A halál Budapesten és Bécsben
A nagyvárosi halál elidegenedése a múlt századvégen ^[*]

________________

 

Korunk civilizációja nem tudja befogadni a halált. Tudományos-technicista racionalizmusa elutasítja, fel-fellobbanó irracionalizmusa beleborzad. Hiába épít kristálycsillogású kórházakat, hiába találta ki a szelíd higiénikus hamvasztást - és a brutális gázkamrákat -, a mesterséges életben tartás - és a szemvillanásnyi tömeghalál - leleményes technológiáját, a halál elidegenedett korunk társadalmától. Civilizált korunk civilizált embere pedig, ha az utcán, az újságban vagy a képernyőn naponta a legváltozatosabb formában találkozik is vele, elhárítja magától a halált, fél és iszonyodik tőle, az emberléten kívülálló, metafizikai jelenségnek tekinti. Semmi sem fontosabb pedig számunkra, mint az érthetetlen megértése. Hol és miért változott meg a halálhoz való viszonyunk, a halálfelfogásunk? [1]
      A halál egykoron a természeti körforgás természetes része, elfogadott aktusa volt: a mulandó anyag és a halhatatlan lélek szétválása. A halál jelen volt a mindennapi életben, a közösség tagjai együtt éltek a halottal, hiszen az a szemük láttára haldoklott, feküdt kiterítve a ravatalon, s aztán körükben, a falu vagy a város közepén a cimiteriumban, a templomon belül vagy a kertjében aludta örök álmát - a feltámadásig. A gyászban és a temetési szertartásban az egész közösség osztozott. A szertartást az egyház végezte, évszázadok alatt csiszolódott rituálé szerint, amelyben a hajdani mágia spiritualizálódott, s a szavak, énekek, aktusok egy egyetemes szimbolikus interakció jól értett és átélt elemeivé váltak. S habár a kaszás halál minden tekintet és kímélet nélkül egyformán levágta a királyt, a püspököt s a parasztot, a temetésben óriási rendi és rangkülönbségek mutatkoztak. A templom sírboltjába temették a kegyurat, a püspököt, a templomkert első soraiba a módos polgárt s a temetőárokba a koldust, az öngyilkost. Mégis, a szertartáson kívül is volt valami közös a középkori halálban: csakis a helyi közösségre és egyházára tartozott, az ő organikus létformájuk fejeződött ki benne. [2]
      Aztán jött az abszolutista állam a maga racionális hivatali szervezetével, amely nem tűrhette az élet és halál organikus kuszaságát. A halál ténye, a halott földi elhelyezése, az egész temetőügy a hivatalos ügymenet és szabályozás tárgya lett. A monarchiában először Mária Terézia rendelte el 1775-ben a templom és a temető szétválasztását. II. József pedig arra utasított, hogy 1783-tól kezdve a Linienwallon (a mai Gürtelen) kívül kell az új temetőket elhelyezni. [3] Eszerint a templom körül, a házak közelében többé nem volt szabad temetkezni, hanem a településen kívül kellett új temetőket nyitni. A közegészségügyi és városfejlesztési szempontból hasznos rendelkezéssel megindult, ámbár roppant vontatottan haladt a városon kívüli köztemetők kialakítása. Egyes egyházak továbbra is a templomkertben temetkeztek, s a terjeszkedő város is sorra nyelte el az újonnan nyitott temetőket. Így csupán a 19. század derekán, amikorra az urbanizáció felgyorsult s a felvilágosult polgár is szabadulni akart a halál mindennapos jelenlététől, nyíltak meg a nagyvárosi köztemetők, amelyek a század végén nyerték el a mai telephelyüket és rendjüket. (Bécsben a két Währingeri, a Sankt Marx-i, Budán a Farkasréti, Pesten a Kerepesi, majd a Rákoskeresztúri köztemető.) [4] A temetők közhasználatát, legalábbis a keresztény hitfelekezetek részére, az 1868. évi LIII. törvénycikk mondotta ki.
      Bár a törvény értelmében egyházak és magánosok is tarthattak fenn temetőt, ezek engedélyezésének és felügyeletének joga, valamint a köztemetők fenntartása és gondozása a községek, a fővárosban a budapesti tanács hatáskörébe tartozott. A főváros 1882-ben és 1901-ben adott ki a szakigazgatási bürokrácia szellemében fogant szabályrendeletet. [5] Ez pontosan szabályozta a temető - többnyire geometrikusan kiképzett - területi beosztását, a sírboltok (kripták) és a sírhelyek méreteit, egymástól való távolságát, a sírdomb magasságát, a sírok használatát, díszítését, megszüntetését. A haza, illetve a főváros nagyjainak adományozott örök emléksírokon kívül minden más temetkezési helyet a használók csak bérelhettek, éspedig a sírboltot száz, a sírhelyet harminc évig. [6] A szabályrendelet kimerítő alapossággal meghatározta a sírboltok, a díszsírhelyek, a kettős sírok és a rangsor alján álló közös sírvermek bérleti díját, a gyepesítés, az öntözés, a tisztogatás, a síremlékjavítás és egyéb fenntartási teendők költségeit. Rendelkezett a halottak főkönyve és a sírboltkönyvek vezetéséről. A temetőbürokrácia gondossága az élőkre is kiterjedt: megszabta a látogatási időt, a látogatók öltözékét, viselkedését, a bevihető és kivihető tárgyakat. Szakigazgatási szempontból a temetőt is egyfajta zárt intézményként kezelték, mint egy kegyelettel bélelt kórházat vagy börtönt, amelynek lakóit utólag, illetve már jó előre rendszerezni és fegyelmezni kell.
      A szakigazgatási logika szerint persze temetésről csak akkor lehetett szó, ha valaki annak hivatalos módja szerint elhalálozott. Ki tekinthető hivatalosan halottnak?
      A halottkémlés intézményes bevezetésével már II. József próbálkozott, de ez akkortájt a szakemberek roppant hiánya miatt nem járt sikerrel. Még fél évszázad múltán is csak a nagyobb városok végeztették orvossal a halottkémlést. A halottszemlét régi szokás szerint a helybeli pap végezte, ő állította ki az ünnepi stílusú igazolást is. [7] A formula - szaknyelven: az űrlap - idők rendjén pontosabbá, ám egyúttal ridegebbé is vált. A halotti bizonyítvány stílusa és szerkezete szemléletesen mutatja meg a halál és a temetkezés elbürokratizálódását, éppúgy, mint a gyászjelentések elsorvadása. Egykoron a gyászjelentés (a Partezettel) klasszikus vagy romantikus dekorációval ékesített egész oldalas búcsúztató volt, az elhunyt életadatainak, rangjának, kiválóságának és kitüntetésének, kiterjedt érdemeinek és rokonságának teljes felsorolásával. Ez a könnyfakasztó - és egyúttal történeti értékű - búcsúztató századunkra néhány sztereotípiából álló pár soros apróhirdetéssé zsugorodott.
