EPA Budapesti Negyed 22. (1998/4) Hanák-Gerő: Budapest, Bécs < > Polgárosodás és urbanizáció.
Bécs-Budapest-Prága városfejlődése [*]

________________

 

      Hanák Péter: Amikor az 1790. évi országgyűlésen előterjesztették egy Magyar Tudós Társaság alapításának tervét, székhelyéül Debrecent vagy Székesfehérvárt ajánlották, mint ígéretes jövőjű magyar várost, a németes jellegű Budával és Pesttel szemben. Való igaz, fővárosunk lakóinak túlnyomó része a 18. század végén német volt, és egyötödöt sem tett ki a magyarok aránya. A lakosság kétharmada még 1848-ban is német volt, legalábbis németül írt, beszélt, kereskedett. Tény, hogy kétszáz évvel ezelőtt Buda és Pest provinciális kisvárosnak számított a Habsburgok nagy birodalmában, nem is hasonlíthatók a székvároshoz, Bécshez, de még Prágához sem. Nem lesz érdektelen, ha most Budapest tüneményes pályáját nem önmagához, hanem a két szomszéd fővároshoz hasonlítjuk. Az egybevetést külföldi kollégák, Ján Havránek, a prágai Károly Egyetem és Friedrich Gottas, a salzburgi egyetem tanárának segítségével végezzük el. Nézzük először e három város népesedési viszonyait.
      Friedrich Gottas: Az 1783. évi népszámlálás szerint Bécs lakossága 210 ezer, 1800-ban 231 ezer főt tett ki. A múlt század közepéig a növekedés lassú volt. Ekkor kezdődött az európai viszonylatban hatalmas méretű fellendülés, amelyet világvárosi növekedésnek nevezhetünk. A város 1865-ben 470 ezer, 1910-ben több mint 2 millió lakost számlált. A 19. század közepétől Bécs, London, Párizs és Berlin után az európai listán a negyedik helyet foglalta el. Őtnegyed évszázad folyamán a lakosság száma tehát közel tízszeresre nőtt, különösen a világháború előtti két évtizedben (1890-1900 és 1900-1910) volt rohamos, 20-20 százalékos a gyarapodás. Ami a foglalkozásokat illeti, Bécs lakosai már a 18. században is, mintegy kétharmad részben, iparral és kereskedéssel foglalkoztak. A lakosság egyharmadát a papság, a nemesség és a hivatalnokság tette ki, hiszen Bécs már akkor a birodalom adminisztratív és kulturális központja volt. A nagy társadalmi átrétegeződés a 19. század második felében következett be. 1869-ben a keresők között az önállóak aránya 18,5 százalék, 1910-ben csupán 14,3 százalék. A munkások és az alkalmazottak aránya e négy évtizedben 70-ről 80 százalékra nőtt. Bár az ipari és forgalmi keresők aránya a korszak folyamán nem változott, mintegy kétharmadot tett ki, belső összetétele módosult: nagy többségét a nagyipari, a kereskedelmi és a közlekedési munkásság alkotta, s a szellemi foglalkozású kategóriában is nagy változás történt: jelentősen megnőtt a „szabad foglalkozású” értelmiségiek száma. Ilyen rohamos számszerű növekedés láttán nyomban felmerül a kérdés: honnan jött a lakosságszaporulat? Melyek a növekedés népesedési forrásai? Nos, a gyarapodás fő forrása korszakunkban a bevándorlás volt. 1857-ben Bécs közel fél millió lakosából csak 43 százalék született helyben, 50 százalék a Monarchia más részéből jött, 7 százalék pedig külföldről vándorolt be; egy fél évszázad múltán, 1910-ben az arányok kevéssé módosultak: 49 százalék volt helyi születésű, 42 százalék származott a Monarchia más vidékeiről és 9 százalék külföldről, ami más városokkal összevetve magas arány. Ez a megoszlás mutatja, hogy a császárvárosnak az egész korszakban nagy vonzereje lehetett.
