EPA Budapesti Negyed 14 (1996/4)Szalai A.: Ékszerdoboz <

A szakadozó városszövet

___________
BODNÁR JUDIT
[1]

Az ezredvég Budapestjén felgyorsult az idő. A városkép biztonságot nyújtó fogódzói sohasem látott sebességgel tűnnek el, alakulnak át. A városlakók elbizonytalanodnak, új kódokat tanulnak. Az államszocializmusból kikecmergő új város az előző századforduló Budapestjében keresi történelmi előképét. A főpolgármester a várost New York-hoz hasonlítja [2], nem minden alap nélkül. A New York-iak, a párizsiak, a londoniak is városuk új korszakáról beszélnek, jóllehet nem tesznek utalásokat Budapestre. A nyugat-európai és észak-amerikai városelemzőknek a hetvenes években megindult sutyorgása mára már harsány hangon hirdeti: új város alakult ki.
      Kelet-Európában az államszocializmustól, nyugaton a modernizmustól való búcsú az új időkről való elmélkedés fő témája. A kettő nem független egymástól; a kelet-európai variáns lehet, hogy elsősorban posztszocialista, de mindenképp beilleszthető a nyugati posztmodern városképbe is. Távol álljon tőlünk, hogy valamiféle egyetemes folyamat beteljesülésére hivatkozva azt sugalmazzuk: nem lehet, nem érdemes már megkülönböztetni mondjuk Los Angeles fényeit Amszterdam, Budapest, Hanoi vagy Havanna fényeitől. Az „egyetemes folyamat” finoman rétegzett, és jóllehet sokban eltérünk mind kelettől, mind nyugattól, annak felismerése, hogy „nem vagyunk egyedül”, s annak megértése, hogy miben vagyunk hasonlók és miben különbözünk, tanulságos lehet.

      Rugalmas felhalmozás társadalmi illúziók nélkül
      A kései kapitalizmus alapjaiban rendezte át a városiasodás mintáit. A háború utáni hosszú fellendülésnek a hetvenes években vége szakadt. [3] A hatékonyság, funkcionalitás és racionalitás evilági győzelmét hirdető, a Ford-féle tömegtermelésre épülő modernizációs vállalkozás kifutotta magát. A gazdaságilag mértékadó országokban a futószalagon alapuló nagyipari termelés visszaszorul, s Ázsia-, Amerika-, illetve Európa-Alsóra költözik. Rugalmasabb tőke- és munkaszervezési forma váltja fel, amelybe belefér a Mexico City-i kunyhójában villanykapcsolót szerelgető ötgyerekes családanya, a Benetton-kiskosztümök összeöltéséből tengődő leánya és a Washington melletti kisvárosban hadimegrendelésre dolgozó hi-tech kisüzem magasan képzett és fizetett dolgozója egyaránt. A termelés differenciálódik, testre szabottá válik, jobban kielégíti a fogyasztó kulturális distinkció iránti igényét. A vásárló „találóművésznek” érzi magát: a társadalmi pozíciójának és kényes ízlésének megfelő áruk kiválasztásában nyilvánítja meg korlátozott kreativitását. A gazdasági és esztétikai stratégiák egyre gátlástalanabb összefonódása mozgatja a kései kapitalizmus kifinomult fogyasztói társadalmát.
      A felhalmozás új logikája a maga képére formálja a gazdasági és társadalmi teret. A városi térből eltűnnek az iparnegyedek; egyes részei a megváltozott viszonyokhoz rugalmasan alkalmazkodva alakulnak át, más gyárépületek funkciót váltanak és művészlakásként, netán szállodaként (mint a tervek szerint a Ganz Ansaldo a Lövőház utcában) gazdagítják a városképet. Az afféle kommunikációigényes szolgáltatások, mint a nemzetközi pénzügyek, a szórakoztatóipar, a divat- és reklámszakma vagy akár a magas szintű kutatás, a pornó, vagy a turizmus egyre inkább a városközpontban koncentrálódnak, kiszorítva ezzel a természetüknél fogva kisebb csereértékű, alacsonyabb profitrátájú tevékenységeket. Fogja a sátorfáját a cipész, a fényképész, a szobrászagyag-finomító, az önkiszolgáló étterem, a portékáját a hely turista szelleméhez idomítani képtelen kézműves és kiskereskedő, az egyetemes városi banknak (Citibank) helyét átengedő könyvesbolt és a belvárosi közértből Meinllé avanzsált élelmiszerbolt. [4] A telekárak felszöknek, akárcsak az ingatlanbérek. Tülekedés kezdődik a belvárosba vezető úton.
      A város „újjáéled”, mondják a szakírók és a befektetők, az „életet” mintegy a tőkemozgással azonosítva. A folyamat kevésbé látványos oldala, hogy a hajdani bérlők, akik - különösképp az amerikai nagyvárosok fejlődési modelljét követően - a kevésbé tehetősek, vagyis azok közül kerültek ki, akik nem menekülhettek a kertvárosokba, most menni kényszerülnek. Megindul a lakosságcsere.