      A halottszemlét és a halotti bizonyítványt Magyarországon az 1876. évi közegészségügyi törvény (XIV. tc. 110. §.) tette kötelező érvényűvé. Kimondta: „Minden halott az erre hatóságilag kirendelt személy által megvizsgálandó az iránt, vajon a halál valóban bekövetkezett-e, vajon az illető nem erőszakos halállal vagy nem valamely ragályos járvány folytán múlt-e ki.” [8] Ha a halottkém semmilyen gyanús jelet nem talált, akkor megállapította a temetés idejét, és kiállította a halottvizsgálati bizonyítványt, amelynek alapján a helyi hatóság megadta a temetési engedélyt, és bevezette az anyakönyvbe a halálesetet. Fertőző betegség vagy erőszakos halálok gyanúja esetén a halottkém az állami és rendőri hatóságnak jelentette az esetet. Ez az önmagában felettébb racionális és hasznos intézmény azonban lassacskán vaskosra duzzadt. Idővel szabályozták a halottkémi képesítés kellékeit, a nem orvosi képesítésűeket a körorvos felügyelete alá rendelték; pontosabban szabályozták a ragályok és erőszakos halálok esetén követendő eljárást, kitérve a halva születések és a talált - ismeretlen - hullák fokozott vizsgálatára is. [9] Az 1910. évi kézikönyv a közegészségügyi bürokrácia mintapéldánya, amely még a halottvizsgálati díjak fokozatait is tartalmazza.
      A halál ugyanis pénzbe került, sok pénzbe, és egyre drágult, ahogyan a sírig és azon túl minden mozzanata üzletté vált. A halottasházat, amelyet egykoron a család, a kis közösség díszített, a temetkezési vállalat szakemberei öltöztették gyászba. A szállítást, amely a városban egyre inkább felváltotta a gyalogos gyászmenetet, ugyancsak meg kellett fizetni. A nagyúri halottat már a 19. század elején is hatlovas gyászkocsi szállította, a módosabbakat négylovas, az egyszerűbb közembert kétlovas kocsi, és csak a nincstelen, elhagyatott koldusféléket vitték talicskával. Már a ravatalnál és a szállításnál kezdődik a pompa, panaszkodik az egyik pesti krónikás, és még a szegény emberek is eladják kis értékeiket, hogy legalább kétlovas kocsin vihessék halottjukat a temetőbe. [10]
      Mindez azonban csupán mellékes kiadás volt a nagy érvágáshoz, a sírhely és a temetés költségeihez képest.
      A sírhelyek felett, amint láttuk, túlnyomórészt a főváros, kisebb részben egyes egyházak rendelkeztek. A szertartást is az egyház végezte, magát a temetkezést tőkés vállalatok bonyolították le. A temető rangjától és az építmény díszétől függően egy sírbolt (kripta) díja 1900-ban 100 évre 1000 és 8000 korona között mozgott, s amellett minden új temetkezésért 600 koronát, minden bontásért és befalazásért további 30-30 koronát kellett fizetni. A sírhelyek ára - a kettős díszsírhelytől a legegyszerűbb külterületi temető utolsó sorá ban fekvő dísztelen sírig- 1200 koronától 2 koronáig terjedt, [11] s ez önmagában is a rang- és státuskülönbségek sok száz variációját nyújtotta a temetkezőknek. A teljesen vagyontalan és rokontalan halottakat, az úgynevezett „gratis-hullákat” közköltségen, közös sírban, jeltelenül kaparták el. [12]
      Ha már ilyen drágák voltak a sírhelyek, Budapest város tanácsa igyekezett leszorítani a ravatalozás, szállítás és temetés költségeit. 1886-ban szerződést kötött az Első Magyar Szállítási Vállalattal. A vállalat kötelezte magát, hogy a magánköltséges halottakat egyenként, mértéktartó dísszel, a közköltségen temetetteket pedig közös gyűjtőkocsiban (de legfeljebb hat tetemet) szállítja, viszonylag csekély, 2-től 10 koronáig terjedő díjazás fejében. A temetői ravatalozás, akárcsak Bécsben, négy osztályú volt, díjtétele 10-től 80 koronáig terjedt - ez utóbbiért már egy nagytermet lehetett bérelni, fáklyákkal, gyertyákkal, selyemmel, bársonnyal. [13]
      Nézzük meg egy átlagos polgár átlagos temetésének költségeit a bécsi városi tanács számlája alapján. Dr. Wenzel Philipp főorvos másodosztályú temetése 1911-ben kereken 486 koronába került. Ebbe beleszámították a feltehetően értékes tölgyfakoporsót (80 korona), a sírhelyet (100 korona), a ravatalozást (120 korona) stb. Ehhez jöttek még a temetési szertartás, majd a sírkő és a sírápolás költségei, mintegy 200 korona összegben. [14] Egy átlagos polgári temetés tehát 700-800 koronát tett ki. Csakhogy a közönség zöme tartózkodott a városi, illetve a községi temetéstől. Túl sivárnak, mondhatjuk: minden osztályban rangon alulinak érezte. Még a munkások is inkább kiizzadták a szerény 4. vagy 5 osztályú díjszabást, semhogy a szegénytemetés szégyenét kelljen elviselniök. Talán a tisztes temetést jámbor kegyeleti aktusnak vagy a halálban való társadalmi emelkedés jelének tartották. Vagy valóban élt bennük az esztétikai vonzódás a gyász szépsége iránt? Bécsben „élhetett valaki szegény ördögként, de azért tanácsosként tehették a sírba. Aki olyan kopott felöltőt hordott, hogy már a viccein sem nevetett senki sem; aki olyan szerényen ebédelt, hogy az asztalszomszédja egyenesen tolakodónak nevezte, ha jó étvágyat kívánt neki; aki olyan észrevétlenül baktatott keresztül az életén, hogy egyetlen fiákeres sem szólt neki: »szálljon már fel, nagyságos úr«, az most az elegancia és az udvarias bánásmód iránti költséges igényét a halálban olcsón kielégítheti, ha a »pompes funébres« vállalattal temetteti el magát. Ez esetben a halottas kocsiját igazi gyászlovak húzzák, akik csak velük született szemérmességből nem indulnak a Steeple-Chase lóversenyen; s a koporsóját olyan koszorú díszíti, amelynél nagyobbat még a meidlingi színház első primadonnájának fantáziája sem fonhat” - élcelődött a halálesztétikáról egy bécsi humorista, Daniel Spitzer. [15]
      Így aztán érthető, hogy csak a szegények legszegényebbjei vették igénybe az ingyentemetés municipiális juttatását. [16]
      Bécs városa e téren továbbment Budapestnél. 1907-ben megváltotta a két legnagyobb temetkezési vállalatot, az Entrsprise depompesfünébres-t és a Concordiá-t, és a díjtételek mérséklése ellenére tetemes haszonra tett szert. Mégsem tudta kiküszöbölni a kisebb vállalatok versenyét, [17] sem megszerezni a széles közönség rokonszenvét. Egyrészt a tőkés vállalatok ügyesebben, erőszakosabban, befolyásos részvényesek bevonásával működtek, másrészt a temetési szertartásban érdekelt egyházak maguk is versenyben álltak a kommunális szociálpolitika szerveivel s a temetkezési egyletekkel. [18]
      Így aztán a monarchia két fővárosában - alighanem valamennyi nagyvárosában - magánvállalatok bonyolították le, hatósági engedéllyel és egyházi segédlettel - a temetkezést.

