EPA Budapesti Negyed 22. (1998/4) A dramaturgia látszatdrámaisága < > Miért fin de siécle?
Alkotóerő és pluralitás Közép-Európa kultúrájában [*]

________________

 

Korunk különös jelensége: egy letűnt vagy sohasemvolt régióban élünk, és semmiről sem vitázunk annyit, mint erről a letűnt vagy sohasemvolt Közép-Európáról. Aligha tartottak e tájon több konferenciát egy imaginárius fogalomról, amelynek tárgya vagy tárgytalansága szinte a hitvitákéhoz hasonlít. Ha filozófus volnék, Ernst Mach tanítványa, vagy író, Schnitzler követője, akkor ismeretelméleti biztonsággal állítanám: teljesen mindegy, hogy valójában létezett-e Közép-Európa, avagy csak mi gondoljuk így. Amiről ennyit gondolnak, hisznek és tudnak az emberek, az akkor is létező gondolati realitás, ha éppen olyan imaginárius konstrukció is, mint a négyzetgyök mínusz egy. Ha filozófus volnék, vagy író, akkor axiómaként elfogadhatnám Közép-Európa létét.
      Szakmám szabályai azonban tiltják az axiómákból való levezetést, és tiltakoznak a dogmatikus konstrukciók ellen. A történelem, ha tudományként fogjuk fel, semmit sem igazol, de mindent bizonyítani köteles. A bizonyítékok azonban ez esetben is roppant ellentmondóak. A földrajztudós azt mondja, hogy Közép-Európa nem alkot egységet. A központi cseh tömb kapcsolható az Alpokhoz is, s akkor a régió nyugati részéhez tartozik. Ám kapcsolható a Kárpátokhoz is, akkor a cseh medence Magyarországgal és a Balkánnal kötődik össze. [1] Akadnak történészek, akik szerint Közép-Európa csakis földrajzi fogalomként érvényes, történeti régióként nem definiálható. [2] És sűrűsödik a publicisták, sőt a szaktörténészek száma, akik a feltámadt Közép-Európa-eszmét reakciós mítosznak, a német imperializmus kísértetjárásának minősítik. [3]
      Ezekbe a rideg elutasításokba egy definíciós többértelműség is belejátszik. A múlt század dereka óta, amikor a Közép-Európa-gondolat felmerült, mindig is két párhuzamosan futó vagy egymást keresztező koncepció versengett egymással. A tágabb, fél kontinensnyi Közép-Európa, amely Németországtól az Adriai- és a Fekete-tengerig terjedt volna, német fogantatású terv volt: a gazdasági hegemonizmus politikai reklámja. Legismertebb változata Friedrich Naumann első világháború alatt megjelent műve, a Mitteleuropa-tervezet volt. [4] Ez fejtette ki a német vezetésű „nagytérgazdaság” előnyeit, amelyet aztán a hitleri birodalom realizált és - az eszmével együtt - diszkreditált.
      A gondolat ellenfelei talán emiatt hajlamosak megfeledkezni arról, hogy egyidejűleg született meg a szűkebb Közép-Európa eszméje is, éppen az 1848-as forradalom évadján. Ekkor formálgatta a cseh Frantisek Palacky a föderalizált Habsburg Monarchia tervét, [5] akkor vázolta fel Adam Czartoryski Párizsban a Dunai konföderáció elgondolását, [6] amelyhez a román Golesco és Balcescu, a magyar Teleki László is csatlakozott, majd Kossuth is kidolgozta a maga dunai államszövetség tervezetét. [7] A szűkebb Közép-Európa éppenséggel a német Drang nach Osten és az orosz pánszláv Drang nach Westen ellenében, a két hatalom között élő kis országok és népek védelmét szolgáló egyenjogú szövetkezés lett volna.
      A régió történészei a két világháború között és az elmúlt másfél évtizedben a strukturális összehasonlítás módszerével, írói pedig a kulturális párhuzamok kimutatásával igyekeztek bizonyítani a régió történeti létét. Érvelésük azt támasztja alá, hogy a fejlett atlanti civilizáció és az Ázsiába torkolló nagy keleti térség között mindig is létezett egy közbülső régió. A két szélső régió markánsan rajzolódik ki, rövidre fogva is jól jellemezhető. A Nyugatot az alulról építkező, rendi és városi szabadságjogokkal körülvett, viszonylag mobil társadalom jellemzi, amelyben korán megjelentek a piacgazdaság elemei, a Keletet a felülről elrendezett és irányított társadalom, az immobilitás, az ázsiai feudalizmus és autokratizmus elemeit fenntartó uralmi formák jellemzik. [8] A markáns vonalakkal és ismérvekkel elkülöníthető két nagy régió nem közvetlenül érintkezett egymással, hanem mindkét oldalról lépcsőzetes átmenetek lejtőin és emelkedőin keresztül. Évezredünk első felében ez a közbülső régió a Nyugathoz igazodott, annak vallási és kulturális közösségébe integrálódott. Az évezred második felében azonban számos történelmi csapás: a Mediterráneum lehanyatlása, a hosszú török uralom, a perifériává süllyedés s a 19. századba mélyen belenyúló jobbágyrendszer megakasztotta a gazdasági-társadalmi integrációt, s a keleties uralmi formákat erősítette, annál is inkább, mert ez a régió sokkal heterogénebb volt a Nyugatnál. Az átmeneti övezetek szintjein nemcsak különböző fejlettségű területek, országok, hanem nagyon különböző etnikumú népek keveredtek, torlódtak össze.
      Nem tanúskodik tehát mély történeti belátásról az a logikai (vagy politikai?) szigor, amely ugyanolyan pontos határokat és ismérveket követel a közbülső régiót illetően, mint amilyenekkel a Nyugat vagy Oroszország többé-kevésbé jellemezhető. Ha egyszer e régió történeti helye az átmenetiség tere, ha külső és belső határai térben és időben változékonyak, ha egyszer Nyugat és Kelet között mozog, akkor nem éppen a viszonylagosság-e a legfőbb történeti ismérve? Közép-Európa történetileg csakis a Nyugathoz és a Kelethez, és e kettő egymáshoz való viszonylatában értelmezhető. Közép-Európa ugyanis nem kőhíd volt, hanem - Ady Endre telitalálatképét idézve - komp Európa két relatíve stabil partja között. [9]
      Ez a viszonylagosság kettős történeti optikát kölcsönzött a régiónak. Nyugathoz viszonyítva az elmaradottság, az orosz Kelethez mérve azonban a fejlettség jegyei domináltak, Csakhogy mind a bennszülöttek, mind a kívülálló szemlélők számára Oroszország - legalábbis a 20. századig - nem számított összehasonlítási alapnak, Közép-Európa történeti szintjének meghatározó kritériuma az elmaradottság, tegyük pontosabbá: a relatív elmaradottság volt. E kettős optika mellőzése téveszthette meg a jeles gazdaságtörténészt, Alexander Gerschenkront, amikor Közép-Európát - beleértve Ausztriát is - iparosodási modelljében a legelmaradottabb harmadik típusba, a „keletibe” sorolta. [10] Ezt a tévedést, amely az állam és a külföldi tőke domináns szerepének nagyfokú túlzásán s a belső felhalmozás elhanyagolásán alapult, azóta David Good, [11] és Berend Iván - Ránki György alapos monográfiái meggyőzően cáfolták. [12] A relatív elmaradottság tudata mindazonáltal a régió egész újkori történetén végighúzódó gazdaságpolitikai és kulturális tényező maradt.
