Lukács-viták: etika és történelem
Eszmecserék - eszmetársítások
Amerikai útijegyzet ^[*]

________________

 

      Az életmű sajátossága
      Amerikai konferenciáink egyik fő témakörébe, a baloldali értelmiség útkeresésének nyomon követésébe szinte esettanulmányként illeszkedtek be a Lukács Györgyről folytatott szakmaközi megemlékezések. Róla a bloomingtoni Indiana Egyetem (Ránkí György vezette) magyar tanszéke, a New Jersey-i Rutgers Egyetem (Held József dékán kezdeményezésére) és a New York-i New School (Márkus Judit és Tar Zoltán szervezésében) rendezett ülésszakot.
      Nem tagadom, több évtizedes jubileológiai tapasztalataim némi aggállyal töltöttek el a konferenciák iránt. Megkésett rehabilitáció, vörös szegfűből és szóvirágokból font koszorúk, kiegyengetett, kifényesített életpálya, amelyben még az „ellentmondások” is a kegyelet sötét bársonyába vannak öltöztetve, s mindenütt enyhe temetőillat. Úgy látszott, ez elől távol a hazától sincs menekvés.
      A csalódás fölötte kellemetes volt: e nemzet- és tudományközi tanácskozásokon hozzáértő elemzés és valóságos vita bontakozott ki. A hívek illő kritikával méltatták, az ellenzők illő méltánylással bírálták a lukácsi pályát és művet. Művi vitának, egyfelől-másfelől mérlegeléseknek nyoma sem volt. Lukács pályája vonzásokban és választásokban, önvezérlésű és megalkuvó fordulatokban olyan gazdag, egy baloldali értelmiségi hányattatásainak különösségében is annyira tipikus példája, hogy századunk baloldali értelmiségének legtöbb árnyalata megtalálhatja benne az azonosulás és az elhatárolódás támaszpontját. Megtalálható benne a progresszió táborához csatlakozó konzervatív idealista és a konzervatív sémákat tápláló progresszív materialista, megtalálható a rációban való kétkedés, az ész trónfosztóinak anatémája, a morális életvezérlés követelménye és a morált a kisebb rossz választásává degradáló történelmi kinyilatkoztatás parancsa. Nézőpont kérdése, hogy a Lélek és a formák-at, a Regény elméleté-t vagy a Történelmi regény-t, esetleg Az ész trónfosztásá-t tartja-e valaki a hiteles „üzenetnek”, avagy mindezeket kilengésnek, s az öreg Lukácsot, az Ontológia szerzőjét, a nagy etikai szintézisre készülőt tekinti-e érvényesnek.
      A lukácsi kaleidoszkóp még szakági készségek és hagyományok szerint is forgatható. A szakmaközi viták diszkrét báját éppen az adja meg, hogy egy-egy jeles mű vagy reprezentatív életmű egészét illetően ugyan hamar összeáll az elismerő konszenzus, csupán a konkrét szakmába vágó részleteket kezdi ki a szakkutatók kétkedése. Lukácsról is kész a tudományközi konszenzus: korunk nagy gondolkodója volt, ámbár magában a filozófiában nem alkotott eredetit; esztétikai ítéleteit, amelyeket a klasszikus hagyományon nevelkedett konzervatív ízléskultúra határolt be, nem igazolta az idő; nem volt érzéke e hagyománytól eltérő alkotóerő, századunk absztrakt és groteszk művészete iránt; rangos filozófus-esztéta, aki csak Homérosztól Dosztojevszkijig ismert el értéket, Kafkától, Joyce-tól Beckettig és Őrkényig nem fedezett fel senkit sem; keveset értett és merített a közgazdaságtanból, sem történeti erudícióval, sem beleélő képességgel, sem igazi történeti érzékkel nem büszkélkedhetett.
      Akkor miben áll gondolkodói nagysága? Nem a válaszokban, fejtette ki az egyik bloomingtoni előadó, hanem a kérdezésben, a lényegre törő, új válaszra serkentő kérdésfeltevésben. A hatalmas műveltségben rejlik, fejtegette egy másik előadó, amely magas szintre emelte elemzéseit, fogalmi rendszerét, irodalmi és történelmi párhuzamait. Abban áll a nagysága, hogy a századelő nagy kreatív gondolati irányzatait - megrostálva és átdolgozva - be tudta építeni a marxista eszmerendszerbe. S még egy érdekes magyarázat: a fiatal Lukács alapvető - és soha meg nem tagadott - kérdése, a „hogyan éljünk”, az etikus cselekvést s a szociális igazságot kereső gondolkodó magatartási normájává vált.
      Fogadjuk el ez utóbbit magatartási normának vagy szándéknak: akkor ütközünk igazán az életmű nagy paradoxonába. Az etikus filozófus, aki sem az életben megvalósítani, sem megírni nem tudta az Etiká-t. Hiszen nem lehet véletlen, csupán az alkalmatlan halál műve, hogy számos esztétikai tanulmány és szintézis, műelemzések, történetfilozófiai és szociális ontológiai munkák mellett, után éppen a nagy etika nem készült el sohasem.