*

      A halott jóformán még ki sem hűlt, máris élelmes ügynökök keresték fel a gyászoló családot, és a szó szoros értelmében kihasználva a fájdalmat, a temetésrendezés bő választékát kínálták fel.
      Az első lépés a ház feldíszítése, a ravatal felállítása volt. Minthogy a dualizmus korában még nem tették kötelezővé a temetőbeni ravatalozást, a lakosság többsége otthon állította fel a ravatalt. A vállalkozó felszámította az egész lakás feldíszítését, a koporsót, a derékaljat, a gyertyatartók kölcsönzését és a fogyasztott gyertyákat, mécseseket, a szemfödelet, a fejvánkost, a kézi keresztet, a koszorúkat, a fátylakat, a sírkeresztet, Szent Mihály lovát és a hozzávaló terítőt. Egy budapesti egyszerű kültelki ravatalozás legalább 50 koronába került. Ehhez járult a szállítás, ugyancsak egyszerű kétlovas fekete kocsiban, két halottkísérővel és társaskocsival a közeli rokonok számára további 30 korona. Az igazi urakat persze hatlovas gyászhintó vitte oly méltóságteljesen, hogy még a fekete posztóval letakart, álarcos-tollbóbitás lovak és a kocsikísérő gyászvitézek is komor megrendüléssel vonultak a menetben. Ez a méltóság több száz koronába került, csakúgy, mint a koporsó minőségében tárgyiasult rang és státus. Mert bizony a századelőn, Budapesten és Bécsben egy görög stílusú ércszarkofág 4800 koronába került, de a reneszánsz szarkofág is 4000-re rúgott. Ehhez hatlovas díszhintó és hat csatlós is hozzátartozott. Egyszerű érc- vagy tölgyfa koporsó, négylovas 1. osztályú kocsival 1000, bükkfa koporsó, 3. osztályú kocsival 400, fenyőkoporsó kétlovas kocsival csupán 80 koronába került. [19] A legszegényebbek megelégedtek ennél olcsóbb, fényezetlen fenyőkoporsóval, ravatal- és szállítókocsi nélkül - (a halottat vállon vitték) -, ez Bécsben mindössze 55 koronát tett ki. [20]
      De hát a Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen, mondhatjuk joggal, hiszen az egyház szolgáit is meg kellett fizetni, mégpedig a kerületek, a napszakok és a szertartás minősége szerint változó összeggel. A délutáni temetés drágább volt, mint a délelőtti, különösen, ha a család díszes beszentelést kívánt karinges vagy palástos pappal, egyházi segédlettel, énekkarral, orgonás misével, nagyharangozással. Az ilyen temetés 300-400 koronára rúgott. A szerényebb, egyszerű beszentelés, egy pappal, csöndes kismisével és kisharangozással kitellett 15-20 koronából is. [21]
      Hozzávetőleges becsléssel elmondhatjuk, hogy a két fővárosban a legelőkelőbb temetés, családi sírboltban, érckoporsóban, díszpompával elérte a 15 ezer koronát, de az egyszerű szegénytemetés is meghaladta a 100 koronát. És akkor még nem számítottuk bele a temetés után rendszerint egy évvel felállított sírkő árát, hiszen a nemes márványból, gránitból, homokkőből készült emlékművet gyakran rangos művészek, jeles kőfaragók készítették, értékük nem standardizálható, nem felbecsülhető.
      A halál és a temetés a 19. század folyamán nemcsak minden részletre kiterjedően, szakszerűen bürokratizálódott, hanem éppen e szakszerű részletekhez kapcsolódva teljes mértékben kommercializálódott is. Bürokratikus szabályozás és szabadpiaci értékképződés egyebütt többnyire keresztezte, a haláliparágban azonban tökéletesen kiegészítette egymást. A hatósági szabályozás egybevágott a szociális differenciálással, ez pedig szinte provokálta a presztízs-áralakulást - a szolgáltatások rangjelző minősége szerint. A népbarát sajtó gyakran kikelt a „temetkezési hiénák garázdálkodásai”, a „halál uzsorásainak fosztogatásai” ellen, és követelte a gyászból és kegyeletből profitot sajtoló tőkés üzletelés letörését. [22] Csekély eredménnyel: állami bürokratizálódás és szabad versenyes kapitalizmus a 19. század uralkodó tendenciái voltak.
      A bürokratizmust és a kommercializálódást elősegítette a modernizáció harmadik jelensége, az urbanizáció. A nagyvárosban a hagyományos kisvárosi és falusi közösség felbomlott, a mindennapi élet privatizálódott, a városlakó elmagányosodott. A halott már nem az egész közösségé volt, csak a családé és a barátoké. Ők sem kísérhették utolsó útjára halottjukat, hiszen az új köztemetők a belterülettől sok mérföldnyire feküdtek, s a forgalmas közutakon a zászlós-gyertyás processzió lehetetlenné vált. Többnyire a szertartást végző pap sem ismerte a megboldogultat, így a búcsúztatás is személytelenné vált. A gyász érzelmi töltése jobbadán kiürült, úgy, mint a fél órára - egy órára szabott szertartás után a halottasház.
      A személyes jelleget egy ideig még őrizte a gyászoló házban felállított ravatal, de ez az ősi hagyomány is fokozatosan átalakult. A főváros már 1879-ben kimondotta, hogy a ravatalozást kötelezően a temetői halottasházban kell végezni akkor, ha a lakásviszonyok nem teszik lehetővé a halott és az élők elkülönítését, ha a halál vendéglőben vagy utazás közben érte a halottat, ha a Dunából fogták ki, ha találták vagy ha járványos betegségben pusztult el. [23] Különösen az első feltétel volt tömeges hatású, hiszen 1911-ben a főváros lakásainak 54 százaléka egyszobás, 24 százaléka kétszobás, több mint a fele levegőtlen udvari lakás volt. [24] Így aztán fokozatosan terjedt a köztemetők halottasházaiban való ravatalozás, amit 1919-ben általánosan kötelezővé is tettek.
      A halál elidegenedésének folyamatához nagymértékben hozzájárult a gyógyászat, a közegészségügy rohamos fejlődése is. És itt nemcsak arról volt szó, hogy a dualizmus korában Magyarországon megkétszereződött az orvosok és a gyógyszertárak, s csaknem megtízszereződött a kórházak száma, s hogy mindebből Budapesten működött az orvosok és a kórházak (a férőhelyek) egynegyede, hanem arról is, hogy a nagyvárosi középrétegekben elterjedt a tudomány gyógyító erejébe, az új és új gyógyszerek és terápiák hatásosságába vetett hit. Igaz, a „jobb famíliák” szokáskultúrájához még a századforduló idején is hozzátartozott, hogy szerettük otthon, a család körében hunyja le szemét, de éppen a művelt középosztály már nem riadozott a kórházi haláltól sem. Így aztán a család, a kisközösség elválasztódott a meghalás tényétől és a halott testétől. A modern nagyvárosi civilizáció kiszakította a halált a mindennapi élet organikus teljességéből, a gyász rituáléját - az egykoron bensőségesen átélt külsőségeit - néhány órára, néhány aktusra zsugorította és formalizálta: a halált racionalizálta s ezzel még jobban elidegenítette az élettől, az élőktől. [25]

