk, megnézzük, tudatosan próbáljuk értelmezni, később azonban általában alig-alig érzékeljük, csak rápillantunk, beleolvad, beleszürkül környezetébe. Csakhogy ami megszokottá vált, annak a létét elfogadtuk. Elfogadtuk, hogy ott van, hogy olyan, hogy arról szól.
   A reklámpszichológusok tömeges kísérletek alapján bizonyították, hogy hasonló dolgok közt válogatva fontos befolyásoló tényező az ismertség foka: minél ismerősebb valami, annál vonzóbb. E tekintetben a politikai propaganda is a reklám egy fajtája, csak egy sajátos "árut" - múltképet, jelen-ideológiát stb. - kíván megismertetni, elfogadtatni, "eladni". Az is ismert, hogy a befolyásolással szembeni ellenállás annak függvényében erősebb vagy gyengébb, hogy az a meggyőzendő egyén fontos vagy kevésbé lényeges érdekeit érinti. Könnyen hagyjuk tehát meggyőzni magunkat egy új mosópor vagy fogkrém előnyeiről (hacsak nem annyira drága, hogy megvásárlása lényeges anyagi érdekeinket sértené), de egzisztenciális szempontból a történelmi tudat is a "kevésbé lényeges" kategóriába sorolható.
   Van azonban az emlékmű propaganda-hatásának egy másik aspektusa, ami ellentmondani látszik a szürke, hétköznapi megszokásnak és nem tudatos elfogadásnak. Ünnepnapon, "az évfordulón" az emlékmű kiemelkedik a megszokottságból: a tömeg nem megy el mellette, hanem köréje gyűlik, nemcsak megszokottan rápillantanak, hanem megnézik, miközben a politikusok szónoklatait hallgatják, s koszorúk virágainak és szalagainak színei törik meg a márvány és a bronz egyhangúságát. Az ünnepség, a politikai vezetők személyes jelenléte mintegy újra feltölti ideológiával az emlékművet, aktualizálja mondanivalóját. Hiszen a politikai szféra az ünnepség megrendezésével éppen azt jelzi, hogy változatlanul igényt tart arra a legitimációra, amelyet az emlékmű kifejez. Az emlékmű évfordulós, ünnepi hatása tehát nemhogy ellentmond a hétköznapi, látszólag észrevétlen hatásnak, hanem az évente ismétlődő tudatosítással, a lecke újra és újra fölmondásával kiegészíti, erősíti ezt a hatást.
   Az évfordulós hatás ugyanakkor a politikai propagandaszándékok árnyaltabb bemutatására is alkalmas. Jelezheti, jelzi ugyanis azt is, hogy a politikai propaganda milyen fontosságot tulajdonít adott pillanatban az esetleg évtizedekkel korábban felállított emlékmű hordozta értékeknek. Ha ugyanis a miniszterek helyett egyszer csak az osztályvezetők jelennek meg koszorúzni, vagy esetleg már ők sem, és lassan elmaradnak az évfordulós ünnepségek, ha tehát elmarad az újratudatosítás fázisa, a propaganda éppen a meggyőzés hiányával jelzi: a politika immár nem tart igényt az emlékmű által nyújtott legitimációra.
   Ha tehát megszűnik az emlékművet emlékműként fenntartó mögöttes politikai, ideológiai bázis, ha időről-időre nem szakralizálódik, nem töltődik fel újra az emlékmű, akkor propagandahatása lassan elenyészik, megszűnik politikai emlékmű lenni. Gyökeres politikai fordulatok, rendszerváltások idején drámai gyorsasággal mehet végbe ez a folyamat, s hónapok alatt válhatnak korábban esetleg irritáló, indulatokat ébresztő szimbólumokból megmosolyogtató, üres formák.
   Mindezek után aligha válik érthetővé, hogy a politikai rendszerváltásoknak miért szinte szükségszerű velejárójuk a köztereken végrehajtott tisztogatás. Talán segít ennek megválaszolásában, ha áttekintjük azokat a konkrét történelmi helyzeteket, amelyekben az emlékművek "rendszerváltása" végbement.


