EPA Budapesti Negyed 15 1997/1Cs. Plank I.: Műtermek < > Varga K.: Egyszer

A Maison Européenne de la Photographie
és a Magyar Fotográfusok Háza

_____________
KINCSES KÁROLY

      Jó az, ha minden művészeti ágnak, szakmának megvan a maga Mekkája és Jeruzsáleme és Czestochowája. A fotográfia hagyományos fővárosa Párizs, a legfontosabb dolgok manapság New Yorkban történnek és aztán... Aztán van még egy pozsonyi fotóhónap, Zágráb nagyon nyomul, egy görög szigetre kétévenként odafigyel a fotósvilág. Prága és Brno hagyományosan nagyon jó. Mi marad nekünk ezen a felosztottnak látszó piacon?
      Mai Manó műteremháza.

      „... Bátran állíthatjuk, hogy a fotográfia az elit-iparágak közé tartozik, mégis, más foglalkozási ágak nagyobb kulturális eredményeket értek el. Ez a mi hibánk. Hogy kultúrfölényünket kidomboríthassuk, ahhoz több acélosság, mélyrehatóbb energia és némi áldozatkészség szükséges. Ezeket a mulasztásokat kötelessége helyrehozni a mai nemzedéknek, hogy a fotográfia kulturális téren is kiküzdje magának azt a helyet, amelyet történelmi múltja révén méltán megérdemel... Valószínűleg többen ismerik közülünk a Nagymező utcai Mai-féle házat, amelyet az öreg Mai még jóval a háború előtt építtetett. Ízig-vérig fényképész ember volt, aki művésze és szerelmese volt hivatásának. Házában is csak műtermet építtetett, amelyek részben az ő kísérletezéseihez nyújtottak lehetőséget. Ez a Nagymező utcai ház építkezésénél fogva olyan, hogy magánlakásokra nem is igen alkalmas; fele részben jelenleg is üres. Értesültem arról, hogy az egész műterem öt-hatezer pengő évi bérért bérbevehető. Ez adta az ötletet a fotográfusok kultúrházához... A Mai-féle házban tudvalevően el lehet helyezni az ipartesület irodáját is... Az irodákon kívül el lehetne helyezni az épületben a magyar fotográfiai múzeumot, amely évek során Európa egyik legtökéletesebb múzeumává fejlődhetnék, mert sehol sincs annyi relikvia, mint nálunk... Ehhez a kultúrakcióhoz remélhetőleg meg lehetne szerezni a kultuszminisztérium támogatását is.
      Laboratóriumokat lehetne berendezni a házban, hol fotográfusok kísérletezhetnének, dolgozhatnának és tökéletesítenék munkájukat... A műtermek egyikét fenn lehetne tartani időszaki kiállítások számára...
      A klubélet előmozdítására és kifejlesztésére meg lehetne csinálni az ipartestülettel karöltve a fotográfus klubot, amely állandó társadalmi érintkezést biztosítana tagjaink részére. A klubélet egységesebbé forrasztaná a fényképésztársadalmat... Nem hiszem, hogy akadna egy is a sorainkból, akit ne lelkesítene fel a cél nagyszerűsége, amely több megbecsülést, több elismerést, több megértést és több hívet szerez a magyar fotográfiának. Álljanak mellém mindazok, akik e nemes gondolat megvalósításában segédkezni akarnak és a kultúrház ügyét magukénak vallják.” [1]
      Ezek a sorok hatvanhat éve íródtak, de aktualitásukat máig sem vesztették el. Ráadásul még most is ott áll a helyén Mai Manó császári és királyi udvari fényképész gyönyörű műteremháza a VI., Nagymező utca 20. szám alatt.