      Hol itt a baj? - kérdezi a városi polgár a ráncba szedett közbiztonság, a megtáltosodott utcaseprők, a talmi, de vonzó csillogás láttán, a megváltozott klímában a légkondicionálók finom zümmögésétől elalélva. Nem könnyű belátni, valamiféle társadalmi igazságosságra hivatkozva: a baj az, hogy a távozóknak még rosszabb lesz. A kisember térbeli mozgása korlátozottabb: nincs automobilja, így gyaloglásra vagy arra a tömegközlekedésre van utalva, melynek sűrűsége a belvárostól és az államadósság-válság nélküli időszaktól távolodva egyre csökken. A kényszerű költözés kiragadja szomszédsági kapcsolataiból, melyek az ő társadalmi közegében jóval fontosabb szerepet játszanak, mint a tehetősebbek körében. A felszínen maradás e szükséges feltételeinek megszakítása méltánytalanul megnehezíti az életet.
      A lakosságcsere fokozatos. Kezdetben jönnek a még anyagilag és művészileg a peremen elhelyezkedő művészek, és általában azok az emberek, akiket szerény anyagi eszközeik, nagy térigényük és az elővárosi házak és élet egyhangúsága arra késztet, hogy a koszos és veszélyes, polgári értelemben lakhatatlan utcákban, fokozott érzékenységgel egy másfajta, színesebb élet lehetőségét lássák meg. Megkezdődik a házak, lakások felújítása - az érdekes belső terek iránti igény és a pénzhiány okán általában saját erőből. A New York-i SoHo-beli vagy Lower East Side-i tömeges művész-lakásmód kialakulása jól mutatja, hogyan válik az eleinte periferiális életmód- és művészeti mozgalom tömeges ingatlanpiaci mozgássá. Az avantgárd művészeket elkapja a főáram, a városnegyed „veszélyes élete” pedig nyárspolgári létformává csendesül. Sharon Zukin Manhattan-Alsó arculatváltozását elemezve leírja, hogyan termelt a „lebontásra váró gyár- és lakóépületek megőrzéséért és a művészetért” indított harc vaskos ingatlanpiaci hasznot. Amikor a So-Ho-t 1971-ben „művésznegyeddé” nyilvánították, az aktus nem a kultúra győzelmét jelezte a tőke felett, hanem kendőzetlen összefonódásukat egy új, minden korábbinál jövedelmezőbb üzleti stratégia szolgálatában. [5] A beruházó és ingatlanfejlesztő cégek a terület „spontán, kreatív, csináldmagad” fejlődését hirdették és árulták agresszíven. A helyzet végső iróniájaként aztán az „úttörő” művészek kiszorultak a „művésznegyedből”.
      E folyamatot szokták angol mintára a gentrification fogalommal illetni. A leromlott belvárosi épületek és lakóik „újjászületnek”; az épített környezetet rendbe hozzák, a bérlőket még csak nem is próbálja senki megreformálni - a nagyszabású társadalom-átalakító projektumoknak egyébként is oda a népszerűségük. A lakosságcsere fő ösztönzői az emelkedő bérleti díjak. Az állam a maga erőszakos eszközeivel közvetlenül nem avatkozik be az átalakulásba. Ez azt a látszatot kelti, mintha kizárólag a magánerős üzleti vállalkozás adná a városi reneszánsz lendületét [6]. Az állam a háttérből persze kedvezményes, adómentes és hosszú lejáratú hitelt biztosít a háztulajdonosoknak ingatlanaik tatarozására, és bátorítja az eleinte vonakodó üzleti vállalkozásokat is. Los Angeles belvárosának kicsinosításakor például kétmilliárd dollárnyi adókedvezmény pezsdítette a magántőke költözési kedvét. [7] A helyi kormányzaton egyébként is eluralkodik a vállalkozói szellem [8]: apró figyelmességekkel, „kedvező üzleti klíma” kialakításával, a gazdasági átalakulás költségeinek átvállalásával kétségbeesetten igyekeznek vállalkozót fogni. Éleződik a városok közti harc. Az élboly elszalad: a termelés, a csere, a fogyasztás világrendszerében „területenkívüliséget” élvező New York-Tokió-London hármason kívül másnak ott helye nincs. [9] A középmezőnyben mindenre elszánt nagy- és középvárosok versengenek a maguk negyedórás Andy Warhol-i dicsőségéért [10]. Eközben egyre jobban hasonlítanak egymásra.
      A belvárosok felértékelődése, ami az elővárosi életforma ellentételezéseként indult meg, egyáltalán nem jelenti Szuburbia alkonyát. A város tovább terjeszkedik a töretlen népszerűségű elővárosok irányába, így tovább is töredezik. A kor sajátságos terméke Kiburbia, a technológiai fejlődés által lehetővé vált decentralizáció minimálvárosa. [11] Ellátja a város elengethetetlen anyagi életfunkcióit, van benne toronyház, szórakoztatórészleggel kombinált bevásárlóközpont, sőt, még üzem és sok-sok családi ház is, amelyek olyanok, mintha egymás mellé lennének dobálva, szerves kötőanyag nélkül. Földrajzi helyek ezek hely(i)érték nélkül; elővárosok, amelyek nem vezetnek semmiféle városba.
      Mindezt legtisztább formában a dél-kaliforniai Narancs megye kimérten megtervezett spontaneitása kínálja, bizonyos vonásai azonban másutt is fellelhetők. A nemzetköziesedés felgyorsult, új dimenzióba lépett. A helyi gazdaság és kultúra közvetlen szálakkal kötődik a világrendszerhez. Az utazási és gazdasági korlátoktól megszabadult környezetben Budapest tereit meghökkentő gyorsasággal foglalták el ugyanazok a dél-amerikai indián énekesek, amerikai hittérítők és vietnami árusok, akik a legtöbb európai vagy amerikai nagyvárosban előfordulnak, s megjelentek ugyanazok a perui szúrós gyapjúpulóverek, guatemalai szőttes sapkák, indonéz ezüstfülbevalók, indiai füstölők és batikolt ágytakarók, angolszász szecessziós képeslapok - a hely szellemének megfelelően német kiadásban -, amelyeket a járókelő megtalál a legtöbb nyugat-európai, észak-amerikai és más kelet-európai város utcáin vagy alternatív boltjaiban is. Mexikói étterem is nyílt, mégpedig észak-amerikanizált szabványok szerint és dél-kaliforniai tőkéből.
