Várostörténet: 1956 után
___________
N. KÓSA JUDIT

      I.
      Budapest az elmúlt másfélszáz év alatt korábban soha nem látott változásokon ment át. A város igazgatásával, felépítésével alkalmazkodott két egységesítés követelményeihez, a megnövekedett terület pedig több alkalommal is teljesen új formát öltött. A „kétemeletes”, klasszicista stílben épült reformkori Pest-Buda a millennium korában négyemeletes, eklektikus házakkal népesült be, átalakult utcaszerkezete, kibontakoztak a fejlődés lehetséges útjai. Hasonló léptékűek a 20. század második felében megfigyelhető változások is. A háború, majd az 1956-os harcok nyomait még magán viselő város lassan magába olvasztotta az egyesítéskor hozzá csatolt településeket, miközben - az egyre szorítóbbá váló lakásínség enyhítésére - új városközpontokat is kialakítottak. A lapályon elterülő, a város pereme felé egyre alacsonyabb beépítettségű Budapestből a hetvenes évekre kinőttek a sokemeletes, pontszerű házakból emelt lakótelepek.
      Budapest lakosainak száma eközben rohamosan gyarapodott: az 1956-57 fordulóján, a tömeges emigráció miatt bekövetkezett visszaesés után töretlennek bizonyult a város lélekszámának növekedése. Az ötvenes évek végén évente 20-25 ezer vidéki költözött a fővárosba, így 1960-ra a népesség túl is lépte az 1,8 millió főt. A hatvanas években egyébként a népesség növekedése kizárólag az ipar munkaerőigényét kielégíteni hivatott bevándorlásoknak volt köszönhető. A halálozások száma már ekkor meghaladta az élveszületésekét, a fogyást tehát csak a beköltözők száma ellensúlyozhatta. [1] A növekedés üteme azonban a hetvenes évtizedben észrevehetően lelassult - a korábbinak mintegy negyedére esett vissza -, sőt, az 1970 és 1980 között 2 001 083-ról 2 059 347 főre gyarapodott lélekszám a nyolcvanas évtizedben állandó fogyásnak indult. A kilencvenes évek közepére a lakosok száma ismét kétmillió alá csökkent.
      A népesség Budapesten belüli eloszlása eközben a városfejlesztést követően változott. A városegyesítéskor még a VIII. kerület volt a legnépesebb, ám az ötvenes és hatvanas években - az első lakótelepek megépítésekor - ugrásszerűen nőtt a XI. és a XIV. kerület lakóinak száma. A hetvenes években e mellett gyorsan fejlődött a III., a XV. és a X. kerület is, a nyolcvanas években viszont, amikor a lakótelep-építés üteme lelassult, már csak a IV., a XVII. és a XVIII. kerület tudott számottevő népességgyarapodást felmutatni. A korszak végére a felsorolt, lakótelepeknek is helyet adó kerületek váltak a legnagyobb lélekszámú városrészekké, ám a legsűrűbben lakott részek továbbra is a régi bérházakkal zsúfolt belső pesti kerületek.
      Ami a nemek arányát illeti, Budapestre hagyományosan a női lakosság többlete jellemző. Ennek oka nemcsak abban keresendő, hogy az eltérő halandósági mutatók miatt a nők számaránya az idősebb korosztályokban magasabb, hanem abban is, hogy a fővárosi munkaalkalmak a háború utáni évtizedekben óriási vonzerőt jelentettek a vidéki lányok és asszonyok számára. Kedvezőtlennek mondható ugyanakkor a fővárosi lakosság kor szerinti összetétele. Az elmúlt évtizedekben folyamatosan tapasztalható a népesség elöregedése, az időskorúak száma 1949 és 1990 között egyenletesen nőtt. (Egyes, a lakótelep-építésekben nem érintett belső kerületekben, például a Várban vagy a Belvárosban különösen égetővé vált ez a probléma.) Munkaerő-gazdálkodási szempontból is rendkívül kedvezőtlenül alakult a népesség korösszetétele. A munkaképes korú lakosok száma folyamatosan csökkent - különösen igaz ez a nőkre -, miközben mind több időskorút kellett eltartani, és egyre kevesebb gyerek pótolta őket.
      A gyerekkorú népesség száma és aránya eközben ugyanis rendkívül ingadozó volt. A hatvanas évtizedben - a művi vetélés tilalmát feloldó kormányzati intézkedések bevezetése után - erősen csökkent a születések száma, a hetvenes években viszont, amikor 1974 és 1978 között szülőképes korba jutott az előző abortusztilalom éveiben született - s az akkori magyar egészségügyi miniszterről elnevezett - Ratkó-nemzedék és a gyermekvállalást az állam által nyújtott kedvezmények, pl. a gyermekgondozási segély is támogatták, hirtelen és radikálisan megnőtt a gyerekszám. Az újabb csökkenő tendencia a nyolcvanas évek eleje óta érezhető.
      Ami a budapestiek családi állapotát illeti, általános tendenciának tekinthető, hogy egyre több fővárosi polgár él egyedül. Ennek egyik legfőbb oka a válások számának radikális növekedésében keresendő, de a nyolcvanas évektől megfigyelhető a házasságkötések számának csökkenése is.
      Bár a fővárosba áramló tömegek elsőrendű célja az elhelyezkedés volt, a főváros ipara a háború utáni évtizedekben folyamatosan munkaerőhiánnyal küzdött. A gyárak kapujában napról napra hosszú listák voltak olvashatók „felveszünk” címmel, s a felsorolásban előkelő helyen szerepeltek a betanított, illetve segédmunkások által ellátható feladatkörök. A fizikai dolgozók hiánya több tényezővel is magyarázható, de bizonyosan szerepet játszott ebben az a tény is, hogy a főváros népességének iskolázottsága - különösen a felsőfokú végzettséggel rendelkezők száma - az ötvenes évektől egyre emelkedett. Ez a tény, valamint a kötelező foglalkoztatásnak az állam által meghirdetett elve a szellemi foglalkozásúak számának aránytalan növekedéséhez vezetett. A gyárak irodáiban elképesztő méreteket öltött a belső munkanélküliség: az íróasztal mögött semmittevő, aktahegyeket tologató, kávézó és magánügyekben telefonálgató hivatalnok figurája a kor karikatúráinak és kabarétréfáinak közhelyszerűen visszatérő eleme. A hetvenes évek első felében 90 ezerrel csökkent a fizikai dolgozók száma, az irodistáké viszont több mint ötödével nőtt. Az üzemek kénytelenek voltak korlátozni a felvételt, így 1976-ban a fővárosi tanácsnak már akciót kellett indítania a középiskolát - elsősorban a gimnáziumot - végzettek elhelyezésének segítésére. A tendencia azonban ennek ellenére nem tört meg. Míg 1960-ban az ország munkásainak 47 százaléka élt Budapesten [2], addig a nyolcvanas évek első felében ez az arány 18 százalékra csökkent [3], amiben természetesen része volt a vidéki ipar fejlődésének is. Eközben azonban a magyar értelmiségiek 40 százaléka továbbra is a fővárosban élt. A folyamat megállíthatatlannak látszott: az 1980 és 1985 közötti években például 13 százalékkal csökkent a fizikai foglalkozásúak aránya a magyar fővárosban.