      Kevés olyan európai város van, ahol ehhez fogható módon épségben megmaradt volna egy még a múlt században épült fényképész-műteremház, annak minden tartozékával, három napfényműteremmel, gazdagon díszített várószobával, homlokzatán a fényképezés és a festészet allegorikus alakjaival. Értéke ez Budapestnek, a magyar építészetnek, a magyar fotográfiának. Értéke, mely egy kis ideig sokba kerül, aztán pedig bőven meghozhatja a helyreállítására költött summát. Úgy gondoltuk hát néhányan, hogy ezt a párját ritkítóan érdekes és értékes épületet megpróbáljuk szépen lassan, fokozatosan eredeti funkciójának megfelelően helyreállítani, és eredeti funkciójához méltóan használni. Ehhez segítséget ígértek a fővárostól, a VI. kerülettől, a kultuszminisztériumból, a Műemlékfelügyelőségtől, a ház ügye mellé felsorakozott a szakma nagy része is, tehát minden reményünk megvan rá, hogy a fél évszázadnál is régebbi utópiát, miszerint legyen ez a ház a Magyar Fotográfusok Háza, megvalósíthassuk.

      Az épület első gazdája, Mai Manó, császári és királyi udvari fényképész (1855-1917)
      Ha csak annyit írnánk Mai úrról, hogy fényképészmester, szakíró, a maga korában a gyermekfényképezés egyik legjobb hazai képviselője, 1885-től udvari fényképész, még nem sokat mondtunk volna, hiszen a maga korában féltucatnyi magyar fényképészről lehetett ugyanezt állítani. De ha azt is hozzátesszük, hogy alapítója és főszerkesztője volt A Fény című lapnak, amely 1906-ban indult, s máig felülmúlhatatlan etalonja fényképészeti szaksajtónknak, akkor már állítottunk Mairól valamit, s ha megtoldjuk azzal, hogy a maga korában a szakmán belül az egyik legnagyobb szaktekintély, akire még a konkurens műtermek fényképészei is felnéztek, érthetővé válik a kibontakozó Mai-kultusz.
      Apja dr. Mai Henrik (1809- ?) bölcseleti és orvosdoktor főreáliskolai tanár volt Budán, aki a későbbiekben saját intézetet nyitott. Mikor 1879-ben nyugalomba vonult, könyvtárából másik fia, Mai Ignác antikváriumot nyitott Budapesten. Ebből lett később a többek által ismert Mai Henrik és Fiai Orvosi Könyvkiadó, mely az 1920-as években főleg magyar szerzők pszichiátriai könyveit adta ki.
      Apja keresete nem volt nagy, anyja meghalt, ezért Mai Manó kimaradt a gimnáziumból, s már 14 évesen inas volt Kalmár Péter Andrássy úti fényképésznél, miközben esténként rajziskolába járt. Megható történet is kerekedhetne ebből, ha nem tudnánk, hogy anyagi gondok sem ekkor, sem később nem gyötörték a kis Manót, amit, ha más nem is, a Budapest szívében felépített nagy műteremháza okvetlenül alátámaszt. Később a Borsos és Koller cégnél tanult, ahol a cég egyik beltagja Borsos József, az ismert biedermeier festőből lett fényképész, a másik professzor Koller Károly, ugyancsak neves mester, akiktől volt mit tanulni. De mindez nem volt elég e korban. Ha valaki adott magára valamicskét, külföldön is tökéletesítette tudását, valcolt, azaz mestertől-mesterig járva vándorolt Európában. Így töltött hősünk is két évet Grazban, Leopold Bude műtermében, miközben magánúton leérettségizett. Haza jőve Budapestre, az ekkor már a Harmincad utcában önállósult Koller tanár műtermébe került laboránsnak. Csekély nyolc évi tanulás után, 1878-ban lett Mai Manó önálló fényképésszé. Társult Békei özvegyével, és Mai és Társa néven nyitottak műtermet. Ez akkoriban jobbára úgy ment, hogy az egyik társ adta a műtermet, a felszerelést, a másik meg csinálta a dolgot. Nos, ekkor még Mai volt a másik. A Vilmos császár út és Andrássy út sarkán, egy üres telken álló kis műteremházban dolgoztak 1882-ig, amikor is menniük kellett, mert ide épült az ún. Saxlehner patikaház.