      A modernizmus utáni fogyasztás kedveli a sokszínűséget, amit a rugalmas termelés világot átszövő új rendszere lehetővé is tesz. A földrajzi és kulturális különbségeket hangsúlyozó, „tájjellegű” fogyasztás iróniája, hogy e világrendszerben az áru származási helye szinte megállapíthatatlan, s azáltal, hogy a helyi zamatok élvezete szinte mindenhol lehetővé válik, egyben eltömegesül az előző kor egyhangú tömegtermelését lefitymáló, választékos fogyasztás is. Korunk fogyasztója tömegesen disztingvál. Egy kanadai kisváros nemrég épült földalatti bevásárlóközpontjában az új szálloda nemcsak nyugodalmas éjszakát árul vendégeinek, hanem egy világkörüli utazás élményét is. „Töltse éjszakáit a világ nagyvárosaiban!” [12] Például: a 202-esben New York-i reggelre ébred a vendég, a 101-esben meg budapestire. A nemzetközi migráció elmúlt évszázados történetének jóvoltából ma már minden amerikai városnak, amelyik valamit is ad magára, megvan a maga idegenforgalmilag kellőképpen kiaknázott Kis Olaszországa, Kínai Negyede, Koreai Városa, Görög utcája (és Magyar Étterme). A világméretű kommercializáció egyetemessé, tömegessé és tértől függetlenné teszi, saját szájízének megfelelően behatároltan egzotikussá, fogyaszthatóvá alakítja, így sterilizálja és kifakítja az etnikai sokszínűséget.
      A városépítészet, várostervezés „szakít a modernista ábránddal, miszerint a várostervezés mindenféle sallangtól mentes építészettel a hátterében átfogó, egész városra kiterjedő, technológiai szempontból racionális és hatékony várostervekre kell hogy összpontosítson”. [13] A „tervezés” kifejezés amúgy is egyre ritkábban használatos, csakúgy, mint a „nyomornegyed-felszámolás” vagy a „szociális lakásépítés” ideája. A társadalomjobbító retorikától megszabadult városrendezés és -építészet szégyentelenül piacorientálttá válik, vallja Charles Jencks. [14] Nem szükséges, hogy a várostervező szabja meg a különböző városfunkciók vagy társadalmi csoportok helyét, elvégzi ezt a piaci fizetőképesség. A rend efféle kialakítása elhárítja az akadályt a városnegyedek homogenizálódása és a jobb módú területek egyértelműbb elkülönülése útjából.
      A városi tér társadalmi átrendeződése, a hajdan hol jobb, hol rosszabb napokat látott belvárosok mai lakosságcseréje nem puszta térfélcsere holmi futballcsapatok közt; dinamikája pontosan követi a gazdasági szerkezet változását. Az ipari termelésben foglalkoztatottak száma például 1979 és 1985 között hozzávetőleg olyan arányban csökkent az Egyesült Államokban, amilyen arányban a szolgáltatásban dolgozóké nőtt. [15] Nagyvárosi közegben ez a váltás még élesebben zajlott le. A gazdaságilag megpezsdülő városközpontok egyrészt felsőfokon képzett szakembereket alkalmaznak, másrészt képzettséget nem igénylő, átmeneti, többnyire egyhangú állásokat kínálnak. A rugalmas tőkefelhalmozás logikája ugyanakkor az informális szférába szorítja a gazdasági szereplőket, különösképp a foglalkozási hierarchia alján rekedteket. A huncut informális gazdaság fogalmáról mifelénk mindenkinek eszébe jut, hogy résztvevői nem fizetnek adót; azt már kevesebben gondolják végig, hogy az informális szektor munkavállalója az egészségügyi biztosítást, a munkavédelmet, a minimálbért érintő szabályozáson is kívül esik, s így századunk jelentős civilizatorikus vívmányaitól fosztja meg magát.
      Felbomlik tehát a munkaadók és munkavállalók közt a második világháború vége óta többé-kevésbé betartott társadalmi szerződés. A klasszikus értelemben vett munkásosztály széttöredezik; egy részük tartósan munkanélkülivé válik, másokban felbuzog - ha nem is teljesen saját kezdeményezésre - a vállalkozó szellem. A munkásosztály szelektíven kispolgárosodik. [16] A középosztály is szorongatott helyzetbe kerül, létbiztonságukat vesztett alsó rétegei lecsúsznak. A társadalom polarizálódik, ami többnyire térbeli elkülönüléssel jár együtt, s mint ilyen, városi problémává válik. Az amerikai nagyvárosokban ismét felütötte fejét a morbus hungaricus.