      A politikai és filozófiai szintre emelkedett viszonylagosság a geopolitikai helyzettel is összefüggött. Európa e közbülső régiója mindig is határterület volt: tájak, népek, kultúrák peremén helyezkedett el. Eddig jutottak el a zseniális városalapítók, a kelták nyugatról - eddig a félelmes lovasnomád népek, a hunok, az avarok keletről. Itt húzódott négy évszázadon át a római limes, majd a Karoling birodalom határa. E régióban vált el a nyugati kereszténység a keleti ortodoxiától, s nagyjából eddig ért el a reneszánsz, a protestantizmus, majd a liberalizmus térhódítása. Ebben a régióban találkozott össze a felvilágosult, asszimilált zsidóság az etnikai és vallási tradíciót szigorúan őrző keleti zsidósággal, s a mozgalommá szervezett szociáldemokrácia az állammá szervezett bolsevizmussal. Nemcsak népek, de társadalmi formák, politikai eszmék és kultúráramlatok határmezsgyéje a régió. Történeti helyéből következik tehát nehezen definiálható ismérveinek a relativitással rokon vonása: a marginalitása. Ez idők rendjén nemcsak földrajzi helyzetet jelölt, hanem tudatosult létállapottá vált.
      Ha Európa földrajzi tájainak találkozása tette fizikailag változatossá, úgy a történelme formálta minden szempontból sokszínűvé e régiót. A pluralitás, mint regionális ismérv, önmagában sovány és közhelyes lenne. Aligha van földünknek olyan nagyobb régiója, amelyet ne jellemezhetnénk etnikai vagy kulturális sokszínűséggel. Közép-Európában azonban nemcsak néhány nép élt egymás mellett vagy egymásban feloldódva, mint Nagy-Britanniában, Franciaországban vagy Spanyolországban, hanem több tucatnyi etnikai csoport, amelyekből a nemzetteremtő 19. század végén is egy tucat maradt, vagy még több, ha a Baltikumot és a Balkán érintkező részeit is tekintetbe vesszük. Az etnikai sokféleségnek ez a mennyisége már önmagában véve is minőségi kritériummá válik, különösen, ha tudjuk, hogy a „német” legalább tízféle törzset fogott egy nemzeti gyűjtőfogalomba, vagy az északi szláv elnevezés mögött bohémiai, morva, szlovák, lengyel, ukrán húzódott meg. S a régió marginális jellege következtében az etnikai pluralitás többnyire nem térbeli egymásmellettiséget jelentett, hanem az etnikai határok egymásbamosódottságát, az alrégiók és kisebb tájak vegyes nemzetiségű karakterét.
      A régió vallásilag is csaknem olyan kevert, mint etnikailag. Peremvidékein megmaradt az ortodoxia, de sikeresen hódított itt a protestantizmus, és visszahódított az ellenreformáció. A 18. századtól számban és súlyban nőtt a zsidóság, és megfogyatkozva is fennmaradt egy muzulmán töredék. S hogy a pluralitás még teljesebb legyen, egyazon valláshoz több nemzetiség is tartozott, amint egyazon nemzetiségen belül gyakran megoszlottak a vallási határok. A nemzeti és a vallási hovatartozás inkongruenciájából aztán identitászavarok keletkeztek a vallásháborúk, az ellenreformáció, a zsidóüldözések évadjain, éppúgy, mint az országhoz és a nemzethez, utóbb az osztályhoz és nemzethez való lojalitások konfliktusaiból.
      A régió összebonyolódott pluralitására jellemző a jeles osztrák statisztikus, Karl Czörnig kategorizálása. [13] A szerző három nagy népfajtát különböztet meg, a hét törzsből álló, összességében 8 milliónyi németet, az északira és délire osztott 10 törzsnyi, 15 milliónyi szlávot, a nyugati és a keleti „románt” (5,5 millió olaszt, és 2,5 millió románt). Látható, kinnrekedtek ebből a besorolhatatlanok. De hát egy civilizált államban, mint amilyen az abszolutisztikus Ausztria volt, rendnek kellett lennie, még az etnográfiai kategóriákban is. Így Czörnig alkotott egy negyedik csoportot is: az ázsiaiakat. Ide sorolta a magyarokat, az örményeket, a cigányokat-és a zsidókat. A rasszizmussal nem vádolható szerző abszurd kategóriát állított fel: a felsoroltak semmilyen etnikai, vallási vagy történeti ismérv alapján sem tartoztak egybe. Az abszurditás egyben mégis találó: szemléletesen mutatja meg a közép-európai régió nehezen definiálható, mégis mélyen jellemző pluralitását. Talán a valósághoz legközelebb áll az a definíció, amely a többszörös, vagy többdimenziós pluralitást hangsúlyozza. [14]
      A geopolitikai viszonylagosság és marginalitás, a relatív elmaradottság, a peremhelyzet tudata és a többszörös pluralitás egymással összefüggő és éppen korrelációjukban közép-európai jellemvonások. A veszélyhelyzetként megélt peremhelyzet és a konfliktusforrásként fellépő tarkaság politikai szempontból többnyire a destruktív erőket mozgósította, hiszen ez a létállapot oka is, következménye is volt a régi megosztottságának, temérdek belviszályának és aztán szétesésének századunkban. Kultúrtörténeti szempontból nézve azonban a szellem és a lélek nevelője is volt, azt is mondhatjuk: történeti feltétele régi hatalmas kulturális teljesítményeinek. Népszokások, hitek, hagyományok állandó egymást áthatása, szakadatlan súrlódása és ölelkezése olyan magas fokú szellemi feszültséget teremtett itt, amely nemcsak befogadta és magához hasonította a nagy európai kulturális áramlatokat, hanem maga is létrehozott új irányzatokat, megújhodásokat.