Hagyományok és módszerek

A történeti-politikai emlékművek a 19. század második felében jelentek meg Budapesten, tömegessé pedig a 20. század folyamán váltak, így az első "rendszerváltozás", az önkényuralmat a kiegyezéssel felváltó dualizmus csupán egyetlen ilyen alkotást örökölt, a műfaj első hazai reprezentánsát, az 1852 óta a Dísz téren állt Hentzi-emléket. S bár a kiegyezés nem jelentett radikális rendszerváltást, hiszen azt a Ferenc Józsefet koronázták magyar királlyá, akiért Hentzi harcolt, a Buda visszafoglalásakor, 1849-ben meghalt császári tábornok emlékműve sem kerülhette el sorsát. Miként a budapesti szobrok egyik első krónikása, Liber Endre írta: "Hentzi tábornok szobra... a maga idegenszerű gótikájával és keserű emlékeivel sohasem férkőzött a polgárság lelkébe, úgyhogy jóformán a szobrok életének történetébe bele sem tartozik. ...a század végén [1899-ben], a magyar nemzet hő vágyának meghallgatásaként távolítják onnan el, hogy a hűvösvölgyi hadapródiskolában álljanak mellékalakjai mindaddig, míg a háború utáni forradalmak rombolásai el nem pusztítják azokat."
   A "keserű emlékeket" idéző alkotás tehát a kiegyezést követően még három évtizedig emlékeztetett a dualista rendszer születésének árnyoldalaira, miközben Budapesten szinte gombamód szaporodtak a köztéri szobrok, különösen az emlékművek. (A köztéri szobrok száma a kiegyezés és a századforduló között csaknem megduplázódott, majd 1918-ig ismét megkétszereződött, de a történeti-politikai emlékművek arányának növekedése még látványosabb: számuk a kiinduló 1-ről a századfordulóra 19-re, majd 1918-ig 56-ra nőtt.) A szobrok túlnyomó többsége ma is áll, az akkori közelmúlt politikus-emlékművei és a történelmi emlékek közül is csupán néhány lesz majd az 1945 utáni rendszerváltások áldozata (a politikus-emlékművek közül Bartha Miklós, Rudolf trónörökös és - nem politikai okokból - gróf Andrássy Gyula szobra, a történelmiek közül a Millenniumi emlékmű Habsburg-szobrai mellett csupán gróf Pálffy János és Werbőczy emlékműve). Ennek magyarázata talán abban keresendő, hogy a dualizmus korában többé-kevésbé megállapodott megítélésű történelmi és politikai értékeknek és személyeknek állítottak emlékeket. A történeti emlékek egy évezredből szemelgethettek, s Bocskai, Bethlen, Zrínyi, Pázmány stb. ekkor már régóta a magyar panteon részei, de a korszak végére a közelmúlt politikusai (Széchenyi, Deák, Eötvös, Kossuth stb.) is azzá váltak.
   Az I. világháborús összeomlásból születő magyar köztársaság fennállása öt hónapja alatt semmi érdeklődést nem mutatott az emlékművek iránt - nem így azonban a még ennél is rövidebb ideig regnáló tanácsköztársaság. Aligha véletlen ez, hiszen a KMP vezetőinek egy része abból a Szovjet-Oroszországból tért haza 1918 őszén, ahol akkor már javában folyt "a monumentális propaganda lenini tervé"-nek megvalósítása. (Alig fél évvel a bolsevik hatalomátvétel után, 1918 áprilisában jelent meg Lenin aláírásával a Népbiztosok Tanácsának rendelete "A cárok és kiszolgálóik tiszteletére állított emlékművek lebontásáról és az oroszországi szocialista forradalom emlékművei terveinek kidolgozásáról"; 1918 nyarán a Népbiztosok Tanácsa többször is foglalkozott a kérdéssel, és Lenin is újra és újra visszatért rá levelezésében.) Jelmondatok, plakátok a házfalakon, gipsz-emlékművek a köztereken - így festettek 1918 őszén az orosz nagyvárosok, ahonnan a KMP vezetői hazatértek, s hatalomra jutva azonnal hozzákezdtek a minta másolásához. A közismert május 1-jei dekoráció még csak eltakarta az emlékműveket (vörös földgömbök burkolták a Körönd szobrait, ugyancsak vörös drapéria borította be a millenniumi emlékművet, az obeliszken egy óriási gipsz-Marx ölel át, "egyesít" két