      A gazdaságilag legfejlettebb észak-amerikai és nyugat-európai városokra, a nyugati civilizáció fellegváraira szinte morális pánik tör rá az új keletű, ám annál makacsabbnak tűnő nyomor láttán. [17] Amerikában a belvárosi gettókban fekete társadalmát az osztályszerkezet alá szorult népességként (underclass) írják le Franciaországban pedig a banlieue gettósodását [18] elemzik. E gettó más, mint a hajdani szegénynegyed; egyre idegenebb, egyre ellenségesebb térbe szorítja lakóit az élethez oly fontos szomszédsági kötések nélkül. A gettók határának átlépés egyre reménytelenebb.
      A „közbiztonsági megfontolások” sűrű hálót vonnak az enyém-tied közé. E csöndes, kollektív paranoia résztvevői nemcsak a bűnözést kísérlik meg házon kívül tartani, hanem mindent, ami kevésbé ismert, más, különös, furcsa, idegen. A fejlődés túllépett az elkülönülés viszonylag szolid formáin, így például azon az agyafúrt megoldáson, hogy a „jobb” lakónegyed utcáit egyirányúsítják - a „rossz” szomszédok behajtását megakadályozandó. A városépítés militarizálódik, a biztonsági meggondolások pőrébben érvényesülnek; láthatatlan határvonalak helyett fizikai akadályok gátolják az érintkezést. A módos belvárosi üzlet-, iroda- és bérházak városi gerilla-hadviselésre látszanak berendezkedni. [19]
      Mike Davis a kor ünnepelt építészeit sem kímélve hoz példákat Los Angeles városából. A falak egyre magasodnak, az új hollywoodi közkönyvtár erődítmény képzetét kelti, a belvárosi bevásárlóközpont egyenesen börtönre emlékeztet. A teljesség kedvéért - és az esztétikai konzisztencia szép példájaként - Davis megjegyzi, hogy az új városi fogdát viszont rendre szállodának nézik a turisták. A fényes és főként hatékony elszigeteltséget óhajtó elit építészei a követségek és helyőrségek biztonságtechnikai trükkjeit veszik át. [20] A tehetősebbek, ha egyáltalán a városban maradnak, kizárólag bekerített, videókamerákkal és őrrel ellátott lakótelepekre hajlandók költözni. A tisztes polgár a tömeges élő erők leküzdésének szempontjait mérlegeli, midőn lakóhelyet választ maga és kis családja számára.
      Miközben a magánterek el- és bezárkóznak, a különféle társadalmi csoportok találkozását lehetővé tevő, a sokféleséget eltűrő és támogató nyilvános tér egyre szű kül. Szorosabbra zárulnak a határvonalak, a városlakók körei egyre kevésbé érnek össze. Ha mégis, az élmény egyre kiszámíthatatlanabb, s mögötte egyre kíméletlenebbül ott feszül az erőszak lehetősége. A polarizáció kiszárítja, megrepeszti a társadalom kötőanyagát. Az amerikai városok liberális korszaka a végét járja: már senkit sem érdekel a nyilvános hely Frederick Law Olmsted - a Central Park tervezője és főintendánsa - által kigondolt filozófiája: „Aki alaposan megvizsgálta, hogyan viselkednek az emberek a Parkban, semmi kétsége afelől, hogy a Parknak kifejezetten kiegyensúlyozó és kiművelő hatása van a város legnyomorultabb és legelvetemültebb osztályaira - udvariasságra, önfegyelemre és mértékletességre készteti őket.” [21]
      Az efféle civilizatorikus intézményeknek ma már nincs terük. Sorra zárnak be a közkönyvtárak és a játszóterek; elnéptelenednek a parkok és az utcák, s valami furcsa, állandóan leselkedő veszély érzete keríti hatalmába azokat, akik mégis használják őket. Az 1995-ös chicagói hőségnek hétszáz áldozata volt, s ha a halál okainak megállapításával kapcsolatos kétségeinket és a globális felmelegedést mint magyarázatot félretesszük, jogosan gondolkodunk el: vajon mit csináltak az emberek akkor, amikor nem volt klímaberendezés? Hajdanán, a tikkasztó nyári napokon a tornácon, parkokban, a közeli víztározó partján aludtak. Léghűtője nyilván ma sincs mindenkinek, vagy egyszerűen csak nem kedveli a hűtőszekrényben való létet, ám megváltozott a közösségi térhez és a közös megoldásokhoz fűződő viszony: a közterek mai logikája szerint már az ablakot sem tanácsos éjszakára nyitva hagyni.
      A nyilvános tereket természetszerűen nem lehet mindenkire szabva tervezni; egyes társadalmi csoportokhoz jobban illenek, mint másokhoz. Arculatuk meghatározásáért, következésképp a mindenkori „többiek” kizárásáért a felhasználók, a városi önkormányzatok és a közrend őreinek vérmérsékletétől és politikai beállítottságától függően finom szimbolikus, vagy brutális harc dúl. [22]
      A nyilvános térnek mindig vannak korlátai, de nem mindegy, milyenek e korlátok. A bekerített, belépődíjas „közpark”, a világ legelőkelőbb szállodája előtti - a szállodaportás, a kidobólegény és a maffia által „rendben” tartott - járda- és útszakasz, vagy a játszótér, ahol a szokatlanabb bőrszínvariánsok feltűnésére a magát ki tudja, milyen alapon „helyi”-ként definiáló lakosság a rendőröket riasztja [23], már nem a tényleges nyilvános tér megnyilvánulási formája: legfeljebb egyfajta félnyilvános térformának tekinthető. A nyilvános tér kisajátítására mindig is történtek kísérletek, a közösségi retorikát visszafogó városépítészet, gazdaság- és társadalomideológia kora azonban különösen kedvez e kísérleteknek.
