Kastély az ugaron
Ady nemzedékek közéleti kötöttsége ^[*]

________________

 

A századelő kulturális forrongása nem a lomha magyar ugar megbolydulása volt. Új szellemi áramlatok száguldottak át Európán, Párizstól Pétervárig és onnan vissza Párizsig. A klasszikus hagyománnyal előbb a szecesszió szakított, emezzel viszont hamarosan a művészeti és irodalmi avantgárd szállt szembe. Ennek a szellemi megújhodásnak volt része - sajátos, öntörvényű ága - a miénk is, hiszen vele és általa mégiscsak a magyar ugar bolydult meg.

      A közéleti „szecesszió”
      Ismeretes, hogy a századfordulón kezdődött szellemi forrongás táptalaja a klasszikus kapitalizmus leáldozása, a liberális racionális civilizáció értékrendjének válsága volt. Nem szeretném az ismereteket ismételni, sem a monopóliumok uralmáról, az imperializmus végzetes konfliktusairól elmondottakat és megtapasztaltakat. Csupán egy, eszmetörténetileg jelentős mozzanatot emelnék ki: a századvégen a tőkés rendszer korábban is laza párban haladó társadalomkritikája és kultúrkritikája élesen szétvált egymástól. A politikailag aktív irányzatok - akár a konzervatív jobboldalon, akár a szocialista mozgalomban - a társadalomkritikát állították előtérbe, a kultúrkritikában viszont a közéletből kiszorult, a reményvesztett passzivitásba vonult rétegek, csoportok elégedetlensége vagy szorongása szólalt meg. Új jelenség volt az is, hogy a kultúrkritika bázisa fokozatosan a polgárságra, a klasszikus liberalizmus hívő nemzedékének kiábrándult utódaira tolódott át. Azok a rétegek, amelyeket a monopolista érdekcsoportok polgárai létükben fenyegettek, és azok az értelmiségiek, akik meglátták a tőkés civilizáció roppant értékpusztulásait, akik kiábrándultak a mindenható Rációból, a folyamatos tökélesedés racionális hiteléből - ők váltak az irracionális filozófiai és antipolitikus esztétikai irányzatok megalkotóivá és befogadóivá. Az életfilozófia hirdetői Nietzschétől Bergsonig és Diltheyig, a pszichoanalízis freudi iskolája, a festők, szobrászok az impresszionizmustól az art nouveau-ig és a szürrealizmusig, az atonális zene megkomponálói - különböző és ellentétes pályájú alkotók- abban megegyeztek, hogy üresnek, elavultnak nyilvánították a klasszikus filozófia, a liberális-racionális értékrend fogalmait, eszményeit, kifejezési formáit és morális normáit. Eszmei értelemben éppúgy kivonultak a klasszikus kultúra csigaházából, mint ahogyan a politikai otthonukat vesztett alkotók, tudósok, írók, művészek is visszavonultak a közélettől, amelyben monopolista érdekcsoportok, etatista bürokraták és bürokratikusan szervezett tömegpártok szorították félre a korábban a polgári individuum autonómiájában s a Rációban hívő, de megcsalatkozott értelmiséget.
      Az imperializmusra való átmenet hosszan elnyúló alkalmazkodási válsága s a liberális értékrend ehhez hozzárendelt krízise alapozta meg a századvég kultúrkritikai pesszimizmusát. A fin de siécle dekadenciát az uralkodó burzsoáziától eltávolodott, kereteiből kihullott és elszigetelődött értelmiség politikaellenes lázadásának, az elidegenedett közéletet elutasító, tudatosan vállalt elidegenedésnek - freudi műszóval - a rossz közérzet (Unbehagen) és létszorongás (Angstzustand) „lereagálásának” tekinthetjük. Ez a lelki és érzelmi mélyrétegeket felkavaró reagálás különböző irányokba kanyarodhatott. Ágazott belőle út a szorongásos válsághangulat egyetemessé, sőt kozmikussá növeléséhez, a nyugati civilizáció vagy az egész emberiség pusztulásának próféciájához, amelyben a közéletellenesség az életellenességgel azonosult. És vezethetett út a humanizmus olyan újrafogalmazásához is, amelyben a politikaellenesség a fennálló rend tagadását, esztétikai és etikai normáinak elvetését jelentette, s amelyben a kultúra megújítása az ember megmentésével és megváltásával azonosult.
      A dekadencia gyűjtőfogalom alá foglalt jelenségek közül a megújító-megváltó humanista irányzatok időnként érintkeztek polgári radikális, szociálreformer és szocialista politikai mozgalmakkal. Hogy nem tudtak velük azonosulni, annak számos oka közül hadd utaljak csupán egyre. A korforduló alkalmazkodási és értékválságát megszenvedő értelmiséget a szociálreformerek és szabadkőművesek mérsékelt társadalomkritikája, naiv haladáshite épp úgy nem elégítette ki, mint a II. Internacionálé fő irányának marxista dogmatizmusa, pontosabban: az elméleti dogmatizmussal párosított gyakorlati, társadalomkritikai reformizmusa.
      A társadalomkritikai optimizmus és a kultúrkritikai pesszimizmus ellentétének, a reformer mozgalom és a megújhodó gondolat kettéválásának, a szellemi és művészi szecessziónak jellegzetes példája Ausztria s az európai kultúrközpont: Bécs.