      Hogy nem gürcölt hiába, az bizonyítja, hogy 1885-ben már három-négy segéddel dolgozott, ő maga lett a főnök. Egyik asszisztense Kozmann Gusztáv, később maga is műtermes fényképész. Elsősorban a felső középosztály portréit, műtermi képeit készítették, de korai riportjellegű felvételei is maradtak, így az 1889-es véderő javaslat elleni tüntetésről, Kossuth Lajos temetéséről (1894), Kossuth Ferencről (1894). 1903-ban Bartók Bélát is fényképezte. 1885-ben alapító tagja volt a Fényképész Ifjak Önképző és Segély Egyletének. Egyik kezdeményezője a Magyar Fényképészek Országos Szövetségének. [2] 1896-ban aztán a Fényképészek Asztaltársaságának is elnökévé választották, ami nem kívülről, felülről adományozott titulus volt, hanem a szakma igazi elismerése, megbecsülése. Pedig Klösz György, Erdélyi Mór, Divald Károly, Weinwurm Antal, Goszleth István, Strelisky Sándor, Uher Ödön, Kozmata Ferenc sem akárkik ebben az időben. Mai, hogy tökéletesítse tudását, beutazta Németországot, Olaszországot, Franciaországot. Gyakorlati tapasztalatai mellett elméleti képzettsége is jelentős volt. 1894-ben építette többemeletes műtermét a Nagymező utca 20-ban, a Fővárosi Orfeummal átellenben. E műtermével párhuzamosan működtette korábbi műtermét a Váci körút 14. sz. alatt, az Andrássy úttal szemben, Mai és Társa néven. Itt Szigeti volt a társa. [3]
      Kitüntetései késői verzóinak teljes felületét betöltötték. Szakirodalmi működéséért a Wiener Photographische Gesellschaft-tól kapott kitüntetést, ezüstérmet nyert Székesfehérváron 1879-ben, Triesztben 1882-ben. Az 1885-ben Budapesten rendezett Országos Kiállításon gyermekfelvételeivel keltett feltűnést. A Millenniumi Kiállításon zsüritag volt, ugyanakkor királyi elismerést és állami ezüst érmet nyert. Szigetivel közösen a kiállítás fényképészeti szakmunkáinak ellátására alakult Fényképészeti Szövetkezet egyik tagja is volt. [4] Párizsban a világkiállításon 1900-ban aranyéremmel honorálták képeit. Összesen tizenkét kiállításon vett részt, a fentieken kívül még Brüsszelben és Madridban is láthatta a közönség a képeit. Zsüritag volt még Temesvárott 1891-ben, Hildesheimben 1893-ban. Egyszóval, amit fényképész a maga korában elérhetett, az kijutott a jó Manónak. [5]
      Fia, Mai Artúr kiváló mérnök lett. 1918. április 12-én ő örökölte apja részét a Nagymező utcai házból, majd 1927. június 21-én, anyja halála után az ő része is a tulajdonába került.

      A Nagymező utcai műteremházról
      Az épület maga egy látszólag négyemeletes, de mégis nyolc szintes, jól megépített, díszes, palotaszerű ház, melynek tervezője Nay és Strausz építészek, kivitelezője Hann József építőmester. A tervet 1893-ban engedélyezték, a kiviteli tervek 1894-ben készültek. A ház az előcsarnoki mennyezet freskóján lévő 1894-es dátum tanúsága szerint még ebben az évben fel is épült, amin akkoriban senki sem csodálkozott. A lépcsőház mennyezeti pannója Albert Raudnitz munkája. A műterembe vezető belső falépcső peckén ceruzával máig látható a felirat: Készítette Csicsó Gábor 1894. október 18. A félemelet korlátjának kovácsoltvas díszében és a maratott üvegablakok díszes indái között Mai monogramja. Ilyen színvonalon megtervezett és megépített műteremház három volt az akkori fővárosban: Simonyi Antal, később Kozmata Ferenc műteremháza a Zöldfa utcában, melyet az Erzsébet híd pesti hídfőjének kialakításakor bontottak el, Strelisky műterme a Vörösmarty téren, a Gerbeaud-ház felső traktusában, melyből már semmit sem tudott privatizálni az ÁVÜ, és Koller Károly már említett műteremháza a Harmincad utcában, mely még áll, helyet adva valami gyorsétkezőnek s féltucatnyi más bérlőnek, ám eredeti állapotában talán soha vissza nem állíthatóan. Maradt hát ez az egy, ezt már nem engedhetjük elpusztulni, mássá válni.