      A felértékelődött belvárosok hajdani közterületei inkább félprivát térként születnek újjá. A terület új urai bizonytalanul érzik magukat a bőrükben, s a parancsoló közbiztonsági szükségszerűségek szempontjaira hivatkoznak. Az utcához tartozó előkerteket és parkokat lekerítik vagy olyan szembetűnően egy meghatározott típusú városlakóra szabják, hogy az emberek nagy részének se kedve, se módja nincs használni őket. A hajdan nyitott udvarokra, átjárókra elektronikus kommunikációs rendszerrel felszerelt kovácsoltvas kapuk kerülnek. Az irodaházak átriumában függőkertek oltalmazzák a betérőket a külvilág zajától, bűzétől és polgáraitól. A Los Angeles-i belvárost átformáló tervezők megtörték az utca szintjét; az üzletek, éttermek, bárok a föld alá, félemeleti, emeleti teraszokra kerültek, cikázó liftekkel, mozgólépcsőkkel, szökőkutakkal, a bóbiskolást és a hosszabb üldögélést anatómiai szempontból kevéssé bátorító betonpadokkal ellátott labirintusokba, amelyek a környező szállodákat, kongresszusi központokat és irodákat - az utca kihagyásával - szinte egyetlen, folytonos térré szervezik. Az efféle terek nemcsak az időjárás szélsőségeitől óvják meg használóikat - így újabb véletlenszerűséget küszöbölve ki a városlakók életéből -, hanem ügyesen korlátozzák és egyneműsítik a nyilvánosságot, ahelyett, hogy az érintkezést és az egy térben való együttlétet lehetővé tevő közös nevezőt nyújtanának.
      A nyilvános tér privatizálódik vagy egyszerűen kiürül, és másutt, új formában és kontextusban jelenik meg. Az utca káoszától menekülő amerikai polgár számára a bevásárlóközpont (mall) veszi át az utca funkcióját, vallja Witold Rybczynski nemrég megjelent könyvében. „Véleményem szerint az emberek azért járnak a mallba, mert nyilvános térként viszonyulnak hozzá, melyben kikényszeríthetők az egyéni magatartási normák. Más szóval a mall leginkább arra emlékeztet, amilyen a mindenki által használható utca volt, mielőtt a rendőrség közönye és az egyéni jogok túlbuzgó védelmezői hathatósan elintézték volna, hogy mindenféle magatartás, bármilyen antiszociális legyen is az, eltűressék.” [24] A tinédzser-kultúra kétségtelenül gyorsan alkalmazkodott az új pályához: ahelyett, hogy a tizenévesek cimboráikkal összeverődve fedeznék fel városukat, csavarognának a falu végén, a temetőkertben, netán az épp adott utcasarkon lesnék a másneműeket, szombat esténként úgy rúgnak ki a hámból, hogy szüleik robbanómotoros személyszállító járművein a helyi mallba vitetik magukat, ahol az árufétis szentélyének társadalmilag temperált légkörében háborítatlanul űzik az említett tevékenységeket, délután 5-től 7-ig, majd hazahajtatnak katódsugárcsövet nézni.
      A „városmegújulás” iróniája, hogy a középosztály által elhagyott nyilvános terek újranyitása privatizáció útján történik, ami nem teszi lehetővé igazán demokratikus városi nyilvánosság kialakulását. Másfajta idők járnak. A rugalmas felhalmozás logikája a legkisebb hézagot is kitölti. Az átfogó társadalomjobbító vállalkozások helyett helyi stratégiák dívnak, amelyek végső soron az illúziók nélküli, tömegesen disztingvált, ál-autentikus fogyasztásban öltenek testet. Korunk gazdasági rendjét a rugalmas felhalmozás, kulturális logikáját a posztmodern, térformáját pedig a félnyilvános-félprivát terek számító cinizmusa jellemzi.
      Az ezredvég városai, noha egyre inkább magukra ismernek egymásban, nem teljesen azonosan élik meg a nagy átalakulást. Edward Soja, Los Angeles-i lakos, a társadalomföldrajz elismert tudósa némi meglepetéssel észleli, hogy ugyanazon gazdasági és társadalmi folyamatok másként formálják Los Angelest és Amszterdamot. [25] Az utóbbi átalakulása „emberarcúbb”, a városnak és lakóinak polarizálódása szelídebb, egyfajta folytonosságot védelmező felvilágosult mentalitás jellemzi. Mégis van menedék ebben az elszabadult világban. Az eltérést Soja nemcsak a hagyományos holland géniusszal magyarázza: az erős civil társadalom mellett, amely élénk városi anarchizmust (házfoglaló mozgalmat) nevelt ki, majd derűs intézményesüléshez segítette, a jóléti állam újraelosztó tevékenysége is felelős az átalakulás emberibb léptékéért.

      Privatizáció illúziókkal
      Régiónk „nagy átalakulása” nem más, mint az eddigi legerőteljesebb, legkövetkezetesebb modernizációs társadalom-átalakító vállalkozás vége. A szocializmus ideológiája és „létezett” változatának gyakorlata pontosan illeszkedik a modernitásnak a Ford-féle T-modelltől a fasizmusig ívelő kontextusába. A központi tervezés gondolata egyébként sem állt távol a szakmai beállítottságuknál fogva hosszú távú kollektív racionalitásban gondolkodó szakértőktől, így például az épített környezet formálóitól. „A szocializmus, úgy tűnik, azt valósította meg, amit a burzsoá állam mindig is szeretett volna, de képtelen volt megtenni” [26]. A szocialista állam legmarkánsabb térformáló tevékenysége, a lakótelep-építés a 80-as évek elején megszűnt, majd az ezt felváltó, „emberarcúbb”, kevésbé monoton elit lakótelep is lekerült a napirendről [27], végül minden külön ceremónia nélkül hivatalosan is lezárult a korszak.