*

      A bürokratizálódás, az üzletszerűség, a nagyvárosi élet és a tudományos alapozásír racionalizmus tehát megváltoztatta a civilizált ember viszonyát a halálhoz. Maga a gyógyítás professzionalizálódott, a gyógyszerkészítés és -forgalmazás - akárcsak a temetés - iparággá és kereskedelmi tevékenységgé változott. Az egyén betegsége és halála elszemélytelenedett; a betegség kóreset lett, a halál pedig végül is nem rá, hanem az orvosára, a kórházra tartozott. Nagy belső megértéssel jellemzi a viszony megváltozását Rilke. A halál üzemszerűvé vált, írta 1910-ben, s a hatalmas termelés miatt az egyes halál már nem lehet pontos, kidolgozott, egyéni. „Úgy hal meg az ember, ahogy éppen adódik; a betegségéhez tartozó halállal, mert amióta valamennyi betegséget ismerik, tudják azt is, hogy a különféle letális exitnsok a betegséghez tartoznak, s nem az emberekhez; a betegnek pedig mondhatní semmi teendője sincs.” A kórházakban, szanatóriumokban az emberek az ott használatos halált használják, „ezt szeretí az intézet”. [26]
      A felvilágosult ráció korában a gyógyászat terén is sok minden megváltozott, sok minden megismerhetővé és megérthetővé vált, csak egy nem: a halálfélelem. Sőt minél alaposabban megismerte a gyógyászszakma és a beavatott laikus a kórokozókat, a szervi bajok okait, a rizikótényezőket, a gyógyszerek és a terápiák várható hatását, annál több okuk volt a szorongásra, a szimptómák aggályos figyelésére és beképzelésére, a szorongásra.
      Milyen vigasz, milyen ellensúly maradt meg a századforduló nagyvárosi lakóinak, különösen művelt középosztályának? A vidéken még eleven halottas népszokások jószerint kivesztek környezetükben. Maradt a vallás vigasza, az egyházi gyászszertartások még mindig katartikus ereje. A keresztény és a zsidó vallások nemcsak a halott eltávolításával, a test elföldelésével, hanem alapvető hitelveivel is tagadják, sőt szentesítik és így örök életté alakítják a halált. Külsőségeiben legmegragadóbb korunkban is a katolikus temetés volt. A ravatalnál és a sírnál való ünnepélyes beszentelés, a tömjénfüsttel való áldozat, a fekete palástba öltözött, fehér karinges, stólával és süveggel díszített pap, a gyülekezettel együtt énekelt karének, amelyben a Circumdederunt, a Kyrie eleison, a Libera és a Requiem ismert dallama borzongatta meg a lelkeket, áhítatot és kegyeletet árasztott. Még a latin nyelvű szertartás is - mondják katolikus teológusok - az elmélyülést segíti, mert a titokszerű félhomály erősen hat az érzelemre. [27]
      Amint a virágokkal ékes ravatal, úgy a szóvirágokkal ékes halotti beszéd is az örök életet, a lélek üdvözülését és a feltámadást hirdette. A beszédek sztereotip fordulata volt Pál apostol kinyilatkoztatása: „Rothadásra vettetik el a test, rothadatlanságban támad fel.” Pap és hívei az elhunyt nyugalmas álmáért, üdvösségéért és feltámadásáért imádkoztak. Amíg a protestáns temetés a maga „egyszerűségében kifáraszt és búskomorrá tesz”, írja egy ellenreformátor - addig a katolikus temetés „pompája által vidámítja a kedélyt, fensége által komoly magábaszállásra kényszerít” [28]
      Mert az tény: a protestáns temetés valóban egyszerű volt és komor. Elmaradt a többszöri beszentelés, el az üdvösség ígérete. A református liturgia a hangsúlyt nem a túlvilágra, hanem az evilágra helyezi, az ima nem a halottért, hanem az élőkért, az ő vigasztalásukra szól. [29] A halálon túli, örök élet ígéretéből csak egy maradt: a feltámadás. A Boldog Feltámadás Reménye Alatt temették el a halottat. Ezt vésték a fejfájára is: BFRA.
      A halál felfogásában nem tért el ettől a zsidó vallás sem. A halállal a lélek visszatér teremtőjéhez. „Az Isten az embert a föld porából alkotta, és örökké élő lelket lehelt belé.” (1, Mózes 2, 7.) A test mulandó, elenyészik, de a lélek örökké fennmarad. Zsidó búcsúbeszédek hivatkoztak Dániel prófétára: „Sokan majd új életre ébrednek - némelyek viszont végképp elenyésznek.” Ez a vallás is a lélek halhatatlanságával és a feltámadással vigasztalta s a transzcendentálisba szellemítette át a hívőket. [30]
      A zsidó gyász nem pompás külsőségekben, nem katartikus megdicsőülésben, hanem önsanyargatásban nyilvánult meg. A halottat, igaz, fehér vőlegényi, illetve menyasszonyi ruhába öltöztették, de egyszerű fakoporsóban temették. A mosdatásban és az öltöztetésben a közösség tagjai segédkeztek, ez különösen nagy jótettnek (micvének) számított, hiszen viszonozhatatlan volt. Az egyszerű, ugyancsak komor hangulatú temetés után a közvetlen hozzátartozók egy hétig otthon, a padlón ülnek, nem borotválkoznak, nem dolgoznak. Minden reggel és este kaddist mondanak az elhunytért. Egy hónapig nem mutatkoznak nyilvános helyen, nem mennek ki a temetőbe, nem ünnepelnek. A lazább gyász s a halottért való ima egy évig kötelező, és aztán minden évfordulón. [31]
      A hívők számára minden bizonnyal vigaszt és menedéket nyújtott a vallás, a hajdani szellemengesztelő és szelleműző mágia zsidó-keresztény spiritualizálása. Az Istenben bízó megnyugvást azonban gyakorta átszövik egészen praktikus megfontolások is. Egy magyar országgyűlési képviselő - egyébként bankelnök - 1890 augusztusában kelt végrendeletében Isten kegyelmébe ajánlja lelkét, és reménykedik, hogy hamarosan ismét találkozik elhunyt feleségével. Fiainak meghagyja, hogy feleségével közös sírba helyezzék, a temetés egyszerű legyen, a pap röviden beszéljen, új sírkövet nem állítsanak, annak idején ő hagyott helyet a saját nevének vésésére is. [32] Az effajta végrendeletek szinte mindig rögzítik az Isten rendelésébe való beletörődés kifejezését, de ez többnyire szólamnak, kényszernek hat, nem megkönnyebbült megnyugvásnak.