      Manó bácsi meghalt 1917-ben. Ekkor költözött át a románná lett Aradról Weisz Hugó fényképész, távoli rokona Mainak. Ő is egy messze földön híres, szép műtermet hagyott oda, nem egészen önszántából, s használta az elárvult atelier-t. 1930-ban még Mai Manóné nevén volt az épület, majd Rozsnyai Sándor vette meg, aki az udvar beépítésével, az üzlethelyiségek felhasználásával 1932. december 16-án itt nyitotta meg a földszinten a híres Arizona mulatót, mely 1944-ig működött. Egy korabeli újságíró - talán önzetlenül -, nem bírván betelni a mulató szépségeivel, így írt: „Példátlan karriert futott be rövid idő alatt a legfiatalabb budapesti mulatóhely. A közönség megérezte, hogy ott, ahol egy finom művészpár: Rozsnyai Sándor, a hírneves zeneszerző és felesége Miss Arizona áll az élen, csak jól érezheti magát. A mágnásvilág, az itt tartózkodó külföldi előkelőségek mellett éjszakáról éjszakára megtalálhatók az Arizona páholyaiban a budapesti érdekes élet alakjai. Ez a mulatóhely valójában egy bonbonničre. De annyi építészi ötlettel, mérnöki leleményességgel használják ki a területet, hogy ebben a bonbonničre-ben elfér minden, ami egy nagy, világvárosi mulatóhelyen kell. Mennyezete nincs, ahelyett a csillagos ég illúzióját kapjuk, a csillagok fénylenek mint a valódiak, a hold úgy vonul át mint az igazi az igazi égen. Egész Európában páratlan az Arizona mozgó parkettje, amelynek közepén ördöngös készülék működik. Aki rááll a parkett közepén lévő körre, hol eltűnik a süllyesztőben, hol felemelkedik a táncolók fölé. A zenekar elhelyezése is merőben újszerű, csak a zongora áll egyhelyben.... Az eleganciának, a jókedvnek, a művészetnek szigete az Arizona a Nagymező uccában.” [6] Ha máshonnan nem, legalább Rátonyi Róbert könyvéből [7], Sándor Pál filmjéből [8] ismert a művészházaspár tragédiája. A kifosztott mulató helyén 1946-ban Básti Lajos vezette az Irodalmi Varietét, meglehetősen kevés sikerrel. 1948-tól raktár, később az Országos Piackutató Intézet bemutatóterme kapott itt helyet. 1979-től az akkori Fővárosi Tanács bérbe adta az épületet a Thália Színháznak, amely az átalakítás után, 1981 decemberében stúdiószínházat nyitott benne, bárha örök gondot jelentett, hogy a ház nem tudott építészetileg szervülni a mellette lévő Thália-házhoz.
      A háztulajdonos lakása, a műterem 1945 után egy ideig Salgó Rózsi tánciskolája volt, 1967-től itt működtek az Autóklub irodái. Rövid ideig mulatóként, zártkörű klubként is szolgált, de három hónapja ezen a két szinten már csak az építészek, statikusok járkálnak, hogy a műemlékké nyilvánított háznak e részeit eredeti formájába visszaállíthassuk, s benne a nyár végére megnyithassuk a fotogáfusok könyvtárát, egy számítógépes képarchívumot, egy nagy kiállítótermet, ahogy az a 2000-ig ütemezett programtervben szerepel.
      Az épület utcai és udvari szárnyból áll. Az utcai a pincétől a legfelső szintig a fényképészműterem céljait szolgálta, az udvari szárnyban eredetileg bérlakások épültek. Az előcsarnok félemeleti galériájáról keskeny lépcső vezetett a fényképész első emeleti irodájába. Ugyancsak ezen a szinten, a Nagymező utcai fronton volt Mai Manó lakása (két szoba, hálófülke, fürdőszoba, az udvar felől konyha, kamra, cselédszoba). Az irodából falépcső vitt a második emeleti fogadóterembe. A fogadóteremmel egy szinten, az utcai oldalon volt a felvételezésre szolgáló napfényműterem. A fény az üvegezett zárt erkélyen és annak ferde üvegtetején (ami ma már nincs meg, de részét képezi a helyreállítási munkáinknak) jutott a helyiségbe. A harmadik emeleten szobák, a két szélső előtt nagy terasz, a középső alatt az üvegműterem tetőzete. Öntöttvas csigalépcső vitt a tetőtérbe, ahol a retusőrök, színezők, másolók dolgoztak a napfényműtermekben. Az udvar felőli, végig üvegből készült tetőrészt acélszerkezet tartotta, amely a mai napig épségben megmaradt.