      A város poszt-államszocialista metamorfózisának Leitmotif-ja a privatizáció: a gazdaság, a lakás és a nyilvános tér kisajátítása. Az államszocialista város különbözősége az állami tulajdon uralkodó szerepéből fakadt. Erre vezethetők vissza a másság megnyilvánulásaként számon tartott államszocialista városjellemzők. A szocializmus tompította városai városiasságát, korlátozta a nagyvárosi léttel együttjáró szélsőségeket, térhasználata pedig kifejezetten pazarló volt, ha a tőke szigorú értelemben vett logikája szerint kalkulálunk. [28] E rendszer - a hajdani államosítások mai történelmi fintoraként - ismét állami eszközök útján számolódik fel. A különbség elsősorban ideológiai. A történelem másik fintora: ma az „igazi” Európa és Amerika legmodernebb városaiban is folyik a privatizáció; megvan a kapocs a fejlett világhoz.
      „Ezer privatizációs ajánlat Önre vár!”-hirdeti az 56-os villamos. Kire több, kire kevesebb. Ha villamost nem is, lakást bizony privatizál is a városi polgárok nagy része. A lakásprivatizáció a háziúr-állam utolsó gesztusa, mely lezárja a társadalmi igazságosság állami újraelosztással történő megvalósítására tett nagyszabású kísérletet. Az állami lakáselosztás persze alapvetően egyenlőtlen volt, igazságtalanságait az önerőre támaszkodás elvének megfelelően maga termelte. [29] A lakásprivatizáció módja - mivel nem adott lehetőséget a lakások nagyon különböző minőségének pénzbeli kifejezésére - nem kompenzálta a kezdeti egyenlőtlenségeket. Nem véletlen tehát, hogy a privatizációs hullám legszédítőbb sebességgel az ingatlanszakértők által legdrágábbnak ítélt kerületek lakásain söpört végig (ld. az 1. ábrát), s viszonylag sokáig érintetlenül hagyta a piacilag kevésbé vonzó területeket.
      Az élet legfontosabb terének egyenlőtlenségeit a tulajdonviszonyok megváltozása megmerevítette, a megélénkült piac pedig polarizálta. A bérlők közti kusza választóvonalak kiegyenesedtek, az életlehetőségek különbségei egyértelművé váltak. Akik jó minőségű lakás birtokába jutottak saját államszocialista örökségüket a törvény teljes szigorával védett piaci javakra váltották, szabad kezet nyertek az ingatlanpiaci játszmához és egy újfajta gazdasági léthez: élhetnek akár járadékosként is. Akik bérlők maradtak, joggal számíthatnak rá, hogy az állam vagy az IKV által ezidáig szimulált háziúri magatartás, melynek szigorát mindig is enyhítette egyfajta közép-európai slamposság, kiszámíthatóbbá, kérlelhetetlenebbé válik, s megbízható következetességgel követi majd a piac logikáját. Más szóval, kvázi-tulajdonosi helyzetüket elveszítve a posztszocializmus bérlői kiszolgáltatottabb helyzetbe kerülnek. Azok pedig, akik egy szecessziós bérház teljes felújításának lehetőségét és kényszerét vásárolták meg a kedvezményes lakásprivatizáció során, melyen még érintetlen (renoválatlan) formában tanulmányozhatók a század háborúinak és forradalmainak tárgyi emlékei, a lövedékbecsapódási nyomok, csapdába kerültek; még unokáik is a ház felújítására fognak gyűjteni, illetve annak költségeit fizetik vissza, ha időközben rájuk nem szakad a tető, össze nem omlik az ódon épület, s így fel nem oldódik a használati és piaci érték e konkrét dialektikája. Magántörténelmek fordulópontját éljük: egyesek jelentős magánvagyon birtokába jutnak, mások nem kevésbé privát nyomorúságba és reménytelenségbe.