      Ján Havránek: Prága alapításának nyomait már 965-ben megtaláljuk. A modern Prága születését 1784-től számítjuk, ekkor egyesült öt városrészből. Ebben az évben Prágának 70 ezer lakosa volt, s ez a szám a 19. század közepére megkétszereződött. Az igazi gyors fellendülés ez esetben is a század második felére esik: 1900-ban Prága lakossága eléri a félmilliót. A foglalkozási struktúra arányai -- akárcsak Bécs esetében -- kevéssé változtak. A kereső lakosságnak mintegy negyede dolgozott a kereskedelemben, a közlekedésben és a hitelszervezetben, a fele az iparban, és a negyede alkalmazott, értelmiségi volt. Csakhogy a múlt század közepén az iparban dolgozók zöme kis műhelyek tulajdonosa, illetve munkása volt, és a munkások nagyobb része még 1890-ben is 5 munkásnál kevesebbet foglalkoztató kisüzemekben dolgozott. A háború előtti negyedszázadban a helyzet jelentősen változott, előrehaladt a munkásság nagyüzemi koncentrációja. A növekedés forrása Prága esetében is jórészt a bevándorlás, de ez némiképp más jellegű, mint Bécsé és Budapesté. Prága ugyan régi királyi székhely, de a dualizmus korában mégiscsak tartományi központ, nem a dualista állam egyik fővárosa. A bevándorlás csaknem kizárólag Cseh- és Morvaországra korlátozódott. A prágai bevándorlók 95 százaléka cseh nemzetiségű volt. Lényegében ezzel magyarázhatjuk Prága gyors csehesedését. 1900-ban a lakosságnak csak 40 százaléka volt helybeli születésű, 60 százaléka bevándorolt, főként a környező községekből, amelyek viszont lakosságuk felét elvesztették Prága javára.
      Hanák: Állítsuk most a két város mellé Buda és Pest, illetve 1873-tól Budapest városfejlődésének adatait. Buda és Pest lakossága már a 19. század első felében is lendületesen gyarapodott, 1851-re mintegy 50 ezerről 156 ezerre nőtt. Az igazi felívelés azonban csak ezután következett. Az egyesített fővárosnak 1880-ban 370 ezer, 1910-ben 880 ezer -- az elővárosokkal együtt 1,1 millió -- lakosa van. A fő forrás ez esetben is a bevándorlás, talán még nagyobb méretű, mint a két másik városban. 1880-ban a lakosság 43 százaléka született helyben, 46 százaléka Magyarországon és 11 százaléka külföldön. 1910-ben viszont csak 35 százalék a bennszülött, 59 százalék az ország más vidékéről, közel 6 százalék külföldről vándorolt be. Az érdekes az, hogy Bécs és Prága esetében nőtt a helyi születésűek aránya, Budapesten viszont jelentősen csökkent. A nagyobb arányú bevándorlás érthető, hiszen a magyar főváros nem hétszeresére nőtt, mint Prága, és nem tízszeresére, mint Bécs, hanem kereken húszszorosára. A lakosság foglalkozási struktúrája nagy vonásaiban hasonlított a másik két városéra. Pest túlnyomóan kereskedő és kisiparos jellegét Buda közigazgatási funkciójából adódó tisztviselő és értelmiségi rétege egészítette ki. 1910-ben -- akárcsak Bécsben -- a lakosság kétharmadát (67,2 százalékát) tette ki az ipari és forgalmi kereső népesség, 16 százalékot a tisztviselő és értelmiségi réteg (Bécsben 23,5 százalékot), 14 százalékot viszont a házicselédek (Bécsben 8,5 százalékot). A gyári nagyipar Budapesten is megváltoztatta az ipari népesség jellegét: 1910-ben a főváros ipari munkásságának 66 százalékát a nagyipar adta.