      Ámde ez a beletörődés is aligha adatott meg a racionális kor felvilágosult elméi, liberális katolikusok és protestánsok, neológ zsidók, szabadgondolkodók, vallási indifferensek számára. Az ilyen felvilágosult elmék búcsúleveleiből, végrendeleteiből határozott szorongás érződik, és egy csaknem általános késztetés a nevük, tevékenységük és emlékük megörökítésére. A múlt század utolsó negyedétől kezdve szemlátomást növekszik a végrendeletekben a közcélú alapítványok s a valamilyen személyes feltételhez kötött adományozások, örökhagyások száma. Egy jómódú bécsi ügyvéd például ahhoz kötötte az évjáradékok folyósítását, hogy hozzátartozói a halála évfordulóin emlékvacsorára jöjjenek össze. [33] Őrök élet és feltámadás helyett csak a kisközösség megtartó emlékezete maradt meg, néhány évre, évtizedre - s utána: beomlott sírkövek. A művelt értelmiség jó része nemcsak magától a haláltól félt, hanem a jeltelen megsemmisüléstől is.
      A halálfélelem leküzdésében a múlt század evolucionistái a tudományt hívták segítségül. Az újkor halálfelfogásában egyre nagyobb szerepet játszik a mágia racionalizálása - vagy más oldalról: a tudományos ráció misztifikálása. Az orvosi karnak és tudománynak Moliére óta ugyancsak megfogyatkozott tekintélye hatalmasan megnőtt, sőt orvos, gyógyszer, kúra körül valóságos kultusz alakult ki. Az orvos ismét karizmatikus személlyé válik, a pap szerepét is betölti, eszközei és gyógyszerei e karizma modern szimbolizációi. Amióta a baktériumokat felfedezték, a higiénia, a sterilitás kultikus elemmé vált (az orvos és az ápolónő fehér köpenye, a sztetoszkóp, a szájvédő maszk, a szertartásos kézmosás stb.). A gyógyszer olyasféle hatású a köznép és a művelt rétegek szemében, mint az ima vagy a ráolvasás (gyakran együttesen is alkalmazták). Egy karlsbadi gyógyvízkúrának, egy Lukács gyógyfürdőbeli kezelésnek hasonló rituáléja és pszichikus hatása alakult ki, mint a lourdes-i zarándoklatnak. A mágia racionalizálásának, egy tudományos színezetű szimbolizációnak, a terápia rituáléjának klasszikus mesterműve Thomas Mann Varázshegye.
      A Varázshegy nagy művészi erővel jelzi a századelő értelmiségének lázadását a halálélmény racionalizálása, bürokratizálása és elidegenedése ellen. E fordulóponton a lázadás három, voltaképpen egymással összefüggő irányban bontakozott ki.
      A gyógyítás elszemélytelenedése, mechanizálása és kemizálása ellen lépett fel a liberális-racionális civilizáció ellenkultúrájának igényével az életmódreform-mozgalom. A reform hívei a nosztalgikus visszavágyódás örök gyógymódját hirdették meg, a visszatérést a természethez. [34] A természetes gyógyászat, a Naturheilkunde kezdetei német földre, a 19. század elejére nyúlnak vissza. A bécsi kongresszus idején indította el falusi fabódéjában hidegvízkúriáit a derék osztrák parasztgazda, Vinzenz Prießnitz, aki „visszaadá a víznek régi hatalmát” (Vörösmarty). Az ő módszerét fejlesztette tovább elméletileg és üzletileg Sebastian Kneipp, német pap - egyszemélyben orvos és egészségnépszerűsítő - és vezette be aztán Heinrich Lahmann a szakorvosi gyakorlatba. [35] A természetes gyógyászatnak máig ható mentalitásformáló alapelve volt, hogy a betegséget nem tüneteiben, hanem gyökerében kell megragadni, vagyis az emberi szervezet egészét, s nem elkülönített részét kell vizsgálni és gyógyítani. A gyógyítás legfőbb elve és eszköze maga a természet: a szabad levegő, a víz, a nap és a föld ősereje.
      A természethívők szemléletében rejlő civilizációellenességet és életmód-humanizálást a századforduló idején az asconai Monte Verita telep kisközösségei kísérelték meg a gyakorlatban realizálni. [36] Az európai marginális értelmiség e kicsiny csoportja, amely sem a fennálló tőkés rendet, sem pozitív ellenalternatíváját nem fogadta el, egy kötöttségek és hatóságok nélküli „aranykort” próbált rekonstruálni ahol az ember beolvad a természetbe, a nagy körforgásba, amelynek a halál a legtermészetesebb része.
      A halál megszelídítésének egészen más útja nyílt meg a félelemnek az esztétikumba való át- és levezetésével. A 19. század folyamán széles körben elterjedt és a népi kultúrában is meghonosodott a temető, a sír díszítése. Ami korábban csak a kiváltságosoknak adatott meg, a síremlék, most a gazdag polgárok, az értelmiségiek, sőt a közemberek sírján is megjelent, olykor szoborral, relieffel, olykor sírverssel ékesítve. A sírboltok és emlékkövek között olyan nagy számú a művészi alkotás, hogy a művészettörténet külön részdiszciplínája foglalkozik a temetőművészettel, [37] és kisebb, még kuriózumszámba menő szakirodalom gyűjtögeti a temetőpoézist is. [38]
      Az élet és halál szerves összetartozásának újrafelismeréséért persze nem kellett a temetőbe kijárni vagy éppen Asconába zarándokolni, ott meztelenül napfürdőzni, salátán és gyümölcsön élni. A gondolat megtermett a dohányfüstös, alkoholgőzös nagyvárosi kávéházakban és csehókban is. A századvég szimbolizmusának és szecessziójának alapélménye a halál jelenvalósága és személyessége. Mindaz, amit egy későbbi nagyon is magabiztos és egészséges küllemű koráramlat sommásan „dekadenciának” minősített, voltaképpen protestálás volt a halálrokonság megtagadása, az elszemélytelenedés, a halál hűvös-racionális technicizálása és bürokratizálása ellen. A halál természetességének, esztétikumának és erotikumának felfedezése a századforduló művészetének közös élménye Oscar Wilde-tól, a norvég Edvard Munchtól, az angol-belga James Ensortól Thomas Mannig, Rilkéig, Hofmannsthalig és Adyig, Babitsig, Kosztolányiig, Csáth Gézáig, Gulácsyig.
      Nem annyira bizonyítéknak, inkább az elidegenedés elleni lázadás hajdanvolt hangulatának érzékeltetésére idézném ide Rilkét, aki az egyéni létünk saját értelmében rejlő, jó halálért imádkozott:

Der Tod ist groß
Wir sind die Seinen Lachenden Munds.
Wenn wir uns mitten im Leben meinen,
Wagt er zu weinen
mitten in uns.
Nagy a halál. Rajtunk a bélyeg,
bár nevet a száj.
Míg azt hisszük: Körülvesz az élet,
bensőnkben éled
sírása már.
            (Lator László)

EPA Budapesti Negyed 22. (1998/4)

Bérház a körúton < > Művelődéstörténet

EPA Budapesti Negyed 22. (1998/4)

Bérház a körúton < > Művelődéstörténet

EPA Budapesti Negyed 22. (1998/4)

Bérház a körúton < > Művelődéstörténet

EPA Budapesti Negyed 22. (1998/4)

Bérház a körúton < > Művelődéstörténet

EPA Budapesti Negyed 22. (1998/4)

Bérház a körúton < > Művelődéstörténet

EPA Budapesti Negyed 22. (1998/4)

Bérház a körúton < > Művelődéstörténet

      Vagy emlékeztethetek Adyra, nemcsak a halálrokonságot szomorú büszkeséggel vallóra, nem is a szépséges Halálvirág ölében búcsúzóra, hanem a halált meghívó megfáradt emberre.

Póri kicsi halálok helyett
Jönne pompában és bíborban:
....
S megcsókolná megnyugodt homlokom
Koldus ágyamra ráborulva
Ez a fölséges Úr.

      Témánk szempontjából legjellemzőbbnek azonban Arthur Schnitzler Proféssor Bernhardi című darabját tartom. Bernhardi főorvos kórházába egy önvetélést végző fiatal lányt hoznak be, általános szepszissel, menthetetlen állapotban. A főorvos morfininjekcióval könnyíti meg az elmúlást, és eléri, hogy a lány boldog agóniájában bűntelennek érzi magát, álmában szerelmével egyesül. Ámde közbeszól az egyház: a kórház papja követeli, hogy a lányt meggyóntathassa és feladhassa rá az utolsó kenetet. A főorvos elutasítja. - Ne zavar ják legalább a boldog halálát. - Boldog? replikázik a pap, hiszen bűnben hal meg, és kárhozat vár rá. [39]
      A küzdelem a túlvilágra orientált, vallásos halál és a jó halál e világi megvalósítása között folyik, s ebbe akkor a humánus főorvos belebukik. De a gondolat él, sarjadzik. A századelőn bontakozik ki a polémia a kínnal, szorongással várt és elidegenedetten beálló halál gyakorlata és az eutanázia elve között. Az eutanázia propagandája számos ponton érintkezett a természetes gyógyászatért, az egészséges életmódért, az egyéni halál szabadságáért, a hazug konvenciók ellen megindult reformmozgalom céljaival, és néhány ponton találkozott a radikálisok és a szocialisták felfogásával is.
      Aztán jött az első háború, forradalmak és ellenforradalmak, fasizmusok, a második háború: a tömeges, az értelmetlen halál, a kínhalál kora. Századunkban a humanizált halál, a hozzánk tartozó egyéni halál eszméje új, fokozott értelmet nyert.