      A városkép átalakul. Megindul a belváros tatarozása, vele „úrizálódik” [30] a negyed, és veszi át a terepet egyre jobban a lakónál jövedelmezőbb üzleti funkció. A „tékozló” térhasználat lassan eltűnik. Az önkiszolgáló étterem vagy mondjuk a keletnémet kultúrcentrum össznémet autószalonná avanzsál, a női divatáru mintaboltba beköltöztetnek egy utazási irodát, a sportuszodába biliárdozni járnak az aranyifjak, az egyetem aulájában - csakúgy, mint a birodalmi fővárosról elnevezett téren - pamutzoknit vásárolunk, a volt szovjet laktanya területén pedig Pólus Palota néven gigant-multi-funkci-center - szolgáltató, szórakoztató, kulturális és bevásárlóközpont - épül, amerikai mintára. [31]
      Nincsenek többé véletlenek. A városlakók egyre inkább hasonlítanak szomszédaikra, különösképp a Buda környéki falvakból előbújt tehetős elővárosokban. Egyre jobban megkülönböztethetők viszont távoli polgártársaiktól. Messzebb kerül egymástól a József- és Lipótváros. Nemcsak az ingatlanárak meglódulása befolyásolja a városnegyedek társadalmi távolságát, hanem a korszak alapvető gazdasági átrendeződései is. A lakótelepek szelektív leszakadása összefügg lakóik sorsának alakulásával. Az új (ipar és államszocializmus utáni) idők nem kimondottan a vasba öltözött nagyipari munkásság malmára hajtják a vizet, s így természetszerűleg jobban érinti a csepeli lakótelep népét a munkanélküliség, az általános gazdasági és morális levertség, mint mondjuk a Pók utca szűrt lakosságát. [32]
      A depresszió általános bizalmatlanságot szül. Aki teheti, elzárkózik. A hegyvidék lakossága betonfalak mögé rejtőzik, a szülők gyerekeik iránt szokatlan megértést tanúsítva mégiscsak beengednek egy kutyát a házba, a földszinti lakó a tűzoltó homlokráncolása ellenére idomacél-rácsok mögé bújik, a bérházi nyugdíjasok meg feltesznek még egy zárat. A Szuper közért rosszul fizetett pénztárosnőit és vásárlóit jól fizetett, fekete inges biztonsági őrök vigyázzák. A biztonsági őrület elhatalmasodik; nem kíméli a félnyilvános tereket sem. Bezárulnak a kapualjak, a gangi lakók kizárják az utcafronti közös képviselőt. A belvárosi üzleteket elvágják az utca nyilvánosságától, gondosan elbújtatják őket. [33] Megszaporodnak a riasztók, a nyilvános városi tér legfondorlatosabb és leginkább értelmetlen, hanghatás útján történő kisajátításának eszközei.
      A nyilvános tér azonban nemcsak harácsolással szüntethető meg - a közgondoskodás megvonásával is. Az állam fiskális válsága és népszerűtlensége szinte kínálja e megoldást. Ha senki sem cseréli ki a kiégett vagy kicsúzlizott villanykörtéket, ha unos-untalan a kutyák „hagyatékába” lépünk, s ha málladozó házfalak és mimózalelkű (a legkisebb környezeti ingerre hisztérikus sivítozással reagáló) gépkocsik közt kell egyensúlyoznunk, ugyan ki akar majd az utcán andalogni, beszélgetni, édesanyja intő szavai ellenére idegenekkel ismerkedni, esetleg tüntetni?
      A közlekedés egyik legindividualistább formájának, az autónak a terjedése is szétszabdalja a teret, kivonja vezetőjét a nyilvánosságból. [34] Nyilvánvalóan izgalmasabb a kis sebességű járókelő járdája, [35] mint az állandó mozgásban levő, kívánsága szerint gyorsuló úrvezető által elfoglalt úttest vagy az autó belső tere, amelyben a külvilág csak a lehúzott ablakon keresztül vagy ütközéskor lesz valóságossá. A szélvédőn keresztül szemlélt város pedig leginkább a Tévé-Híradóban vibráló városképre hasonlít. Az autó az egyéni kényelem örve alatt brutálisan célratörő egyszerűséggel privatizálja a városi teret.
      Az államszocializmus utáni város lakossága polarizálódik, az otthon és az autó köré szerveződő privát terek egyre jobban elkülönülnek. A sokszínű társadalmi érintkezésre csábító, nyilvános tér visszahúzódóban van: magára hagyták. Márpedig a város finoman rétegzett sokszínűségét, változatosságát lehet és kell is tervezni; törődni kell vele, mondja még Jacobs is, a modernista városépítészet komoly kritikusa. [36] Különben felfoszlik a városszövet. Az a város, amelynek belső kötései meggyengülnek, amely eresztékeiben szétfeslik, nem igazán város már. A város saját polgárainak legjobb értelemben vett közösségi teljesítménye. „Privatizálva” nem sokat ér.

@KEPEK = A mai város átváltozásai - képekben elbeszélve

      1. E tanulmány a Közép-Európai Egyetem Research Support Scheme-jével és az OTKA 7111. számú kutatási támogatásával készült.
      2. Jane Perlez: Political Recipe: Goulash - la Koch. The New York Times, 1995. február 27, hétfő. 4. old.
      3. David Harvey: Flexible Accumulation through Urbanization: Reflections on 'Post-Modernism' in the American City. Antipode, (19), 1987. 3. sz. 260-286. old.
      4. Népszabadság, 1995. január 3.
      5. Sharon Zukin: Loft living: culture and capital in urban change. The Johns Hopkins University Press, Baltimore, 1982.
      6. Nyugat-Európa ebből a szempontból kivétel; ott az állam maga is gyakorta kezdeményez és pénzel városfelújító akciókat. Így többek között a párizsi Marais felújítását: lásd Juliet Carpenter és Loretta Lees: „Gentrification in New York, London and Paris: An International Comparison.” International Journal of Urban and Regional Research, (19) 1995. 2. sz. 286-303. old.
      7. Mike Davis: City of Quartz. Excavating the Future in Los Angeles. Vintage Books, New York, 1992.
      8. Szélsőséges megnyilvánulása a játékszenvedély, mely olykor vad értékpapír-üzelmekre ragadtatja a helyi elöljáróságot. Így esett meg, hogy az Egyesült Államok majd leggazdagabb megyéje (a kaliforniai Narancs megye) csődbe jutott, eljátszotta a következő néhány évben többek között az iskolákra és a tömegközlekedésre fordítandó pénzt.
