EPA Budapesti Negyed 18-19. (1997/4-1998/1) SzerzőVargha M.: Magyar világkiállítás < > Ferkai A.: Budapest, szalagváros

„Újjáépíteni vagy újat építeni?”

Beszélgetés Vadas Ferenc építészettörténésszel a Nemzeti Színház építéstörténetének egyik kevéssé ismert korszakáról (1893-1911)

      Betekintést engedtél „Újjáépíteni vagy újat építeni” című fél könyvnyi, igen alapos, számos felfedezést tartalmazó tanulmányodba. Azért választottuk a beszélgetés formáját, mert ez a terjedelem szétfeszítette volna a Budapesti Negyed e számát. Ez a majd 200 gépelt oldalas kézirat csak vázlatosan foglalkozik az 1893 előtti fejleményekkel, és az 1912-es tervpályázatot is csak érinti, de most azért térjünk ki röviden az előzményekre. Összefoglalnád, mit kell tudnunk a Nemzeti Színház épületéről 1893-ig?
      Köztudott, hogy 1837-ben a Grassalkovich Antal által adományozott telken, Zitterbarth Mátyás műveként épült meg Pest város magyar nyelvű színháza. Ismert az is, hogy Széchenyi István, a Nemzeti Színház létesítésének egyik fő támogatója ezt ellenezte, azért, mert ideiglenes megoldásnak érezte. A Duna-parton akart méltó, nagy Nemzeti Színházat létesíteni. Attól tartott, hogy ha provizórium jön létre, akkor hosszú időre, akár évtizedekre is elhalasztódna a végleges épület megvalósulása. Szokásos pesszimizmusa sem volt elégséges ahhoz, hogy előre lássa: itt nem csupán néhány évtizedről lesz szó, hiszen a végleges Nemzeti Színház a mai napig sem épült meg. Az az épület viszont, amelyik 1837-ben készült el, 76 évig állt fenn, és ennek túlnyomó részében (1840-től) mint Nemzeti Színház működött a mai Kelet-Nyugat Kereskedelmi Központ helyén, az Astoriánál. Ezt az épületet az 1870-es években Szkalnitzky Antal átépítette, s a következő évtizedben színpadtechnikai korszerűsítésekre is sor került, de ettől eltekintve változatlan maradt 1913-as lebontásáig. A másik ismert tény az, hogy 1908-ban a Blaha Lujza térre került a társulat, akkor, amikor a régi színházat tűzbiztonsági okokból be kellett zárni. Az éppen csődbe ment Népszínház épületét foglalhatta el a Nemzeti Színház, és ott töltött el két emberöltőnyi időt, amíg 1965-ben azt az épületet is lebontották, és egy rövid kitérő után a korábbi Magyar Színház épületébe került (a mostani Hevesi Sándor térre). Az építkezések, költözések és bontások története inkább szomorú, mint érdekes história. De a Nemzeti építéstörténetének van egy másik vonulata is, a nemépítés története: a tervek, elhelyezési variációk és egyéb kombinációk felmerülésének, majd befulladásának története. Nemzedékről nemzedékre vetettek fel kezdetben átütőnek tűnő ötleteket, hogy aztán egyik se valósuljon meg közülük.
      Tanulmányodból nyilvánvaló, hogy az 1890-es évek iratait szinte hiánytalanul megtaláltad - a belügyminisztérium iratai között. Miért tartozott a színházügy 1907-ig a belügyminisztériumhoz?
      Feltehetően a művészeti ágak hierarchiájában elfoglalt kevéssé előkelő hely (a csepürágói eredet) lehet a magyarázat arra, hogy a színházakat olyan sokáig a közigazgatást irányító belügyminisztérium felügyelte. Kutatási szempontból ez óriási szerencse, mert ha a Nemzeti Színház ügyei már korábban a vallás- és közoktatásügyi minisztérium hatáskörébe kerültek volna, akkor sokkal kevesebbet tudnánk az 1890-es évekről, mivel a kultuszminisztérium e korszaki iratanyaga teljes egészében elpusztult. A Nemzeti Színház ügyeibe egyébként a törvényességi felügyeleten túlmenően is beleszólhatott a minisztérium, illetve a parlament, ugyanis állami intézmény volt, mely évente szerepelt a költségvetésben mint az országnak az Operaház mellett sokáig egyetlen állami tulajdonú - és jelentős dotációt húzó - színháza.
      Hogyan történhetett az, hogy egy ilyen nagy jelentőségű középítkezés nem tudta beverekedni magát a millenniumi építési dömpingbe?