      Nem szólva most a középkori keresztény művelődés, a humanizmus és a reneszánsz elterjedéséről, csupán a barokkot emelném ki, amely nemcsak befogadott hatás, hanem egyúttal közép-európai táj- és mentalitásformáló áramlat is volt. A barokk zene, az opera, a pompás palota- és templomépítészet és a modern városépítészet Itáliából származott át Közép-Európába, de itt, német földön, a Habsburg birodalomban, Lengyelországban meghonosodott, megújult. Reprezentáció és látványosság, a látszat - az illúzió - fontossága, természetkultusz és kertkultúra, a tér tágassága és emberközelsége, a zene, a festmény, a torony véges formába zárt infinitizmusa, a vallásos áhítat és a profán érzékiség összebékítése - mindez sajátos formákat öltött régiónkban. [15] Az európai és a regionális hagyomány szintézise is megteremtődött Fischer von Erlach, Lukas von Hildebrand, Prandauer, Maulbertsch munkássága nyomán. A magas udvari és a népi barokkból, az olasz operából, a német Singspielből új, egyetemes érvényű szintézist alkotott régiónk zsenije, Mozart.
      E felvillantott példák már jelzik, hogy az évszázados együttélés, a sűrű szövetű kölcsönhatások hasonló életmód- és gondolkodásmód-elemeket alakítottak ki e soknemzetiségű régióban. Fontos mozzanatot ragadott meg a kiváló lengyel író, (Czeslaw Milosz, a közép-európai magatartásról írt esszéjében.
      „Közép-Európa aligha tekinthető földrajzi fogalomnak” - írta. „A közép-európai irodalom legmegragadóbb vonása a történelemtudat, akár a múltra, akár a jelenre vonatkozik.” A nyugati irodalomban „az idő semleges, színtelen és súlytalan”, Közép-Európában viszont „sűrű, görcsös, meglepetésekkel teli, gyakorlatilag aktív résztvevője a történetnek”. „Ennek tudható be, hogy az idő a nemzeti közösség létét fenyegető veszéllyel asszociálódott. A régió nemzetei... hosszú időt töltöttek idegen uralom alatt, amely a nemzeti identitásuk elvesztésével fenyegette őket.” Történelmük szenvedéssel teli, fájdalmas, de eleven történelem. A történelem mindennapi jelenléte talán sehol sem olyan evidens, olyan megfogható realitás, mint Közép-Európában. [16]
      Ez az irodalmi érvényű megállapítás szinte provokálja a történészt, hogy ellenőrizze históriai hitelességét.
      A felvilágosodás és a korai romantika kora, majd a reformkor évtizedei a 19. század első felében meghatározóak Közép-Európa kultúrtörténetében. A nyelvi és kormányzati egységesítésnek jócskán megkésve nekilátó jozefinizmus csak az uralmi szakszerűség intézményeiben tudott meggyökerezni, a politikában, a tudat- és kultúraformálásban alulmaradt. A 18-19. század fordulóján rohamosan és roppant erővel teremtette meg önkifejezési formáit a nemzeti pluralizmus. A császárhűségként értelmezett állampatriotizmus nem tudott ellenállni a szabadság, a nemzetiség és a haladás eszmei rohamának. Közép-Európában a szabadság eszményében, az egyéni, a társadalmi és a nemzeti szabadságban a felvilágosodás racionalizmusa és a romantika szenvedélyes érzelemkultusza harmonikusan összecsendült. Egy fél évszázad, és alapelemeiben készen áll a kis népek régiója. Nyelvi és etnikai különbözőség a köznapi evidencia szintjén persze évszázadok óta létezett. Ám a létezés nem azonos a létezés tudatával. Az „alvó nemzet” ébresztése, az eredetmítoszok historizálása, úgy látszik, a nemzeti közösség identifikációjának szükséges kelléke volt.
      A nemzetté válás korának hatalmas kulturális teljesítménye közismert, közkincs - a nemzeti történelemtől a nemzeti színházig és operáig. Felsorolni nincs mód, feldicsérni nincs szükség, annál is kevésbé, mert a pluralitás nemzeti egyediségekben való tudatosodása súlyos ellentmondásokat is érlelt. A nyelvreform, akárcsak a történelem, a nemzetnevelést szolgálta, ez természetesen kihívta a szembenállást a hivatalos államnyelvekkel, felvetette a szabad nyelvhasználat jogát, a nyelvhatár, majd a történelmi-etnikai határ és az „ősi” territórium kérdését. A nyelvhasználat elsőrendű szabadságjog volt, nemzeti önvédelem, de egyúttal a nemzeti hódítás fegyvere is. S a történelem, a nemzeti identitás forrása pedig csakhamar a jog- és földbirtoklás, a territoriális uralmi igény fő bizonyítéka lett. [17] Ez érthető. A régió kis népeinek századokon át a múlt volt az egyetlen birtoka, s a hagyományőrzés a fennmaradás egyetlen eszköze. Ebben a fiktív, de tudatilag valós birodalomban kellett a jövendő ország határait megállapítani - egymással örökös perben, haragban.
      Mégis, bármennyi vita, utóbb harc lobbant is fel a nyelvi és a territoriális határok és jogok körül, éppen ez idő tájt sűrűsödött meg a sokoldalú kulturális kölcsönhatás. Költők, színészek, muzsikusok vándorolnak országhatárokon át, velük együtt motívumok is a népdaltól a történelmi festészetig. Soha annyi fordítás, soha annyi magától értetődő plagizálás nem volt. Mi több, éppen a nemzeti pluralizálódás korában ébredezik a régió összetartozásának tudata is. 1848-ban születnek meg a régió pluralitását kifejező átrendezési tervek: Prágában az ausztro-szláv, Budapesten a dualista koncepció. 1849-ben a bécsi udvar hirdeti meg a nagyosztrák Gesamtstaat alkotmányát és valósítja meg az abszolutisztikus-bürokratikus centralizációt. Vele szemben azonban felsejlik, a hontalanok és jogtalanok azílumában, Párizsban, Londonban és Torinóban - először a régió történetében - a Dunai Konföderáció utópiája is.
