EPA Budapesti Negyed 22. (1998/4) A történetírás: birtokper <
A történész lelkiismerete [*]

________________
HANÁK PÉTERREL BESZÉLGET PESTI JÁNOS

 

      A történelmet sokan vádolják a politika kiszolgálásával. Nota bene, Arthur Koestler szerint a történelem gátlástalan építőmester; hazugságból, vérből, sárból keveri a maltert.
      Szemléletes metafora, talán hatásos is. Ám hiteles válasznak inkább a francia Marc Blochnak azt a gondolatát érzem, hogy ne tekintsük tudománynak a különféle pártok, mozgalmak, egyházak stb. „önszempontú” szövegeit, mert azok többsége propaganda. De ismerjük ezt a ritkán idézett figyelmeztetését is: „Van egy olyan tudomány, amely emberekkel foglalkozik az időben, és amelynek szüksége van arra, hogy a holtak tanulmányozását az élőkével elegyítse.” Mondatában benne rejlik a történetírás kettős látószögének, a múlt kettős átélésének gondolata. Mert a történész egyszer átéli a múltat mint kortárs, aki a „viselt dolgokat” a szereplőkkel együtt látja. Aztán a rekonstrukció közben rendezi, értelmezi azokat. Es itt kapcsolódik be a történeti idő, amely nem azonos a történés naptári idejével, hanem magában foglalja a megtörténés óta eltelt időszak distanciáját is. Tehát azt a hosszabb-rövidebb időt, amely alatt a történelem önmagát magyarázza meg.
      Kapaszkodónak mondanál egy példát?
      Így vagyunk például a Monarchia felbomlásának a visszhangjával. Mert 1918 október-novemberében régiónk - Közép-Európa - szinte minden népe ujjongva ünnepelte a „szabadulást”. Mi azt, hogy végre kikerültünk a négyszáz éves kényszerházasságból. A csehek nemkülönben a függetlenné válást ünnepelték. És akkor nem alaptalanul. Honnan is tudhatta volna Svejk, hogy Himmler vagy Heidrich maga lesz a sátán, amelyhez képest a k. u. k. generálisok szelíd ebtenyésztők voltak? A történelem 1938-ban, 1956-ban, 1968-ban mutatta meg az 1918-ban még rejtett arculatát. A Monarchia felbomlása, „ahogy valóban történt”, tény marad, de történelmi helyiértékét a következmények határozzák meg, s ezt az utókor minősíti. Ami engem illet, egyetértek a jeles lengyel íróval, Czeslav Milosz-sal, aki szerint a közép-európai irodalom és mentalitás legfeltűnőbb vonása a történelem jelenvalósága, mert a történelemhez asszociálódnak a nemzeti lét fenyegető veszélyei és katasztrófái. Szavait pontosan idézve: „A történelem mindennapi jelenléte talán sehol a világon nem olyan evidens, nem olyan megfogható realitás, mint Közép-Európában.”
      Tulajdonképpen mi az európai regionalitás leglényegesebb vitakérdése?
      Az egyik lényeges biztosan az, hogy járt-e a 16-17. századi elkanyarodás olyan mély strukturális elváltozásokkal, amelyek az eddig az Occidenshez tartozó közbülső területeket: a Habsburg-monarchia országait, Poroszországot és Lengyelországot kelet-európaivá minősítették volna. Hogy Nyugat keleti zónájából Kelet nyugati peremvidékévé váltak-e, avagy külön sajátosságú közbülső régióvá? Nos, az közismert, hogy a kelet-európai régióba való betagolódás elméleti ismérvei Marxnak az Elbától keletre fekvő területek feudális elmaradottságáról, Engelsnek a második jobbágyságról és Leninnek a porosz utas fejlődésről szóló megállapításain alapulnak. Csakhogy ezek még a kapitalizmus klasszikus útjával történt egybevetésre vonatkoznak. Mai tudásunk szerint a gazdaság- és társadalomtörténeti, politikai, kulturális stb. jegyek mibenléte azt bizonyítja, hogy az egységesnek minősített kelet-európai régiómeghatározás két különböző régiót von össze: a közép- és kelet-európait. E problémát nem oldja fel az az engedmény, amely Kelet-Európát a nagy keleti régió egyik alrégiójának rangjára emeli.