      Az épület homlokzatát zöld-sárga mázas Zsolnay-majolika borítja, feljebb kváderes és ornamentális díszek, két Zsolnay-féle pirogránit szobor. A harmadik emelet teraszra néző homlokzatát is kerámialapokra festett freskók díszítik. (A festészetet és a fényképészetet jelképező allegorikus nőalakok kezében festőpaletta, fényképezőgép, reflektor, vegyészlombik.) A lépcsőházba lépőt a terazzo padlóburkolatból kiolvasható Salve felirat fogadja. Az emeletre márványlépcső vezet (jelenleg csak a félemeletig, onnan újabban öntött műkő), a falakat eredetileg tölgyfával burkolták. A fogadóteremben a négy festett üvegablak Róth Miksa munkája. Az ajtók, ablakok megmaradt példányai csiszolt vagy homokfúvott üvegből készültek. Kovácsoltvas díszei, vasszerkezetei, melyek a századfordulós napfényműtermek legjobb hagyományait őrzik, mind-mind alkalmassá teszik arra az épületet, hogy a mai, áldatlan állapotát megszüntetve, jó gazdaként visszaadva eredeti fényét, hangulatát, újra visszajussunk, legalább e ház révén, ahhoz a polgári múltunkhoz, mely az akkori Európa első vonalába tartozott - sok tekintetben. Előbb csak egy ház. Aztán majd több is. Végül az emberek egy része talán megpróbál ezek között a falak közt végre ismét polgárként élni, viselkedni.

      La Maison Européenne de la Photographie
      Jean Tiberi, Párizs polgármestere avatóbeszédét ezekkel a szavakkal kezdte: „Az Európai Fotóház megnyitása a koronája a Jacques Chirac első polgármesteri periódusában meghirdetett művészetpolitikának. A párizsi vezetés mindig figyelemmel kísérte a művészeti és társadalmi változásokat, nagy figyelmet fordított a fiatal generációk igényeire és a helyi szerveződések dinamikus formáira. A fotográfiára mindig is úgy tekintett, mint a művészi kifejezés olyan formájára, mely segít az ifjú tehetségek kibontakoztatásában, ugyanakkor különleges perspektívát is kínál a világra. Így a modern fotográfia tanulmányozása feltételeinek megteremtése olyan elképzelés volt, mely azonnal kedvező fogadtatásra talált. Elérkezett az idő, hogy a jelen és a jövő felé forduljunk, átvegyük a magánpatrónusok egykori szerepét azzal a céllal, hogy a művészetet a lehető legszélesebb közönségnek tegyük hozzáférhetővé.
      Az Európai Fotóház lehetővé teszi, hogy az itt gyűjtött művek többségéhez hozzáférhessenek mindazok, akik érdeklődnek e művészeti ág iránt... Ennek a központnak meglesz az az érdeme, hogy egyaránt vonzó lehet az iskolásgyerekeknek és az egyetemi hallgatóknak, mert tudni fogja, hogy látogatóinak zöme bizonyosan azokból áll majd, akik az új vizuális civilizáció neveltjei.
      Számomra messzemenően szimbolikus jelentése van annak, hogy az Európai Fotóházat 1996 elején nyitom meg. Beiktatásom óta ez az első dolog, amit felavatok, és ami megtestesíti Párizs polgármestereként vallott művészeti politikámat...” [9]
      Lábjegyzetbe, margóra kívánkozó megjegyzése a szerzőnek: ha csak egyszer olvashatnék ilyet magyarul, nem fordításban.