      A millenniumi építkezések száma valóban nagy volt, de ne gondoljunk egy olyan elképesztő dömpingre, mint ami általában a szem előtt lebeg. Jelentős részük nem a millenniumra készült, hanem a millenniumkor készült el, vagy akkor történt az alapkő-letétel. Zömmel olyan alkotások voltak ezek, amelyek egyébként is megépültek volna, s csak bevonták őket a millennium programjába. Ez persze gyorsította a befejezést, és bizonyos esetekben valószínűleg ennek köszönhető, hogy egyáltalán elkészültek. Egyébként elhalasztódtak volna, és a későbbi kedvezőtlen történelmi körülmények között sokkal kisebb esélye volt a megvalósulásnak. A Nemzeti Színház esetében az első világháború kitörése akadályozta meg a megépülést. Más nagy jelentőségű intézmények is hasonlóan jártak: a Néprajzi vagy a Természettudományi Múzeum és a Széchényi Könyvtár külön palotája sem készülhetett el - mindezen intézmények eredetileg más célra létesült épületben működnek mind a mai napig. Szoros értelemben vett millenniumi alkotásoknak azok tekinthetők, amelyek az 1896-os VIII. törvénycikkben szerepelnek, tehát a Millenniumi emlékmű, a Szent István szobor, a Szépművészeti Múzeum, a négyszáz népiskola és az országos hét emlékoszlop. Ezeket határozták el ténylegesen az ünnep alkalmából és írták elő létesítésüket a millenniumi törvényben. Van ugyanakkor egy óriási csomag, azoknak az alkotásoknak a tömege, amelyekről szóba került, hogy a millenniumkor kellene megvalósítani őket, de kimaradtak a programból, egyszerűen azért, mert olyan hatalmas költségvetési vonzatuk lett volna, amit a kormány nem vállalt. Ebből részben csúszások következtek, például az, hogy eredetileg két új budapesti Duna-hidat akartak megépíteni 1896-ra, de csak egy készült el, a Ferenc József-híd. Az Erzsébet-híd csak néhány évvel később. Másrészt nagyon sok minden egyáltalán nem valósult meg abból, aminek a létesítése szóba került. Ami a Nemzeti Színházat illeti, ez az intézmény is azok között volt, amelyeknek új épület akartak emelni, végül gyakorlati okból maradt ki a millenniumi programból. Elakadt a Grassalkovich-féle adománylevélnek azon a kikötésén, hogy a telket csak Nemzeti Színház céljára lehet felhasználni, és kudarcot vallott az a próbálkozás, hogy kinyomozzák az összes Grassalkovich-leszármazottakat, elnyerendő a jóváhagyásukat ahhoz, hogy a telket eladják, és új helyen épüljön fel a színház. Az ügy néhány évre lekerült a napirendről, és amikor újra elő kellett venni, akkor már elmúlt a millennium.
      Összefoglalhatók-e úgy az előzmények, hogy alapvetően az épület korszerűtlensége és tűzveszélyessége miatt kényszerült rá a hivatali intézményrendszer forrásokat teremteni egy új színházra?
      Igen. Erre három út kínálkozott. A meglévő épület korszerűsítése, ezen a telken teljesen új színház emelése, vagy pedig új színház építése egy másik helyen. De nem szabad megfeledkezni a rentabilitás kérdéséről sem. Tudni kell, hogy az 1880-as évek Paulay Ede igazgatása alatt aranykora, egyik művészi csúcspontja volt a Nemzeti Színháznak. A színház ennek ellenére deficites volt, noha a kiváló társulat folyamatosan nagy közönségsikerrel játszott. Mégpedig azért volt deficites - a kortársak szerint -, mert kicsi volt a nézőtér befogadóképessége, mert a korszerűsítések után csak 850 (később kb. 1000) néző fért el. Évtizedeken keresztül élt az az elképzelés, hogy a Nemzeti Színház rentábilissá, önfenntartóvá tehető azáltal, ha a befogadóképességét kb. a másfélszeresére növelik, mert a társulat képes ekkora publikumot vonzani, és a nagyobb nézőszámból adódó több bevétel feleslegessé teheti az éves állami támogatást. Így az építkezés költsége hosszabb távon megtérülne. Persze ez a számítás elég bizonytalan lábakon állt. Nem tudható, hogy mi lett volna a századfordulón, amikorra megjelent előbb a Vígszínház, majd más színházak konkurenciája, és a Nemzeti Színház megszűnt egyeduralkodó lenni a drámai műfajban.
      Tehát a rentabilitás és valamivel később a tűzveszélyesség: ez a két hajtóereje volt a próbálkozásoknak.
      Volt még néhány tényező, amiről érdemes beszélni. Amikor Szkalnitzky Antal átépítette a színházát az 1870-es években, akkor a Kiskörút felőli oldalára, illetőleg a színház és a Pannónia szálló közötti rövid szakaszra négyemeletes lakóházat épített, a Nemzeti Színházi Alap bérházát. Erre a bérházra, pontosabban a jövedelmére szüksége volt a színháznak, és hosszú ideig ez is hátráltatta az új építkezést, hiszen - elhagyva a régi helyet és eladva a meglévő ingatlant - elveszett volna a bérház jövedelme, mert arra nem lehetett számítani, hogy hasonló, bérházzal kombinált közös építkezésre kerülhet ismét sor. Már csak azért sem, mert Budapesten 1883 óta szabályrendelet írta elő, hogy színházat tűzbiztonsági okokból csak szabadon álló elrendezéssel lehet építeni. Más kérdés, hogy ez nem mindig így történt a későbbiekben, de a Nemzeti Színház zárt sorba építésére nem lehetett gondolni. (Különálló bérház pedig irreálissá növelte volna a területszükségletet.) A másik fontos probléma a helykérdés volt. A Nemzeti Színház csak a város centrumában állhatott, tehát sűrűn beépített városrészben kellett helyet találni, ami gyakorlatilag azt jelentette, hogy kisajátításra, már álló épületek megvásárlására és lebontására volt szükség, ami horribilis költséggel járt volna. Ezért szükségszerűen alakult úgy, hogy a telekkeresési próbálkozások vagy valamilyen nagyszabású városrendezési akcióhoz kapcsolódtak (pl. a Belvárosnak a Ferenciek terétől a Duna-partig terjedő teljes lebontásához és az Erzsébet-híd építése kapcsán történt szabályozásához), vagy pedig egy fájdalmasabb lehetőséget hoztak szóba, valamelyik városi tér beépítését. Logikus lett volna a fővárostól telket kérni, hiszen a városi hatóság közhasznú cél esetében számtalanszor adott, csakhogy erre egyszer már sor került. Még a Széchenyi-féle kezdeményezés kapcsán adományozott Pest városa egy Duna-parti telket. (Ma ez az Akadémia előtere, a mostani Roosevelt tér északi része.) A Lánchíd miatt ezt a helyet a későbbiekben már nem lehetett beépíteni. A főváros ekkor egy másik telket adott, méghozzá a legszebb fekvésűek és legértékesebbek egyikét a Duna-korzó frissen feltöltött partsávján, a Vigadó tér északi oldalán fekvő területet, ahol később a Thonet-udvar felépült. Igen ám, de amikor a Nemzeti Színházban az 1870-es években különválasztották az operai és drámai szakot, akkor a főváros hozzájárulásával ezt a telket eladták, s az árát az Operaház építésére fordították. Tehát a főváros egyszer már adott egy telket erre a célra. Ez lehetett a magyarázata annak, hogy amikor több éves huzavona után kiderült, hogy Lukács László pénzügyminiszter megakadályozza Perczel Dezső belügyminiszternek azt az elképzelését, hogy az új Nemzeti Színház telekvételének és építésének költségét vegyék föl a költségvetésbe, Széll Kálmán miniszterelnök a fővároshoz fordult, hogy adjon telket az új Nemzeti számára. A főváros végeredményben nem adott, és ennek a negatív álláspontnak az lehet a magyarázata, hogy korábban már megtette.