      9. A legfejlettebb világon belüli egyenlőtlenségek jó példája a hátul kullogó Észak-Dakota, melynek mezőgazdasági és (bölény)vadászati jelentősége felett eljárt az idő, olyannyira, hogy az állam szinte elnéptelenedett; manapság már leginkább özvegyasszonyok lakják. De még ott is tudják, mi kell: „gazdasági fejlődés”, „diverzifikáció” meg „hozzáadott érték”. Jon Margolis: Reopening the frontier. The New York Times Magazine, 1995. október 15. 51. old.
      10. Szánalmas példa az angol kisváros, melynek városi tanácsa reményvesztettségében a helybéli többszörös gyerekgyilkos anya pere köré építette a maga kitörési stratégiáját, mérsékelt eredménnyel.
      11. Michael Sorkin (szerk.): Variations on a Theme Park. The New American City and the End of Public Space. Farrar, Strauss and Giroux, New York, 1994.
      12. Sorkin: i. m.
      13. David Harvey: The Condition of Postmodernity. An Enquiry into the Origins of Cultural Change. Basil Blackwell, Oxford, 1989. 66. old.
      14. Charles Jencks: The Language of Post-Modern Architecture. Rizzoli, New York, 1984.
      15. A változás majd tíz százalék. Saskia Sassen: Economic Restructuring and the American City. Annual Review of Sociology, (16), 1990. 465-469. old.
      16. Ennek legtöbbet emlegetett, legsikeresebb példája a kommunisták kormányozta Emilia Romagna olasz tartomány munkásságának áttérése a rugalmas specializációra.
      17. Loc Wacquant: Advanced Marginality in the City. Notes on Its Nature and Policy Implications. Kézirat.
      18. A kettő társadalom- és várostörténeti okok miatt nyilván különböző képződmény, de talán fontos belátnunk, hogy az amerikai gettó megrázóbb reményvesztettsége a közintézmények lanyhább érdeklődésével és az állam visszafogottabb jelenlétével is összefüggésben van. Wacquant: i. m.
      19. Davis: I. m.
      20. Davis: I. m.
      21. Idézi Davis: I. m. 227. old. Budapesti megfelelőjéről, a Városliget rétegzett használatáról lásd: Gyáni Gábor: Uses and Misuses of Public Space in Budapest: 1873-1914. in Th. Bender and K. Schorske (szerk.): Budapest and New York. Studies in Metropolitan Transformation: 1870-1930. Russell Sage, New York, 1994. 85-107. old.
      22. lásd pl.: Neil Smith: Tompkins Square: riots, reds and redskins. Portable Lower East Side, 1989. 6. 1-36. old. Noha egy letűnt kor terméke, A Pál utcai fiúk is jó példa rá.
      23. Davis: I. m.
      24. Witold Rybczynski: City Life. Urban Expectations in a New World. Scribner, New York, 1995. 210. old.
      25. Edward W. Soja: The stimulus of a little confusion: a contemporary comparison of Amsterdam and Los Angeles. In: After Modernism. Global Restructuring and the Changing Boundaries of City Life. Comparative Urban and Community Research, 4, 1992. Transaction Publishers, New Jersey. 17-38. old.
      26. David Harvey: The Urban Experience. The Johns Hopkins University Press, Baltimore, 1989. 196. old.
      27. Erről lásd: György Péter: Utánzatok városa - Budapest. Cserépfalvi, Budapest, 1993.
      28. Szelényi Iván: East European Socialist Cities: How Different Are They? In: Greg Guldin és Aidan Southhall (szerk.): Urban Anthropology in China. E. J. Brill, Leiden, 1993.
      29. Lásd többek közt: Szelényi Iván: Városi társadalmi egyenlőtlenségek. Akadémiai, Budapest, 1990. A privatizáció egyenlőtlenségeiről lásd: Hegedűs - Mark - Struyk - Tosics: Privatizációs dilemma a budapesti bérlakásszektorban. Szociológiai Szemle, 1993. 2. sz. 45-69. old.
      30. A „dzsentrifikáció” az angol „gentrification” terminus kézenfekvő, ám nem szerencsés fordítása. A történelmi olvasmányaira visszarévedő magyarban inkább a lecsúszás képzetét kelti, mintsem egyfajta felfelé irányuló mozgásét. Az angol eredeti ügyesen kiaknázza a „gentry” történelmi jelentését - az arisztokráciától és a yeomanektől egyaránt elhatárolódó úri osztály közbülső pozícióját -, és finoman utal rá, hogy nem a magabiztosságában és egzisztenciális biztonságában kikezdhetetlen felső osztály a városmegújulás előretolt helyőrsége, hanem inkább a mozgásban levő középosztály.
      31. Ingatlanpiac, 1995. augusztus 24. 13. old.
      32. 1993-ban a munkanélküliek 68 százaléka volt fizikai munkás, arányuk a foglalkoztatottakon belül csak 51 százalék. Budapest Statisztikai Évkönyve. KSH, 1993.
      33. A Kempinski félnyilvános tereiről lásd pl. György Péter: I. m.
      34. A bicikli az autónál is individualistább jármű, viszont nyitott forma, így más, alázatosabb a kapcsolata a térrel és a tér többi használójával, mint az autóé.
      35. A járdáról és benépesítésének fontosságáról lásd: Jane Jacobs: The Death and Life of Great American Cities. Vintage, New York, 1961.
      36. Jane Jacobs: I. m.


EPA Budapesti Negyed 14 (1996/4)Szalai A.: Ékszerdoboz <