      A sokféle nemzeti identitás politikai és kulturális arculatának formálódása és kölcsönhatása a múlt század második felében teljesedett ki. A kettős Monarchiában az alkotmányosság és a liberalizmus - ha nem John Stuart Mill mintakönyvéből másolták is ki - viszonylag tág teret biztosított a pluralitásnak is, a kölcsönösségnek is. A Monarchia vám- és cenzúramentes területén szabadon áramlottak az áruk, az újságok, az eszmék, szabadon mozogtak az emberek. A városi lakosság csaknem fele kétnyelvű volt, és a dualizmus korában mintegy öt milliót tett ki a nemzeti vagy vallási vegyes házasságban élők, s az ebből születettek száma. Az első világháború előtti fél évszázad egy páratlan méretű migráció időszaka volt, amely megváltoztatta Amerika és Európa, ezen belül Közép-Európa települési és társadalmi struktúráját. E nagy folyamatnak árnyoldalai is voltak a nagyvárosi nyomornegyedekben, a szociális bizonytalanságban. Nem tagadjuk, és a mai elrettentő példák ellenére sem kisebbítjük az osztrák és a magyar vezető rétegek elnyomó nemzetiségpolitikáját. A nemzeti ellentétek gyakran heves parlamenti és utcai csatározásokban törtek ki, de a „szünetekben”, a mindennapokban - írja Musil - a szembenálló felek a legremekebbül kijöttek egymással. [18]
      Azok a békebeli mindennapok! A mindennapok uniformizáló keretét a polgári civilizáció, az eklektikus historizmus alkotta. És itt nemcsak a párizsi mintát adaptáló boulevard-ok és avenue-k, nemcsak a színházak, a kórházak, a kávéházak, a lakóudvarok és pályaudvarok, röviden: a barokkal élénkített neoreneszánsz utcaképek és városképek hasonlóságáról volt szó, hanem egy regionális lakáskultúra közös normatíváiról, amelyekről a külső szemlélő és a bennszülött mindmáig felismeri a közép-európaiság csalhatatlan jegyeit. Egyszintes, axiálisan elrendezett lakások, szimmetrikus hálószobával, nappalik biedermeier bútorokkal, Makart-stílusú szalonok, a lakáskiegészítő kávéházak baráti és szakmai társaságok informális összejöveteleire, olykor írói alkotómunkára, a mindennapok eme alapelemei - minden helyi és nemzeti sajátosság ellenére - életmódbeli kiegyenlítődést és hasonlóságot hoztak létre a régióban Münchentől és Bécstől Prágáig, Budapestig, Ljubljanáig, Pozsonyig, Kolozsvárig. [19]
      Az életmódban objektiválódott mentalitások alapján Közép-Európát meg lehetne a lakáskultúra, az étkezési szokások vagy akár a kávéházak tipológiája felől is közelíteni. Hadd kíséreljem meg - a meghatározást vállalva - a nem szigorúan bizonyított hipotézis kockázatát is-a régió zenei kultúrája felől. Közép-Európa az a térség, ahol vagy ahonnan Brahms, Liszt, Chopin - utóbb Bartók, Kodály, Janáèek - a sokszínű zenei folklórból összeurópai muzsikát komponált, ahol Párizs után új színekkel, új zamattal virágzott ki az operett, ahol a kávéházban, de a külvárosi kisvendéglőben is bécsi keringőt játszott a szalonzenekar és magyaros cigányzenét a cigányzenekar, ahol a promenádon mindenütt mindent, indulót és operettnyitányt játszott a katonazenekar. Közép-Európa az a régió, ahol szilveszter este a színházban, az operában A denevér t adták elő, és játsszák vagy közvetítik a mai napig.

*

      A közép-európai kultúra fénykora, regionalitásának és egyetemességének kiteljesülése a századfordulón jött el. Csak a reneszánszhoz fogható az a páratlan kreativitás, amely a tudomány, az irodalom s a művészet minden ágában eredetit és zseniálisat teremtett, és még utoljára összefoglalta négy évszázad örökségét, hogy megújítva továbbadja az „özönvíz utáni” hagyományromboló modern és posztmodern irányzatoknak.
      Képtelenség lenne most valaminő közép-európai Pantheon névsorát összeállítani. Hiszen csak a fizikusok - köztük Mach, Boltzmann, Einstein - vagy a muzsikusok - Mahler, Janáèek, Schönberg, Bartók, Kodály - több oldalt töltenének meg. És ha kötetnyi terjedelmű lenne is, akkor is hiányos maradna a lista, sőt még a féloldalas önismeret veszélyét is magában rejtené. Csillogó nevek helyett inkább a listába zárt problémát próbáljuk meg kibontani: mivel magyarázható a természet és a történelem e páratlan bőkezűsége? Honnan, milyen környezetből jöttek ilyen nagy számban az alkotók, a géniuszok, és kikből kerültek ki a befogadók, a műértők és a mecénások?
      Kutatásaim azt mutatják, hogy a szellemi elit éppen olyan soknemzetiségű volt, mint a régió. Nemzeti szempontból változatlanul a németek és a szlávok - főként csehek és lengyelek - domináltak, megfogyatkozott az olaszok, megnőtt viszont a magyarok és főként a zsidók száma és súlya. A zsidó értelmiség szinte robbanásszerűen hódított tért a kultúra minden területén. Ezt a feltűnő - és sok ellenérzést provokáló - jelenséget lehet magyarázni azzal, hogy számottevő agrárnépesség híján a zsidóság struktúrája az érett ipari társadaloménak felelt meg, erős polgársággal és nagyszámú, jól képezett értelmiséggel. Sombart a zsidóság bizonyítatlan „faji” tulajdonságaival és történelmileg örökölt, „szituatív” képességeivel, [20] Th. Veblen a gettósorsból kiszabadult zsidó ifjúság kirobbanó alkotó energiáival magyarázza a kultúrában való aránytalanul magas reprezentációt. [21]
      A zsidóság közép-európai kulturális szerepe új oldalról világítja meg a pluralitás és kreativitás szoros korrelációját, éspedig nemcsak a sokféleségek egymásrahatását, hanem a keveredések, a kombinációk eredményességét. Különösen sikeresnek bizonyult Budapesten a magyar, német és zsidó polgárság kombinációja, Bécsben a német, szláv, zsidó keveredés, Prágában az elkülönülten együtt élő, de egymással kulturálisan összefonódott cseh, német és zsidó értelmiség alkotóereje.
      Társadalmi szempontból nézve, a bécsi alkotók zöme hivatalnok és polgárcsaládból jött, elég sokan a felső középosztályból, a meggazdagodott polgárság második-harmadik nemzedékéből; [22] Budapesten viszont jobbadán a hanyatló dzsentri értelmiségi és hivatalnoki pályára szorult csoportjaiból és az asszimilált újburzsoáziából. A befogadó réteget még mindig az arisztokrácia, nagyobbrészt pedig a művelt felső középosztály, a hozzájuk fokozatosan felzárkózó nagyvárosi polgárság, értelmiség alkotta, [23] és helyenként a szakmunkásság vékony művelt rétege is hozzájutott ehhez a modern kultúrához.