      Vegyük sorba az eseményeket. Próbáljuk nyomon követni a minisztériumokban a tervezetek kálváriáját.
      Amikor Zichy Géza intendáns és Paulay Ede igazgató beadványa 1893-ban megkongatta a vészharangot, hogy a Nemzeti Színház olyan lerobbant állapotban van, hogy pillanatokon belül be kell zárni, és feltétlenül új színházat kell építeni, természetesen szóba kerültek konkrét helyek. Elsőként a Belváros rendezés előtt álló területe, tehát a Ferenciek terének nyugati oldala vagy a piaristák telke, valamint a Vörösmarty tér keleti oldala, melyet szintén szabályozni akartak (más kérdés, hogy erre - a tér téglalap alakúvá formálására - végül nem került sor). Ez tradícionális környezet lett volna színházépítésre, hiszen a tér átellenes oldalán állt az 1847-ben leégett Német Színház. Aztán felmerült a volt Invalidus-ház, a Gránátos Kaszárnya, amelyet ekkoriban adtak át a katonai hatóságok a fővárosnak. Ez volt a főváros egyik legnagyobb és legértékesebb telke. Úgy tűnt, hogy le fogják bontani a Martinelli-féle palotát, és reménykedni lehetett abban, hogy ebből a hatalmas telekből ki lehet vágni egy akkora darabot, amekkorára a Nemzeti Színháznak szüksége van. És persze mindig szóba került a régi Nemzeti Színház környéke, tehát a Kiskörút és a későbbi Rákóczi út kereszteződésének valamelyik sarka.
      Ha jól tudom, előbb vagy utóbb felmerült mind négy sarok.
      Igen, először a Semmelweis utca felőli, még az 1810-es években (Eberl Károly), az ezzel átellenes sarokra (pontosabban valamivel kijjebb) épült a színház 1837-ben, ez utóbbival szembe (a Dohány utcáig terjedően) tervezte Szumrák Pál az új Nemzetit 1868-ban, végül a későbbi Astoria Szálló helyét Serly Ottó vetette fel 1909-ben. Visszatérve az 1890-es évekre: a szóba hozott telkek mindegyikét megvizsgálták, és vagy úgy találták, hogy nem férne el rajta a színház, vagy úgy, hogy elférne ugyan, de olyan sokba kerülne, hogy a megépítésre ott nincs lehetőség. Végeredményben a pénzügyi szempont döntött. A belügyminiszter és a pénzügyminiszter vitájában Bánffy Dezső miniszterelnök a pénzügyminiszter mellé állt 1897-ben. Elutasította az új építkezést, előállt viszont azzal, hogy akkor újítsák fel a meglévő színházat. Ezzel eljutottunk a második lehetőséghez: a néhány évente ismételten felmerülő átépítési-újjáalakítási kísérletekhez.
      Ennek kapcsán előtérbe került a magyar építők társadalmát rendkívül izgató pályáztatni vagy megbízni dilemma. És az a másik kérdés, hogy építheti-e a Nemzeti Színházat külföldi építész vagy sem...