*

      Budapest és Bécs alkotó értelmisége különbözőképpen reagált a nagyvárosi halál elsivárosodására. Bécsben az elmúlás és a halál állandó jelenvalóság, az élet kísérője és értelmének mércéje. Akárhonnan, akár a freudi pszichoanalízis, akár az újkantiánus életfilozófia felől közelítjük is, a kozmikussá növesztett egyéni halál esztétizált képe tárul elénk. Lehet ezt megértés és belenyugvás értelemben dekadenciának is nevezni, még inkább azonban egy újfajta életérzés kifejezésének.
      A magyar kultúra halálpercepciója nem ilyen egyértelmű, hagyományosan nem egyénített és nem esztétizált. A magyar művészet, az irodalom központi témája, mint ismeretes, az ország elmaradottsága, társadalmi rendjének sok igazságtalansága volt. Hiányzott belőle a halálmisztika, az egyéni halálnak a közügy szintjére és színterére emelése. Halálesztétika, magánhalál aligha található a magyar reformáció és ellenreformáció irodalmában vagy a barokkban. A magyar nemesség e téren is „genealógiai” mentalitású volt. Elég itt a 17. század reprezentatív művét, Zrínyi Miklós Szigeti veszedelem című eposzát említenünk, vagy Vörösmarty eposzait, a népi-nemzeti lírát, a 19. század nagy drámáit és regényeit. Az irodalmi szintre emelt, tehát közüggyé tett halál csak a nemzetet s az érte húlló hazafiakat illette meg. A magyar halálfelfogás a barokktól és a romantikától kezdve szembetűnően eltért az osztráktól.
      Ez a halálfelfogás a századfordulón sem változott, legfeljebb radikalizálódott, társadalmi érzékenységgel párosult. Budapest közéleti érdeklődésű és kötődésű radikális értelmisége, lázadó írók, művészek, tudósok még országban és közösségben gondolkodtak. Szemükben a halál elsődlegesen társadalmi, nemzeti probléma volt: magas gyermekhalandóság, tüdővész, ezernyi népbetegség, a nép fizikai és erkölcsi erejének sorvadása.
      A szimbolizmusban és a szecesszióban feltörő új életérzésre azonban Budapest is érzékenyen reagált. A humanizált és esztétizált halál, amely a századvégen még ritka vendég volt minálunk, a világháború előtti években már elfogadott értékké, a hagyományos kultúra elleni lázadás egyik témájává vált. Egy ponton kifejezetten találkozott a bécsi esztétikai kultúra a társadalmi töltésű és morálisan érzékeny budapestivel. Mindkettő eljutott a saját, egyéni halál visszakövetelésének és az eutanázia jogosultságának gondolatához. Schnitzler Professor Bernhardija végül is ugyanazt mondja, mint a budapesti radikálisok: lehetséges és szükséges az elidegenedett, a félelmes halált demitizálni; lehet megbékíteni, és meg kell békíteni az embert a magában hordozott természetes halállal.