      A hatvanas-hetvenes évek iparkitelepítési kampánya nem kínált elég hatékony megoldást, ezért az állam a maga eszközeivel igyekezett pályán tartani a fizikai dolgozókat. A kádárizmus ideológiájából is fakadt, hogy a szellemi foglalkozásúak, illetve az értelmiségiek - hivatalosan - sosem kerestek többet, mint a munkások, miközben az utóbbiak számos előnynek is élvezői voltak: a lakásrendeletnek megfelelően elsőbbséggel bírtak a tanácsi bérlakások kiutalásakor, gyermekeik könnyebben jutottak be a kiválasztott iskolákba stb. Mindez azonban nem volt elég, egyes iparágak krónikus munkaerőhiánnyal küzdöttek, amit az is erősített, hogy a kor sajátos viszonyainak megfelelően a „vándormadarak”, azaz a munkahelyüket gyakran váltogatók minden egyes továbblépéssel magasabb fizetésre tehettek szert. A hetvenes években ezért az állam már komolyabb eszközökkel kényszerült a munkaerő megtartására. Az 1971-ben bevezetett kötelező munkaközvetítés - amely korlátozta a munkahelyét elhagyó dolgozó válogatási jogát -, és az 1974-es minisztertanácsi határozat a „vándormadarak” megfékezését szolgálta, a rendeletek hatékonyságát azonban rontotta, hogy a legnagyobb munkaerőhiánnyal küszködő ágazatok, mint például az építőipar, eleve mentesültek a rendeletek hatálya alól. Valódi megoldást a rendszer lényegéből fakadóan nem lehetett ekkoriban találni.

      II.
      A hatalmasra duzzadt főváros igazgatása korszakunkban nem sokat változott. Alapjául az 1950-ben kialakított tanácsrendszer szolgált, s a mechanizmus lényegén az sem sokat változtatott, hogy az 1970-es tanácstörvény (1970/III.) a korábbiaktól eltérően rendelkezett a fővárosi tanács megválasztásáról. A törvény életbe lépése után a fővárosi tanács tagjait nem közvetlenül a polgárok, hanem a polgárok voksai nyomán megalakult kerületi tanácsok választották. A kerületi tanácsok minden 10 ezer lakosuk után választhattak egy képviselőt a fővárosi testületbe. Ez a képviselő elvileg bármelyik választásra jogosult polgár lehetett, ám a törvény értelmében tekintettel kellett lenni arra, hogy a megválasztottak többsége a helyi tanács tagja legyen. Ugyancsak az 1970-es tanácstörvény intézkedett arról, hogy 1971 után az országgyűlési és tanácsválasztásokat ne egyidőben, hanem két év eltéréssel tartsák.
      Bár a vizsgált időszakban a tanácsok szervezete alig változott, jelentőségük és befolyásuk a város gazdasági életére jelentősen nőtt. Érdemes például megemlíteni, hogy míg 1950-ben a főváros mindössze 30, összesen 49 ezer dolgozót foglalkoztató üzemmel rendelkezett, a hetvenes évek elején - alkalmazkodva a jelentősen megnövekedett feladatokhoz - már 125 tanácsi vállalat 205 ezer dolgozója igyekezett kielégíteni a lakosság igényeit. [4]
      Nehézkesebben változott ugyanakkor az állampolgárok és az általuk választott, ám hivatala útján szinte minden ügyüket, lépésüket meghatározó tanácsok viszonya. A hivatali ügyintézés akkoriban eleve a legbonyolultabb és legnagyobb türelmet igénylő dolgok közé tartozott, a tanácsi ügymenet azonban ezek között is a legelőkelőbb helyek egyikét foglalta el. Elég, ha csak annyit mondunk: 1973-ban, amikor elkezdték az egységes hivatali nyomtatványok bevezetését, a Népszabadság [5] fontosnak tartotta kiemelni, hogy „július 1-től a nyomtatványok hangneme is megváltozik: az ügyfelet nem idézik, hanem értesítik.” A nyomtatványok egységesítését még abban az évben az egységes ingatlannyilvántartás kialakításával kívánták folytatni, kerek tíz évvel később pedig megkezdték a népességnyilvántartás és a szaknyilvántartások adatainak számítógépek segítségével történő összehangolt feldolgozását. Így - ha működött a rendszer - a személyi számok ismeretében az állampolgárok gyakorlatilag bármilyen adata ismertté vált.

      III.
      1960-ban, amikor elkészült Budapest első Általános Rendezési Terve (ÁRT), a város jórészt még háború előtti formáját mutatta. Nemrég fejeződött be az újjáépítés, Csepelen, a Kerepesi úton és a Nagy Lajos király útja mellett lassan tető alá kerültek az első lakótelepek. Világos volt azonban, hogy átfogó terv nélkül nem lehet továbblépni: rendkívüli gyorsasággal nőtt a főváros lakossága, miközben a budapesti épületek 87 százaléka még mindig földszintes volt, a polgárok egészségét pedig veszélyeztette a lakó- és ipari területek keveredése. Az ÁRT elsősorban a város „fellazítását” tűzte ki célul. [6] Úgy kívánták növelni a lakóépületek számát, hogy közben ne növekedjen jelentősen a beépített terület: egy út kínálkozott tehát, fölfelé kellett építkezni. A terv értelmében 42 százalékkal kívánták gyarapítani a magas beépítésű lakóterületek arányát, s a lehetőségek függvényében komoly szerepet szántak a pontszerű toronyházaknak. Ennek terepéül kézenfekvő módon kínálkoztak az eddig beépítetlen területek (Lágymányos, Kelenföld), de építkezés volt hivatott enyhíteni a belső kerületek elavult házainak zsúfoltságát is (Ferencváros, Józsefváros, Óbuda). Szóba kerültek az elszórt, tömb nagyságú építkezések (Zugló, Újlipótváros) és a foghíjbeépítések mellett a családi házas, társasházas övezetek is. A rendezési terv készítői hangsúlyozták, hogy a 15-20 év alatt lebontott lakások száma nem haladhatja meg az ugyanazon idő alatt felépítendő lakások számának 25 százalékát. Ez idő alatt egyébként 58 ezer otthon lebontása árán 250 ezer lakást kívántak átadni a budapestieknek. Tíz évvel később, amikor az ÁRT módosítására került sor, már az is látható volt, hogy a lakótelepekre „átcsoportosított” lakosság szükségleteit csak úgy lehet kielégíteni - s ezzel egyidőben a belvárost csak úgy lehet tehermentesíteni -, ha a lakótelepekkel terhelt egykori külvárosokban városrész-központokat alakítanak ki művelődési intézményekkel, szolgáltató és bevásárló centrumokkal.