      Déva vára és a világtörténelem parancsa
      Hogy a fiatal Lukács legmélyebb élménye az etikus élet követése, azt meggyőzően fejtette ki a téma magyar előadója. A generációs lázadást Lukácsnál alapjában etikai késztetés motiválja: ő valóban belülről élte át a burzsoá morál, a liberális polgári értékrend válságát. Ez a morális lázadás kezdetben nem a szocialista táborba vitte, hanem a szellemi elit ezoterikus körébe, amelynek már nem a felvilágosodás rációja, hanem a létben rejlő, azt formáló alkotó szellem volt az eszménye. Ennek legtökéletesebb objektivációja a műalkotás, amely öntörvényű és autonóm. A háború előtti évtizedben Lukács szoros kapcsolatban állt a német idealista életfilozófiával, és veszélyes közelségbe került a Bécsben, Münchenben, de még Berlinben is virágzó „esztétikai kultúrával”. Egy lényeges ponton azonban élesen elhatárolódott tőlük: az esztétikai kultúrát, az életművészetet egyfajta „lelki züllöttségnek”, az alkotásra és a cselekvésre való képtelenség megnyilvánulásának fogta fel. „Az életművészet dilettantizmus az élettel szemben, az igazi alkotás és igazi anyaga lényegének meg nem látása.” S a végső szentencia: az „emberi cselekvésre lehetetlen, etikailag megengedhetetlen esztétikai kategóriákat alkalmazni”. Mert hiszen igaz, az alkotás lényege a tökéletes forma, ám emberi értéke, ha tetszik, társadalmi hatása túllép az esztétikán: etikai töltésű. Csakis ebből érthető meg a műalkotás befogadásának életet változtató, katartikus hatása.
      Kérdés azonban, hogy a műalkotás abszolút érvényességének ilyen felfogása, még etikus értelmezésében is, valóban humánus és történeti-e?
      A történetiség problémáját könnyebben kitapinthatjuk. Minthogy Lukács számára a mű az érvényes, belőle vezeti le, deduktív módon, a létrehozó történeti és társadalmi valóságot. Egyik kritikusa, találóan, „visszafelé jóslásnak” (retrodiction) nevezte ezt a módszert, amely a kész és változhatatlan végeredményből visszafelé, az eleven történelem zegzugos szerteágazásait eltömve, az egyetlen szükségszerűség szálán gombolyítja a történéseket. Ilyeténképpen nem a műalkotás lett a valóság tükröződése, ahogyan ezt évtizedeken át hirdette, hanem a valóság „tükrözte”, vagyis utólagosan értelmezte, a Művet. Amilyen gyengéje volt Lukácsnak a kortársi előrejelzés, olyan eredményesnek bizonyult a visszafelé jóslásban, amint ezt a történelmi regényről írt munkája bizonyítja.
      Bonyolultabb az etikai humanizmus kérdése. Lukács ifjúkori írásait egészen a Regény elméleté-ig az egyéni morális felelősséget hangsúlyozó kanti etika hatja át. Az 1918 őszén írt cikkében a bolsevizmust még erkölcsi problémának fogja fel, s úgy látja, lehetetlen az igazságig keresztülhazudnunk magunkat. Ha a huszonéves Lukácsban valóban egyértelmű és következetes a kanti etika, akkor elég nehezen érthető és magyarázható az 1918 végén bekövetkezett fordulata: a világtörténelem parancsára elfogadott erkölcsi norma, a kisebb rossz választása. Csakhogy a mű abszolút érvényessége és az erkölcs abszolút követelménye mögött már az ifjúkori írásokban is disszonáns hangzatok hallatszottak.
      Hadd hivatkozzam itt a legismertebbre, az A lelki szegénységről szóló párbeszédre, abban is a Kőműves Kelemen ballada értelmezésére. Brutális és oktalan véletlen, mondja Lukács, hogy elsőnek éppen Kelemen szép, fiatal felesége érkezett, s őt áldozták fel Déva várának felépítése érdekében. „Mindennek mégis volt értelme - nem Kőműves Kelemen... számára, hanem művüknek számára. A mű az életből nőtt ki, azonban ki is nőtt belőle, emberi anyagból készült” - ez a vakolat embervérből való -, „de embertelen, sőt emberellenes”. Többek között ettől etikus, mert hiszen „az igazi etika is emberellenes”, az ember „magakiemelése a közönséges élet káoszából, eltávolodása magától, empirikus állapotától.”
      Ezzel az életidegen kötelességmorállal szemben áll a jóság, amely maga az isteni kegyelem. „A jóság elhagyása az etikának, a jóság nem etikai kategória, hanem visszatérés a szerves életbe: az ember hazatalálása.” Akit a jóság vezérel, „talán gonoszul, kegyetlenül... cselekszik, és talán bűn minden cselekedete”. „De a bűn sem ellenkező valami a jósággal, és ha mégis az, csak szükséges diszharmónia a kísérő szólamban.” Gondolati játék ez, mondhatnánk, intellektuális messianizmus, amelytől egy fűszál sem rezdült. Lehet. De mi történt akkor, amikor az etika felett álló jóság a forradalomban, az isteni kinyilatkoztatás a világtörténelem parancsában, s a Messiás a proletárságban öltött testet?
      Mellőzve most a pálya etikai buktatóit, de elismerve az etikával való életfogytiglani küszködés kelet-európai mércével mért heroizmusát, a lukácsi műből a következő két kérdést szűrném ki. Igaz-e, hogy ártatlan embervér nélkül nem lehet felépíteni a művet? S ha igaz, kell-e nekünk Déva vára? Rettenetes súlyú kérdés. Hiszen az ártatlanok is, a fiatalasszonyok is a mieink, a mű is a mienk, az utódoké, a fiataloké lesz egykoron. Ki válaszolhat rá? Talán csak annak lehet hozzá bátorsága, aki az ártatlanokat, a fiatalokat is, a várat is egynéhányszor elvesztette már.

[*] Élet és Irodalom, 1985. augusztus 9. 6. old.

EPA Budapesti Negyed 22. (1998/4)

Címeres furcsaságok < > Életmód és gondolkodásmód