      Havránek: Ősszegezve elmondhatjuk, hogy a három város újkori fejlődésében a hasonló vonások mellett eltérések is mutatkoznak. A fejlődés ütemét jelentősen befolyásolta, hogy Bécs eleve kormányzati központ volt, Budapest a kiegyezés után vált azzá, míg Prága csak a cseh tartományok természetes központja volt, de nem birodalmi szintű város. Ez megmutatkozott a közigazgatás, a kereskedelem, a bankszervezet kiépülésében is. Más volt a helyzet az iparosodással. Prága ugyan mindig rendelkezett kézműiparral, de a modern tőkés iparosodásban elmaradt Bécs és Budapest mögött. A nagyipar kifejlődése csak az 1890-es években indult meg, akkor viszont relatíve modern gépipar és elektromos ipar jött létre. Az iparosodás aztán a fővárosba vándorlás újabb hullámát indította el.
      Hanák: A nagyarányú mobilitás és migráció más problémát is felvetett. Ismeretes, hogy a Monarchia soknemzetiségű birodalom volt, így a Bécsbe és a Budapestre bevándorlók is több nemzetiségből verbuválódtak. Bécsbe főként csehek, szlovének, szlovákok, kisebb mértékben olaszok és magyarok áramlottak, Budapestre szlovákok, németek, zsidók és egyéb nemzetiségű magyarországi lakosok. Azt gondolhatnánk, hogy a bevándorlás a soknemzetiségű jelleget erősítette, még heterogénebbé tette e városokat. A valóságban éppenséggel a nemzeti folyamatok uralkodtak: Bécsben a németesedés, Budapesten a gyors magyarosodás, Prágában a csehesedés. Nos, Bécs esetében ez érthető, hiszen a nagy többség mindvégig a német elem maradt, és a birodalom hivatalos nyelve, 1867-től az osztrák rész nyelve a német volt. Prága csehesedése sem különlegesség, hiszen a bevándorlók zöme, mint hallottuk, cseh volt, a németek utánpótlása elenyésző, és természetes szaporodásuk is kisebb mértékű, mint a cseh lakosságé. Más a helyzet Budapest magyarosodásában. A bevándorlók a század derekán valóban a „vegyességet” növelték. A kortársak sokat panaszkodtak, hogy Pest utcáin magyar szót alig hallani, inkább németet, itt-ott szlovákot és szerbet. Még a kiegyezés korában bevándorló németek és zsidók is ezt a tendenciát erősítették. De már ekkor erősen élt a magyar főváros polgárságában, vezető rétegében a magyarosodás célja, eszménye. Tény, hogy a polgári középrétegek és a munkásság hamar asszimilálódott és magyarosodott. A 19. század derekán Pest-Buda lakosságának csaknem kétharmadát a német elem tette ki (beleértve a túlnyomórészt németül beszélő zsidóságot is), egynegyede volt magyar és mintegy egytizede különböző szláv nemzetiségű. Hatvan év múltán a helyzet gyökeresen megváltozott: 1910-ben a 900 ezer fővárosi lakos 86 százaléka vallotta magát magyar anyanyelvűnek, 9 százaléka németnek, 2,5 százaléka szlováknak. A puszta arányszámokat tekintve azt lehetne tehát mondani, hogy a dualizmus korának végére Budapest a nemzeti jelleget tekintve utolérte Bécset és Prágát. A nemzetiesedés azonban más folyamatokat és problémákat takart a három városban.
      Havránek: Valóban, a fejlődés Prágában némiképp különbözött a többiektől. 1850-ben a német lakosság aránya 33 százalék, 1870-ben 18 százalék és a századforduló idején már csupán 7 százalék. Bécstől eltérően, ezek a számok nem annyira a beszélt nyelvet jelzik, hiszen a prágai németek jó része beszélt csehül, amint a csehek -- a cseh középosztály -- zöme is tudott németül, hanem inkább a nemzeti hovatartozást, a nemzeti tudatot mutatják.