      [*] * In: Hanák Péter: A Kert és a Műhely. Gondolat. Budapest, 1988. 63-80. old.
      Tanulmányom a Decay and Innovation in the Habsburg Monarchy konferenciára készült, amelyet 1985 szeptemberében rendezett a Londoni Egyetem. Most jelenik meg először magyarul.
      [1] Történetírásunk eddig alig foglalkozott e témával, holott legsajátosabb anyaga a mulandóság, a halál, az egyéni és a tömeges, a közérdekű és a magánhalál. A témát a történeti antropológia szemszögéből francia történészek vetették fel jó két évtizeddel ezelőtt. Hadd utaljak itt csupán Edgar Morin: L'homme et la Mort devanth I'histoire (Párizs, 1961.) című úttörő munkájára, Philippe Ariés: L'homme devant la Mort (Párizs, 1977.) című példaképül szolgáló könyvére, Pierre Chaunu: La mort d Paris (Párizs, 1978.) és Michel Vovelle: La mort et l'Occident de 1300 á nos jours (Párizs, 1983.) című kitűnő monográfiáira. E helyütt köszönöm meg a témával behatóan foglalkozó munkatársam, Lakner Judit nagy segítségét az anyag összegyűjtésében.
      [2] Róheim Géza: Magyar néphit és népszokások. Bp., 1925. - Halottkultusz. Szerk.: Hoppál Mihály-Novák László. Bp., l982 - Xantus Zoltán: Temetkezési szokások a múlt századtól napjainkig. Városgazdasági Tájékoztató, 1981. 2. sz. 60-68. old.
      [3] Fehér Jolán Antónia: Budapest székesfőváros temetőnek története. Bp., 1933. 71-72. old. - Zur Geschichte der Bestattungswesen in Wien. 75 Jahre stödtische Bestattung. Bécs, 1982. - Hans Bobek-Elisabeth Lichtenberger: Wien. Bécs-Köln, 1978. 236-237. old. - Nagy Lajos: Budapest története a török kiűzésétől a márciusi forradalomig. Lásd: Budapest története. III. Szerk.: Kosáry Domokos. Bp., 1975. 272-273. old.
      [4] Fehér, i. m., 72-88. old. - Walter Obermaier: „Dei schöne Leich”. Tod, Begröbnis und Totengedenken in Wien. Bécs, 1986. (Kiállítási katalógus bevezetővel. A továbbiakban: Die schöne Leich) 12-16. old.
      [5] A fővárosi köztemető szabályzata. Fővárosi Közlöny, 1882. - Szabályzat a temetőkről. Fővárosi Közlöny, 1901. 34. sz.
      [6] Uo., 633-634. old.
      [7] Szántó Béla: A temetkezés és a kötelező ravatalozás. Városi Szemle, 1911. 787-788. old.
      [8] Magyar Törvénytár. 1875-1876. évi törvények. Bp., 1896. 381-382. old.
      [9] A közegészségügyről szóló 1876. évi törvényt kiegészítette az 1876. évi 31.025. sz., az 1889. évi 19.172. sz., az 1895. évi 54.919. sz. belügyminiszteri rendelet. Az 1908. XXXVIII. tc. a halottkémlelést a körorvos felügyelete alá rendelte. A halottkém minősítését, teendőit, a halotti bizonyítvány kiállításának szabályait, a temetés időpontjának szabályozását összefoglalja a Halottkémiszolgálatkézikönyve. Bp., 1887. és kibővítve az A halottkémlelés kézikönyve. Bp., 1910.
      [10] „Nem hallgathatom el, hogy Pesten a Temetések nagy költséggel vagynak öszveköttetve, úgy hogy néha özvegyek vagy árvák a publikum bal vélekedését eltávoztatni kívánván, csak nem az egész hátramaradt vagyont kimúlt házastársok vagy szülőik eltakarítására költik, és józaneszű ember sajnálkozva tekinti (az)... aranyozott keményfa koporsóknak, selyem szemfedőknek a földbevaló ásását, s más egyéb haszontalan költségeket.” Patacsich József: Szabad királyi Pest városának leírása. Pest, 1831. 69. old. - Hasonló véleményt alkot a kortárs Franz Schams: Vollstöndige Beschreibung der königlichen Freystadt Pest in Ungarn. Ofen, 1821. és Vollstöndige Beschreibung der Freysadt Ofen. Ofen, 1822.
      [11] Fővárosi Közlöny, 1901. 34. sz. 641-642. old: Szántó Béla, i. m., 790-791, 802-805. old.
      [12] Szántó, i. m., 802-803. old. Az ingyenes temetés „szégyenéről”. Fővárosi Közlöny, 1920. december.
      [13] Uo., 801. old. - Xantus János: A budapesti temetkezések történetéből. Városgazdasági Tájékoztató, 1980. l. sz. 81. old.
      [14] Bécs Városi Tanács nyugtája 1911 júniusából. Közli: Die schöne Leich, 104. sz. tétel.
      [15] Uo., 4. old.
      [16] „Tudvalévő - írta Szántó Béla -, hogy a közköltségen rendezett temetések olyan sivárak, a mai temetkezési szokásoktól olyan föltűnően elütők, hogy rendszerint csak a hozzátartozók nélkül elhunytak temetéseit rendezik közköltségen. Akinek van egy fejvánkosa,... azt nem így temetik el.” I. m., 803. old.
      [17] Bécs város 1907-ben a temetkezés községesítése folytán 153 ezer, 1908-ban 228 ezer K jövedelemhez jutott, de a 80 kisebb magánvállalat versenyét nem tudta kiküszöblöni. Szántó, i. m., 789. old.
      [18] Uo., 788-789. old. - Ugyanezt konstatálja a Budapesti Hírlap (1913. május 16.)
      [19] Pontos árjegyzék a koporsókról és a ravatalozás költségeiről. Uo., 804. old.
      [20] A bécsi díjszabás. Uo., 790. old.
      [21] A római katolikus egyházi temetés részletezett díjtételeit közli ugyanő, i. m., 805. old.
      [22] Az élet súlyos gondjai közepette - írta Szántó Béla a Szocializmusban - "feljajdul Budapest munkássága a temetkezési hiénák garázdálkodásai" ellen. „Egy-egy botrány révén egyes újságcikkek itt-ott élesen támadják a halál uzsorásainak fosztogatásait” - mindhiába. Szocializmus. 1911-1912.
      [23] Xantus Zoltán, i. m., 80-81. old.
      [24] Pikler Gyula: Az 1911. évi budapesti lakásszámlálás főbb eredményei. Városi Szemle, 1911. 1-2. sz.
      [25] Kunt Ernő: A halál tükrében. Bp., 1981. 14-17., 25-27. old.
      [26] Rainer Marin Rilke: Malte Laurids Brigge feljegyzései. Eord.: Bor Ambrus. Bp., [é. n.] 6. old.
      [27] Végh Kálmán: A holtak iránti kegyelet hajdan és most. Bp., 1891. 94-98. old. Temetési kézikönyv (lelkészek és kántorok számára az új esztergomi rituálé szerint. Esztergom, 1911. - A halálfelfogásra tényt vetnek a gyászbeszédek sztereotípiái is. Ilyen gyűjtemény Czike Dániel: Különféle gyászesetekre. Pest, 1860. - Bárkányi Ildikó: Budapesti katolikus temetési szertartás leírása. Lásd: Halottkultusz. Szerk.: Hoppál Mihály-Novák László. Bp., 1982. 377-380. old.
      [28] Végh, i. m., 92. old.
      [29] Ravasz László: Agenda - a református egyház liturgiája. Bp., 1929.
      [30] Halász Nátán: A kegyelet forrása. Zsidó temetkezési és gyászszokások. Bp., 1902. 10-14. old.
      [31] Szarvas Zsuzsa: Ortodox zsidó temetkezési- és gyászszokások. Lásd: Halottkultusz. 388-389. old. - Farkas J.: Hitéletünk szertartásai és szokásai. Bp., 1941. - Scheiber Sándor: Folklór és tárgytörténet. Bp., 1977.
      [32] Budapesti Fővárosi Levéltár IV. 141 l. b. Frölich-hagyaték, Frölich Gusztáv végrendelete.
      [33] Archiv der Stadt Wien. Bezirkgericht, Innere Stadt. Abt. 2. 478-1884. Dr. Karl Perlep Hof- und Gerichsadvocat hagyatéka.
      [34] Wolfgang R. Krabbe: Gesellschaftsveränderung durch Lebensreform. Göttingen, 1974. 13-15., 58-59., 77. old.
      [35] Uo., 78-94. old.
      [36] Robert Landman: Ascons-Monte Veritá. Frankfurt-Berlin-Bécs, 1979.
      [37] Lyka Károly: A temető művészete, Művészet, 1903. 38-45. old. - A modern síremlék. Szerk.: Rosner Ármin. Bp., 1932. - Lajta Béla: A temető művészete. Magyar Iparművészet, 1914. 121. old. - Cholnoki Viktor: A temető esztétikája. A Ház 1910. 8-9. sz. 167-222. old. - Nagy Ildikó: Síremlékek. Lásd: Magyar művészet 1890-1919. Szerk.: Német Lajos. Bp., 1981.
      [38] Gerendai Béla: A temető költészete. Sírversek. Bp., 1898. - Károssy Pál: A Kerepesi úti temető költészete. Bp., 1931. - Károssy Pál: Sírversek Nagy-Budapest temetőiből. I-II. kézirat.
      [39] Arfhur Schnitzler: Professor Bernhardi. lásd: Uő: Gesammelte Werke in Einzelausgaben. Das dramatische Werk. VI. Frankfurf a. M. 1979. 147-148. old.