      Az ÁRT emellett azt is leszögezte, hogy Budapest körül előbb-utóbb ki kell alakítani a külföldön már jól ismert alvóvárosokat, ahonnan a dolgozók tömegközlekedéssel 25-30 perc alatt elérhetik munkahelyüket. A terv részletesen foglalkozott a zöldterület fejlesztésével, a városba ékelődő zöldsávok kialakításával és a közlekedés fejlesztésével is. A közutak burkolatának felújítása, kiszélesítése, a többszintű kereszteződések kialakítása elsősorban az egyre növekvő forgalom gyorsítását szolgálta, a tömegközlekedésben pedig elsőrendűen fontosnak minősítették a metróhálózat kiépítését.
      Az Általános Rendezési Terv ismeretében érthető, hogy a vizsgált időszakon belül a lakásépítés mindennél előbbrevaló volt. Ez a tétel szerepelt első helyen a főváros ötéves és éves beruházási terveiben, és a tízezerszámra felhúzott lakások átalakították a városképet is. Tulajdonképpen már a számok is önmagukért beszélnek: a lakásállomány 1949 és az 1990-es évek közepe között 74 százalékkal növekedett, s ennek köszönhetően jelentősen csökkent az otthonok korábbi zsúfoltsága. Az adott időszakban mintegy 350 ezer lakással lett gazdagabb Budapest, a legtöbbet, több mint 100 ezer otthont 1970 és 1980 között hozták tető alá. [7]
      Első hallásra talán meglepő, de mindezek ellenére Budapesten alig csökkent a lakásínség. A fentebb leírt népességfogyás egyik fontos jellemzője ugyanis az úgynevezett intézeti háztartásokban - azaz a munkásszállókon és más közös lakhelyeken - élők számának megcsappanása volt, s ennél lényegesen kisebb arányban csökkent a lakásban lakók száma. Ugyanakkor az elöregedésnek, illetve az egyedülállók - 1960 és 1990 között 87 százalékkal való - gyarapodásának betudhatóan nőtt az önálló háztartásra igényt tartók száma, s ezt a folyamatot csak erősítette az a tény, hogy a szűkre szabott panelotthonok nem voltak alkalmasak több generáció együttélésére.
      Lehetőségeitől függően az állam mindent megtett a feszültségek oldása érdekében. A lakásállományt ugyan nem gyarapította, de komoly hangulatjavító tényezőnek volt mondható, hogy 1957-től eleget tettek egy előző évi határozatnak, és a fővárosban nem utaltak ki több társbérletet. Ugyanebben az időszakban igyekeztek eredeti funkciójuknak megfelelően hasznosítani a korábban irodává alakított lakásokat, bár mindez csepp volt a tengerben. A lakásépítések mellett egyszerűen nem jutott elegendő pénz a belső kerületek századfordulós, alig komfortos, rendkívül rossz állapotban lévő bérházainak felújítására, így az ott élők tömegei is beálltak a lakáscserére, illetve lakáskiutalásra várók sorába. Az évtizedenként legalább egyszer megújított lakásigénylések szomorú képet mutattak: a hatvanas, hetvenes években minden erőfeszítés ellenére 100 ezer körül volt az igénylők száma, a nagyberuházások leállítása idején pedig, 1985 és 1990 között a várakozók listája ismét 71 ezerre gyarapodott a korábbi 51 ezerről.
      Az úgynevezett tanácsi lakásokban mindeközben irreálisan olcsón éltek a polgárok. A tanácsok által beszedett lakbér sehol sem fedezte még a fenntartás költségeit sem, érthető tehát, hogy a bérházak állapota romlott, felújításukra még csak gondolni sem lehetett. Az aránytalanságokat csökkentendő, 1961-ben úgynevezett lakbérpótlékot vezettek be a fővárosban, ennek értelmében megemelt díjat kellett fizetniük azoknak, akiknek az otthonában szobánként két embernél kevesebb élt. A befolyt összeg ugyan nem segítette ki a költségvetést, de némi mozgást indított el Budapesten: érezhetően nőtt azok száma, akik cserére, illetve lakásleválasztásra szánták el magukat. Tíz évvel később már jelentősebben felemelték a lakbéreket, a polgárok széles tömegeit azonban ez vajmi kevéssé érintette: a bérből és fizetésből élők a munkahelyüktől, a nyugdíjasok magától az államtól kapták meg ezt a különbözetet, az úgynevezett lakbértámogatás formájában. (Ennek ellenére a befolyt lakbérek összege csak jóval később, a nyolcvanas évek végének többszöri lakbéremelései után, 1990-ben haladta meg a fenntartásra fordított összeget.) Az 1971-es lakásrendelet azonban más szempontból komoly változást hozott. Ettől kezdve az állam fokozatosan szakított korábbi, a lakást „állampolgári jog”-nak tekintő szemléletével, és egyre világosabbá vált, hogy a lakásépítésben az állampolgárok anyagi áldozatvállalására is számítanak.
      A hetvenes években korlátozták azok körét, akik tanácsi bérlakásra tarthattak igényt: kizáró tényezőnek számított a családtagok valamelyikének vagyona, ingatlantulajdona, illetve a magas jövedelem. A rendre elkészített tanácsi lakáskiutalási tervekben előnyben részesítették a fiatal házasokat és a fizikai, illetve a termelést közvetlenül irányító munkát végzőket, s ezzel párhuzamosan a munkahelyeket is bevonták a lakáshoz juttatás rendszerébe: létrejött a vállalati bérlakás mint kategória. Hamarosan azonban kiderült, hogy ez sem elég, az állam nem képes saját erejéből kellő számú lakást építeni. A hetvenes évek közepétől ezért egyre inkább bátorították a magánerőből építkezőket. A lakótelepek „öröklakásos” panelházainak majdani tulajdonosai, illetve a társasházi övezetekben építkezők rendkívül kedvezményes kamatozású, több évtizedes lejáratú állami és vállalati kölcsönöket kaptak, és rendelkezésükre állt a szociálpolitikai kedvezmények széles skálája is. Ebben a korszakban különösképp a fiatal házasok lakáshoz jutását támogatta az állam: gyakorlattá vált, hogy két vagy több, később megszületendő gyerek vállalása „ellenében” szinte kezdőtőke nélkül, évtizedeken át kis részletekben visszafizetett hitelek mellett válhattak lakástulajdonossá.
      A hetvenes évek végén mindezek ellenére kiderült, hogy az építőipar nem képes lépést tartani a tervekkel. A lakások nem épültek megfelelő ütemben, a nyolcvanas években pedig az is világossá vált, hogy az ország anyagi lehetőségei nem engedik meg a tömeges építés folytatását. A nyolcvanas évek első felére érvényes VI. ötéves tervben még szerepelt ugyan 90 ezer új otthon felépítése és az 1950 előtt tető alá került házak felújítása, az országszerte érvényes beruházási stop miatt azonban mindennek a töredéke sem valósult meg.