      Gottas: Fűzzük még hozzá ehhez a bécsi statisztikai adatokat is. 1856-ban a lakosság kereken háromnegyede német, 17 százaléka cseh és szlovák, 2 százaléka délszláv, 6 százaléka egyéb; 1910-ben osztrák-német 85 százalék (a birodalmi németekkel együtt több mint 90 százalék), 5 százaléka cseh és szlovák és kb. 5 százaléka egyéb, ami ugyancsak erős asszimilációs képességről tanúskodik.
      Hanák: Újból hangsúlyoznám azonban, hogy a látszatra hasonló statisztikai eredmények nem teljesen azonos folyamatokat fednek. Nemcsak annyiban, hogy Bécsben és Budapesten ténylegesen tömeges asszimiláció zajlott le, Prágában pedig nagy cseh beköltözés, hanem annyiban is, hogy különbözött a bécsi osztrák németek nemzettudata a magyarokétól és a csehekétől.
      Gottas: Pusztán a tényszerű adatokat tekintve valóban megállapíthatjuk, hogy a nemzetiségi arányok változása Bécsben nem volt olyan jelentős, mint Budapesten vagy Prágában. Olyan tudatos állami, illetve városi asszimiláló politika, mint Budapesten, Bécsben nem érvényesült. Inkább a német nyelv általános használatát kívánták meg. Így például a cseh iskolák felállításának követelését, amely sok vitát és vihart kavart a századelőn, elvetették. A nyelvi asszimiláció tehát erős volt, de ez nem járt feltétlenül együtt a tudati asszimilációval, annál is kevésbé, mert Bécsnek nem volt magával ragadó nemzeti tudatossága. Bécs legsikeresebben a beköltözött zsidó lakosságot asszimilálta. E beáramlás jelentős: Ferenc József alatt 3-ról 9 százalékra nőtt a megnégyszereződő lakosságú fővárosban. Bécs gazdasági és kulturális életében a zsidóság -- és nemcsak bankárok, üzletemberek, hanem orvosok, ügyvédek, újságírók, tudósok -- jelentős szerepet játszott. Ezt az önkéntes és készséges asszimilációt azonban megzavarta, sokaknál megakasztotta az 1880-as évektől egyre hevesebben fellépő antiszemitizmus, amely a nagynémet nacionalista Georg von Schönerer és a keresztényszociális Karl Lueger óta politikai tradícióvá vált.
      Havránek: Prágában az asszimiláció bonyolultabb folyamat volt. A cseh lakosság számbeli növekedése nem ösztönözte a németek asszimilációját. Bár abszolút számokban a németség inkább csökkent, de erős, alig oldódó tömböt alkotott. Inkább a zsidóság asszimilációs készsége nőtt meg. A prágai németség felét a dualizmus korában a zsidók alkották, s ők, ha németnek vallották is magukat, akkor is jórészt kétnyelvűek voltak. Ez a német azonosságú kétnyelvűség a századforduló idején kezdett a csehek javára billenni, megindult a zsidó polgárság asszimilációja a csehekhez. Ez a prágai asszimiláció egyik problémája. A másik szociális természetű: a német kisebbség jobbadán felső rétegekből, polgári elemekből tevődött össze, és csaknem teljesen hiányzott belőle a munkásság. 1910-ben a német családok aránya 8, a cseheké 92 százalék volt, de a munkások között csak 2 százalék, a tisztviselő- és értelmiségi rétegben viszont 18 százalékos a németek aránya.
      Hanák: Eszerint Prágában a német-cseh nemzeti ellentét szociális ellentétet is magába foglalt.