gipsz-munkást stb.), de megkezdődött a múlt szimbólumainak átértelmezése is. A Millenniumi emlékműről - mintegy megpecsételve Magyarország kiválását az Osztrák-Magyar Monarchiából - hivatalosan leemelték az összes Habsburg uralkodó szobrát, a múltból is törölni kívánva a Habsburgokat (ez a fajta múlt-stilizálás előfordul majd még néhányszor); ugyanakkor megjelent egy új, radikális módszer is (szintén hagyományt teremtve): a "spontán népharag" megsemmisítette, szétverte a háborús szenvedésekért felelősnek tartott Ferenc József szobrát. (A tanácsköztársaság után aztán az összes Habsburg uralkodó visszakerült a Millenniumi emlékműre, s az alkotó, Zala György újramintázta Ferenc József szobrát. De míg a császár és király az életében készült és 1919-ben összetört szobron a "magyarságát" hangsúlyozó huszártábornoki egyenruhát viselt, addig az új változaton, amely a "király nélküli királyságban" készült, koronázási palástban feszített Szent Istvánnal átellenben.)
   A Horthy-korszak tehát könnyen málló plakátokon és gipszeken kívül semmi "maradandót" nem örökölt a tanácsköztársaságtól, így rombolnia sem volt mit; ugyanakkor felvállalta a dualizmus szimbólumkészletét, s a saját, direkten politizáló emlékművei tömegével "gazdagította" a köztereket. A két világháború közt csaknem másfél száz szobrot állítottak fel Budapesten, s ezeknek immár több mint a fele sorolható a történeti-politikai emlékművek közé.
   Legnagyobb csoportjukat természetesen az I. világháborús hősi emlékművek alkotják. Szinte minden kerület megalkotta a maga helyi hősi emlékét, ugyanakkor egy sor társadalmi és foglalkozási csoport is a maga országos emlékművét (tiszti hősi emlék, postások hősi emléke, MÁV hősi emlék, tüzérek hősi emlékműve stb.). 1917-ben ugyanis belügyminiszteri rendelet kötelezte az önkormányzatokat I. világháborús hősi emlékművek állítására, 1925-től pedig központi "ideológiai zsűri", a Hősi Emlékművek Bíráló Bizottsága ügyelt helyes politikai mondanivalójukra. Nem a véletlen műve tehát, hogy az országban százszámra felállított emlékművek formailag oly hasonlóak, s tartalmi, politikai üzenetük is azonos: látszólag csupán az I. világháború halottainak, valójában - feliratukban kimondva vagy csak szimbolikusan jelezve - "az ezeréves határokért" elhunytaknak állítottak emléket. (Ez volt a felirata a központi I. világháborús emlékműnek, a Millenniumi emlékmű előtt 1929-ben felavatott Nemzeti Hősök Országos Emlékkövének.) Az I. világháborús hősi emlékművek tehát kegyeleti jellegükön túl a Horthy-korszak politikai irredentizmusának kimondott vagy látens hirdetői is voltak.
   A korszak politikai ideológiájának központi eleme, az irredentizmus, nem csupán ilyen közvetett, hanem direkt formában is megjelent a budapesti emlékműveken. Már fél évvel a trianoni béke után felavatták a Szabadság téren az irredenta szobrokat, 1928-ban ugyanitt a Horthy-korszak revíziós szimbólumkészletének szinte minden elemét felvonultató Ereklyés Országzászlót, 1932-ben ugyanitt a Magyar Fájdalom szobrát stb. Az Ereklyés Országzászló talapzatán például a következő feliratok álltak: "A mi országunk a Kárpátok országa, Nagy-Magyarország. 896-ban alapította Árpád fejedelem, fennmarad a világ végezetéig"; Magyar Hiszekegy; "Jövő nagyságunk alapját múltunk nagyjai rakták le"; "Hungary's Place in the Sun" (Magyarország helye a nap alatt - Lord Rothermere 1927. június 21-ei, Daily Mail-beli cikkének címe); "I trattati di pace non sono eterni" (A békeszerződések nem örökérvényűek - Mussolini kijelentése a római szenátus 1928. június 5-ei ülésén). De Trianonra emlékeztetett a zászlórúd csúcsán lévő esküre emelt kéz (Horthy jobb keze) és az örökké félárbocra eresztett lobogó is.