      Ez a következő körben történt, mert Széll Kálmán, Bánffy Dezső utóda természetesen valami egészen mást akart csinálni, mint az elődje, ezért a fővároshoz fordult telekért, hogy kiutat találjon a Bánffy által megoldani nem tudott helyzetből. S miután a főváros végül is elutasító álláspontra helyezkedett, Széll maga is kénytelen volt a rekonstrukció mellett dönteni. Ekkor tört ki a botrány: ugyanis Bánffy idején az ügy nem jutott olyan stádiumba, hogy az általad feltett kérdés valóban aktuális legyen, noha Kauser József már 1897-ben benyújtott egy tervleírást, amelyben az átépítés lehetőségét vizsgálta, de ennél többre nem került sor. Széll Kálmán idején viszont nem hazai, hanem külföldi építész nemcsak tanulmányozta a feladatot, hanem megbízást is kapott az átalakításra. És itt volt a nagy probléma: a Fellner és Helmer-céget bízták meg az átépítéssel. A monarchia híres, bizonyos értelemben hírhedt színházspecialista építészirodája addigra tucatnyi magyarországi színházat tervezett, az 1870-es évektől kezdődően újra és újra felháborodást keltve az építész-társadalomban. Egyrészt azért, mert külföldi konkurenciát jelentettek a hazai építészeknek, másrészt pedig azért, mert sosem pályázat nyerteseiként, hanem közvetlen megbízással jutottak ezekhez a munkákhoz. Először a szegedi színház kapcsán tört ki nagy botrány, az utolsó a 20. sz. elején pattant ki a kolozsvári Nemzeti Színház építése alkalmával. Ezt követően furcsa és példátlan dologra került sor: 1906-ban országgyűlési határozatot hoztak arról, hogy Nemzeti Színház tervezésére csak magyar építészek között tartott pályázat útján lehet megbízást adni. Tartalmilag ez azt jelentette, hogy Fellner és Helmer nem kerülhet szóba. 1900-ban az történt, hogy Széll Kálmán (pontosabban tisztázatlan, hogy ő, vagy Keglevich István intendáns) megbízta a Fellner és Helmer-céget a rekonstrukciós tervek elkészítésével. Amint ez az információ ismertté vált, óriási botrány támadt, különösképpen azért, mert nagyon komoly gazdasági válság, ezen belül az építőiparnak a dualista korszakban talán legsúlyosabb válsága volt ekkor a mélyponton. Az építész szakmai szervezeteknek már ettől függetlenül is a napirendjén szerepelt az a követelés, hogy középület tervezésére ne lehessen közvetlen megbízást kapni, hanem legyen kötelező pályázatot tartani. Ez az általános követelmény kapott konkrét tartalmat akkor, amikor a bécsi cég megbízásáról értesültek.
      Itt érdemes egy kis kitérőt tenni. A dualista korszak legnagyobb gazdasági válsága az 1870-es években volt, pontosan abban az időszakban, amikor tömegével áramlottak be műszaki szakemberek részint a Monarchia nyugati feléből, részint külországokból, s ez ellen senki nem tiltakozott. A betelepülőket befogadták, elfogadták magyar építésznek, itt Lang Adolftól Petschacher Gusztávon át Meinig Artúrig számos ismert nevet lehet említeni. Felvethető a kérdés, hogy miért volt ez a századfordulós válság ebből a szempontból súlyosabb, mint a húszegynéhány évvel korábbi. Ennek több oka van: elsősorban az, hogy a hazai építészképzés ekkor jutott el oda, hogy nem volt szükség műszaki szakemberek importjára, már volt itthon elég építész, és amikor hirtelen beszűkült az építési piac, akkor még túl sok is, ezért a különböző érdekcsoportok megpróbálták csökkenteni a konkurenciát. Az első és kézenfekvő lépés a külföldiek kiszorítása volt, beleértve a Monarchia ausztriai feléről jövőket is. A másik lehetőség a nem megfelelő képesítéssel rendelkezők, pl. az építőmesterek tervezési gyakorlatának akadályozása vagy a mérnökök magasépítési tevékenységének tiltása, aztán bizonyos építészcsoportok működésének korlátozása, az például, hogy el akarták tiltani a tervezéstől az állami hivatalban lévő építészeket. Ismert adat, hogy Baumgarten és Herczeg a kultuszminisztérium megbízásából több száz iskolaépületet tervezett a századfordulón. El lehet képzelni, hogy ezt hogyan fogadták a magánépítészek. Aztán volt egy olyan követelmény is, hogy a Műegyetemen oktató építészek foglalkozzanak csak tanítással, és ne folytassanak tervezési gyakorlatot, még pályázaton se indulhassanak. Ez olyan nagyságokat zárt volna el a tervezés lehetőségétől, mint például Hauszmann Alajos, Steindl Imre vagy Czigler Győző. Azért jött jókor az építészek számára a Fellner és Helmer-cég feltűnése a színen, mert ez volt az a veszély, amellyel szemben teljes egyetértésben, egységfrontban lehetett fellépni. Hiszen a külföldi konkurencia kiszorítása minden hazai építészcsoportnak és érdekkörnek érdekében állt. Itt meg lehetett nyerni a képzőművészek és a szakiparosok támogatását is, hiszen a bécsiek magukkal hozták volna a saját alvállalkozóikat, tehát most lehetett olyan tömegmozgalmat csinálni, amilyet más csoportérdekek nevében nem lehetett, és természetesen az egésznek olyan nemzeti tiltakozás jelleget lehetett adni, amire megint csak ilyen felállásban nyílt lehetőség. Így lett aztán óriási sajtópolémia, parlamenti interpelláció, deputáció-küldés, felirat, újabb felirat, szóval a tiltakozás összes lehetséges formája és a botrány valamennyi szükséges kelléke. Ennek eredményeként a megbízás le is került a napirendről, viszont egyszer s mindenkorra tudatosította a közvéleményben, hogy a Nemzeti Színház épülete mint probléma egyáltalán létezik. Hiszen addig többnyire csak hivatali aktákban vagy szakfolyóiratok apróbetűs híreiben lehetett olvasni erről. Igazából csak ekkor kezdtek érdeklődni az építészek a téma iránt, kivéve az olyan jó értelmében vett mániákusokat, mint Palóczy Antal, aki Budapest városrendezésével kapcsolatban szinte minden problémával folyamatosan foglalkozott, és a Nemzeti Színház ügyében is számos cikket írt, véleményt nyilvánított a különböző javaslatokról. Igaz, hogy saját propozíciót ebben az esetben nem tett.
      1903-ban tagadták meg először a minden ősszel esedékes színháznyitási engedélyt a Nemzeti Színháztól, és ez felgyorsította az eseményeket. Nyilvánvaló lett, hogy el kell költöznie a színháznak, vagy ideiglenesen, vagy végleg. A közvéleményt sokkolta a nevezetes chicagói tűzvész híre is.