      Havránek: A csehek a németekben nemcsak az államhatalom helyi képviselőit látták, hanem a magasabb társadalmi réteget is. Tény, hogy a német lakosság átlagosan jobb körülmények között élt, mint a cseh. Ezt mutatják a cselédtartás adatai is. 1910-ben a német családok kétharmada tartott cselédet, sőt 15 százaléka két vagy még több cselédet. Ezzel szemben a cseh családoknak csupán 15 százaléka tartott rendszeresen cselédet, és a 2 százalékot sem érte el azoknak az aránya, akik megengedhették maguknak, hogy két vagy több cselédet alkalmazzanak. Ehhez hozzájött még, hogy a házicselédek nagy többsége is cseh nemzetiségű volt, a cseh vidékekről jött a fővárosba, és -- amint az adatokból kitűnik -- főként németeknél talált alkalmazást. Ezek az adatok azt mutatják, hogy a társadalmi kapcsolatok számos pontján osztályellentét állt fenn a jómódú német polgárság és a cseh kispolgárság, illetve munkásság között.
      Hanák: Az asszimiláció és a nemzeti kérdés olyan jelenségei, olyan fejlődéstendenciái, mint amilyeneket az előbb Gottas és Havránek kolléga említett, már az egész Monarchia, sőt az egész közép-európai régió problémáihoz vezetnek. Maradjunk meg azonban az urbanisztika tárgykörében. Vessük össze a három városfejlesztés korabeli fő gondjait, a lakáskérdést, a kommunális szolgáltatások kiépülését, a szociális problémákat.
      Gottas: 1910-ben több mint 42 ezer lakóház, bennük közel félmillió lakás volt a császárvárosban. A házak 30 százaléka háromemeletes, a századfordulón már nagy részük vízvezetékes, és a belterületen bevezették a liftet. A tipikus szoba-konyhás lakások aránya 43 százalék, átlagosan 3,7 személy lakott bennük.
      Havránek: Prágában a századfordulón 77 ezer lakást írtak össze (1900), ezek közül 42 százalék a szoba-konyhás lakás, de meg kell jegyezni, hogy elég magas a konyha nélküli egyszobás lakások aránya is. Egy szoba-konyhás lakásra átlag 4,1 fő jutott, és ez már zsúfoltságra utal.
      Hanák: Azt hiszem, mégis Budapest volt a legzsúfoltabb, ami gyors és rohamos növekedéséből is következett. 1910-ben kerek számban 20 ezer házat és 180 ezer lakást találtak, ezeknek mintegy a fele volt szoba-konyhás, és egy lakásra 5,1 személy jutott. A lakásviszonyokat tekintve Budapest már a századelőn Európa egyik legrosszabbul ellátott fővárosa volt.
      Gottas: E téren azért Bécs is beleszólhat a negatív vetélkedésbe. A múlt század közepén az egyszobás és a szoba-konyhás kislakások aránya csak egyharmad volt. 1910-ben a két kategória együtt Bécsben is az összes lakások felét tette ki, és egyes munkáskerületekben, a Favoriton és a Simmering kerületben elérte a 90 százalékot is.
      Hanák: A munkáskerületek alkalmasint egész Közép-Európában egyformán zsúfoltak voltak. A különbségek a középrétegek lakásviszonyaiban mutatkoztak meg, és valószínűleg a kommunális szolgáltatások színvonalában. Aláhúznám, hogy a színvonalában. Mert a gáz-, a vízellátás, a közlekedés egyes belső kerületekben, egyes főutcákon csaknem egyidőben épült ki.
      Gottas: Bécsben az 1850-es években gyulladtak ki az utcai „légszesz”-lámpák, s a gázvilágítás a belterületen hamar elterjedt. A villanyvilágítás jóval később, csak az 1900-as évek elején indult meg, ekkor épült ki a villamosvasúti hálózat is. Ugyanekkor rakták le a város második vízvezetékét, amely friss forrásvízzel látta el Bécset, és megjavította az egészségügyet.