      Az azonosulás válsága
      Az osztrák liberalizmus csenevészebb volt és rövidebb életű, mint európai rokonai. Már 1879-ben parlamenti vereséget szenvedett a konzervatívok koalíciójától, majd még súlyosabb csapás érte magában az osztrák-német társadalomban. Az antiliberális német nacionalista és az antiszemita keresztényszociális tömegpártok kettős vereséget mértek az osztrák liberalizmusra: legyőzték mint politikai eszmeáramlatot és értékrendet, és meggyengítették mint az osztrák polgári identitás létalapját. És itt már előlegeztük is a válaszlehetőséget arra a kérdésre, hogy miért bizonyult az osztrák liberalizmus minden más európainál gyengébbnek és törékenyebbnek. Bizonyára azért, mert társadalmi bázisának - a vállalkozó tőkés polgárságnak, a művelt bécsi értelmiségnek, a „nemzetfeletti” bürokráciának - nem volt nemzeti háttere és jellege. Az osztrák liberalizmus nem a feltörő nacionalizmussal kapcsolódott össze, hanem egy dinasztikus állampatriotizmussal. A „nemzetfeletti” liberalizmus azonban csak addig lehetett hatékony politikai rendező elv, amíg legális és intézményes keretekhez és fórumokhoz nem jutott a magyar, a cseh és a többi nacionalizmus, s ameddig a szomszédban meg nem alakult a nemzeti Német Birodalom.
      A Monarchián - és magán az osztrák-német társadalmon - belül kiéleződő nacionalizmusok versenyében az „osztrákság” tartalmatlan és értelmezhetetlen fogalommá vált. Az osztrák liberalizmus politikai vereségéhez tehát a századvégen mély és nagy horderejű azonosulási válság is járult. Ebből német nacionalista vagy konzervatív irányban alig nyílhatott kiút, mert éppen az osztrák polgárság és bürokrácia hagyományos elitje vallási, etnikai okokból vagy erős dinasztikus kötöttsége miatt sem az antiliberális német nacionalizmussal, sem az antiszemita politikai katolicizmussal nem tudott azonosulni. A középosztály radikálisabb elemei számára fennállott a szocializmushoz való csatlakozás lehetősége. Engelbert Pernerstorfer, Viktor Adler, Otto Bauerválasztása példázza ezt az utat. És nyitva áll a disszimilációhoz visszavezető út is, amit a századvégen megszaporodó cseh kulturális és politikai egyletek, illetve a zsidó öntudat erősödése bizonyít. Bizonyára nem véletlen, hogy a zsidó nemzettudat első megfogalmazása nem az oroszországi vagy a lengyelországi gettókban, hanem Bécsben született meg, és hogy megalkotója, Theodor Herzl végigélte az osztrák liberalizmussal és a német nacionalizmussal való politikai és érzelmi azonosulás frusztrációjának sérüléseit.
      Milyen választás maradt azoknak, akik a létező politikai alternatívák egyikét sem tudták elfogadni? Számukra is volt kiút, nem is különleges: kivonulás a közéletből, menekülés a fenyegető politikai valóság elől: az eszképizmus, művi azonosulás keresése a kultúrában, a szellemben és a lélekben. A fan de siécle dekadencia antipolitikus szépségkultusza lebegte körül Eros és Psyché bécsi ölelkezését, amelyből nemcsak a freudi mélylélektan, hanem a bécsi szecesszió művészete, Hofmannstahl, Andrian-Werburg, Schnitzler, Musil irodalma, Mahler, Richard Strauss muzsikája, közvetlenül Klimt, közvetve Kokoschka festészete és Schönberg új zenei iskolája született.
      Bécsre, az új bécsi szellemi irányzatokra tehát nagyon is alkalmazható a közélettől való elidegendés és szorongás „lereagálásának” gondolata, sőt ez még kiegészíthető a németséghez való asszimiláció kudarcai okozta tudati zavarok hatásával is.

