EPA Budapesti Negyed 15 1997/1Kosztolányi D.: Beszélgetés < > Bálint Gy.: Százéves

Egy photographus életéből
(Malheuresk)
____________
BERCZIK ÁRPÁD

      „Uram ez a kép rossz - nem kell.”
      „De nézze csak meg jól.”
      „Ajánlom magam.”
      Jön egy másik:
      „Ez a kép igen világos.”
      - „Higyje el a legszebb színezetű.”
      „Én setétet akarok.”
      - „Tessék sötét.”
      „Hisz ez koromfekete.” - „Alászolgája” - s elrohan.
      Jön egy harmadik.
      „Uram megtiltom, hogy arcképemet a kirakatba kitegye.”
      - „De az igen szépen sikerült.”
      „Az nekem mindegy.”
      - S ön meg is engedte.
      „De most nem engedem meg, ha ki nem veszi, betöröm az üveget. - Isten önnel.”
      Igy megy az egész nap. - Baj után baj, minden évben 365-ször rohanok a Dunához, kétszer bele is ugrottam már, de látván, senki sem akar kifogni - kiúsztam, harmadszor azt nem teszem meg s ha a város még se állít mentő eszközöket - matrikáimra esküszöm! belefullasztom magamat.
      Figyeljenek uraim, mi történt velem a múlt szerdán, nem kívánom senkinek, vért izzadtam 12 óra hosszát.
      Kopogást hallok.
      „Szabad” - (az entréeért nálam nem fizetnek, főleg, ha a bejött) - szép nő, mint a ki most is ateliermbe egy fiatal ember karján belép.
      „Vegyen le minket 12 példányban” szólt a gardedame.
      10 perc alatt megvolt.
      „Becses nevüket kérem.”
      Erre zavarba jöttek.
      „Én Zalay Nándor vagyok s ez a hölgy testvérem” - szólt végre az ifjú.
      - „A képek jövő szerdán lesznek készen.”
      Eltávoztak.
      Két héttel rá, megint szerdán a legbékésb foglalkozásaim közepette valaki felrántja ajtómat s azon ugyanazon nő rohan be egész zilált állapotban.
      Formalitás kedviért megijedek.
      - „Mi lelte asszonyom?”
      „Ah uram! férjem nyomomban van, megtalálta azon képet, melyen együtt vagyunk levéve vele - tudja vele? ...”
      - „De hiszen testvére?”
      „Dehogy az, dehogy. Kérem hát legyen oly jó és mentsen meg, ne tudassa vele Nándor nevét, mert megöli - férjem vadállat, hozzá kényszerítettek, s én azóta boldogtalan vagyok s e miatt...”
      - „Értem, elég”...
      Vén férj - szép fiatal feleség; az ilyet mi photographusok jól értjük.
      „Lépteket hallok, szent ég, ez férjem. Rejtsen el hamar!”
      - De hová? - ah ide, - s azzal betoltam azon kis kamarába, hol képeink készülnek, s melyek ajtajára ez szokott írva lenni: „Idegeneknek tilos a bemenet;” ide csak nem fog bemenni a dühönc, gondolám, s azon percben ajtómon iszonyu Othelo-physiognomiával berohan - a férj.
      „Uram.”
      - „Parancsoljon, azonnal leveszem önt, tessék kissé leülni.”
      „De én”...
      - „Egy perc alatt megvagyok s oly szépen veszém le önt.”
      „Ne fecsegjen.”
      - „Tucatja 9 frt, féltucat 5 forint.”
      „Ej uram én nem jövök magamat lephotographiroztatni.”
      - „Nem?” - kérdem tettetett álmélkodással.
      „Persze hogy nem.”
      - „Tehát mivel szolgálhatok?”
      Azzal egy képet tartott elémbe, melyet jól ismertem s szóla - nem, ordíta: „ismeri ez ifjút?”
      - „Melyiket?” hebegém.
      „Úgy hiszem a képen csak egy van.”
      - „Az ám.”
      „Nos?”
      - „Tetszik?”
      „Ismeri?”
      - „Nem én.”
      „De önnek kell őt ismernie, mert ön vette le, itt van a kép hátán bélyege.”
      - „Ah! ah!” csodálkozám.
      „Fog ön felelni?”
      Brr! hogy tud ez ordítani.
      - Bocsánat, én nem tudhatom minden egyes nevét, ki magát nálam lefényképezteti.
      „Nem is kell, csak ezét tudja.”
      - „Épen ezzel nem szolgálhatok.”
      „Hol van üzleti könyve, a kép hátulján meg van a matrice száma; meglássuk milyen névvel van bejegyezve.
      Jaj! ez megfogott. - Mentegetőznöm azonban nem lehetett, neki fogtunk tehát a keresésnek, mely hála isten! semmi eredményre sem vezetett, mivel a veszedelmes könyvet sikerült eltennem kéz alól.
      „Ön nekem nevét délután meg fogja mondani, ha nem, megölöm;” e kedves vigasztalással az ajtónak indult.
      Ah! ebben a pillanatban a sátán sugallatára Laura - így hívták nejét - a kis kamrában elkezdett görcsösen köhögni.