      Yves Liont, a ház építészét faggatta egy francia újságírónő, hogy mi volt a legnehezebb feladata a ház tervezése során. A hagyomány kreatív kezelése és a fény - volt a válasz. „Egy múzeum számára általában is fontos, a kiállítótermek számára pedig különösen az, hogy ne legyen akadálytalanul szabad útja a kintről érkező fényeknek. Átlátszatlanná kellett tennünk egy olyan épületet, amelynek rengeteg az ablaka, hiszen a Hotel Hénault de Cantobre lakóház volt valaha [10]. A fény megfelelő kezelése volt a tervezés kulcsmomentuma.” [11]
      Lenyűgöző olvasmány volt a hasznosítási terv. Négy nagy funkció ellátására tették alkalmassá a palotát. Legelsősorban mint nagyszabású kiállítási központ kell működjön. Ennek érdekében a harmadik szinten létrehoztak egy félezer négyzetméteres kiállítási egységet, mely az állandó gyűjtemények bemutatását szolgálja. A második szinten egy 550 négyzetméteres Kortárs Galéria ad helyet az időszaki kiállításoknak. Az első szinten van a 120 négyzetméteres Hénault de Cantobre-terem, ahol speciálisan történeti vagy tudományos célú tárlatokat rendeznek. Itt elsőbbséget élveznek mindennel szemben a vintage kópiák. A második pinceszinten van az előbbinél még másfélszer nagyobb Les Ateliers, amely egy 18. századi boltíves pince. Itt a fotográfia legújabb irányzatai kapnak bemutatkozási lehetőséget. Akinek még ez sem elég, az a földszinti térben megnézheti a fiatal művészeknek és a kortárs fotóriportereknek rendezett kiállításokat.
      Az épület második alapfunkciója a kiállításokon túl az ismeretátadás. Erre a célra jött létre 400 négyzetméteren a Roméo Martinez Könyv- és Videótár az első pinceszinten. A több mint 12,000 címes fotókönyvtáron felül egyszerre 24 olvasót kiszolgáló olvasóteremmel rendelkezik, egyénileg használható, számítógépekkel felszerelt kutatófülkékkel, ahol 500 olyan filmből választhatnak az olvasók, amelyeket kortárs fotográfusok készítettek vagy róluk szólnak, rendelkezésükre áll egy adatbázis, ahol 4000 fényképész életrajzában kereshetnek tetszőleges szempontok szerint, egy hangarchívum, ahol 150 francia fotográfus hangját őrzik.
      A második pinceszinten kapott helyet a kutatóközpont, amit Bernard Pierre Wolff auditóriumnak neveznek. Ez adja az épület alapfunkciói közül a harmadikat. A százfős előadóteremben találkozókat, vitákat, konferenciákat, vetítéseket rendeznek, itt kapcsolódnak össze a házban rendezett különböző programok, ez a ház agya, koordináló központja. Ide költözött az Anne Cartier-Bresson vezette restaurátorműhely, ahol kortárs és régi fotográfiákkal egyaránt foglalkoznak.
      Végül a negyedik funkció a szolgáltatásoké. A földszinten egy kávéház, az első szinten egy könyvesbolt, külön terület az iskoláscsoportok foglalkoztatására, a speciális csoportok fogadására.
      Mindez már nemcsak terv. Készen van, működik. A projekt megvalósításához szükséges 90 millió frankot [12] külső támogatók bevonásával Párizs város tanácsa fedezte, a fenntartáshoz évente szükséges 20 milliót úgyszintén.
      A házzal kapcsolatos első tervek 1989-ben készültek el, s hét évre rá megnyitották. A Magyar Fotográfusok Háza első tervezete 1992 elején került a számítógépem merevlemezére. Bárha 2000-re ez a ház is elkészülne.