A [közel]múltat végképp eltörölni... (1945)

Magyarország 1945 utáni történelmében háromszor változott meg a politikai rendszer. Először 1945-ben, amikor a Horthy-korszakot, illetőleg a rövid életű Szálasi-rezsimet demokratikus koalíció váltotta fel. Ez a korszak mindössze néhány évig tartott, s fő jellemzője a kommunista párt egyre erőszakosabb fellépése és a politikai hatalom korlátozott szuverenitása. Az ország szovjet megszállás alatt állt, s a politikai vezetés lényeges kérdésekben csak a szovjet túlsúlyú Szövetséges Ellenőrző Bizottsággal egyeztetve dönthetett.
   Az első politikai rendszerváltás hivatalosan csupán az emlékművek egy szűk körét érintette, az irredenta politikai emlékműveket. Mivel az 1945-ben hatalomra került koalíció szakított az irredenta politikai célokkal, ezért a kifejezetten irredenta emlékműveket eltávolította. A háborúban vesztes országként nem is volt más lehetősége, mivel ezek a szobrok sértették két győztes szomszédállam, Csehszlovákia és Jugoszlávia érzékenységét. Az irredenta szobrokat már 1945 augusztusában leemelték talapzataikról, s valószínűleg ugyanerre a sorsra jutott volna az Ereklyés Országzászló is, ha a szovjetek már tavasszal le nem bontják - ennek helyére állították ugyanis saját emlékművüket. (1945. május 1-jén, amikor a Szabadság téri szovjet emlékművet avatták, táblákat tűztek a félkörben álló irredenta szobrok elé, amelyek a szomszédos országokkal fennálló barátságot éltették.) A Magyar Fájdalom szobra egyszerű női akttá változott, miután levették talapzatáról (csupán a felirata mondta ugyanis el, hogy "ez a szobor a trianoni szerződés által elrabolt gyermekei sorsát sirató Magyarország fájdalmát jelképezi..."), a Magyar Igazság kútja pedig egyszerű díszkúttá lett, miután levésték feliratát.
   Az irredenta emlékművek eltávolítása tehát hivatalosan történt, részben külső és szovjet nyomásra, de a koalíció valamennyi pártjának egyetértésével. Ugyanakkor eltüntettek, ledöntöttek más szobrokat is, előrevetítve ezzel a következő rendszerváltás tisztogatásait. Kommunista és szociáldemokrata aktivisták döntötték le az 1919-es tanácsköztársaság áldozatainak állított Nemzeti vértanúk emlékművét, az "évszázados úri elnyomás" szimbólumának tartott Werbőczy-szobrot, vagy az "egyházi reakció" szimbólumának tekintett Prohászka püspök szobrát. A baloldali pártok ekkor még szovjet segítséggel sem voltak olyan erősek, hogy demokratikus úton érjék el a nekik nem tetsző művek eltávolítását, ezért az utcára küldött embereik egyszerűen ledöntötték és összetörték őket. A kommunista vezetésű rendőrség pedig "természetesen" sohasem találta meg a tetteseket, pedig gyakran fényképek is készültek az akciókról, transzparensek, zászlók alatt vonultak fel a tett színhelyére, szóval igazi happening keretében történt a szobordöntés. Az akciózás célja aligha lehetett más a baloldali pártok részéről, mint erőfitogtatás és üzenet a régi rend és az egyház képviselőinek, de ugyanakkor a polgári koalíciós partnereknek is: "miénk az utca, bármit megtehetünk", egyúttal a baloldali pártok "tettrekészségének", "határozottságának" bizonyítéka a demokráciával "bíbelődő" koalíciós partnerekkel szemben.
   Egyértelműen mutatja ezt a türelmetlen erőfitogtatást a Nemzeti vértanúk emlékművének sorsa. Ezt 1934-ben állították - a korabeli frazeológia szerint - "a proletáruralom alatt lemészárolt polgárok" emlékére. Eltávolítását a Fővárosi Közmunkák Tanácsa már 1945 áprilisában elhatározta, Budapest kommunista polgármestere, Vas Zoltán pedig augusztus elején írásban is elrendelte (egyébként Mihályfi Ernő kisgazdapárti törvényhatósági bizottsági tag sürgetésére), de a hivatal késlekedett végrehajtani a határozatot. Alig hihető, hogy szabotáltak volna, hiszen a szobor eltávolításával minden párt egyetértett, inkább a háborús romok eltávolításával és a lakások helyreállításával lehettek elfoglalva. Közeledett az ősz. 1945. szeptember 30-án aztán képes beszámolók jelentek meg a lapokban: "...dicstelen véget ért az ellenforradalom halottait dicsőítő emlékmű. Budapest népe ledöntötte a gyűlölt szégyenoszlopot." A fotókon mindenesetre látszik: "Budapest népe" Magyar Kommunista Párt feliratú zászló alatt vonult fel szobrot dönteni.
   E rövidke korszak új emlékműveire nem kell sok szót vesztegetnünk, mivel ekkor kizárólag szovjet hősi emlékművek készültek. Kezdetben, 1945 első felében maguk a szovjetek építtették őket. Ilyen volt Budapesten a Vigadó téren, a Gellért téren és a Szabadság téren felállított emlékmű. Ezeknek a helyét is a szovjetek jelölték ki, ők végeztették el a kivitelezési munkákat is, az önkormányzatra csupán a számlák kifizetése maradt. A későbbi szovjet emlékművek felállításába a szovjet parancsnokság nem szólt bele ilyen direkt módon, de az önkormányzati vagy kormányzati döntésre emeltek mögött is mindig kimutatható a szovjet nyomás.
   Jó példája ennek a mindmáig legnagyobb méretű magyarországi emlékmű, a gellérthegyi szovjet emlékmű felállításának története. Bár létrehozását a Budapesti Nemzeti Bizottság kezdeményezte (1945. január), majd a nemzetgyűlés törvényben rögzítette (1945. szeptember), s a kivitelezési munkálatokat először a Honvédelmi, majd az Építés- és Közmunkaügyi Minisztérium irányította, az alkotót, Kisfaludi Strobl Zsigmondot Vorosilov marsall választotta ki (1945. január), ő rendelt szovjet művészeket tanácsadóul Kisfaludi Strobl mellé (1945. október). Ők aztán megváltoztatták a szobornak a Polgármesteri Hivatal által kijelölt helyét (a Horváth-kert helyett a Gellérthegy) és méreteit (8-10 méter magasság helyett csaknem 35 méter). Maga Vorosilov végig figyelemmel kísérte az emlékmű munkálatait, a szovjet parancsnokság pedig többször sürgette a munka befejezését a magyar kormánynál. Hivatalosan minden határozatról és minden változtatásról az illetékes magyar hatóság döntött el, de úgy, hogy mindig "tekintettel volt a Szovjet Ellenőrző Bizottság [sic!] óhajaira is" - miként egy iratban olvasható.