      A városképet több ponton is megváltoztatta a hatalmas iramú lakásépítés. A külvárosokban és Budapest peremén felépültek a puritán külsejű lakótelepek: különösen a levegőből nézve feltűnő, mennyire átvette a beton a városban az uralmat. Bár lakótelep és lakótelep között a felületes szemlélő nem tesz különbséget, az építkezések három évtizede sokféle megoldást produkált. Az első időszakban, az ötvenes évek végén például még ezerszámra építettek úgynevezett „CS”-típusú, azaz csökkentett komfortfokozatú otthonokat. Ezekről a kis alapterületű, a konyhából nyíló fürdőfülkével kiegészített lakásokról a hatvanas évekre bebizonyosodott, hogy nem tesznek eleget feladatuknak, az itt élő családok zöme ugyanis nem sokkal a beköltözés után máris cserekérelmekkel ostromolta a tanácsokat. A továbblépés érdekében az ötvenes és hatvanas évtized fordulóján érdekes kísérletbe kezdett a fővárosi tanács: Óbudán, a Vörösvári út és a Bécsi út közötti területen kísérleti lakótelepet kezdett építeni. Különféle elképzeléseket valósítottak itt meg, olyan terveket, amelyek akár sorozatgyártásra is alkalmasak lettek volna, mégpedig telepszerű elrendezésben: óvodával, iskolával, üzletekkel, művelődési intézményekkel. A kísérleti lakótelep azonban tényleg nem lett több kísérletnél. Mire 1965-ben a lakók birtokba vették, nem messze tőle, Buda északi peremén termelni kezdett és ontotta a vasbeton paneleket az első szovjet mintájú házgyár.
      A házgyári épületek, az úgynevezett panelházak azt a mintát követték, amelyet más technológiával már a hatvanas évek elején kialakítottak Budapesten. Az első tíz- vagy még több emeletes házak Lágymányoson, a külső-Ferencvárosban és az Árpád-híd pesti hídfőjénél épültek fel. A paneles módszer jelentősen gyorsította az ütemet, az első házgyár épületei néhány év alatt benépesítették Dél- és Észak-Budát, Kelenföldet és az Árpád-híd óbudai feljárójának környékét. 1967-ben megindult a termelés a dél-pesti, ferencvárosi házgyárban (ez a dán technológiát honosította meg), a hetvenes évek elején pedig átadták a Dunakeszi határában felépült észak-pesti házgyárat, majd a dél-budai, budafoki üzemet, melyek a szovjet típus továbbfejlesztett változatai voltak. A panellakótelepek gombamód nőttek ki a földből, s a hetvenes években átvették a korábbi családi házak helyét például Kőbányán, a középső Józsefvárosban, Zuglóban, Óbudán, Újpalotán, Őrmezőn, Újpesten és Angyalföldön, később pedig a város peremén is, ahol falusias településeket váltottak fel, vagy éppen üres területeket népesítettek be. Így épült fel a békásmegyeri, a kőbánya-újhegyi, legutoljára pedig a káposztásmegyeri lakótelep.
      Mint ez az 1970-es ÁRT-módosításban pregnánsan megjelent, ekkora tömegű háztartást a város klasszikus hivatali és kereskedelmi központja, a Belváros már nem volt képes ellátni. Az új lakótelepekhez tehát létrehozták az új városközpontokat is, ahol tömegközlekedési csomópont, szolgáltató centrum, bevásárlóközpont, olykor - ha erre is futotta - hivatali központ is kialakult. A pénz ugyanis komoly korlátozó tényező volt, a lakásépítés mindenek előtt állt, a kiegészítő beruházások viszont gyakran elmaradtak: az óbudai lakótelep közepén például még ma is kutyafuttatóul szolgál az a terület, ahol az új városrész igazgatási központját kívánták felépíteni. Mindez pedig komolyan meghatározta a városképet, sőt, a kényszerű puritanizmus nyíltan vállalt elvvé is vált. 1974 januárjában tartott ülésén éppen a minisztertanács fogalmazta meg azt az irányelvet, amelynek értelmében a városközpontok építésekor tartózkodni kellett a költséges, pusztán a látvány céljait szolgáló beruházásoktól. [8]
      A külvárosok, illetve a városegyesítés előtt önálló településként létező külső kerületek többsége tehát gyökeresen átalakult. Ha mást nem, egy-egy modern városközpontot néhány tömbnyi panellakóteleppel mindegyik kapott (pl. Kispest, Pestlőrinc), s ezzel egyidőben sok helyütt néhány utcányira zsugorodott a környék eredeti hangulatát tükröző, skanzenszerűen megőrzött városkép (pl. Óbuda, Kőbánya). A „szanálás”, az eredetileg felújítást, megőrzést jelentő szó a magyar nyelvben a megszüntetés, lerombolás szinonimájává vált. Budapesten sok helyütt nyomtalanul eltűntek a hajdani városkép hangulatát meghatározó földszintes, udvaros családi házak, kisbérházak, s helyüket átvették a kétségtelenül sokkal kényelmesebb, összkomfortos lakásokat kínáló lakótelepek. Mindez természetesen népességcserével is járt, hiszen a lebontott házakból gyakran Budapest másik végébe, az éppen elkészült tömbházakba költöztették a lakókat.
      Eközben a városképet kevésbé radikálisan befolyásoló, de hasonlóan fontos változások mentek végbe a belső kerületek hagyományos bérházaiban is. A hatvanas évektől kezdve, amikor a bérházakban élő házfelügyelők adminisztratív - a lakók megfigyelésével összefüggő - feladatai amúgy is megcsappantak, az állam egyre nehezebben tudta fenntartani a házfelügyelői rendszert. A régi gárda kiöregedett, egyre kevesebben vállalták a huszonnégy órás szolgálattal járó munkát, arról nem is beszélve, hogy a nyugdíjas házfelügyelők zöme bennmaradt a szolgálati lakásban, de a feladatát ellátni már képtelen volt. A legfőbb vonzerő, a lakás tehát foglalt volt, ezentúl viszont nem volt gondos gazdája a háznak, olyasvalaki, aki elvégezte a kisebb javításokat, súlyosabb üzemzavar esetén azonnal riasztotta a szerelőket, vigyázott a ház rendjére és tisztaságára. Az 1965-ös rendelet, amely kapu- és liftkulcshoz juttatta a pestieket, rendkívüli jelentőségű folyamatot indított el. Ekkortól a lakók gondosságán múlt, zárva voltak-e éjszakánként a bérházak kapui (rendszerint nyitva álltak), a kényes, öreg liftek gombjait pedig több száz türelmetlen kéz nyomogatta. A korábbi gondos gazdák, az idős házmesterek helyét átvevő tömbházfelügyelők kizárólag az adminisztratív feladatokat tudták ellátni, a házak elpiszkosodtak, a kisebb hibákból súlyos károk lettek, az amúgy is rozoga épületek leromlása hihetetlen ütemben felgyorsult. Az ingatlankezelő vállalatok pedig, melyekre több százezer lakás fenntartásának gondja hárult, képtelenek voltak eleget tenni feladatuknak.