      Új nemzeti identitás
      A magyar kulturális megújhodás nem ezt az utat járta meg, noha valamennyi jelentős fóruma - a Huszadik Század és a Társadalomtudományi Társaság, a Nagybánya és a Nyugat - a politikamentesség, a tiszta tudomány és művészet jelszavával indult. „A mi feladatunk az eszmeváltás, az eszmeébresztés, a nemzeti lelkiismeret ébrentartása tudományos eszközökkel, a társadalmi bajok okainak kikutatása, de semmi közünk sincs kormányhoz, pártokhoz, klubokhoz”, a napi politikához, írta Jászi 1906-ban. Nem kell hangsúlyozni, mennyire politikus már ez az elhatároló nyilatkozat is, és maga a gyakorlat, amely a politikamentesség politikus kifejezése és meghaladása volt.
      Mi magyarázza a magyar alkotó értelmiség s az általa végrehajtott szellemi megújulás európai összehasonlításban kimagasló politikai feszültségét, közéleti elkötelezettségét?
      A kérdésre a válasz egyszerűnek, csaknem kanonizáltnak látszik. A századforduló Magyarországa elmaradott s az elmaradottságban lebéklyózott ország volt, ahol a gazdaságban és a társadalomban a feudális maradványok, a politikában és a kultúrában a nemesi értékrend, szemlélet, ízlés uralkodott. A magyar Kastély nem volt kafkai módon mitikus-szimbolikus, személytelenül elidegenedett és kiismerhetetlen. Ott állott, mindenki láthatta, érzékelhette, ha be nem jutott is, Geszten, Tőketerebesen, Fóton, Nagylángon, Tatán, Csákvárott, és mindenki tudta, ismerte, félte és gyűlölhette azt, aki benne lakott: Tiszát, Andrássyt, Károlyit, Zichyt, Esterházyt. Nálunk a progresszió bármilyen sikerének előfeltétele a Kastély, megdöntése, megnyitása, az eleven feudális hagyomány eltakarítása volt. Ehhez a megkerülhetetlen politikai indítékhoz egy etikai késztetés is járult. A századelő radikális és szocialista értelmisége etikai parancsnak érezte, hogy ne csak felfedezze Magyarországot, hanem át is alakítsa, ne csak megállapítsa, hanem hirdesse is a felfedezett igazságokat. Antifeudális ideológia és program azonban aligha találhatott példát és affinitást a korabeli antikapitalista kultúrkritikában, hanem csakis a felvilágosodás örökségében: a racionális pozitivizmusban, illetve a korabeli szocializmusban.
      A válasz kész vagy majdnem kész: a magyar ugar volt a fő ok, ez sugalmazta a progresszív kultúra megteremtőinek a racionális evolúció utópiáját. Válaszunk azonban csak majdnem kész. Hiszen ez a racionális evolucionizmus olyannyira megkésett, hogy a századfordulón, amikor zászlaját a Huszadik Század és a Társadalomtudományi Társaság kibontotta, már félreismerhetetlen volt egyetemes válsága. Ezt a magyar radikális értelmiségiek is látták. Tudták: a liberalizmusnak meg kell újulnia, nyitottnak kell lennie az új eszmék iránt. „A jövő liberalizmusa vagy szociális liberalizmus lesz, vagy eltűnik” - írta Leopold Lajos 1904-ben.
      De hát megújítható volt-e a korszakos válságba jutott liberalizmus, vagy csak nálunk volt még átmeneti progresszív funkciója? S ha így van, mire alapozták a radikálisok és a szociáldemokraták azt az optimizmust, hogy Hunnia szemétdombjának kisöprése után nálunk sikerülni fog a demokrácia virágoskertjét felnevelni? Honnan a racionális cselekvés üdvébe, a tudományos politika lehetőségébe vetett hit? A politikai tudat oldaláról: nálunk a liberalizmus, mint gazdasági és államszervező doktrína, még nem szenvedett vereséget. Éppen a feudális maradványok keltették azt a látszatot, hogy az arisztokrata politikai vezetés, a dzsentri közigazgatás, az agrárius-klerikális befolyás torzította el a tiszta liberális elveket. Társadalomtörténeti nézőpontról közelítve: a magyar radikális értelmiség két nagy ágból tevődött össze, a felemelkedő, jórészt asszimiláns zsidó és német polgárságból, és a hanyatló, elszegényedett nemesség értelmiségi pályára szorult haladó elemeiből.
      Az asszimilált polgárság, főként a zsidó, a 19. század végéig nem rendelkezett közvetlen politikai képviselettel. Elfogadta a nemesi vezetést, megelégedett a formális vallási emancipációval, a vagyonosodás és a polgárosodás lehetőségeivel. Minthogy évtizedeken át nem volt közvetlen politikai képviselete, nem vett közvetlenül részt a közéletben, nem is volt hol vereséget szenvednie, nem volt miből kiábrándulnia, mitől és miért visszavonulnia. A felnövekedett polgárság fiatal nemzedéke számára - ez már az 1870-es években születettek korosztálya - a teljes emancipációt éppenséggel a politikai részvétel, a politikába való bevonulás jelentette. Nálunk - ellentétben Ausztriával, Poroszországgal, Romániával -- az asszimiláció kezdettől fogva, és a századforduló után is sikeresen haladt előre. A magyar nacionalizmus nem ismert el etnikai vagy vallási diszkriminációt: nyitott volt és liberális, bárkit, aki hazafinak vallotta magát - befogadott a nemzetbe. Következésképpen az elmagyarosodó polgárság és értelmiség nem érezte magát kirekesztettnek, identitásában fenyegetettnek, nem küszködött hovatartozási válsággal. Éppen a megtalált nemzeti identitás szimbolikus betetőzését jelentette számára a politikai részvétel. A hazafi radikális polgári értelmiségnek nem a politikával, hanem az apák nem politizáló konformizmusával kellett szakítani. E tekintetben az arisztokrácia s a dzsentri társadalmi-politikai vezető szerepe, a nemesi értékrend hegemóniája azt a kedvező helyzetet teremtette számára, hogy a nonkonformista szakítást s a politikába való bevonulást a magyarsághoz való asszimiláció veszélyeztetése nélkül vállalhatta.