      „Mi ez?” szólalt meg gyanakodó vendégem... a vén férjek rendesen gyanakodók.
      - „Semmi, - biztatám - segédem, ki ott dolgozik.”
      „Segédje? önnek nősegédjei vannak? mert az a köhögés nőtől eredt, igen, nőtől...” ez a sátán még a köhögésben is Lavater.
      - „De-de-dehogy” ... szólék zavarral.
      „Ön megijedt.”
      - „Le-legkevésbé sem.” ... Válaszoltam egy impertinensen erőltetett mosollyal.
      „Hiába tagadja, én látni kívánom segédjét.”
      - „Valóban?”
      „Kétségkívül.”
      - „De a laboratoriumba, mint a feliratról is láthatja, idegeneknek tilos a bemenet.”
      „Én nem vagyok idegen.”
      Hm! milyen familiáris.
      - „Nem - ön nem láthatja meg őt.”
      „Mi? ön nem engedi?”
      - „Nem, én” ...
      „Úgy erőszakot használok.”
      Hah! pompás egy gondolat jutott eszembe.
      - „Uram” ... szóltam titkolózva - „ez igen kényes ügy...”
      „Kényes ide, kényes oda.”
      - „De hallgasson meg, az a nő, a ki ott van...”
      „Tehát mégis nő.”
      - „Igen, de az - kedvesem”
      „Kedvese?” - kérdé, és oly szemtelenül végignézett rajtam, mintha el se akarta volna hinni.
      „Biztosít, hogy az?”
      - „Esküszöm.”
      „Úgy nem nézek be, ily dolgokban a lovagiasság tiltja az interventiokat.”
      - „Ön nemes férfi.” - szóltam könnyebbülten.
      S ő már az ajtó felé indult, midőn - egy székre pillantva - azon fatális széken ... oh égi irgalom! nejének Shawlját pillantja meg, melyet az véletlenül elejthetett.
      El valék veszve.
      „S ez a kendő - ez a Shawl?” ordítá, mintha csak a felső c-t akarta volna kivágni, „hogy jött ide e kendő?”
      - „Ez a kendő - ez a ?”
      „Igen ez ez ...”
      - „De uram, - szóltam, - ez is az ő kendője.”
      „Kié?”
      - „No azé a ki ott benn van.” - Oly zavarban voltam, hogy szokásom ellenére azt se tudtam, fiú vagyok-e vagy leány.
      „Tehát kedvese-e?”
      - „De kérem - uram.”
      „Jó hogy tudom, meg fogom látni dulcineáját.”
      - „Ez lehetetlen.”
      „Előttem semmi sem az, s én parancsolom önnek - nyissa ki azon kamrát, különben szétmorzsolom, mint eddig photographust szét nem morzsoltak soha.” - Igazi braziliai!
      - „Nem tehetem.”
      „Nem? úgy én teszem meg” - s azzal odarohan, kinyitja az ajtót és - férj és nő szemben állnak, - most kezdődött csak a vihar.
      „Mit keres itt asszonyom?”
      „Kedves férjem!”
      „Kedves, persze most kedves vagyok hűtlen! várjatok, ennek megadjátok az árát”, - szólt tajtékzó ajakkal, s azzal megfogva nejét, ugy odape-derte a másik sarokba, mintha csak ott született volna. - „Ez a nő tehát kedvese?”
      - „Pardon, én azt nem állítám.”
      „Ön még hazudni is mer?”
      - „De már kérem, ez túl megy a határon.”
      „Kedvese önnek feleségem?”
      - „Nem - de ...”
      „Most értem, e hűtlen nő kettőt, hármat is szeret, jól van, majd megtanítom én.”
      „Irgalom!” ezt Laura sikítá.
      „Önt pedig fényképíró uram úgy ketté vágom, hogy sohse nyit több ateliert.” - Kitelik tőle ... „Holnap itt kezdi.” - Sohse siessen, nem sürgős. ...
      „S most jer velem asszony.”
      Ez volt a tigris utolsó szava, előttem a világ kékbe, zöldbe folyt össze s nem láttam többé semmit - semmit.

     

*

      Másnap vártam tigrisemet azon nem alaptalan előérzetben, hogy én iszom meg a komédia levét, de biz ő nem jött. - Nagyon csodálkoztam.
      Csak harmadnap olvasám az újságokban, helybeli lapjainknak szeretetreméltó sajátságuk, hogy minden hírt két nappal később hoznak - „Egy sajnálatraméltó eset adta magát elő múlt csütörtökön. Z...y N...r úr párbajban Darázsi József urat veszélyesen megsebesíté, az indokokat még csak alig sejthetjük, a tettes külföldre menekült.”
      Ennyit a lapok.
      Magánúton azonban megtudtam, hogy Nándor úr nem egyedül szökött meg, hanem - Laurával.

     

*

      Legyen aztán valaki photographus, mikor ilyen élményei vannak.

      Színházi Látcső, 1863. október 21.


EPA Budapesti Negyed 15 1997/1Kosztolányi D.: Beszélgetés < > Bálint Gy.: Százéves