      A tömeges lakásépítés mindazonáltal csak az egyik eleme volt a városkép átalakulásának. A főváros lakosságának gyarapodásával párhuzamosan nőtt a közúti forgalom, a hatvanas évektől a budapestiek is megtudták, mit jelent a korábban csak a filmekből ismert közlekedési dugó, és egyre hosszabbra nyúltak a csúcsforgalom órái. Mindez szükségessé tette a közlekedési jelzőlámpák használatát, és egyre sürgetőbbé vált, hogy a leginkább igénybe vett kereszteződésekben felgyorsítsák a forgalmat. A gyalogosforgalom kikapcsolásának igénye és a hatvanas években újraindított metróberuházás közös eredményeként Budapesten 1963 után megépültek az első aluljárók - az első az Astoriánál, majd azt követően a Blaha Lujza téren, a Batthyány téren, a Ferenc körúton, a Deák és a Felszabadulás téren -, melyek egyúttal a metróállomások lejáratául is szolgáltak. Ugyancsak a megnövekedett forgalom tette sürgetővé a háborúban lerombolt Erzsébet-híd újjáépítését, hiszen az ötvenes évek végén a Kossuth-híd már csak gyalogos hídul szolgált, 1961-ben pedig le is bontották. Az új átkelőt és a hozzá kapcsolódó úthálózatot 1964 végén adták át a forgalomnak. (Kerek húsz évvel később legalább ilyen megkönnyebbülést jelentett a Budapesten közlekedőknek a kiszélesített, felüljárórendszerrel kiegészített Árpád híd átadása.)
      Néhány jelentős projekt is hozzájárult ahhoz, hogy a hatvanas-hetvenes évek fordulóján a városkép markáns átalakulásának lehettek tanúi a fővárosiak. Ezek közül a Palota helyreállítása volt a legszembetűnőbb, a Várhegy tetején álló egykori kormányzói rezidencia ugyanis az ostrom óta kiégett romként magasodott a város fölé. A hatvanas évek elején aztán végre megszületett az a kormánydöntés, amelynek értelmében a Palota múzeumok, könyvtárak székhelye lett. A nagyszabású munkálatokról a fővárosiak 1963-ban szereztek kézzelfogható bizonyítékot: ekkor készült el a korábbitól igencsak eltérő, ám odabent tágas kiállítóteret rejtő új kupola. 1967 és 1985 között felköltözött a Várba a Budapesti Történeti Múzeum, a Munkásmozgalom Történeti Múzeum, a Magyar Nemzeti Galéria, a Várszínház és az Országos Széchényi Könyvtár, ekkor azonban alábbhagyott a lendület. A Vár központja, pénz híján, mindmáig háborús romokat rejt.
      Hasonlóan jelentős lépés volt az évről évre hatalmas tömegeket vonzó Budapesti Nemzetközi Vásár végső helyének megtalálása. A vásár ugyanis már az ötvenes években kinőtte a Városligetet, és a kormány döntése értelmében 1963-tól a lágymányosi Duna-partra kellett volna költöznie. A területrendezés - jórészt társadalmi munkában - meg is kezdődött, a vásár végül, tízéves késéssel, mégis Kőbányára, az egykori tenyészállatvásár területére települt át. Ez a fajta határozatlanság igencsak jellemző a kor nagyberuházásaira. Akárcsak a Várról vagy a vásárvárosról, sok vita folyt a Nemzeti Színház sorsáról is. 1965-ben a metróépítésre, illetve az ezzel kapcsolatos statikai problémákra hivatkozva lebontották a Blaha Lujza téri épületet, majd elkészíttették a Dózsa György útra szánt hatalmas, többfunkciós új színház terveit. A megvalósításra azonban már nem futotta, s bár 1983-ban a kormány és egyes társadalmi szervezetek kampányba fogtak a Nemzeti felépítéséért - többszáz millió forint össze is gyűlt, főként a lakosság adományaiból -, a színház a legutóbbi időkig nem maradt több puszta tervnél. Így aztán elmondható, hogy a szinte porig rombolt pesti Vigadó szerencsésebben járt. Igaz, csak 1980-ban nyitotta meg kapuit a látogatók előtt, akkor viszont eredeti formájában. 1957-ben még kis híján lebontották, hogy üvegpalotát építsenek a helyére...
      Sokat köszönhet Budapest a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján virágzott, úgynevezett konferencia-turizmusnak is. A gyógyfürdőiről, csodás panorámájáról és nem utolsó sorban a keleti blokk „legvidámabb barakkjaként” elhíresült város hosszú időn át nemigen tudott mit kezdeni a turisták rohamával. A szállodák jelentős része tönkrement a háború alatt, a hatvanas években megélénkülő idegenforgalmat a fizető-vendéglátó szolgálat, a lakásuk egy-egy szobáját kiadók serege volt kénytelen kiszolgálni. A szállodaépítés néhány korai kivételtől - Budapest, Intercontinental - eltekintve csak a hetvenes évek végén indult meg, akkor viszont gőzerővel. Gyors egymásutánban épült fel a Thermal, a Fórum, a Hyatt, a Novotel és a Ramada, hogy fogadja a konferenciákra és a sporteseményekre érkezőket, hiszen ennek az időszaknak - a nyolcvanas évek elejének - eredménye a budai Kongresszusi Központ és a Népstadion mellett megépült Budapest Sportcsarnok is.
      Az ötvenes években szinte elviselhetetlenül túlterhelt tömegközlekedés az 1960-as évektől fokozatos fejlődésnek indult. A közlekedők kényelmét egyrészről az 1958-ban bevezetett ülőkalauz-rendszer volt hivatva szolgálni, másrészt a férőhelyek számát is igyekeztek növelni. Korszerűsítették a járműparkot, a hatvanas évek elején pedig megjelent Budapest utcáin először a csuklós autóbusz, majd később a csuklós troli és a villamos is. A tömegközlekedési vállalatokat azonban a hatvanas években már erősen szorította az egyre súlyosabb munkaerőhiány, így hamarosan kénytelenek voltak lemondani az ülőkalauzok jelentette luxusról. A folyamat első lépéseként 1966. július elsejével életbe lépett az új tarifarendszer, amely eltörölte a zónahatárokat, és a különböző jegy- és bérlettípusok kavalkádját lényegesen leegyszerűsítette. Ekkortól csaknem 20 éven át (pontosan 1985. február 1-ig) a villamosjegy 1 Ft-ba, a buszjegy 1,50 Ft-ba került, a diákok és a nyugdíjasok pedig kedvezményes bérletet válthattak. Ezt követte a korábban már részlegesen kipróbált, 1969. július 1-jétől pedig általánosan bevezetett kalauz nélküli közlekedés. A tarifareform által megkezdett folyamatra az az adminisztratív döntés tette fel a koronát, amely hozzásegített a fővárosi tömegközlekedés egységes irányításának kialakításához: 1968. január elsejével a korábbi autóbusz és villamos üzemek Budapesti Közlekedési Vállalat (BKV) néven egyesültek.