...a távolit pedig a jelenhez igazítani (1948)

A következő politikai rendszerváltás 1948-ban következett be, az egyesült kommunista és szociáldemokrata párt hatalomátvételével. Az emlékművek körében, a Magyar Dolgozók Pártja vezetésével, két év alatt véghezvitték azt a tisztogatást, amelynek jelei már az előző korszak spontán szobordöntögetéseiben megmutatkoztak. Eltávolították az összes korábbi politikai emlékművet, az egyházi emlékeket pedig templomkertekbe, temetőkbe száműzték a közterekről. A történelmi emlékművek közti tisztogatásnak áldozatul esett szinte az összes Habsburg-szobor, még Ferenc József feleségének, a magyarok által mindig tisztelt Erzsébet királynénak a szobrát is lebontották. (Egyetlen Habsburg-szobor maradt a helyén, a 19. század első felében élt József főhercegé, akit "magyar-Habsburg"-ként tisztel a történetírás.) A kommunista propaganda és történetírás ugyanis az idegen elnyomás korának tekintette azt a négyszáz évet, amelyben Magyarország trónján a Habsburgok ültek. Így a magyar történelem ezer évét bemutató Millenniumi emlékműről ismét lekerültek a Habsburg-uralkodók, s helyükre a Bécs-ellenes függetlenségi harcok vezetőinek szobrait helyezték. (Jól mutatja az emlékmű tudatos ideológiai átfésülését a Habsburgok száműzésén kívüli egyetlen változás: lecserélik a Könyves Kálmán szobra alatti domborművet. Az eredetin a király Magyarországhoz csatolta Horvátországot és Dalmáciát, az újon ugyanő megtiltja a boszorkányégetést. A hongyarapítás helyett a felvilágosodott gondolkodás sematizálódott történeti értékké.)
   Itt már természetesen szó sem lehetett utcai akciózásról, spontán népharagként feltüntetett, valójában szervezett szobordöntögetésekről, hiszen azok voltak hatalmon, akik a korábbi akciókat megszervezték. Szoborrombolásokra ebben a korszakban csak az 1956-os forradalom napjaiban került sor, aminek a Rákosi-korszak szimbólumává emelkedett Sztálin-szobor mellett elsősorban szovjet emlékművek estek áldozatul. (Ez utóbbiakat aztán 1956 után mind visszaállították.)
   A szocialista rendszer tehát igyekezett a közelmúltat végképp eltörölni, a távolabbi múltat pedig a jelen igényei szerint átírni. Ugyanakkor az, amit az eltüntetett emlékművek helyére állított a négy évtized alatt, rendkívül egysíkú, didaktikus és torz történetszemléletet mutat. Szovjet emlékművek százai épültek országszerte, Budapesten pedig 27, miközben egyetlen olyan mű sem készült, amely a második világháború magyar áldozatainak állított volna emléket. Minden önkormányzat megalkotta a maga kultuszhelyét egy-egy szovjet vagy felszabadulási emlékmű formájában, ahol április 4-én, a felszabadulás napján a párt- és állami vezetők az ünnepséget celebrálták. Ez a funkciójuk a négy évtized alatt mindvégig megmaradt, egyfajta ideológiavesztés azonban megfigyelhető a felszabadulási emlékműveknél. Kezdetben, az 1956 előtt épülteken mindig megjelent a szovjet katona a maga konkrét valójában, egyenruhában, fegyverrel. Később, az 1960-as évektől jöttek a semlegesebb, általánosabb szimbólumok, a szabadságuknak örvendő, széttárt karú, "bilincseiket vesztett" férfiak, majd a nőalakok divatja következett. Ez utóbbiaknál már csak egy-egy jel utalt az emlékmű valódi funkciójára (például ötágú csillag), vagy már ez a jel is áttételes (pálmaág, galamb). De gyakran még ez a jel is hiányzott, s csak a felirat mondta el, hogy felszabadulási emlékművet, s mondjuk nem egy fürdőbe lépő nő szobrát látja a szemlélő. Rendkívül jellemző ugyanakkor, hogy a felszabadulás vagy a szovjet-magyar barátság eszmeköre sohasem jelent meg emléktáblán. Az eseménynek és az egész fogalomkörnek mindvégig olyan politikai jelentősége volt, amelynek feltétlen emlékmű dukált, nem lehetett letudni egy emléktáblával.
   1945, a felszabadulás mellett még két 20. századi eseményről emlékezett meg jelentősebb politikai emlékművekkel a rendszer. Az egyik a tanácsköztársaság, a másik 1956. A tanácsköztársaság csak a Kádár-korszakban, 1959, de még inkább az ötvenedik évforduló, 1969 kapcsán vált a rendszer egyik legitimációs bázisává. (Korábban erre persze nem is volt lehetőség, hiszen a hruscsovi desztalinizáció előtt Kun Béla sorsa rendkívül kényelmetlenné tette a politikusok számára a tanácsköztársaságnak még az említését is.) 1956 ugyanakkor a Kádár-korszakban mindvégig a tabu-témák közé tartozott: születésének körülményeit sűrű homályba burkolta a rendszer. Utcákat nevezett el mártírjairól, emléktáblákat állított tiszteletükre, emlékművet viszont csak egyet állítottak - igaz, monumentálisat -, a Köztársaság téren. De itt sem tartottak soha nagyszabású ünnepségeket, a november 4-ei megemlékezések a közeli halottak napját idézték. A propaganda inkább saját halottainak sem csinált kultuszt, csak hogy ne kelljen fellebbenteni a fátylat a kibeszéletlen napokról.
A korszak politikai emlékműveinek másik nagy csoportját a munkásmozgalmi személyek, események szobrai alkotják. Köztük nagy számban a Lenin-szobrok, amelyekből szinte minden városban találhattunk egyet. Jelzi ez egyben a korszak ünnepeinek hierarchiáját is: a felszabadulási ünnepségek a szovjet emlékműveknél zajlottak, november 7-én pedig a Lenin-szobrok álltak a ceremónia középpontjában. A munkásmozgalmi emlékművek képezik a korszak emlékműállításának második hullámát: ha egy városban vagy kerületben már volt szovjet emlékmű, következő lépcsőként jöhetett a munkásmozgalmi emlékmű.
   Nemcsak a politikai emlékművek, hanem a korszakban állított történelmi emlékművek is át vannak itatva aktuálpolitikai ideológiával. Jellemző példája ennek a Parlament előtt álló Kossuth-szobor vagy a Vár alatt álló Dózsa-szobor társadalomképe. A Kossuth-szobron az 1848-49-es szabadságharc hadinépét a céhlegény, a csikós és a diák alkotja. Szinte szó szerinti leképezése ez a szocialista propaganda szlogenjének a szocialista társadalom tagozódásáról: "a munkásosztály, a vele szövetséges dolgozó parasztság és az értelmiség" formulának. Még anakronisztikusabb, hogy ugyanez a társadalomkép jelenik meg a Dózsa-emlékművön is: céhlegény, paraszt és az "értelmiség" szerepében egy pap. Váratlan fordulat egy pap megjelenése egy antiklerikális korszak emlékművén, de a plasztikai megoldás megfelelt az ideológiai elvárásoknak: a pap jobbjában kardot szorít, baljával pedig éppen letépi a nyakában lógó keresztet.
   Magyarázatot adhat erre a minden emlékművet jellemző ideológiai töltetre, ha röviden vázoljuk a korszak emlékműállítási gyakorlatát. Az emlékműveket általában a helyi (városi, kerületi stb.) közigazgatási szerv állíttatta, de az engedélyeztetés többlépcsős folyamat volt. Először ki kellett kérni a létesítendő emlékműről a helyi, majd a megyei, illetve a fővárosi pártbizottság véleményét, majd a véleményeket felterjesztették a Művelődési Minisztériumba. A minisztérium beszerezte a Képzőművészeti Lektorátus véleményét, s a saját véleményével együtt az egész csomagot továbbküldte az MSZMP agitációs és propaganda-bizottságához. A Kádár-korszakban mindvégig, minden emlékműtervet ez a bizottság bírált el, ami egyértelműen bizonyítja az emlékművek propaganda-funkciójának elsődlegességét.