      A nagy katasztrófák mindig lendítő hatást fejtenek ki az érintett épülettípus korszerűsítésére. Például az 1881-es bécsi Ring Theater-tűz, illetve a Nemzeti Színház néhány évvel későbbi nagy korszerűsítése között is kimutatható ilyen oksági kapcsolat. Az 1903. decemberi chicagói színháztűz után kezdtek megjelenni, méghozzá igen nagy számban, a színházak tűzbiztonságával kapcsolatos cikkek, tanulmányok a magyar szaksajtóban. Közülük a legizgalmasabb Jakabffy Zoltáné volt, aki néhány évvel később a kultuszminisztérium építésze lett, és így a Nemzeti Színház ügyeivel is kapcsolatba került. Elkészítette egy tűzbiztos színház tervét, amelyben a forgalom problémáinak olyan megoldását javasolta, amely garantálja a kijáratok egyenletes igénybevételét: a nézőteret szektorokra osztotta, minden szektornak szigorúan elkülönített kijárata és minden szintnek saját lépcsőháza volt. Amikor 1908-ban Kertész K. Róberttel együtt új színházra tett javaslatot, akkor ezt az elvi sémát alkalmazta. E probléma, az épületen belüli közlekedés megoldása már korábban is jelentős szerepet játszott a Nemzeti Színház megvalósulatlan építéstörténetében, de akkor még más megfontolásból. Már a Kauser József-féle tervezet, illetőleg az alapjául szolgáló program is előírta mint az egyik legfőbb megoldandó feladatot, hogy a Nemzeti Színház egyes szintjeinek a forgalmát különítsék el egymástól, és közvetlenül vezessék ki az utcára. Mégpedig a színház közönségének erősen vegyes összetétele miatt, azért, hogy az előkelő páholyközönséget megkíméljék az erkély alacsonyabb társadalmi státusú publikumával való találkozástól. Valamennyi átalakítási terven ez a megfontolás, illetőleg ezen közlekedési probléma megoldása játszotta az egyik döntő szerepet, később persze inkább tűzbiztonsági megfontolásból.
      Egy idő után úgy tűnt, hogy eredeti telken való teljesen új épület felhúzása kerül napirendre, akkor pedig ideiglenes játszási helyről is gondoskodni kell.
      Amikor kiderült, hogy egész egyszerűen nem lehet olyan helyet szerezni a Nemzeti Színház számára Pesten, ahol a végleges új épület egy új telken épülhet fel, ahová a társulat a régi épületből átköltözhet, amikor az új épület elkészül, és utána le lehet bontani a régi épületet, és eladni a telket, akkor kénytelenek voltak elfogadni azt a koncepciót, hogy - nem lévén új telek - a régi helyén épüljön újra a színház. De mi történjen abban a néhány évben, amikor az építkezés zajlik? A Nemzeti Színház társulatát nem lehet feloszlatni vagy néhány évre szabadságolni. Tehát valamilyen ideiglenes megoldás szükséges. Így merült fel az az ötlet, hogy épüljön meg előbb a már régóta tervezgetett budai állandó színház, és szolgáljon a Nemzeti ideiglenes hajlékaként az építkezés idejére, és akkor kezdje el budai állandó színházként a működését, amikor elkészül az új Nemzeti Színház. Csakhogy egy ideiglenes Nemzeti Színház logikus helye Pest, vagy ha Buda, akkor a Pesthez legközelebb eső része. Tehát például a Döbrentei tér. Igen ám, de az túlságosan periférikus budai szempontból egy budai állandó színház számára. Ami viszont Buda centrumában van, az meg Pestről érhető el nehezen. Nem lehetett mindkét kritériumnak megfelelő helyet találni, ezért nagyon gyorsan, néhány hónap alatt hamvába holt ez a kísérlet.
      Hauszmann neve többször is felmerült a Nemzeti Színház építésével kapcsolatban. Az építész-társadalomnak két követelése volt. Az egyik, hogy semmiképpen se tervezhessen Nemzeti Színházat külföldi tervező, a másik pedig az, hogy mindenképpen pályázaton válasszák ki a tervezőt. Hauszmannt többször is hírbe hozták ezzel kapcsolatban. Mi az igazság?
      Ez érdekes és kényes kérdés. Hauszmann Alajos volt a kor talán legtekintélyesebb konzervatív építésze, aki a Magyar Mérnök- és Építész-Egylet elnökeként a 20. század első évtizedében minden hivatalba lépő kultuszminiszterhez építészküldöttséget vezetett, hogy ígéretet csikarjon ki: nyilvános pályázat lesz a Nemzeti Színház ügyében, és egyetlen lépés sem fog történni az építész érdekképviseleti szervek közreműködése, illetve tudta nélkül, továbbá, hogy nem átalakításra, hanem új építkezésre kerül majd sor. Nos, ezzel a Hauszmann Alajossal kapcsolatban felmerült a sajtóban a gyanú, hogy megbízást kapott tanulmányterv készítésére, megvizsgálandó a régi nemzeti színházi épület korszerűsítésének lehetőségét. Természetesen megjelentek a szokásos cáfolatok, és miután a kultuszminisztériumi akták nincsenek meg, a dolog igazságtartalma már-már kideríthetetlennek tűnt. Mindaddig, amíg elő nem kerültek az Országos Levéltárban azok a tervek, amelyeket Hauszmann Alajos írt alá, rajtuk van a kultuszminisztériumi pecsét és iktatószám, és amelyek a régi Nemzeti Színház átalakításáról szólnak. Nem tudni, hogy milyen megfontolásból bízták meg Hauszmannt, de az tény, hogy elvégezte a feladatot. Az sem tudható, hogy miután megtervezte az átalakítást, miért nem került szóba a terve foganatosítása. A körülmények ismerete nélkül nehéz megítélni az esetet. Hauszmann később nem titkolta el ezt a megbízást, az új Nemzeti Színházzal kapcsolatos ankéton hivatkozott is erre a tervére, de mégiscsak ellentmondás van abban, hogy egyleti pozíciójában tiltakozik egy olyan megoldás lehetősége ellen, amit magánépítészként - még ha csak tanulmánytervként is - maga is megtervez.