      A tömegközlekedés minőségének valódi javulása azonban ezektől az intézkedésektől még nem volt várható. A kormány, látva az egyre fokozódó igénybevételt, 1964-ben döntött a metró tíz évvel korábban felfüggesztett építésének folytatásáról. Az első szakaszt - az Örs vezér tere és a Deák tér között - 1970. április 2-án adták át, két és fél évvel később pedig már a pálya teljes hosszában, a Moszkva térig közlekedhettek a szerelvények. Ekkor egyébként már érvényben volt az újabb kormányhatározat is, mely a munkálatok felgyorsításáról rendelkezett. Ennek köszönhetően 1976 és 1984 között szakaszonként átadták az észak-déli metróvonal Kőbánya-Kispest és az Árpád híd közötti részét, sőt, még a hetvenes évek elején, a városegyesítés századik évfordulójára készülve, a millenniumi kisföldalatti pályájának meghosszabbítására és a fogaskerekű vasút teljes felújítására is sor került.
      Azokban az évtizedekben, amikor a fővárosi tömegközlekedés rendkívüli ütemben fejlődött, szinte ugyanilyen tempóban nőtt a budapesti utakon közlekedő autók száma is. Míg 1972-ben mintegy 100 ezer magántulajdonban lévő személygépkocsit tartottak nyilván, 1981-ben már negyedmillióra tették a számukat a fővárosban. A megnövekedett forgalommal azonban csak úgy tudtak lépést tartani, ha szélesítették az utakat, a Nagykörúton belül korlátozták a teherforgalmat, egyre több helyen pedig megtiltották a főútvonalak melletti parkolást. 1972-ben megjelent az első parkolóóra Budapesten, s bár ez a gondon mit sem segített, legalább azt jelezte: az egyre több gépkocsinak mihamarabb parkolóhelyre is szüksége lesz.
      A fővárosi közlekedésnek mindig is neuralgikus pontja volt a taxik ügye. Az úgynevezett „kockásokból” sosem volt elég, a város terjeszkedésével pedig egyre nagyobb lett a taxiínség. A taxivállalat igyekezett ugyan drosztokat létesíteni a külső kerületekben is, bevezette a rádió használatát, időről-időre iránytaxikat közlekedtetett, mindez azonban nem sokat segített a gyakran kilátástalannak tűnő taxihelyzeten. Valamelyest könnyebbséget hozott, hogy 1969-ben egy másik taxivállalat is megkezdte a munkát, valódi megoldást azonban csak az 1982. január 1-jén érvénybe lépő kormányrendelet jelentett, amely magántaxik működését is engedélyezte.
      Az egyesítés utáni Budapest közművei csak nehezen voltak képesek megfelelni a rendkívüli mértékben megnövekedett terület és lakosságszám támasztotta követelményeknek. Az ötvenes évek végén például, legalábbis nyaranta, még mindennapos gond volt a városban a vízhiány. Az akkoriban 15 százalékosra becsült hiányt [9] a hatvanas évek erőteljes fejlesztésével igyekeztek ellensúlyozni: az úgynevezett Nagyfelszíni vízmű kiemelt beruházásnak számított, de parti szűrésű dunai kutakkal igyekeztek minél inkább kiaknázni a Csepel-sziget és a Szentendrei-sziget lehetőségeit is. A nyolcvanas évekre ugyanakkor világossá vált, hogy a Duna szennyezettsége miatt a Csepel-szigetről nyert víz vas- és mangántalanításra szorul, a Nagyfelszíni vízművet pedig ugyancsak a gyenge vízminőség, valamint a magas üzemköltség miatt csak csúcsidőben és alacsony vízállás esetén érdemes használni. A fejlődésre jellemző, hogy 1950 után a vízcsőhálózat hossza 2,2-szeresére, az újonnan bekötött fogyasztók száma pedig a háromszorosára emelkedett, s mindezen változások zöme az első húsz évben lezajlott. Ma a fővárosban a vízellátottság csaknem száz százalékos. Nem ennyire kedvező viszont a helyzet, ami a csatornázottságot illeti. Jellemző, hogy amíg a vízcsőhálózat hossza 1950 és 1980 között csaknem megkétszereződött, a csatornahálózat csupán 65 százalékkal bővült. Fordulatot a nyolcvanas évtized hozott, akkor ugyanis fellendült a csatornázás, és a hálózat hossza mintegy másfélszeresére nőtt. Mivel ebben az időszakban a vízellátottság fejlődése már nem volt jelentős, a víz-csatorna arány erőteljesen javult, bár még ma is vannak komoly hiányosságok a peremkerületekben és a budai hegyvidéken, ami komoly veszélyt jelent a híres budapesti barlangok karsztvizeire és a gyógyforrásokra.
      A gázszolgáltatásnál az 1959-es év tekinthető fordulópontnak, amikor ismertté vált, hogy Magyarországon jelentős földgázlelőhelyek vannak. Az 1960-as évektől megkezdték a gáz Budapestre szállítását, ahol kezdetben a városi gáz gyártásának alapanyagául szolgált. Ekkortól nyílt lehetőség a lakások gázfűtésére, ami a korábbi széntüzelésű kályhákhoz képest jelentősen csökkentette a fővárosi levegő szennyezettségét. A gáz iránti igény azonban egyre nőtt. Még a hatvanas években megkezdődött a fővárosi üzemek földgázra való átállása, miközben a lakosság igényeit az 1967-68-ban bevezetett emelt fűtőértékű gázzal igyekeztek kielégíteni. Ezt a többletet azonban az egyre növekvő kereslet hamar felemésztette, a városi gázt előállító gyárak berendezései pedig elavulttá váltak: végül az 1971-ben kezdődött földgáz-program keretében 1988-ig Budapest teljes gázhálózatát átállították földgázra. A fejlődést jól mutatja, hogy míg 1965-ben a budapesti lakások 1,5 százalékában volt gázfűtés, addig 1993-ra ez az arány 57 százalékra nőtt.
      Ami a főváros villamosenergia-ellátását illeti, az ötvenes évek végén egyre sürgetőbbé vált a korszerűsítés, elsősorban az egyfázisú és egyenáramú hálózat felszámolása. A hatvanas években az igényeket egyre kevésbé a helyi, inkább az országos hálózat révén igyekeztek kielégíteni. Jelentős előrelépés volt a nagyfeszültségű alaphálózati transzformátorállomások kialakítása. Egyre korszerűbbé vált a hálózati rendszer is, a hatvanas évek közepére mindenütt megszűnt az egyenáramú és egyfázisú rendszer, és felszabadították a korábban zároltnak számító körzeteket is, ahol addig szinte semmilyen teljesítménynövelésre nem volt mód. A fejlődésre jellemző, hogy 1950 után tíz évenként mintegy 100 ezerrel nőtt a fogyasztószám az Elektromos Műveknél, s hogy a háztartások fogyasztása a kilencvenes évek elején már csaknem tízszerese volt az 1950-es évek elején mértnek. Az 1950 utáni időszak nagy változásokat hozott a közvilágítás terén is. A korábbi gázvilágítás szerepét átvette a villamos közvilágítás, a hatvanas években 65 ezerről csaknem 92 ezerre nőtt a lámpahelyek száma - ez az érték a kilencvenes években már meghaladta a 135 ezret. A hatvanas évektől ugyanakkor rendkívüli iramban megindult a korszerűsítés is: igaz, Budapesten szinte legendás volt, hogy a legfontosabb főútvonalakon néhány évtized alatt a fényforrások több generációja is váltotta egymást, miközben a külterületeken ugyanaz a néhány izzólámpa pislákolt. Ezeken a vidékeken csak a nyolcvanas években következett be jelentősebb változás.