      Bármilyen fontos ösztönző tényező volt is a pluralitás, a régióban kifejlett kölcsönhatás-mechanizmus és a tolerancia, önmagukban ezek nem magyarázzák kielégítően a felbomlott régió ilyen páratlan tündöklését. Meg kell néznünk a konkrét szituációt, egy nagy korforduló szellemi atmoszféráját is.

*

      Ne tekintsük azonban Közép-Európát és Bécset a világvége-hangulat szülőföldjének, vagy egy korszakos megújulás bölcsőjének- bármennyire ezt sugalmazzák is az elmúlt negyed század képes albumai, kiállításai, a Bécs-kultusz reneszánsza. A fm-de-siécle dekadencia, a liberalizmusban és a racionális pozitivizmusban való kételkedés, az egzisztenciális szorongás, a polgári társadalomból (az „Establishmentből”) való kihullás vagy kivonulás nem közép-európai, nem bécsi, hanem egyetemes európai jelenség volt: Párizsból, Londonból s a skandináv borúból terjedt kelet felé.
      Közép-Európa azonban, ez tény, hamar felfigyelt, először a történettudományban, a fizikában, majd a filozófiában a korforduló világjelenségeire. A kezdeményező Ernst Mach grazi, prágai, bécsi professzor volt, éspedig kettős irányban is. A newtoni mozgástörvények, kiváltképpen az abszolút idő és tér kétségbevonása korunk fizikai relativizmusának kiinduló pontja, az einsteini relativitáselmélet egyik forrása. Az Érzetek elemzése című művének fő tétele, a tárgyi világ és az érzékelő egyén érzetkomplexumként való felfogása pedig a valóságpercepció relativitásának megalapozója lett filozófiában, irodalomban, művészetben. [24]
      Régiónk kultúrtörténeti korváltásának éppen a valósághoz való viszony új tudományos és művészi kifejezése volt a centrális problémája. Mi a különbség játék és valóság között? - kérdezik Schnitzler hősei. A való életben játszunk, de a játékban amibe beletorkollott: a modern drámába és való magunkat adjuk. „Mi játékot az életből csináltunk” - vallja meg Hofmannsthal. Amit látunk, írunk, csak a valóság álomszerű mása. [25]
      A barokk színpadi hagyomány folytatódik, a barokk illuzionizmus elevenedik - meg a fin-de-siécle Bécsben, csak már nem játékos átszellemültséggel, hanem teli szomorúsággal és balsejtelemmel. A köznapi élet csak a felszín, a lényeg a mélyben van, a lélekben, mondják a Junges Wien írói, a Secession művészei, akik régtől sejtik, amit majd Freud tudatosít, hogy az álom átmenet az éber lét és az ismeretlen tudattalan, a létezés és a nemlét között. A valóság-látszat kettősség egyik aspektusa az élet-halál körforgásának, amelynek csak paránya az ember. E körforgás („Reigen”) nyomán jut el a századvég művészete egy új halálfelfogáshoz, amely szemben áll a romantikus vízióval, és különbözik a rokonlelkű barokk felfogástól is. A szecessziós halál nem félelmetes, nem ellenséges, nem az emberléten kívülálló, transzcendens hatalom, hanem az élet társa, az életösztön serkentője, és a vég értelemadó távlata. [26]
      A valóság látszólagosságát és a művi világ valóságosságát felmutatva, voltaképpen a létezés és a tudat viszonylagosságát ragadta meg a századvég osztrák kultúrája. Így jutott el Machtól az életfilozófiához, egy immanens halálpercepcióhoz, a halál esztetizálásához és erotizálásához, a freudi mélypszichológiához. Így készítette elő, amibe beletorkollott: a modern drámába és regénybe, a művészeti avantgárdba és az egzisztencialista filozófiába.
      A Fin-de-siécle életérzés, az Idő rostáján való kihullás félelme nem maradt hatástalan a régió északi és keleti tájain sem, de cseh, lengyel, magyar földön létező, meghatározó és megkötő közösségi forma volt még a nemzet. A régió nemzeti kultúráiban jelentkeztek ugyan egyetemes, kozmopolita irányzatok is, de a legjelentősebb változás mégis az volt, hogy a nagy alkotók újraértelmezték a nemzetet és a nemzeti kultúra fogalmát. Elvetették a romantikus, jórészt nemesi eredetű nemzeteszményt, és helyébe a népet tették meg a nemzet törzsének. A politikába éppen úgy, mint a művészetbe, a folklórba zárt népit emelték be. Az ő értelmezésükben a „népi” nem a német „völkisclz”-sel azonosítható etnikai vagy faji fogalom volt, amely pedig éppen ez idő tájt hódított tért régiónkban a konzervatív nacionalizmus „népbarát” áramlataként. A lengyel, a cseh, a magyar irodalomban a nép eleven valóság, a nemesi-polgári társadalomba feltörni alig-alig tudó, sokmilliónyi prehistorikum, és kultúrája nem elsüllyedt folklór, hanem még élő, fejlődő kultúra volt. Ebből építkeztek a kor nagy irodalmi és zenei újítói. [27]

*

      Ha közelebbről megnézzük a nagy alkotók életútját, a világszínpadunkon való szereplését vagy felfedezéseik, műveik gondolati tartalmát, arra juthatunk, hogy szinte mindannyian magukban vagy kis csoportjukban hordozták, átélték a pluralitást, és legnagyobb részük népek, hitek, rétegek határán, az „Establishmenten” kívül élt és alkotott. Valószínűleg ez a peremhelyzet sem közép-európai különlegesség, hanem európai jelenség a századforduló kulturális életében. Csakhogy itt, ezen a tájon élesebben, fájdalmasabban, markánsabban érvényesült a marginalitás. Itt egybeesett a bécsi kozmopolita elit, a Pestre elszármazott nemesi elit, a prágai zsidó - általánosabban az emancipált zsidó -, még általánosabban: az asszimilált, de honát-helyét nem találó értelmiség evidenciaként megélt marginalitásával. És ez nagyon is érthető, hiszen - amint korábban utaltunk rá - a régió egésze évszázadokon át Nyugat és Kelet között ingázott. A gerincét alkotó Habsburg birodalom a keletkezésétől a bukásáig átmeneti zóna volt a nyugati demokrácia és az orosz autokrácia között. Valóságos összetételét a többszörös pluralitás, de központi szerveinek felépítését és szellemét a nemzetfelettiség jellemezte. A századforduló körül gazdaságilag integrálódott és jól működött, ugyanakkor politikai összetartó ereje és azonosságtudata erősen hanyatlott. Mégis, ez a birodalom, amely évtizedeken át a valóság és a látszat, a prosperitás és a bomlás mezsgyéjén hányódott, elmerülése után szívósan továbbél. E különös birodalom különleges ellentmondása, hogy bár maga volt a megtestesült marginalitás, az önazonosságban való bizonytalanság, népeinek, főként értelmiségének nagy része az összeomlás pillanatáig - sőt azon túl is kitartott mellette. A Monarchián belül pedig a zsidóság volt a legmozgékonyabb csoport: a legnagyobb fokú marginalitás a marginalitásban, mert a gettó szoros kötelékeiből, erős vallási-népi hagyományaiból kiszakadva, semelyik nemzethez, semelyik homogén közösséghez sem tartozott maradéktalanul, még önmagához sem. Lehet, hogy ez így alakult korábban, az emancipáció kezdeteitől fogva. Csakhogy akkoriban az asszimilált zsidóság zöme a befogadó nemzethez idomult, annak értékrendjét fogadta el. A századforduló hatalmas szellemi kihívását, egy relativált fizikai világkép és egy ugyancsak relativált emberkép felfedezését leginkább a konszolidált közösségekhez és konvenciókhoz nem kötött autonóm egyén tudta elfogadni. Részben ezzel magyarázható a maximálisan mobil és autonóm zsidó értelmiség kiemelkedő szerepe az amúgy is marginális helyzetű, bizonytalan sorsú Közép-Európában.