Újrakezdés - régi beidegződések

Az újabb rendszerváltás hajnalán, 1988-89-ben, mihelyt megrendült az MSZMP egyeduralma, azonnal felvetődött a kérdés: mi legyen a politikai emlékművekkel? A mintegy két évig tartó nyilvános vitában három karakterisztikus álláspont különíthető el. Az egyik vélemény szerint, amelyet a közvélemény-kutatások szerint a legtöbben támogattak, nem kell foglalkozni az emlékművekkel, vannak ennél fontosabb dolgok is; s legfőképp egyetlen fillért sem szabad rájuk áldozni - még az eltávolításukra sem. A másik álláspont hívei a politikai emlékműveket a közterekről eltávolítani akarták, de nem megsemmisíteni: egy szoborparkban helyezték volna el őket. A harmadik álláspont, amelyet csupán a társadalom elenyésző kisebbsége támogatott, nem a nyilvános vitában, hanem az utcákon, tereken jelent meg.
   Miként 1945-ben a kommunisták, most szélsőséges kis pártok hívei kezdték lerombolni a politikai emlékműveket. Főleg szovjet és tanácsköztársasági emlékművek estek áldozatául az akcióknak, Münnich Ferenc szobránál pedig immár komédiaként ismétlődött 1956 ősze: a volt belügyminiszter másfélszeres életnagyságú, a járda szintjére helyezett szobrát éppúgy térdben fűrészelték el, mint jó három évtizeddel korábban a magas posztamensre állított óriási Sztálin-monumentumot. Az akciók szervezői persze mindig 1956-ot jelölték meg mint a tettüket legitimáló történeti hagyományt, pedig a módszerek inkább 1945-re emlékeztetnek. 1956-ban ugyanis valóban spontán tömegakciók döntögették a szobrokat, s a cél csak a szobor ledöntése, a szimbólum megsemmisítése volt. 1945-ben és 1989-ben azonban szervezett akciók zajlottak, s a szimbólum megsemmisítése csak eszköze volt a szervezetek önpropagandájának, a szimpatizánsok, a választók megnyerésének
   A módszer és az eredmény is nagyon hasonlít a négy évtizeddel korábbiakhoz. Gyakran TV-kamerák lencséje előtt zajlott le a szobordöntés, a megrendült régi hatalom, majd a rendszerváltozás után a bizonytalankodó új azonban behunyta a szemét. A tettet egyetlen esetben sem követte felelősségrevonás.
   Pedig ezek a szobrok ekkor már nem voltak politikai emlékművek, csupán egy letűnt korszak dokumentumai. Önmaguk karikatúráivá váltak azáltal, hogy eltűnt mögülük az őket tápláló hatalom. A Marx-Engels-szobor az MSZMP Központi Bizottságának székháza előtt addig irritálhatta a járókelőket, amíg jelenlétével legitimálta azt a hatalmat és ideológiát, amelyet pártvezetés képviselt. Amint megszűnt az ideológia egyeduralma, maradt egy Marx-Engels-szobor, s a kérdést akkor már úgy kellett volna feltenni, hogy jó szobor-e ez, avagy sem, illetőleg hogy emlékeztethet-e egy Marx-Engels-szobor a marxista ideológia négy évtizedes egyeduralmára? De a kérdés nem így hangzott. Bolsevik nosztalgiával vádoltak mindenkit, aki valamilyen módon megőrzendőnek vélte a múlt e dokumentumait. Pedig az egykori kommunista emlékműállítók szellemi rokonai éppen a szoborrombolók voltak. Hiszen ők éppúgy hittek a jelkép erejében és hatásában, mint az emlékmű hajdani felállítói. Pontosan ezért akarták megsemmisíteni a szobrokat. Ráadásul mindig egy rítus keretében, ami funkciójában azonos a korábbi koszorúzásokkal - csak persze ellentétes előjelű. Ezt támasztja alá az is, hogy a szobordöntők mindig egykori vagy új ünnepnapokra hirdették meg akcióikat.
   A szobrokat végül országszerte mindenütt eltávolították, hol erőszakkal, hol kulturáltabb módszerekkel. Általában raktárakba, múzeumokba kerültek. Ettől eltérő megoldás csak Budapesten született, ahol egy külön e célból épült Szoborparkban állították föl az eltávolított emlékműveket. Arról, hogy milyen emlékműveket távolítsanak el a közterekről, Budapest főváros önkormányzata döntött, kizárólag a művek tartalma, politikai jelentése alapján. Így a Szoborparkba került egy kivételével az összes szovjet emlékmű és valamennyi munkásmozgalmi emlékmű. Esztétikai, városképi szempontok a döntés során fel sem merültek. Szobrászok, művészettörténészek, urbanisztikai szakértők véleményét senki sem kérdezte. A szobrok sorsa tehát lényegileg ugyanúgy ért véget, mint ahogy annak idején elkezdődött. Felállításuknál és eltávolításuknál kizárólag politikai-ideológiai szempontokat vettek figyelembe, s mindkét esetben politikusok határoztak.