      Nakonxipán és utópia
      A politikai gondolkodás gyökeres megváltoztatásában, a nemesi hagyománnyal való szakításban a polgárság fiatal, radikális nemzedéke nem állt egyedül. Barátot és szövetségest talált a nemesi értelmiség progresszív elemeiben, sőt a magyar kultúra megújításának főszereplői éppen ők, az „úri középosztályból” kihullott vagy tőle elszakadt értelmiségiek voltak. Sajátosnak is nevezhetjük ezt a balratájékozódást és a demokratikus evolúció utópiájában való találkozást, hiszen a hanyatló nemesség tipikus alternatívája-akárcsak Nyugaton a hanyatló polgárságé - vagy az új konzervatív nacionalizmus ígéretföldje, vagy az otthontalanság, az elmagányosodás és a kóros pszichózis: a társadalmi és egyéni deviancia volt. Ez az alternatíva egyébként Magyarországra is érvényes. Tény, hogy a hanyatló nemesség, az elszegényedett dzsentri és a hagyományos értelmiség zöme a jobboldali radikalizálódás felé hajlott, útja tipikusan a konzervatív nacionalizmuson keresztül a majdani ellenforradalomhoz vezetett. És valóságos volt a másik alternatíva is: a közösségből való kihullás, a beteljesedett magány, amelyben csak az alkohol, a morfin, az őrület nyújtott menedéket.
      Érthető, és a tipikus fogalmi kereteibe még belefér, hogy nálunk a nemességből kihullottak élték át az elidegenedésnek és az identitásválságnak azt az élményét, amelyet Nyugaton a szépségkultuszba menekült polgári értelmiség. Nálunk is volt Nakonxipán, Gulácsy káprázata szülte lakókkal, nekünk is volt rózsalovagunk és álomutazó Krúdy-Szindbádunk, nálunk is megépült Balázs Béla és Bartók kompozíciója, az örök magányosság és éjszaka vára. Csakhogy a Kékszakállú vára és Nakonxipán városa abban különbözött Stifter korának Rózsaházától és Hofmannstahl nemzedékének Kertjétől, hogy a magyar ugar vette körül, valóságos kastélyok, pandúrok, szitkok és átkok. Itt a legtisztább tudományos gondolat, a l'artpourl'art esztétikum is nyomban kiváltotta a feudális értékrend őrzőinek, minden korszerű újítás perzekutorainak támadását: politika lett.
      Gulácsy végtére is a MIÉNK tárlatain állított ki, a Magyar Szalonban, sőt 1918-ban, utolsó alkalommal, az aktivistákkal együtt a MA tárlatán. Csáth Géza a Nyugat munkatársa volt, Kosztolányi rokona és Ady híve, amint az irodalmi progresszióhoz csatlakozott Krúdy is, és élete eme szakaszán az ellenalternatíva majdani vezéralakja: Szabó Dezső is.
      A magyar szellemi és művészi „szeceszszió” nem beszorult, hanem bevonult a kultúrába.

[*] Élet és Irodalom, 1977. szeptember 10. 7. old.

EPA Budapesti Negyed 22. (1998/4)

Klasszikusok történetiséga < > Múlt idők dalai