      A Magyar Fotográfusok Háza (Mai Manó volt műterme) 2000-ig tartó fejlesztési terve
      A célja könnyen megfogalmazható és irgalmatlanul nehezen megvalósítható. Az eddigiek után senkinek sem lehet meglepő, hogy a maga nemében egyedülálló műteremépület megmentése, rekonstrukciója és ismételten fotós célú hasznosítása a deklarált célunk. Szándékunk szerint a ház egy eredetileg is hasonló célra készült épületbe koncentrálja majd a magyar fotográfia múltját, jelenét feldolgozó, alakító személyiségeket, szervezeteket, helyet ad kiállítótermeknek, kisgalériáknak, könyvtárnak, információs központnak, oktatási egységeknek, állandó kiállításnak, módot ad kulturált, kávéházi típusú vendéglátásra, esti szórakozásra, lehetőséget teremt fotós könyvek, kiadványok eladására, vételére, cseréjére, központja szeretne lenni a hazai fotóműtárgy-kereskedelemnek...
      Eddigi eredményeink láttán a szkeptikusok is felemelték egy pillanatra fejüket. 16 év után, két éve felgyorsultak az események. A fotós szervezetek (a Magyar Fotográfiai Alapítvány, a MÚOSZ Fotóriporteri Szakosztálya és a Magyar Fotóművészek Szövetsége) megvásárolta a Művelődési Minisztérium, a Nemzeti Kulturális Alap és más támogatók segítségével a nyolcszintes épület majd felét. Elkészíttettük a tanulmánytervet az egész épület helyreállítására, műemlékké nyilváníttattuk, s több mint egy éve folyamatosan üzemeltetjük a Mai Manó Fotógalériát és a Lépcsőházi Galériát. Ma még rendelkezünk annyi pénzzel, hogy a megvásárolt két szint helyreállítását finanszírozzuk
      További feladatok 1997-re:
      Terveink szerint nyár végére elkészül a könyvtári és a kiállítószint, eredeti állapotában visszaállítjuk a napfényműterem üvegtetejét. Szeptemberben kerülhet sor az elkészült helyiségek bebútorozására, az egyesített fotóskönyvtár [13] megnyitására és a számítógépes rendszer felállítására. Ez utóbbi célja egy virtuális fotómúzeum létrehozása, azaz, az ország különböző köz- és magángyűjteményeiben lévő, fotótörténetileg fontos képek beszkennelt, digitalizált formában való, egységes szempontok szerinti feldolgozása, és a kutatók rendelkezésére bocsátása. Ugyancsak ekkor nyitna a hozzávetőleg 200 m2 nagyságú kiállítóterem, mely a hazai és legnevesebb külföldi kortárs és történeti anyagok időszaki bemutatására vállalkozik majd. A kiállítóterem feletti, már megvásárolt lakásból egy előadótermet, oktatási kabinetet tervezünk kialakítani, ahol posztgraduális képzés keretében neves szakemberek adják át elméleti és gyakorlati tudásukat.
      Mindezzel egy zárt, többé-kevésbé összefüggő tömböt tudunk működtetni az épület 1-3. emeletén, miközben a ház még éli tovább a pesti bérházak szokásos életét is.
      Emellett elkerülhetetlen látszik a ház pincéjének teljes felújítása, mert a nedves, teljesen lerobbant állapotú pince az épület egészének létét veszélyezteti. Az 1997. évre tervezett összköltség: 46,6 millió forint. Még ebben az évben vagy 1998 elején kerülne sor a tető két szintjében kialakított, s szinte teljes változatlanságban megmaradt napfényműtermek megvásárlására. Itt egy eredeti környezetében berendezett technikatörténeti kiállítást, kutatószobát és egy működő, bérbevehető napfényműtermet tervezünk kialakítani. A tető javítása, a belső lépcsőház körfolyosóinak lefedése, az átrium kialakítása marad még erre az évre, valamint az ehhez egy emelettel lejjebb kapcsolódó két lakás megvásárlása, ahol a tárgyi gyűjteményekből egy állandó kiállítás, közönségforgalmi tér és a ház kommunális helyiségeinek egy része kerülhet elhelyezésre. Ezek rendbehozatalához, átalakításához a tervek szerint 56 millió forint szükségeltetik az 1998-as évben. 1999-ben az utcai fronton lévő két üzlethelyiség megvásárlását tervezzük, ahol a múzeumi könyvesbolt, egy fotós szolgáltató üzlet, fotórégiség-üzlet nyílna. Ezek bevételei biztosítanák az épület működési költségeinek harmadát. Hasonló okokból tervezzük - külső támogatók bevonásával - a volt Arizona mulató helyiségeinek megvételét, helyreállítását. Itt - megtartva a nevezetes mulató formai és stílusjegyeit - nappal kávéházat, éjszaka - elsősorban értelmiségi rétegigényeket kielégítő - mulatót működtetnénk. Amennyiben mindez megvalósul, ekkor kell és lehet a lépcsőház teljes rekonstrukcióját elkezdeni, amely a Fotográfusok Háza működtetésének alapfeltétele, hiszen a különböző funkciójú tereket kapcsolja majd össze. Ezzel gyakorlatilag az épület egésze a Fotográfusok Háza-program megvalósítói, a Mai Manó Közhasznú Társaság kezébe kerül, s így a 2000-ik évre minden reményünk megvan rá, hogy be is fejeződhet a teljes rekonstrukció. Az 1999-ben szükséges összköltség mai árakon számolva 118 millió forint.