      Hogyan került sor a helykijelölő pályázatra?
      Hosszú folyamat eredményeképpen, amikor az egyik építész-szervezet így próbálta előbbre lendíteni a sokadszor elakadni látszó ügyet. A Nemzeti Színházzal kapcsolatos tervek kétféleképpen születtek: vagy úgy, hogy valaki hivatalos megbízást kapott rá, és a Közmunkatanács vagy a fővárosi mérnöki hivatal közegeként - kivételes esetben magánépítészként - elkészítette egy adott elhelyezési variáció helyszínrajzát. Vagy pedig, ahogy a későbbiekben is és manapság is előfordul, egy építésznek volt egy ötlete, amit kidolgozott, és nyilvánosságra hozott. Ezt többféle módon tehette: vagy benyújtotta az illetékes minisztériumnak vagy a fővárosnak, vagy pedig tartott egy előadást (leggyakrabban a Magyar Mérnök- és Építész-Egylet mű- és középítési szakosztályaiban) és/vagy megjelentette a sajtóban. A Nemzeti Színház kapcsán számos ilyen tervezet született, és az összes variációra van példa. Czigler Győző például a fővároshoz fordult az általa tervezett Kálvin téri elhelyezés érvényesítése érdekében, és ugyanakkor a szaksajtóban is megjelentette a tervet.
      A Kálvin téri református templom lebontásáról van szó.
      Igen, vannak olyan városrendezési elképzelések, amelyekre mai szemmel nézve csak azt lehet mondani: őrület. Le akarták bontani és újra felépíteni vagy odébb tolni a Belvárosi templomot, ugyanez fenyegette a Deák téri templomot és az egész ottani klasszicista épületegyüttest, és felmerült az is, hogy a Kálvin téri református templom és a csatlakozó épületek kb. háromszög alakú tömbjét szabályozzák és újraépítsék, vagy valamilyen más funkciót tegyenek oda. Czigler 1900-ban közzétett javaslata szerint a Nemzeti Színházat.
      A legváratlanabb és a legkevésbé ismert terv az Astoria kereszteződéshez, a Rákóczi út tengelyébe helyezi a Nemzeti Színházat.
      Ez nem ismeretlen elképzelés, mert Rozinay István 1907-ben a legismertebb szaklapban publikálta elgondolását, így a kutatás könnyen megtalálta. A szerző annyira beleszeretett ebbe az ötletébe, hogy két évtizeddel később újra előterjesztette, változatlan formában. Ennek a tervnek az volt az alapja, hogy a Rákóczi út torkolata a Kossuth Lajos utca létesítése, tehát a korábbi Hatvani utca kiszélesítése és az Erzsébet-híd megépülte után szűknek tűnt, ki akarták szélesíteni. Ennek áldozatául esett volna a Nemzeti Színház bérháza - tulajdonképpen ez volt az egyik döntő momentum, ami miatt a régi helyen való új építkezés lehetőnek tűnt, mert az a kizáró ok, hogy a bérház is megsemmisülne, erejét vesztette, hiszen a bérházat városszabályozási okokból amúgy is le akarták bontani. Rozinay tehát egy nagy torkolatszélesítési tervet dolgozott ki, egészen a Dohány utcáig érő hatalmas teret létesített volna. Ennek a térnek a kellős közepére helyezte a Nemzeti Színházat. Mai szemmel nézve meghökkentő, hogy a kocsiforgalom minden oldalról körbevenne egy ilyen nagy gyalogosforgalmú középületet, valahogy úgy, mint Párizsban a Diadalívet. Hogyan lehetett volna hozzáférni a színházhoz, hiszen gyalogos aluljáróval ekkor még nem számoltak? A zaj is tűrhetetlen mértékű lett volna egy idő után. De hát akkoriban a közúti forgalom lényegesen kisebb volt, mint akárcsak néhány évvel később, nem tűnt a valóságtól teljesen elrugaszkodottnak egy ilyen tervezet.
      Az egyik legérdekesebb újonnan előkerült dokumentum a fővárosi mérnöki hivatal által számba vett elhelyezési lehetőségeket ábrázolja. Melyik lehetőség volt esélyes ezek közül?