Egy emlékmű - három rendszerváltás

Mint az eddigiekből látható volt, a politikai emlékművek ritkán élték túl a politikai rendszerváltásokat. Volt és van azonban Budapesten egy nem túl jelentős emlékmű, amely három rendszerváltozásban is szerepet játszott - hol köztéren, hol raktárban, hol kertben állva -, s amelynek története érzékeny barométerként mutatja a magyar politika változásait, végig az egész rövid 20. századon. Harry Hill Bandholtz amerikai tábornok szobráról van szó.
   A történelmi tények a következők. 1919 augusztusában, a tanácsköztársaság bukása után román csapatok szállták meg Budapestet, az antant nagyhatalmak pedig katonai missziókat küldtek a magyar fővárosba. A románok már a megszállás első napjaiban szakértői bizottságot küldtek ki annak megvizsgálására, hogy nincsenek-e a Nemzeti Múzeumban a harcok során Romániából "elszármazott" tárgyak. Mivel ilyeneket nem találtak, maguknak követelték a múzeum valamennyi erdélyi eredetű tárgyát, arra hivatkozva, hogy Erdély immár Romániához tartozik. Az antant-hatalmak legfőbb tanácsa a követelést elutasította. Így a románok megpróbálták erőszakkal elszállítani a műkincseket. Ekkor jelent meg a Nemzeti Múzeumnál Harry Hill Bandholtz tábornok, a budapesti amerikai katonai misszió vezetője, s a múzeum termeinek lepecsételésével megakadályozta a műtárgyak elszállítását. Eddig a történelmi tények.
   Bandholtz tette a következő években nem merült ugyan feledésbe, de emléke elhomályosult. A tábornok halálakor, 1925-ben csak egy gyorshír jelent meg a magyar lapokban; ebben azonban felbukkant egy később fontossá váló elem, miszerint Bandholtz "nevét azzal tette emlékezetessé..., amikor egyedül lovagló korbácsával felfegyverezve kikergette a múzeum épületéből a román katonáknak egyik fosztogató osztagát". 1936-ban azután szobrot állítottak Bandholtznak - kezében lovaglóostorral - a Szabadság téren, az "irredenta emlékek terén". (Itt álltak az irredenta szobrok, az Ereklyés Országzászló és a Magyar Fájdalom szobra is.) A tábornok egyszerű szobra bárhol másutt felállítva nem jelentett volna egyebet, mint az ország háláját a kincsek megmentője iránt. Ebben a környezetben azonban a tábornok lovaglóostoros szobra azt sugallta, mintha az Egyesült Államok erővel is támogatta volna vagy támogatná a magyar irredenta törekvéseket. Pedig Bandholtz 1919-ben csupán felettesei utasítását hajtotta végre. Cselekedete nem tekinthető politikai állásfoglalásnak, még magyarbarátságnak vagy románellenességnek sem, s legkevésbé a magyar irredentizmus támogatásának. A szobor felállítási helye, környezete tehát olyan politikai-ideológiai értékeket ragasztott a szoborra, amelyeknek a történelmi tényekhez nem sok közük volt. De a Horthy-korszak politikájának jól jött egy olyan amerikai, akit az irredenta célok támogatójaként lehetett ünnepelni.
   1945-46-ban, mikor az egész ország romokban hevert és sorra távolították el az irredenta emlékműveket, a Bandholtz-szobrot az elsők között restaurálták (együtt George Washington szobrával). Kizárólag azért, mert a tábornok amerikai volt. A koalíciós kormány egyik gesztusa volt ez az Egyesült Államok felé a békekonferencia előkészítő szakaszában. Akkor, amikor a magyar kormány még reménykedett abban, hogy valamelyik nagyhatalom, talán éppen az Egyesült Államok, támogatni fogja az Erdély egy kisebb részére vonatkozó magyar területi igényeket. Új érték tapadt tehát a szoborra, ismét csak függetlenül a történelmi tényektől.
   Ugyanez a jelentés fordul a saját ellentettjébe 1948-49-ben, az újabb politikai rendszerváltás után, a hidegháború kezdetén. A magyar politikának Amerika immár nem potenciális szövetséges, hanem a legnagyobb ideológiai ellenfél. El is távolították Bandholtz szobrát, kizárólag azért, mert a tábornok amerikai volt. Eltávolították, de nem semmisítették meg, mint annyi más szobrot ezekben az években. Évtizedekre raktárba került.
   Az értékvándorlásnak azonban még nincs vége. Az 1980-as évekre ismét felmelegedtek a magyar-amerikai kapcsolatok. A szobrot 1984-ben átadták a budapesti amerikai követségnek, s fel is állították a követség kertjében. Ismét egy politikai gesztus tehát az Egyesült Államok felé, de tétova, felemás gesztus, hiszen a szobor nem magyar köztérre, hanem amerikai felségterületre került. Ismét pozitív érték lett tehát, hogy a tábornok amerikai, de ezt a változást a hatalom nem akarta a társadalommal is közölni, csak titkos csatornákon üzent vele az Egyesült Államoknak: "Mi jóban akarunk lenni veletek, de nem kell, hogy ezt mindenki tudja."
   A harmadik rendszerváltás előszele aztán meghozta a Bandholtz-szobor teljes rehabilitációját. 1989-ben, George Bush amerikai elnök budapesti látogatásakor avatták fel ismét az emlékművet a Szabadság téren.