*

      Ha író volnék vagy kultúrfilozófus, e ponton be is fejezhetném az áttekintést: a régió a századfordulón érte el kulturális önazonosságának, humánus egyetemességének és esztétikai értékteremtésének csúcspontját. Milyen szép is lenne, ha történelmi térképünkön Münchent a Lenbach-villa és a diadaloszlopon álló békeangyal, Bécset a Sezession műcsarnoka és a Café Griensteidl, Budapestet a dunaparti korzó s a budai vár, Prágát a Kehely kiskocsma, Krakkót Wyspianski színháza jelezné. Őnelégültségnek ennyi éppen elég lenne, önismeretnek azonban nagyon kevés.
      Szakmám ars historicájának első szabálya ugyanis: a múltat be kell vallani! S ehhez Münchenben a Bürgerbräukeller, Bécsben a Braunes Haus, Budapesten a dunaparti kivégzőhelyek és a várbeli német főhadiszállás romhalmaza is hozzátartozik. A múlt térképéről az eltörölt Lidicét, a varsói gettót, Auschwitz és Mauthausen síri múzeumát nem lehet kitörölni. Közép-Európának több arca, több kultúrája is van, s olykor az egyik elégeti a másikat, a harmadik pedig elfelejti mindkettőt.
      Közép-Európa nemzeti történészeinek nem szabad letagadniok, hogy régiónknak egy másik, negatív, sötét arculata is volt, van, s ez éppen olyan meghatározó a kontinensre, az emberiségre, mint a fin-de-siécle Közép-Európa magaskultúrája. Nem állíthatjuk tehát, hogy a régiót jellemző pluralitásnak és marginalitásnak csupán kultúrateremtő hatása volt, hogy belőle csupán egy új tudományos világkép és valaminő jámbor patriotizmus nemes toleranciája született. A pluralitás ugyanis nemcsak termékeny kulturális feszültséget, hanem bénító politikai feszültséget és romboló politikai-nemzeti konfliktusokat is okozott. Szerencsés korokban az ébredező nemzettudat a szabadságeszmével és az elmaradottság leküzdését ígérő modernizáció programjával társult. A vereségek, a modernizáció kudarcai azonban többnyire az irracionalizmust, az antiliberális modernizáció-ellenességet erősítették, és a régió kis népeinek nacionalizmusát vallásos-messianisztikus elemekkel töltötték meg. Bibó István egyenesen az elvadult, irracionális nacionalizmusban, amelyből hiányzott a nyugati politikai kultúra, fedte fel a kelet-európai kis népek nyomorúságának legfőbb okát. [28]
      Nézzünk csak a fogalmi sémák mögé. Mit is jelentett a többszörös pluralizmus a relatív elmaradottság és megkésettség viszonyai között? Először azt, hogy régiónkban nem a polgárosult harmadik rend nyilvánította önmagát politikai nemzetté, hanem értelmiségiek, patrióta nemesek ébresztették, egyesítették a nemzetet. A tudatformálásban nem a francia mintát, hanem a német romantika nyelvi-etnikai nemzetkoncepcióját vették át. Ebben a felfogásban a „nép” nem a nemesség és a polgárság alatti dolgozó rétegeket, hanem egy idealizált archaikus közösségre visszanyúló etnikai identitást jelentett, utóbb, a századvégen a „népi” a fajival azonosítható értelmet nyert. Ebből a népies nemzeteszméből és szervezési gyakorlatból alakult ki a szociáldarvinizmus, a konzervatív szociálreform és az agresszív nacionalizmus hatására a rasszizmus, [29] amelynek diszkriminatív joggyakorlata, antiszemitizmusa századunk második negyedében olyan rettenetes eszmerombolást és fajirtást eredményezett Németországban, Ausztriában, Magyarországon, Romániában - és voltaképpen az egész régióban.
      A pluralizmus másik negatív hatása a régió politikai szerveződésében mutatkozott meg. A népek e tarka halmazát, érthetően, csak egy regionális integráció tarthatta össze és fenn. A Habsburgok birodalomteremtő integrációja azonban éppen a pluralitások egymás elleni kijátszásával vagy elnyomásával, többnyire az abszolutizmus katonai és hivatali apparátusával teremtette meg azt a tekintélyi államot, amelyben a liberális éra alatt szinte észrevétlenül kerekedett felül a bürokratikus etatizmus.