      Engem és föltehetően számos olvasót meggyőztél, hiszen a Liget gondozásában megjelent Ragaszkodás az utópiához című könyvedre támaszkodva tanítom egyik egyetemünk főiskolai karának hallgatóit. Ám tudok arról, hogy ezt a koncepciót tekintélyes szakértők támadják.
      Kétségtelen, hogy Európa közbülső régiója - nevezhetjük bármiként - évszázados viták tárgya. Nemrégiben két ifjú német politológus a homályban rejtezkedő német imperializmus, avagy a régióbeli kis népek szovjetellenes nacionalizmusa kísérletének aposztrofálta. Mások egyfajta közép-európai „rasszizmus” történeti sztaniolba csomagolt csempészárujának minősítik. Hogy népeit összefűző szálak mellett mély gyökerű konfliktusok választják el? Na és! Elvégre a szomszédok között a leggyakoribb a per, a harag, a gyűlölet. De hogy ki ne térjek a kérdésed elől, a vita felélénkült mind a politika fórumain, mind a szaktudomány műhelyeiben. Bizonyára ezért tűzte napirendre a polémiát az Európa Intézet 1990 végén és 1991 elején. Hiszen Közép-Európa kis népeit idestova másfél évszázada kísérti, csábítja és csúfolja a föderáció gondolata. Több mázsányi könyv, cikk, memorandum született közben. Mért ne vallhatnám tehát, hogy bár Közép-Európa pillanatnyilag nem realitás, de nem is utópia, hanem a jövő alternatívája? Ezért ragaszkodom az „utópiám”-hoz.
      Kézenfekvő, hogy a Közép-Eacrópával foglalkozás szervesen összefügg az Osztrák-Magyar Monarchiával Jól tudom-e, hogy te 1848 centenáriumára, készülve jutottál el az 1867. évi kiegyezéshez, tágabban értve a dualizmus korához?
      Szakmai gyermekkorunk egyik militáns vitakérdése volt az 1848 és 1867 közötti viszony meghatározása. A marxista történetírás az ötvenes-hatvanas években elítélte Szekfű Gyula tételét, hogy 1867 voltaképpen a megvalósítható 1848 volt, és 67-et 48 megtagadásának minősítette. Később - a hegeli formula alapján - 1848 jelentette a tézist, amelyre rácsapott az önkényuralom antitézise, és végül 1867 hozta meg a feloldódást, a szintézist. Egyszerű... Holott nem lehet egyértelmű választ adni arra a dualizmus kori vitakérdésre sem, hogy Magyarország elnyomott, függő helyzetben vagy hatalmi túlsúlyban volt-e a kettős Monarchiában. A válasz ezúttal is összetett: kölcsönös függőség nem bénította meg a modernizálást, nem akadályozta meg az ország önállósulási folyamatát, amelyet a birodalmi, különösen a külpolitikára gyakorolt befolyása előmozdított. Egyébként már a 48-as forradalom kutatásában is legerősebben a régió egésze, a szomszédokkal való balszerencsés viszony további alakulása érdekelt. Tehát érthetően foglalkoztatott a kérdés, hogy miért nem fogtak össze a közös vereség után. Vajon tanultak-e valamit 1848-1849 példájából? És miért nem követték a kossuthi konföderációs - összefogást sürgető - eszmét? Az ötvenes évek második felében aztán megerősítette a történeti útvesztés kutatását a „szocialista hazafiság” hamisságának sorozatos lelepleződése. És a puszta tények! Tankönyvet írtunk. Én a dualizmus korát kaptam. Nem kellett egy levéltárnyi iratanyag, egy könyvtárnyi monográfia hozzá, hogy belássuk: az a kor - sok társadalmi és nemzeti konfliktusa ellenére - a felzárkózás, a civilizálódás, a gazdasági erősödés, a kulturális kivirágzás kora volt.
      Erről a folyamatról már sokat írtál. Jórészt sikerült a historizálást - a múlt jelenségeit a jelentől elszakítva szemlélő módszert- is visszaszorítani. Mármost mi az új mozzanat, az utóbbi években leszűrt vagy kikristályosodott álláspont új eleme?