Kérdőjelek

Ha ennyi mindent jelenthet egy szobor, ha ilyen árnyaltan fejezheti ki a politikai szándékokat, aligha csodálkozhatunk azon, hogy minden politikai irányzat kedveli az emlékműveket. Legalábbis a saját emlékműveit. A rendszerváltások tanúsága szerint viszont egyikük sem tud együtt élni más politikai irányzatok emlékműveivel.
   Akár demokráciából fordult diktatúrába a politika, akár diktatúrából demokráciába, a hatalom új birtokosai legsürgetőbb feladataik egyikének tartották, hogy eltüntessék az előző hatalom politikai szimbólumait. Az új politikai elit nem a semmiből jön. Korábban nyílt vagy illegális ellenzékben volt, s nyilván irritálták az ideológiai jelképek. Eddig a dolog érthető is. De miért a sietség? Miért van az, hogy az új elit, mihelyt hatalomra jut, azonnal a jelképekkel kezd foglalkozni? Miért akarja azonnal kinyilvánítani, hogy vele egy új korszak kezdődik? Azáltal ugyanis, hogy az új hatalom másságát az előd politikai szimbólumainak eltávolításával deklarálja, maga is elődje nyomába lép. Akaratlanul is azt jelzi, hogy éppúgy fontosnak tartja a politikai emlékműveket, mint elődje. Ebből arra következtethetünk, hogy az új hatalom, ha majd megerősödik, maga is állít majd új politikai emlékműveket. És a mindenkori Gholámok újra jegyzetelhetnek - és készíthetik a köteleket...

 


Irodalom

Katalógusok
Liber Endre: Budapest szobrai és emléktáblái. Bp., 1934.
Szöllőssy Ágnes-Szilágyi András-Hadházy Levente (szerk.):Budapest köztéri szobrai, 1692-1945. Bp., 1987.
Hadházy Levente-Szilágyi András-Szöllőssy Ágnes (szerk.): Negyven év köztéri szobrai Budapesten, 1945-1985. Bp., 1985.

Monográfiák
Boros Géza: Emlékművek '56-nak. Bp., 1997.
Kovács Péter: A tegnap szobrai. Fejezetek a magyar szobrászat közelmúltjából. Szombathely, 1992. (Életünk könyvek)
Kovács Ákos (szerk).: Monumentumok az első háborúból. Bp., 1985.
Pótó János: Emlékművek, politika, közgondolkodás. Budapest köztéri emlékművei, 1945-1949.; Így épült a Sztálin-szobor, 1949-1953. Bp., 1989. (Társadalom- és művelődéstörténeti tanulmányok 7.)
Wehner Tibor: Köztéri szobraink. Bp., 1986.

Cikkek, tanulmányok
Bánóczi Zsuzsa: Köztéri szobrok, pályázatok. In: Standeisky Éva-Kozák Gyula -Pataki Gábor-Rainer M. János (szerk.): A fordulat évei 1947-1949. Politika, képzőművészet, építészet. 1956-os Intézet, Bp., 1998. 265-284. old.
Eleőd Ákos: A szoborpark. (Műleírás.) 2000, 1993. 7. sz. 60-61. old.
Gerő András: Az ezredévi emlékmű. Medvetánc, 1987. 2. sz. 3-27. old.
Kapuœciński, Ryszard: A sahinsah. In: Uő: A császár. A sahinsah. Bp., 1987. (Európa zsebkönyvek.)
A Lenin-kertektől a Tanu térig. Összeáll. Boros Géza. Kritika, 1993. 8. sz. 11-13. old.
Melocco Miklós: Szobor, szobrász, megrendelő. Mozgó Világ, 1976. 5. sz. 59-60. old.
Pótó, János: Systemwechsel und politische Denkmäler in Ungarn 1945-1989/90. In: Andreas Pribersky-Berthold Unfried (Hg.): Symbole und Rituale des Politischen. Ost- und Westeuropa im Vergleich. Peter Lang, Frankfurt a. M., Berlin, Bern, New York, Paris, Wien, 1999. 185-195. old.
Radocsay Dénes: Budapest szobrai. Magyar Szemle, 1942. 101-107. old.
Sinkó Katalin: A millenniumi emlékmű mint kultuszhely. Medvetánc, 1987. 2. sz. 29-50. old.
Sinkó Katalin: Óh, Amnézia úrnő (ne) jöjj el! Gondolatok a szobordöntögetésről. Magyar Narancs, 1990. május 3.
Sinkó Katalin: A politika rítusai: emlékműállítás, szobordöntés. In: György Péter-Turai Hedvig (szerk.): A művészet katonái. Sztálinizmus és kultúra. Bp., 1992. 67-79. old.
Szörényi László: Lenin-kert. Hitel, 1989. július 5.
Szücs György: A "zsarnokság" szoborparkja. Budapesti Negyed, 1994. 3. sz. 151-165. old.
Wehner Tibor: A hazugság emlékművei. Új Forrás, 1990. 4. sz. 104-110. old.
Wehner Tibor: A köztéri szobrászat politikai és ideológiai aspektusai. Új Forrás, 1988. 6. sz. 44-50. old.

 

EPA Budapesti Negyed 32-33. (2001/2-3)