      A budapestiek legnagyobb, évtizedeken át szinte megoldhatatlannak tetsző gondja ugyanakkor a telefon hiánya volt. Annak ellenére, hogy a hatvanas évek elején három főközpontot is üzembe helyeztek, a meglévőket pedig folyamatosan korszerűsítették, a fejlesztés nem tudott lépést tartani az igényekkel. Külön gondot jelentett, hogy a hatalmas arányú lakótelep-építésekkel párhuzamosan egész városrészek álltak be a telefonra várók sorába. Az ikerállomás okozta kényelmetlenségek, a vonalhiány és a telefonra való évtizedes várakozás része lett a budapesti mindennapoknak. Ezt a feszültséget több technikai újítással igyekeztek megoldani: speciális mellékközpontokat - pl. bérház-berendezéseket -, konténerközpontokat szereltek fel. 1974 után lehetővé vált az előfizetői távhívás, igaz, ezzel egyidejűleg bevezették a beszélgetések díjának idő szerinti számlázását is. Mindezek ellenére megoldást csak a kilencvenes évek privatizációs folyamatai és az azzal összefüggő fejlesztések hoztak.

      IV.
      Az ipari termelés növekedése és a gyarapodó lakosságszám rendkívüli környezeti terhelést is jelentett a főváros számára. A hatvanas évektől már nem volt titok, hogy a belső kerületekben egyre nagyobb a zajterhelés, a levegő pedig szinte az egész fővárosban roppant szennyezett. A fővárosi tanács 1962. június 29-én hozott rendeletet a levegő tisztaságának védelméről. Eszerint elsődleges fontossággal bírt a környezetszennyező technológiájú ipari üzemek kitelepítése, illetve a káros anyagok kiszűrése. A program végrehajtása ugyanakkor rendkívül vontatottan haladt, igazi javulást valójában csak a földgázzal való fűtés elterjedése - és ezzel párhuzamosan a széntüzelés háttérbe szorulása - hozott. A hetvenes évektől azonban a gépkocsik számának ugrásszerű megnövekedése és az a tény, hogy számos villamosjáratot buszokkal váltott fel a BKV, ismét csak rontotta a levegő minőségét.
      Mindeközben egyre csökkent a fővárosi parkok területe, mind kevesebb lett a zöld folt. Az építkezések lázában csak 1970 és 1974 között 12 ezer fát vágtak ki városszerte, érthető hát, hogy a hetvenes évek közepén már többen is megkongatták a vészharangokat. Ekkor kezdődött el egy nagyszabású cserjésítési program - 66 ezer tő, a városi ártalmakat jól tűrő bokrot telepítettek ki -, ám a tömeges építkezések idején a zöld terület pusztítása gyakorlatilag akadálytalanul folytatódott. E tekintetben némi változást csak a rendszerváltás - és a recesszió - hozott. A nyolcvanas évekre az is világossá vált, hogy a főváros már nem tudja elhelyezni a nap mint nap termelődő, roppant mennyiségű szemetet. 1982. április 30-ra elkészült a rákospalotai szemétégető mű, ám a füst megtisztítására már nem tellett: a füstgázmosó megépítéséhez csak 1995-ben, japán hitel felhasználásával tudott hozzákezdeni a város vezetése.

      V.
      A szorító lakáshiány enyhítésére, mint láthattuk, egyetlen megoldás kínálkozott: a fokozott iramú lakótelep-építés. Fővárosszerte gombamód nőttek ki a földből a sivár betonkolosszusok, az állam a kényszerű takarékosság mellett kénytelen volt a minőséget és a külcsínt feláldozni a mennyiség oltárán.
      A lakótelepi lakásokat tervezőik nem huzamos ott-tartózkodásra, hanem elsősorban éjszakai nyugvóhelynek szánták. Az ilyen otthon helytakarékos volt, az ötvnes-hatvanas években eleve minden szobába, így a nappaliba is terveztek ágyakat. Ebből következett aztán az állandósult helyszűke: hamarosan megszokott lakótelepi jelenség lett az üvegablakkal „szobásított” loggia, a gardróbszekrényekkel telezsúfolt lépcsőház, illetve a tárolók felé terjeszkedő otthon, és a régi, polgári lakásokhoz méretezett, súlyos bútorai között szorongó „lakótelepre szanált” lakó. A lakótelepiek a lakóhelyváltással egyidőben életmódváltásra is kényszerültek, ám a világ mégsem haladt olyan gyorsan, ahogy azt a tervezők elképzelték. A hatvanas években ugyanis sokan biztosra vették, hogy a pártkongresszusok irányelveihez igazodva hamarosan a háztartás is átalakul. Az évtized elején komoly kampány bontakozott ki a háztartási folyamatok felgyorsítása, a szolgáltatások, köztük a befizetéses, illetve a házhoz szállított ebéd-vacsora igénybevétele érdekében. A háziasszonyok azonban csak bizonyos területeken voltak hajlandóak szakítani a hagyományokkal, és a főzés nem tartozott ezek közé: továbbra is otthon főztek, csakhogy a kamra helyett legfeljebb kamraszekrénnyel, szűkös konyhával ellátott lakótelepi lakások erre vajmi kevéssé voltak alkalmasak.