      Nyilvánvaló, hogy sok új és releváns forrásanyag az elmúlt években már nem került elő. Inkább azt vizsgáltam, mennyire voltak tisztában a vezető politikusok: Kossuth, Eötvös, Deák köre Magyarország európai helyzetével és a reális erőviszonyokkal. Erősödik az a meggyőződésem, hogy az 1848-as nemzedék nagy alakjai jól látták az ország helyzetét; abban a nemzetiségi kérdés rejtett, ám súlyos veszélyeit. Fölismerték a 48-as nemzetiségi politika fogyatékosságait, és számoltak egy esetleges felbomlás lehetőségével is. Részben Deák nyomán úgy találom, hogy a Monarchia felbomlása nem a kiegyezés, hanem a hatalmi viszonyok és az országon belüli nemzetiségi arányok megváltozásának a következményei. Gondoljunk csak arra, hogy Mátyás király birodalma ötmillió körüli lakosával nagyjából Anglia szintjén állt. Közvetlenül a török sem tudta megtámadni. A lakosság 75-80 százaléka akkor magyar volt. Oroszország csak az idő tájt kezd egységessé válni, a német császár viszont a fejedelmekkel és a protestánsokkal konfrontál. A vesztfáliai béke (1648) után háromszáz darabból áll a birodalom. Egységének megszületése (1871) után azonban - a Napóleont legyőző, majd reformokkal operáló Oroszországgal együtt - felmagaslik határainkon. S akkor az összlakosságunknak már csak 40 százaléka magyar! A nemzeti és állami önállóságra törekvő 60 százalék nemzetiség mögött viszont anyaországuk lakossága állott. Vagyis a századfordulóra tízmillió magyarral 26-28 millió nem magyar áll szemben. Tehát nem az alkuvágy, hanem a geopolitikai helyzet és a belső struktúra dominált.
      Mennyit észlelt ebből a vezető politikusi gárda, és megtette-e mindazt, amit lehetett? Én úgy látom, hogy nem. Legkevésbé a miniszterelnök, gróf Andrássy Gyula. De a deáki alku sem nyílt színen folyt. Ferenc József „titkosított” törvény-előszentesítési joga pedig már a korabeli sajtóba „kiszivárgott”.
      A beterjesztendő országgyűlési javaslatok előszentesítési joga tény. Ez azonban az abszolutizmus masszív maradványa, amelyet a liberális parlamentalizmus intézményei ellensúlyoztak. Deák már 1842-ben - levél tanúsítja - a Monarchiát kerülgető veszélyről és országunkat fenyegető halálról ír. Tudta, hogy a népet csak a jogok kiterjesztésével és liberális eszmék révén lehet megnyerni. Kossuth ezt akkortájt egy szóval érdekegyesítésnek nevezte. Tehát kétségtelen, hogy a kiegyezést megkötő jeles politikusok érezték a liberális rendezés szükségességét. Erre vall az 1868. évi XXXVIII. törvénycikk a népoktatásról és a XLIV. törvénycikk a nemzetiségek jogainak rendezéséről. Mindkettőt ma is vállalható, a korban reális alkotásnak tartom. A baj ott fészkelt, hogy a magyar vezető réteg nagy része nem értette meg, és ahogyan egyéni helyzete romlott, az országé pedig egyre inkább konszolidálódott, olyan mértékben feledkezett el a 48-as tanulságokról. A vezetők zöme növekvő amnézissel egyre nagyobb biztonságban érezte magát a Monarchiában, a kettős szövetség révén a német szövetségben, amelyet a századfordulóig Anglia és Olaszország is támogatott. Nem látták, pedig a századfordulóhoz közeledve egyre szembetűnőbben látszott, hogy a prosperitás és a szekuritás illékony, nem tartós állapot. Így tehát historikus jogosultsággal bírálhatjuk a kiegyezés nemzedékének az elbizakodottságát, az illuzionizmust, a dualizmushoz való merev, sokszor szinte értelmetlen ragaszkodást. Konkrétan: a dualista rendszer trialista átalakításának, illetőleg még a gondolatának is a merev elutasítását. Holott a császár sem ellenezte, bár a trializmus kormányzása nehezebb.