      Az utolsó évben kell megcsinálni a ház egységes fűtési rendszerét, szellőztetési, klimatizációs munkáit, víz- és szennyvíz-rendszerét, villamos központját, tűz- és vagyonvédelmi rendszerét, mindazt, amit csak a ház összes helyiségeinek birtoklása után lehet elvégezni. S ha mindez nem elég, már csak az épület külső homlokzatának, portáljainak helyreállítása marad hátra, így a 2000-ben szükséges összköltség 88 millió frt.
      Mindezek alapján, a mai tervezési árak figyelembevételével, a Mai Manó-ház rekonstrukciója még 308,6 millióba kerül. Ezt a rengeteg pénzt csak a szakma, a kulturális tárca és valamennyi lehetséges szponzor összefogásával lehet előteremteni. Talán nem gondoljuk rosszul, ha megkockáztatjuk: a Magyar Fotográfusok Háza már jó ideje nemcsak egy szakma, egy művészeti ág önszerveződésének belügye, de modell minden hasonló kezdeményezés számára. Sikere vagy kudarca a magyar kultúra 21. századi útjának kezdetét minősíti.

      1. Veres A. Pál: Fotográfusok kultúrháza. Magyar Fotográfia 1929. 15-16. sz.
      2. Ez a szövetség jelentette meg A Fény című folyóiratot, melynek szerkesztősége Mai műtermében, a Nagymező utca 20-ban működött.
      3. Csak érdekesség, csemege, hogy ez lett később Angelo első budapesti műterme.
      4. Bővebben erről lásd Varga Katalin: Egyszer és azóta sem című tanulmányát ugyanitt.
      5. Elméleti cikkei jelentek meg a Magyar Fényképészek Lapjában és A Fényben is.
      6. In: Az Est Hármaskönyve. 1935. 155.o.
      7. Rátonyi Róbert: Mulató a Nagymező utcában. IPV Budapest, 1987.
      8. Miss Arizona. Rendezte Sándor Pál. MAFILM, 1987.
      9. Jean Tiberi avató beszéde, 1996. február 22.
      10. A Marais negyedben álló (rue Francois Miron 82. sz.) csodálatos épületet 1706-ban Hénault de Cantobre számára tervezték. 1914-ben került a ház Párizs városának a tulajdonába. Az utcai front, a fémszerkezet és a központi lépcsőház műemléki védettség alatt áll.
      11. Marianne Brausch interjúja Yves Lionnal, az Európai Fotóház építészével.
      12. A hihetőség kedvéért leírom számjegyekkel is: 90.000.000 francia frank.
      13. A könyvtár alapját a Magyar Fotóművészek Szövetsége több mint kétezer kötete képezi. Ezt teszi még teljesebbé Korniss Péter fotóművész hazai viszonyok közt páratlan és remélhetőleg követőket vonzó felajánlása, mely szerint magánkönyvtárát a fotós közösség előtt megnyitva, azt a Manóháznak ajándékozza. A még hiányzó köteteket pedig a Magyar Fotográfiai Múzeum könyvtára szolgáltatja.


EPA Budapesti Negyed 15 1997/1Cs. Plank I.: Műtermek < > Varga K.: Egyszer