      Amikor Széll Kálmán 1899-ben a fővároshoz fordult telekért, akkor a főváros tanácsa a kérelmet- mint minden műszaki ügyet - a mérnöki hivatalnak adta ki véleményezésre. A mérnöki hivatal pedig nagyon becsületes munkát végzett. Megkérdezte a színház intendánsát, hogy mi lenne a helyigénye, és ennek ismeretében vette számba az összes létező vagy elképzelhető, vagy reálisan el nem képzelhető, csak elvileg lehetséges helyet. Az intendáns ebben az időben történetesen az a Keglevich István volt, aki egyéni elgondolással rendelkezett a színház helyigényéről. Úgy vélte, hogy a színház mint a nagy bérházaknál alacsonyabb épület nemcsak szabadon álló elhelyezést és megfelelő rálátást biztosító előteret igényel, hanem a két oldalán is jelentős területet kell szabadon hagyni, hogy ne nyomják el a környező épületek. Ez hihetetlen nagy helyigényt jelentett volna, aminek a fővárosban nem lehetett megfelelni. Nem véletlen, hogy Keglevich lett az élharcosa annak az elképzelésnek, hogy az új Nemzeti Színház az Erzsébet téren épüljön fel, mert ott valóban nagy parkosított terület állt rendelkezésre. Minden oldalról megvolt a megfelelő szabad terület, de lényegében sehol másutt. Ez az ötlet a mérnöki hivatal előterjesztéséből származott, melynek szövege eddig sem volt teljesen ismeretlen a kutatás számára, hiszen nyomtatásban megjelent a Fővárosi Közlöny- ben. Ami frissen került elő, az a jelentést kísérő helyszínrajz, amelyen térképre vetítették az elhelyezési lehetőségeket. Elképesztően sokat, felsorolásszerűen: az Erzsébet-híd pesti hídfőjének déli oldalát, ugyanezen hídfő északi oldalát, az akkor még álló régi városháza helyét, részben a régi piarista épület telkét, tehát nagyjából azt a területet, ahol a Váci utca ma kiszélesedik a Kígyó utca torkolatánál. Lehetőségként számoltak a Ferenciek terének nyugati, illetve az akkor még Kígyó térnek nevezett későbbi Apponyi térnek a déli oldalával. Meg kell jegyezni, hogy annak idején (még Perczel Dezső belügyminisztersége alatt) a Nemzeti Színházat a Ferenciek tere nyugati oldalára kívánták építeni, a ferences templommal és bazárral szemben lévő teljes tömb helyére. Ott lett volna elegendő hely, csak a kisajátítás - pontosabban a terület megszerzése - olyan sokba került volna, amit a pénzügyminiszter nem tudott és nem akart vállalni. A mérnöki hivatal jelentésében ismételten szóba jött a Vörösmarty tér keleti oldala és a Rákóczi út (akkor még Kerepesi út) torkolatának északi oldala, szemben a régi Nemzeti Színházzal, a Dohány utcáig terjedő elhelyezéssel. Szóba kerül a híres Orczy-ház helye, tehát a Király utca elejének jobb oldala, valamint az az elhelyezési variáció, amellyel már az 1870-es években az Operaház létesítése kapcsán számoltak, az Erzsébet tér és a Váci körút (a mai Bajzsy-Zsilinszky út) között a mai parkoló helyén álló háztömb déli, illetve északi része. És maga az Erzsébet tér, pusztán mint elvi lehetőség. Ezenkívül felmerültek további - térképre nem férő - ötletek, mint az akkor már régóta - és még sokáig - lebontásra szánt Rókus kórház helye. A mérnöki hivatal nem tett mást, mint feltálalt egy étlapot, és többé-kevésbé rangsorolta a lehetőségeket. Dönteni a fővárosnak kellett volna, mármint hogy melyiket ajánlja fel a kormánynak, de miután a közgyűlés hosszú halogatás után úgy határozott, hogy egyiket sem, ez az elaborátum is aktualitását vesztette.
      Hogy került a képbe a Népszínház épülete?
      Úgy, hogy megürült. A korábbiakban, amikor egyesek - például Jókai Mór - felvetették, hogy az új Nemzeti Színház igenis a régi helyén épüljön fel, az a lehetőség jutott az eszébe az ideiglenes elhelyezésére, hogy addig a néhány évig a társulat játsszon az Operában. Aztán szóba került a Somossy Orfeum, majd különböző ideiglenes építkezések. A Népszínház társulatának tönkremeneteléből, csődjéből adódott a lehetőség, hogy itt van ez a színházépület, amelyet történetesen Fellner és Helmer tervezett. Költözzön oda ideiglenesen a Nemzeti Színház. Ez meglehetősen nagy botrányt kavart, mert olyan jelentős összegért szerezték meg az épület bérleti jogát, amely panamát sejtetett. Tehát nem az volt a probléma, hogy éppen ezt az épületet szerezték meg, hanem hogy miként és mennyiért.
      1908-ban költözött át a Nemzeti Színház a Népszínházba, tíz évre. Az 1918-as év tűnt a legvégső határidőnek a végleges épület felépítéséhez. Milyen lépések következtek a meghiúsult építkezésből?
      Szó volt arról, hogy építészek saját kezdeményezésre proponálnak különböző javaslatokat. Így keletkezett Lajta Béla terve a Rákóczi út torkolatának rendezésére 1911-ben. Jellegében hasonló, tartalmában eltérő elképzeléssel állt elő három évvel korábban Kertész K. Róbert (Jakabffy Zoltán közreműködésével készült - már említett - tervében) ugyancsak ennek a területnek a rendezésére és nemcsak Nemzeti Színház, de Nemzeti Múzeum elhelyezésére is. Tulajdonképpen ezek az elgondolások ütköztek akkor, amikor elkezdődtek a hosszas egyeztetések a pályázat kiírásának előkészítéseként. Nevezetesen: Kertész K. Róbert olyan elhelyezést talált ki, hogy a színház kerüljön valamivel keletebbre, de főhomlokzata nyíljon továbbra is a Rákóczi út felé, így maradna hely mellette annak a térbővületnek, amely forgalmi okokból szükségesnek tűnt. Lajta ezzel szemben úgy gondolta, hogy a fennálló színház hossztengelyére merőleges, a Kiskörútra néző elhelyezés a megoldás. Az 1911-es elhelyezési pályázat, amelyet nem a minisztérium, hanem a Magyar Építőművészek Szövetsége írt ki, tulajdonképpen arra szolgált, hogy ezt a dilemmát megoldja. Végül is nem oldotta meg, mert a nagy pályázat 1912-es első, majd 1913-as második fordulója sem tett megkötést a színház diszponálását illetően, ami az elhelyezési pályázat eredményének tekinthető, ugyanis eredetileg meg akarták kötni a tervezők kezét egy az ekkor már minisztériumi pozícióban lévő Kertész K. Róbert terve szerinti kötelező helyszínrajzzal. Az elhelyezési pályázatnak (melyről elég keveset tudunk, hiszen a pályaművek többség elveszett) Lajta Béla volt a nyertese a Kiskörútra diszponált színháztervvel. Ezután született az a pályázati kiírás, amely szabad kezet engedett ezen a téren, és ekkor következtek be azok az ismert fejlemények, hogy Medgyaszay István egy diagonális elhelyezésű tervvel nyert az első fordulóban, mások a két kereszteződő útvonal hol egyikére, hol másikára nyitották a főhomlokzatot. Több építész a második fordulóban fordított megoldással élt, mint az elsőben. Tőry és Pogány terve talán éppen azért nyert, mert ők ugyanazt a tervet fejlesztették tovább a második fordulóban, amellyel az elsőben indultak. Tény mindenesetre, hogy az a bizonytalanság, ami a kívánatos diszponálás megítélésében megnyilvánult, kihatott az egész pályázatra, hiszen a szaksajtó is pártokra oszlott, aszerint, hogy melyik elhelyezést tartották kizárólagosan és egyedül lehetségesnek az adott telken.