      A cseheknek lett volna legnagyobb esélyük csatlakozni?
      Igen. És nem előzmények nélkül. A cseh rendeknek 1526-1620 között ugyanakkora szavuk volt, mint a magyaroknak. A „házassági terv” tehát történetileg nem példátlan, és nem várt el tőlünk rendkívüli lemondást. Ellene szóló egyik érvként eleink azt hangsúlyozták, hogy megbontaná a dualizmust. A másik érv szerint a többi szláv népet is vonzotta volna a cseh önállóság, és hasonlót kíván. Ám a horvátok hazája egyébként is társország volt; egyfajta közjogi státussal rendelkezett. Másrészt Horvátország és Szlavónia Dalmáciával kiegészülve léphetett volna a Monarchiába, tehát a magyar befolyás alig csorbul. Ezzel nem azt mondom, hogy a nacionalizmus veszélye sutba dobható. De az tény, hogy a magyar vezetés önnön érdekeit rosszul értelmezte. Érdemes ugyanis elgondolkodni arról - és ez nem historizálás -, hogy egy trialista Monarchia mennyire más történeti folyamatot indított volna el a térségben. Tehát nyugodtan mondhatjuk: trializmus esetén a délszláv kérdés másképp alakul.
      Summa summárum?
      A deáki-kossuthi koncepciót sem Andrássy, sem Lónyay kormánya nem volt képes a dualizmus korára adaptálni. A liberalizmus megrekedt a belpolitika terén, a parlamentarizmus, a gazdaság- és egyházpolitika fokán. Csakhogy ez távolról sem a magyar vezetőréteg egyedüli felelőssége! A Monarchia 1918-1919-beli tényleges, nemzetközileg szankcionált felbomlásában roppant nagy szerepük a cseh politikusoknak volt. Jugoszlávia leszakadása akkor sem döntő, ha Horvátország és Dalmácia hozzá csatlakozik. Erdély sorsának alakulása pedig tárgyalások függvénye lehetett volna. Viszont a csehek és a Szlovákia kiszakadása alapvető. Az pedig abszurdum, hogy az európai látókörű Masaryk és a kiváló taktikus Benes rosszul mérte föl, milyen sors vár az újra feltámadó csehszlovák államra a megerősödő Németország és az erős Szovjetunió között. Egyszerűen rosszul döntöttek - ezt ma világosan látjuk -, akárcsak a horvátok. Ráadásul hasonlóan vetélődött el századunk második nagy alkalma, az 1989-1990-es lehetőség is. Kezdeti sikerek ugyan voltak: az Alpok-Adria közösség, amely Ausztria, a délszlávok és az olasz területek egységének, illetőleg a visegrádi hármas - cseh, lengyel, magyar - egységnek az újrateremtése. Főleg ebben találkozott ritka módon a szükség, a realitás és a belátás. A közeledés megbontója ismét Csehország lett. Az idén is hallhattuk felelős személyiségtől, hogy Visegrád puszta nevének fölvetése csak metaforikus, értéktelen történeti szimbolika.
      Nem a Nyugathoz való egyoldalú kapcsolódás önérdekű jogát vitatom; pusztán arra mutatok rá, hogy a történelemből a politikusoknak tanulniuk illenék. Bár igaz, de nem vigasz, hogy a közép-európai alkalmak elszalasztása nem csak a mi hibánk volt.
      Valamennyi felsorakoztatott összefüggés keserű lecke, ha magam ezután sem találnom is mindenben reális kompromisszumnak a kiegyezést, ám Deák jelentősége vitathatatlan, noha már életében elkezdődtek a politikai szélhámosságok, a megvesztegetések, a hivatali csalások. Rokonszenvem változatlanul a naplóíró Széchenyié, aki épp a túl óvatos „totojázás” miatt vágta Deák fejéhez: „Feladatunk megmenteni a hazát..., szarok a törvényeitekre!” Most azonban váltsunk témát: az épp száz éve elfogadott, krimibe illő históriájú egyházpolitikai törvényekkel kapcsolatosban az érdekel leginkább, végül is mi volt a hithű katolikus császárkirály „engedékenysége” mögött?