      Bizonyára van igazság abban, hogy a pángermán hegemonizmus, a fasizmus és a Nyugat közömbössége zúzta szét Közép-Európát, törölte el a kisnépi integrációs törekvések emlékét is. De ne mentsük fel ilyen könnyű lelkiismerettel magunkat. Egyetértésem és csodálatom ellenére sem tudom elfogadni Milan Kundera emlékezetes esszéjének [30] történeti és önismereti egyszerűsítését. Én azt állítom, hogy Közép-Európa, a kis népek régiója, önmagát törte szét. 1917-19-ben, és a két háború közti időszakban a pluralitás megbontó mechanizmusa győzedelmeskedett a kohézív erők felett, a Kleinstaaterei öncélúsága a regionális integráció ésszerű követelményei felett. A régió kis nemzeteinek vezető csoportjai, a győzelem mámorában vagy a vereség tehetetlen dühében, képtelenek voltak a létfontosságú integráció és a kívánatos szuverenitás kompromisszumát megtalálni. [31]
      1918-ban a bennszülöttek, az „utódállamok” törték szét Közép-Európát, a Nyugat csak szentesítette, s Hitler csak végrehajtotta a döntést. 1945-ben megint csak a bennszülöttek tagadták meg a régiót: a mellékgyőztesek a mellékveszteseken bosszulták meg valós és heroizált szenvedéseiket. A Nyugat csak statisztált, így Sztálin könnyen végrehajtotta az ítéletet. A fasizmus, a totalitárius berendezkedés nem egyszerűen import áru volt, megtermett az a régióban: Ausztriában, Szlovákiában, Magyarországon, Horvátországban és Romániában. Országok, pártok, gárdák aktívan közreműködtek sok millió zsidó, lengyel, cseh, délszláv elpusztításában, s aztán ugyancsak többmillió német kitelepítésében, sok százezer magyar elnyomásában, elpusztításában. A régió önmaga arculatát, kultúrahordozó elemeit tette tönkre a német, a zsidó, a szláv, a magyar kisebbség kiszorításával.
      Kérdés azonban, hogy véglegesen tönkrement és letűnt-e Közép-Európa? Az elmúlt évek eseményei azt sugallják, hogy a bomlás és a süllyedés alternatívája erős, talán a legerősebb tendencia. Ámde létezik, és nemcsak javíthatatlan irreál-politikusok utópiáiban, ellenalternatíva is. Még hivatásos reálpolitikusokban és pesszimistákban is felmerül az a megfontolás, hogy az integrálódó Európa valaha is befogadja-e ezt a szétszaggatott, belviszályokba merült Közép- és Kelet-Európát? S ha egy konszolidált régiót egykoron befogadna is, akkor Közép-Európa megszűnnék ezer szállal összefűzött, együttélésre ítélt szubrégió lenni?
      Talán mégsem a kisállami öncélúság, a bomlás és a rombolás lesz az uralkodó történeti tendencia. Talán újabb kudarcok a bomlás kényszerpályájáról a reális-racionális kompromisszumok pályájára sodorják a régió kis népeit? Talán korai még a szenvtelen és a dísztelen temetés. Hiszen sokszor temették már az elmúlt évszázadban Közép-Európát, amely ugyanannyiszor fel is támadt, és marginális létében is erősebbnek bizonyult a hatalmi reálpolitika játékainál.
      Igaz, az elmúlt másfél évszázadban a régió népeinek nem voltak közös örömünnepei, sem 1848-ban, sem 1918-ban, sem 1945-ben. A régió földrajzi egységet nem alkotott, politikai identitása nem volt, állami integrációja megbukott, gazdasági integrációja felbomlott. Mégis, vannak közösségteremtő mementói: a gyásznapok. 1938, 1939, 1944 - a megszállások márciusa és 1956 októbere, 1968 augusztusa, 1981 decembere. Elégethetetlen és kiselejtezhetetlen kultúrája talán majd kiformál valaminő közösségtudatot. S ha nem örömünnepei, összekapcsolják talán gyakori gyásznapjai.

      [*] In: Európa vonzásában. Emlékkönyv Kosáry Domokos 80. szülésnapjára. Szerkesztette Glatz Ferenc. Budapest, 1993. MTA Történettudományi Intézete, 219-230. old.
      (A tanulmány az 1988. júliusi Salzburgi Űnnepi játékok megnyitásán elmondott beszéd átdolgozott változata)
      [1] Enyedi György: A kelet-közép-európai régió. In: Magyar tudomány, 1990. 4. sz. 393-401. old.; Uő.: In Search of Central Europe: a Geographer's Overview. Conference paper for the meeting on Central european Urbanizaüon in the W. Wilson Center. Washington, May 1988.
      [2] Magyarország története 1526-1686. (Főszerk.: Pach Zsigmond Pál.) Bp., 1985. 22. old. - Hasonló értelemben fejti ki bővebb tanulmányában Pach Zsigmond Pál: A közép-kelet-európai régió az újkor kezdetén. In: Budapesti Könyvszemle (BUKSZ), 1991. 3. sz. 351-361. old.
      [3] A Közép-Európáról folytatott - főként német - vita kitűnő összefoglalása található Rudolf Jaworski: Die aktuelle Mitteleuropadiskussion in historischer Perspektive. In: Historische Ieitschrift, 1988. 3. sz. 530-550. old. - A negatív álláspontot fejtette ki legutóbb Eric Hobsbawm: Ausztria és Közép-Európa. In: Magyar Lettre Internationale, 1991. 3. sz. A vele folytatott vitám e folyóirat 1991. 4., 1992. 5. és 7. számában jelent meg.
      [4] Friedrich Naumann: Mitteleuropa. Berlin, 1915. - Naumann Erigyes: Középeurópa. Bp., 1916. Részletes taglalása Irinyi Kóroly: Mitteleuropa-tervek és az osztrák-magyar politikai közgondolkodás. Bp., 1973.
      [5] Hans Kohn: Pan-Slavism. Its History and Ideology. Indianapolis, 1953. 65-69. old.; Robert A. Kann: The Multinational Empire. 2. k. New york, 1950. 26-31. old.
      [6] Hanák Péter: Magyarország a Monarchiában. Bp., 1974. 34-37. old.
      [7] Uo., 64-67. old.; Lajtor László: Kossuth dunai konföderációs terve és előzményei. Bp., 1944.; Mikó Imre: Kossuth Lajos és a nemzetiségi kérdés. In: Kisebbségi Körlevél Nemzetiségi Szemle 1944. 3-4. sz. 144-171. old.; Szabad György: Az önkényuralom kora. Magyarország története 1848-1890. (Főszerk.: Kovács Endre.) Bp., 1979. II. k. 705-713. old.