      Milyen kvalitású épület született volna, ha nem jön a háború? Mekkora veszteségnek érzed a város életében, hogy végül is a világháború miatt meghiúsult az építkezés?
      Az épület lehetséges kvalitására van analógia. A Deák téren áll Tőry és Pogány jelentős épülete, a első világháború éveiben befejezett Adria Biztosító (ez évig Budapesti Rendőrkapitányság), amely az elmúlt 80 évben egy cseppet sem avult. Kortalan, maradandó architektúra. Tervezői ennél erősebben klasszicizáló tervvel nyerték meg a Nemzeti Színház-pályázatot. Noha a közhiedelemmel ellentétben nem írták elő kötelező jelleggel a historizáló építészeti formát, a pályázaton a szecesszió iránt elkötelezett építészek jelentős része - önmagához képest - konzervatív pályatervvel szerepelt. Ez még Lajta Béláról is elmondható. Ő az elhelyezési pályatervénél sokkal erősebben klasszicizáló pályatervvel indult, de a neves építészpárosok (Bálint és Jámbor, Komor és Jakab) sem olyan architektúrát terveztek, amit a korábbi években tőlük meg lehetett szokni. Igaz, ekkor már lecsengett a szecesszió, volt egy újabb klasszicizáló hullám, s nagyon hatott az általános elvárás: legyen a színház megjelenésének valamilyen klasszicizáló, az antik eredetre utaló hatása. A nyertes terv megvalósítása még többször szóba került. Ismert, hogy a húszas évek végén Klebelsberg Kunó újra kezdeményezte az építést, ámde közbejött a nagy gazdasági válság. Utána megint szóba került, hogy az 1937-es centenáriumra épüljön fel a színház. S akkor, 25 évvel a pályázat után, még mindig Tőry és Pogány terve szerint akarták megépíteni. A két világháború közötti Nemzeti Színház-tervek jelentős része ezt a tervet akarta valamilyen módon továbbfejleszteni, variálni, kamaraszínházzal kibővíteni, a túloldalra áttenni, toronyházzal kombinálni. Még Tőry halála után is sokáig alkalmasnak találták a megvalósításra. Persze kérdéses, hogy a mai forgalmi viszonyok között mennyire lenne működőképes annál a borzasztó zajos kereszteződésnél a színház. Nyilván bekövetkezett volna egy nagymérvű technológiai avulás is, de az az érzésem, hogy sokkal kevésbé avult volna el, mint a korábban vagy később készült Nemzeti Színház tervek. Ha ez a terv megépül, akkor elképzelhető, hogy a Nemzeti Színháznak olyan épülete lenne, amelynél az architektúra ugyanúgy hozzátartozik az adott intézmény fogalmához, mint mondjuk az Operaház vagy a Nemzeti Múzeum esetében, ahol az építészeti megjelenés, illetőleg az intézményes tartalom lényegében elválaszthatatlan egymástól.
      A tanulmányod végén vállalkozol egy rövid összefoglalásra, ahol azt a különös mondatot olvasom, hogy végső soron azért nem épült meg a Nemzeti Színház, mert nem volt rá múlhatatlanul szükség. Fenntartod?
      Egy épületre akkor van múlhatatlanul szükség, ha van egy intézmény, amely semmiféle épülettel nem rendelkezik. A Nemzeti Színháznak az a végzete, hogy mindig akadt olyan épület, ahol a társulat működhetett, ahol folyamatosan létezhetett. Nyilvánvaló, hogy ha a tűzveszélyesség valamilyen tragikus fordulatot vesz a századforduló éveiben, és a régi Nemzeti Színház leég, akkor biztos, hogy felépült volna az új, mert muszáj lett volna megépíteni. De abból, hogy volt egy épület, ahol játszani lehetett, aztán volt egy másik, amelyet ki lehetett bérelni, és játszani lehetett benne tovább, majd, amikor ezt is lebontották, volt egy harmadik, ahol el lehetett helyezni a társulatot, az következett, hogy nem kellett feltétlenül, sürgősen, bármi áron megoldást keresni a problémára, tehát mindig elé lehetett sorolni égetőbb szükségleteket. Azaz: fenntartom a véleményemet.

      (Az interjút készítette Török András)


EPA Budapesti Negyed 18-19. (1997/4-1998/1) SzerzőVargha M.: Magyar világkiállítás < > Ferkai A.: Budapest, szalagváros