      Bizonyára ugyanaz a fölismerés, amit a katolikus Zrínyiek és Rákócziak is láttak: a soknemzetiségű, sokvallású birodalom létkérdése mérsékeli az összefogást gátló konfliktusokat. Lehangolhatta a pápai felszólítás is: „Azt szeretném, ha úgy cselekedne (az uralkodó), amint a szíve diktálja.” Tehát lépnie kellett. De aggályait sem titkolva a szentesítő formulához imigyen záruló megjegyzést fűzött: „Lelkiismeretem megnyugtatása és egy majdani esetleges igazolás végett azt kívánom, hogy az általam elmondottak a minisztertanács jegyzőkönyvébe vétessenek föl.”
      Lévén kisszerű nagypolitikus... Te az „aktus” előzményeiből mit tekintesz leginkább figyelemreméltónak?
      II. József türelmi rendelete után sokan hangsúlyozták, hogy a vallás magánügy. Kossuth a józan ész „elementáris postulatumának” minősítette. Deák utolsó parlamenti felszólalásában 1873-ban az egyházakat ugyanolyan társaságoknak tartotta, mint a többit. Azon aligha kell csodálkozni, hogy bár nehezen, Ferenc József végül szentesítette mind az ötöt: a polgári házasság, az állami anyakönyvvezetés, a szabad vallásgyakorlat, a vegyes házasságból született gyermekek vallása és az izraelita vallás egyenjogúsítása törvényét. Azon még kevésbé, hogy az egyház - a pápával és a császárral együtt - a polgári házasság bevezetésére reagált legérzékenyebben. Mert a polgári tisztviselő előtt kötött frigy nem szentség, hanem szerződés. Fel is bontható. S hogy a „felekezetenkívüliség” sem jelenthetett semmiféle hátrányt. Röviden: az uralkodói szentesítés kényszerű lépés volt. Annak belátása, hogy a képviselő, megszavazta törvények negligálása esetén nem tud kormányt alakítani.
      Kár, hogy a gazdaságpolitikáról már csak vázlatot adhatsz.
      Pedig épp napjaink vetik fel a kérdést, hogy akkor honnan volt pénz annyi mindenre. De mivel imponáló a szikár adatsor is, kiragadom a következőket: A gyökerek minimum a 18. századig vezetnek vissza. Az első forrást a mezőgazdaság, a másodikat a gyors iparosítás, a harmadikat a tőkebeáramlás jelentette. A becsült nemzeti jövedelem 1867 és 1913 között hétszeresére-nyolcszorosára nőtt. Ma 200 kilométer vasutat is nehéz rendbe hozni, akkor kétezerről huszonkétezerre nőtt a vasútvonal hossza. Mellette a kontinensen elsőnek megépült a kéregvasút: az első földalatti. Most agyusztáljuk. Az egymáshoz organikusan illeszkedő ipar és kereskedelem nem a gyarmatok kifosztása révén született, mint a spanyoloknál, az angoloknál. S míg 1873-ban hatvan százalék a külföldi tőke és negyven a saját, addig 1913-ra hetvenöt résznyi a magyar. Hova került? Vissza, az üzleti vállalkozásokba! Ez a vállalkozói tőke képes volt hasznot hajtani. S jó néhány tőkés - amellett, hogy szorgalmasan dolgozott - zseni volt! Az asszimilálódó szakmunkásréteg pedig magyarokkal egészült ki. Miránk is érvényes, amit a Monarchia nagy írója és kritikusa, a Tulajdonságok nélküli ember szerzője, Robert Musil megjegyzett: itt „mindig csak a zsenit tartották tökfejnek, de az sohasem fordult elő, mint másutt, hogy a tökfejet is zseninek tartották volna”. Szívesen sorolnék neveket is, ha nem érezném igazságtalannak a kihagyott neveket. De arról nem szabad hallgatni, hogy mit jelentett a „békés pillanat”-ként emlegetett Millennium, a honfoglalás ezredik évfordulójának ünnepsége, mindenekelőtt építészeti szempontból. A kiállításra csaknem hatmillió látogató, ebben 30 ezer külföldi volt kíváncsi. A szerencsések megcsodálhatták az akkor készült első magyar filmvetítést is. Az első magyar gyártmányú gépkocsi pedig 1907-ben született. S mindezeknek a megteremtője nem párt- vagy parlamenti határozatok nyomán kinevelt „ nemzeti középosztály”, amely egyszerre jószívű, istenfélő, hazafias és kapitalista. Ez a legnevetségesebb utópia.