      Hanák: Valóban, e téren szinkronban fejlődött a három város. Mindenütt az 1850-es években kezdődött és egy évtized alatt terjedt el a gázvilágítás, amelyet a 20. század elején váltott fel -- a jobb belterületeken -- a villanyvilágítás. Az 1860-as években tűnt fel a macskaköves nagyvárosi utcákon a lóvasút, amelyet jó harminc év múltán szorított ki a villamos. Az abszolutizmus idején többnyire házi kutak és lajtos kocsik szolgáltatták az ivóvizet, a kiegyezés után épült ki a vízvezeték -- örökös gondokkal a vízművek építése, elhelyezése miatt --, fokozatosan vezették be a folyóvizet és építették ki a korszerű csatornahálózatot. Egészében és nagyjából azt mondhatjuk, hogy a 20. század elején érte el e három város a korszerű világítással, vízellátással, csatornázással rendelkező európai nagyvárosok kommunális szintjét. A civilizációs újításokon túlmenően azonbab a kapitalizmus természetesen gyökeres változásokat hozott a társadalomban és az életmódban is.
      Havránek: A felívelő kapitalizmus a társadalom szerkezetét két lényeges ponton változtatta meg. Egyrészt a fővárosba sodorta a tönkrement falusi kismesterek és legények tömegét, az egykori kohászati üzemek munkásait, akik a városban lassan megszokták a nagyüzemi munkás életformát, megtanulták a munkás szolidaritás erejét, megszervezték mozgalmukat. Másrészt kifejlődött, megerősödött a városi burzsoázia. A polgársághoz tartozott az ekkor rétegesedő tisztviselő- és értelmiségi népesség, az igazgatási és a diplomás szakértelmiség; és mellettük a középrétegek, a kispolgárok -- ezek többé-kevésbé hasonlóak voltak valamennyi közép-európai városban.
      Hanák: Budapest sajátosságaként azt teszem hozzá, hogy a polgárság formálódásában nagy szerepet játszottak a német és a zsidó asszimiláns elemek. Az utóbbiak nehezen -- illetve egyáltalán nem -- olvadtak össze a hagyományos nemesi középosztállyal. Így a magyar polgári társadalom kettős szerkezetű volt.
      Gottas: Ez a folyamat Bécsben másként alakult, amit nevezhetnénk bécsi sajátosságnak is. Itt az egykori feudális vezető réteg lassan átalakult és összeolvadt a pénzvilág és az ipari társadalom felső rétegével, illetve a magas bürokráciával. Ebből jött létre a sajátos „nemzet feletti” bécsi uralkodó osztály.
      Hanák: Ismeretes és jól feldolgozott jelenség, hogy a Monarchia munkásmozgalma is a három fővárosba koncentrálódott. E helyütt, az urbanizációról szólva, nem térhetünk ki a munkásmozgalom tényszerű eseményeire és elvi kérdéseire. Itt azt szeretném érinteni, hogy miként illeszkedett be a viszonylag fiatal munkásság, az új osztály, a hagyományos társadalomba. Ebben a vonatkozásban kettős tendenciát figyelhetünk meg, úgy gondolom, mindhárom városban. A munkásság nagy része egyfelől beilleszkedett az illető ország nemzeti társadalmába, Bécsben a német, Budapesten a magyar, Prágában főként a cseh társadalomba. Ugyanakkor kiépültek a munkásság nemzetközi politikai és érdekvédelmi szervezetei is. Igaz, a múlt század végétől itt is megfigyelhető a nemzeti elkülönülés a szervezetben, de a fellépésekben, az ideológiában, a programban és többnyire a valóságos gyakorlatban is érvényesült a munkásosztály nemzetközi összefogása. Amint az egyes fővárosok politikai és kulturális fejlődése nagymértékben attól függött, hogy milyen befolyáshoz jut a munkásság, a szocialista pártok, a Monarchia sorsa attól függött, hogy elég erős lesz-e a sorsdöntő órában, 1918 októberében a munkásság nemzetközi összetartása egy megújhodott, demokratikus föderáció megteremtésére.

[*] A Dunánál. Történelmi Figyelő. Szerkesztete Hanák Péter. RTV-Minerva Budapest, 1982. 25-33. old.
EPA Budapesti Negyed 22. (1998/4) Hanák-Gerő: Budapest, Bécs < > Polgárosodás és urbanizáció.