      [8] Bibó István: Az európai társadalomfejlődés értelme. In: Bibó István: Válogatott tanulmányok. 3. k. Bp., 1986. 22-35. old.; Uő.: A kelet-európai kisállamok nyomorúsága. Uo. 2. k, Bp., 1986. 185-265. old.; Szűcs Jenő: Vázlat Európa három történeti régiójáról. In: történelmi Szemle, 1981. 3. sz. 313-357. old.; Szűcs Jenő-Hanák Péter: Európa régiói a történelemben. Bp., 1983.; Hanák Péter: Kezdjük újra a régió-vitát? In: Budapesti Könyvszemle (BUKSZ), 1992. l. sz. 6-10. old.
      [9] Ady Endre: Ismeretlen Korvin-kódex margójúra. In: Ady Endre publicisztikai írásai. (Szerk.: Vezér Erzsébet) 2. k. Bp., 1977. 215. old.
      [10] Alexander Gerschenkron: A gazdasági elmaradottság történeti távlatból. Bp., 1984. 49-55. old: Uő.: An Economic Spurf that Failed. Princeton, 1977.
      [11] David Good: Stagnation and „take·off” in Austria. 1873-1913. In: The Economic History Review, 1974. 1. sz.
      [12] Berend T. Iván-Ránki György: Európa gazdasága a 19. században. 1780-1914. Bp., 1987. 360-418. old.
      [13] Cod Freiherr von Czoernig: Ethnogrophie der oesterreichischen Monarchie. l. k. Bécs, 1857. 74-80. old.
      [14] Hasonló következtetésre jut Csáky Móric: Pluralitás a közép-európai régióban. In: Világosság, 1989. 8-9. sz. 579-583. old.
      [15] Az egyetemes barokk jellemzéséhez Paolo Portoghesi: Roma barocca. 1-2. k. Roma-Bari, 1973.; Günther Brucher: Barock-Architektur in Ősterreich. Köln, 1983.; Mojzer Miklós: Torony, kupola, kolonnád. Bp., 1973.
      [16] Czeslaw Milosz: Central European Attitudes. Cross Currents. Yearbook of Cenhal Europen Culture. (Ed. by K. Matejka.) Ann Arbor, 5. évf. 1986. 101-102. old.
      [17] Niederhauser Emil: A nemzeti megújulási mozgalmak Kelet-Európában. Bp., 1977. 227-273.; 294-295.; 306-309. old.
      [18] Robert Musil: A tulajdonságok nélküli ember. Bp., 1977. 41. old.
      [19] Carl E. Schorske: Fin-desiécle Vienna. New York, 1980. 24-115. old.; Das Wiener Kaffeehaus. (Szerk.: Christian Brandstütter és Werner Schweiger) Bécs-München-Zürich. 1978.; Bevilaqua-Borsody Béla-Mazsáry Béla: Pest-budai kávéházak. 1535-1935. 1-2. k. Bp., 1935.; Waltraud Heindl: óehorsame Rebellen. Bürokratie und Beamte in Ősterreich 1780-1848. Bécs, 1990. 225-298. old.; Polgári lakáskultúra a századfordulón. (Bev.: Hanák Péter. Szerk.: Visi Lakatos Mária.) Bp., 1992.
      [20] Werner Sombart: Der moderne Kapitalismus. 1. k. 2. r. München-Lipcse, 1924. 6. kiad. 896-919. old.; Uő.: Die Juden und das Wirtschaftsleben. Lipcse, 1911.
      [21] Thorstein Veblen: The Intelledual Pre-eminence of Jews in Modern Europe. In: The Portable Veblen. (Ed. by Max Lerner) New York, 1948. 472-474. old.
      [22] William 0. McCagg: Zsidóság a Habsburg birodalomban 1670-1918. Bp., 1992. 44-69., 97-122. old.; Uő.: Jewish Nobles and Geniuses in Modern Hungary. Boulder-New York, 1972.; Hans Dieter Hellige: Generationskonflikt... In: Geschichte und Gesellschaft, 1979. 4. sz. 484-510. old.
      [23] Magyarország története 1890-1918. (Főszerk.: Hanák Péter) Bp., 1978. 449-467. old.; Péter Hanák: Social Marginality and Cultural Creativity in Vienna and Budapest, In: European Intellectual Trends and Hungary. Etudes Historiques Hongroises 1990. (Ed. by Ferenc Glatz) Vol. 4. 132-135. old.
      [24] John T. Blackmore: Ernst Mach, His Life, Work and Influence. Berkeley-Los Angeles-London, 1972.: Loyd S. Swenson Jr.: Genesis of Relativity. Houston, 1979.; Einstein Machról: Alberf Einstein: Válogatott tanulmányok. Bp., 1971. 241-242., 275., 291. old.
      [25] Stefan George és Hugo von Hofmannsthal versei. (Válogatta: Szabó Ede.) Bp., 1981. 197. old.
      [26] Schorske: l. m., 146-273. old.; Michael Worbs: Nervenkunst Literatur und Psychoonalyse im Wien der Jahrhundertwende. Frankfurt a. Main, 1983. 47-84., 225-320. old.; Jens Rieckmann: Aufbruch in die Moderne. Die Anfönge des Jungen Wien. Erankfurf a. Main, 1986. 145-183. old.; Hanák Péter: A Kert és a Műhely. Bp., 1988. 140-144. old.
      [27] Hanák Péter: l. m., 158-165. old.
      [28] Bibó István: A kelet-európai kisállamok nyomorúsága. Válogatott tanulmányok. 2. k. Bp., 1986. 185-265. old.
      [29] William M. Johnston: The Austrian Mind. Berkeley-Los Angeles-London, 1972. 323-332. old.
      [30] Milan Kundera: The Tragedy of Central Europe. In: New York Review of Books 26. April 1984. - Magyarul megjelent: Az elrabolt Nyugat avagy Közép-Európa tragédiája címmel. In: Irodalmi Újság, 1984. 3. sz. 1-2, 23. old.
      [31] A problémát először és éles megvilágításban tárta fel Jászi Oszkár. - A magyar emigráció feladatairól. Jászi Oszkár publicisztikája. (Szerk.: Litván György és Varga F. János) Bp., 1982. 375-377. old.; Magyarok és románok. Nyílt levél Bölöni Györgyhöz. 1921. január. Jászi Oszkár válogatott levelei. (Szerk.: Litván György és Varga F. János) Bp., 1991. 353-357. old.; Magyar-román perszonálunió. In: Bécsi Magyar Újság, 1921. november 15.; A dunai kultúrszövetség jövője. In: Bécsi Magyar Újság, 1921. december 25.; Hanák Péter: Jászi Oszkár dunai patriotizmusa. Bp., 1985. 95-107. old.

EPA Budapesti Negyed 22. (1998/4) A dramaturgia látszatdrámaisága < > Miért fin de siécle?