      Engem az döbbent meg, hogy tudjuk: a századforduló társadalmának 40 százaléka írástudatlan! Miközben szaporodott a „kéjházak” száma, terjedt a szégyenletes nőexport: a „hungara” vagy „magyarka”. S a Rókusban bujakórságokat ápoltak...
      A kontraszt kétségtelen. A Monarchia nemcsak a modern műveltség, a lelkek nevelője, hanem temetője is volt. A prefasiszta nemzetiszocializmus Bécsben született, és ott fejlődött naggyá az antiliberális keresztényszocializmus, a vulgáris fajelmélet és más ordas eszme.
      Tanítasz két egyetemen. A történetírás mai lehetőségeit milyennek látod?
      Biztató és fontos tapasztalat, hogy a fiatal generáció sokat olvas, látóköre nyelvtudása révén is bővül. Külföldi ösztöndíjak, vendégtanárkodás, külföldiek a magyar egyetemeken... Az ideológiai és politikai kötöttségek - még az öt éve létezők is - mintha feloszlóban lennének, ha olykor eltúlozva érvényesül is az egyházi meg a „nemzeti” szempont. Igen jó, hogy a szakanyag ismeretének, a józan, reális véleményalkotás fontosságának tekintetében összhang kezd kialakulni a szomszédainkkal. Létrehozása óta - öt éve - tanítok a Közép-Európa Egyetemen is; én hoztam létre a történelem tanszéket, részben hazai, részben külföldi erőkre támaszkodva.
      Angol - az új „eszperantó ” - a tanítás nyelve?
      Igen; emiatt szorultak ki néhányan. De vannak ott németek, lengyelek, románok és mások. Hallgatóként közel negyven náció. Mégsem a szűk magyar történelem tanításának a színtere, sőt épp ezért kap hangsúlyt, miközben regionális szempontokra is figyelünk. Egyébként az én tanítványaim csehek, szlovákok, lengyelek, litvánok, lettek, ukránok, oroszok, grúzok, kazahsztánok, románok, bolgárok, albánok, szerb-horvátok, szlovének. Negyvenötből öt a magyar. Az emberiség egyetlen történelmét vizsgáljuk. Mert egy van. És az olyan, amilyen. Politikai, ideológiai ellentétnek nyoma sincs. Barátságok, szerelmek születnek. Tanórákon a szakmai tudás számít. A higgadt helyzetértékelés felülkerekedik a nemzeti elfogultságokon. A horvátokkal még Jellasics-ügyben is megértjük egymást.
      Kisebb probléma egy sincs?
      Egy azért van. Őnhibán kívül. Ez rögződött, ezt sulykolták nekik. Amit vallanak, talán szép. A konstrukció akár imponálónak is tetszhet. Csak épp a történeti igazsággal nem versenyezhet. De ne érts félre, nem azt fájlalom, ha ki-ki saját fejével gondolkodik. Ugyanazon tényekből számos következtetés adódhat. Bár nem akármilyen!
      Engem László Gyula arra tanított, hogy soha ne mondjuk ki: így volt. Csak azt: így lehetett. Te hogyan hidalod át az ilyen gondot?
      Azt igyekszem megértetni, hogy kötelességünk megismerni többféle felfogást, ha nem fogadjuk is el akármelyiket. Történész nem létezhet a maga igazságát illetően némi kétség, kétkedés nélkül. Ha mindig bizonyosnak veszi a maga álláspontját, sohasem lesz forrás-, szak- és önkritika. A kétkedés a történész lelkiismerete.

[*] Világosság, 1995. 7. sz. 22-27. old.
EPA Budapesti Negyed 22. (1998/4) A történetírás: birtokper <