      Hogy a lakóteleppel együtt megjelent az önálló szociológiai jelenségként értékelhető „lakótelepi életforma” is, az a kortársak számára hamar világossá vált. Zalotay Elemér például már a hatvanas évek elején kidolgozta a később óriási vitát kiváltó szalagház tervét. [10] A három kilométer hosszú, negyven emelet magas, 20 ezer lakásnak, így 70-80 ezer embernek helyet biztosító monstrum, melyet a Duna partján kellett volna felépíteni, az élet megfelelő színtere lett volna, a központi konyha és az étellift, a kollektív együttlét terei és a sportpályák, hobbikertek valódi várossá, a közösségi és az egyéni élet, a teljes emberi lét terévé tették volna a nevezetes szalagházat. A tervet - és az alkotót - ugyan 1965-ben elsöpörte a hatalom, tíz évvel később azonban már tagadhatatlan volt, hogy a lakótelepek újabb gondokat teremtettek a régiek helyébe. A Budapest című folyóiratban megjelent tanulmányban ismét kimondatott [11], hogy a mennyiségi lakástermelés minőségi lakáshiányt szült, s hogy megoldást csak az jelenthet, ha a lakótelepek alvóvárosokból olyan városias településekké válnak, ahol a polgár az alapvető szolgáltatásokat is megtalálja, mégpedig gazdaságos módon. A tanulmány tehát megfontolandónak tartja az úgynevezett üzemeltetett lakóházak kialakítását, a háztartási munkák együttes, közös eszközökkel történő végzését. (Tíz év azonban nagy idő. 1976-ban az ötlet már nem több szép eszménél, hiszen a háztartások zömében a hagyományos módszereket - a nagymosást, a parkettavikszelést, a jégszekrény használatát - már korábban felváltották a modern eszközök. A fejlődés 1956 és a hatvanas évek közepe között volt a leglátványosabb: a fővárosi otthonok lakói ekkor ismerkedtek meg a mosógépekkel, centrifugákkal, porszívókkal, padlókefélőkkel és hűtőszekrényekkel.) A lakótelepeken, legalábbis a tervezés pillanatában, az ellátás továbbra is a hatalmas szupermarketekre, az egy tömbben megépített szolgáltatóházra épült, miközben a kiskereskedők és a maszek szolgáltatók a nyolcvanas évektől a lábas házak alsó szintjeit beépítve, a babakocsi-tárolókat, garázsokat kibérelve és üzlethelyiséggé alakítva, partizán módon tettek eleget áruikkal és szolgáltatásaikkal a piac igényeinek.
      Az ellátás esetlegessége egyébként is az egész korszakon végighúzódó gond. A kádári rendszer elosztó politikájának köszönhetően a vásárlóerő a hatvanas-hetvenes években jelentősen megnőtt, és így szembetűnővé vált, hogy bizonyos cikkek - háztartási gépek, bútorok, élelmiszerek, korszaktól függően mindig más és más -, melyeket a polgár megvehetett volna, hosszú éveken át hiánycikknek számítottak. Az állami kereskedelem egyébként is a rendszer egyik legérzékenyebb pontja volt, a pökhendi, figyelmetlen eladók, akiknek egyáltalán nem volt érdekük bármit is eladni, évtizedeken át a kabarétréfák céltáblájául szolgáltak, ám ettől még nem javult meg semmi. 1968-ban a fővárosi tanács végrehajtó bizottsága már határozatot hozott a kereskedelem fejlesztéséről, melynek értelmében egyre fontosabb szerepet szántak a magánkereskedőknek, ám az új városrészközpontok ezután is teljesen ellátatlanok voltak. Egy 1975-ös felmérés szerint 250 ezer négyzetméternyi, azaz mintegy 17 nagyáruháznyi eladóterület hiányzott a fővárosban. [12] A hiányt csak fokozott fejlesztéssel lehetett enyhíteni: 1976-ban átadták Budapest első szövetkezeti (tehát nem állami) nagyáruházát, a legendás Skálát, melyet néhány éven belül több új bevásárlóközpont is követett a külső kerületekben. Mindez azonban nem volt elég. A fővárosi tanács 1981-ben arra kényszerült, hogy szerződéses üzemeltetésre magánszemélyeknek adjon bérbe bizonyos üzleteket: a „gebines” élelmiszerüzletek, kisvendéglők, szolgáltató cégek gyors sikere a magánszektorban rejlő lehetőségek ékes bizonyítéka volt.

      VI.
      A fővárosszerte zajló serény munka, a telepszerű építkezések és a belső kerületek lakóházainak kampányszerű átalakítása láthatóan átformálta a várost. A kandeláberek helyét új ostornyél-lámpák vették át, a régi, míves, kovácsoltvassal, maratott üveggel díszített lifteket egyenszekrényekre cserélték, a tölgyfakapukat és a portálokat modern, alumínium elemesek váltották fel. Évtizedek teltek el, míg a városlakóknak szemet szúrt, hogy az uniformizáció terjedésének gyakorta mindennapi értékeink is áldozatul estek. A régi, még használható lifteket szétbontották - nem utolsó sorban azért, mert a liftcseréért többet számlázhatott a vállalat, mint a felújításért -, a „minden közös” hevületében lába kelt a házak díszeinek, ólomüvegablakainak, soha nem pótolható kovácsoltvas darabjainak. Elvesztek szobrok, míves századfordulós trafóházikók, utcabútorok, közműfedlapok: csupa olyasmi, ami a város múltjának elválaszthatatlan része volt. S hogy mindez valóban közügy lett, azt jól mutatja, hogy egyetlen ember lelkesedése, szívós munkája megdöbbentően rövid idő alatt mozgalmat teremtett. Ráday Mihály művészettörténész, a Magyar Televízió operatőre „Unokáink sem fogják látni...” című televíziós műsora pillanatok alatt közüggyé tette a városvédelmet. Ráday elérte, hogy a polgárok odafigyeljenek azokra a jelenségekre, amelyek mellett addig csukott szemmel mentek el, ésszerűséget kért számon a tervgazdaság irracionalitásán, fáradhatatlanul dolgozott a város megóvásáért, mégpedig úgy, hogy egyetlen hivatalos mozgalomhoz sem csatlakozott egy olyan korban, amikor mindig minden csak valaminek az égisze alatt működhetett.
      A Budapesti Városszépítő Egyesület - a „városvédő” nevet ugyanis ekkor még nem sikerült elfogadtatni - 1983. május 5-én alakult meg. A mozgalom résztvevői végigfényképezték, leírták a belső kerületek minden épületét, kiállításokat rendeztek, kezdeményezték a még fellelhető értékek megóvását és helyreállítását. Szinte jelképnek is tekinthető, hogy az általuk alapított díjat, a Podmaniczky-érmet elsősorban azok kapták meg, akik legszűkebb környezetükben, lakóhelyükön sikerrel akadályozták meg az intézményesült rombolást, óvtak meg pótolhatatlan értékeket.

      1. A főváros 120 éve, 1873-1993. Központi Statisztikai Hivatal Budapesti és Pest Megyei Igazgatósága (Bp., 1995. február) 67-78. old.
      2. Fővárosunk jelene és jövője, Budapest Általános Rendezési Terve. Bp., 1964.
      3. Budapest Krónikája (kézirat)
      4. Mit kell tudni Budapestről? Bp., Kossuth, 1973. 64. old.
      5. Népszabadság, 1973. május 26.
      6. Fővárosunk jelene és jövője.
      7. A főváros 120 éve, 88. old.
      8.Budapest Krónikája (kézirat)
      9. A közművek fejlesztéséről: A főváros 120 éve, 97-115. old.
      10. Miklós Gábor: Szalagháztól toronyházig (Népszabadság, 1993. május 8.)
      11. Szinai János: Korszerű lakásforma - korszerű életforma (Bp., 1976. március)
      12. Budapest Krónikája (kézirat)