EPA Budapesti Negyed 12-13 (1996/2-3)Droste, W.: A Monarchiában < > Gyáni G.: A polgár

„Vigasztal, ápol és eltakar”

A budapesti kávéházak szociológiai és pszichológiai természetrajza a századfordulón

___________
SÁNTA GÁBOR

      „Kávéházi sarok-asztal,
      Körülüljük szépen.
      Igy szoktuk azt minden este,
      Igy szoktuk azt négyen.
      Diskurálunk, elpletykázunk
      Egyről-másról; sorba, -
      Másképen a téli este
      Rém unalmas volna.”
      Ady Endre: Kávéházban [1]

      Ady Endre, aki igazi otthont huzamosabb ideig talán sohasem mondhatott magáénak, érzékletesen tapint rá 1898-ban írt költeményének első versszakában a kávéházba járás lényegére.
      De mi is ez a lényeg? Miért válhatott a kávéház a közélet legfontosabb színterévé a századforduló magyar városainak társadalmában? És főként: mit jelentett akkoriban a kávéház Budapest, az ország egyetlen igazi nagyvárosa életében?
      Gerő Ödön, a főváros egyik első szociográfusa 1891-ben arra hívja fel a figyelmet, hogy „Budapest a kávéházak városa; aki a főváros képét festeni akarja, fesse le a kávéházait.” [2] (Kiemelés tőlem - S.G.) Molnár Ferenc pedig századunk elején arról ír, hogy hallomása szerint New Yorkban csupán egyetlen itthoni értelemben vett kávéház van - a magyar kávéház, magyar vendégeket kiszolgáló magyar pincérekkel. „A többi emberek New Yorkban egymás lakására mennek, ha látni akarják egymást, vagy ha eszmét akarnak cserélni. És ez az adat megmagyarázza az egész úgynevezett budapesti kávéházi életet.” [3] Vagyis a kávéház nálunk, Budapesten nem csupán az, aminek látszik. Több annál. „Aki a kávéházat ma úgy akarná definiálni, hogy olyan hely, ahol kávét főznek és szolgálnak fel - állapította meg szellemesen Szini Gyula -, nemcsak a fejét, magát a szöget sem találná el. Városok szerint más és más a kávéház fogalma, és ezek közül nyilván a budapesti érdekel bennünket a leginkább.” [4]
      Egészen pontosan az, hogy miért jártak a budapestiek kávéházba a századforduló éveiben, és hogy miként élték meg e szokásukat ők maguk, az érintettek.

      I. Jobb, mint otthon
      „Sehol a világon annyira nem űzik a kávéháznak kultuszát, mint Budapesten - jelenti ki határozottan Gerő Ödön, a fővárosról írt szellemes szociográfiai művében -, Budapesten sehol úgy, mint a Terézvárosban. A Lipótvárosban sok a klub, a Belvárosban a templom, az Erzsébetvárosban a kifőző, a Ferencvárosban a kocsma, a Terézvárosban a kávéház. A kávéháznak ha ezer is a hibája, a temérdek hibát jóvá teszi az az egy érdeme, hogy a demokráciát terjeszti. A márványasztal körül cifra ruha mellett a kopottas is megfér, pecsenyelakott ember szomszédjában bátran koroghat a napidíjjal hizlalt gyomor. A terézvárosi kávéház elüt a többi kerületétől. A lipótvárosi kellnernek szavajárása a »pitte gleich«, a belvárosié »azonnal, kérem«, a ferencvárosié »igenis, mindjárt«, az erzsébetvárosié »komm schon«, a terézvárosié »gleich, doktor úr«. A Terézvárosban temérdek sok a doktor, legtöbbjét a kávéházi pincér promoveálta azzá. Aki bécsi lapot olvas, doktor úr, aki francia lapot kér, már herr professzor.” [5]
      Kóbor Tamás, a későbbi neves publicista és író, Gerő Ödön nyomán indult felfedező utakra a fővárosban. A társadalomtudományok iránt élénken érdeklődő fiatalember 1892 végén Budapest a kávéházban címmel hatrészes tárcasorozatot kezdett A Hétben. „A tudomány komolysága ellen vétek - szabadkozik a témaválasztás miatt -, midőn frivol tárcaírói tollal, egy novellista szubjektív észleléseivel és egy fiatal ember gyarló tudásával nekimerészkedem ennek a tárgynak. Ma még büntetlenül tehetem meg, mert az általános fölfogás inkább a tárcaírónak, mint a szociológusnak szánja ezt a témát, de meg vagyok róla győződve, hogy talán már a legközelebbi generáció komoly, kötetes munkát fog írni ugyanerről a témáról.” [6] Kóbor egy életre szóló témát talált a fővárosban. A kilencvenes években írott tárcáinak jelentős hányada foglalkozik Budapest társadalmi életével. Ezek az írások a későbbi regények előtanulmányainak tekinthetők. Segítségükkel válhatott Kóbor Tamás a lehetséges naturalista próza egyik legjelesebb hazai képviselőjévé a századforduló éveiben. [7]
      A fővárosi kávéházakról írt tárcasorozatában Kóbor abból a megfigyeléséből indul ki, hogy „nem lehet a véletlennek vagy a spekulánsok szeszélyének tudni be, hogy minálunk Budapesten oly sok a kávéház, s hogy minden újabb utcasarkon egy új kávéház keletkezik. Az a körülmény, hogy minden új kávéháznak rögtön támad publikuma, anélkül, hogy a szomszéd konkurrens publikuma megcsappanna, arra mutat, hogy már létező, lappangó kávéház-szükséglet teremti az új boltokat. Továbbá nem pusztán a konkurrálás kényszerűsége fejleszti oly őrületes módon a kávéházak luxusát, hanem megvan az emberekben bizonyos fokú szükségérzete a gazdag ornamentumoknak, az óriási tükörlapoknak és a pazar világításnak. Nem a véletlen, sem pedig a helyiség eleganciájának mértéke gyűjti bizonyos kávéházakba az azonos társadalmi fokon állókat, hiszen a legocsmányabb kávéházban is tíz krajcár az ára a fekete kávénak és a legelegánsabban sem drágább tizenhat krajcárnál.” (Kóbor - I.)
      Hanem akkor mi az oka ennek a nyilvánvaló szükségletnek? Erre a kérdésre keres választ tárcasorozatában Kóbor Tamás. E szükséglet mértékére csupán két számadat: A Pallas Nagy Lexikona 1895-ben 1377 kávéházról és kávémérésről tud az országban; ebből 663 Budapesten várja vendégeit. [8]
      Kóbor Tamás számára a kávéház szociológiai és pszichológiai rejtély. A kávéház ugyanis „csak formailag kávéház. A fekete kávét csak mellékesen isszuk meg; ha kávéházba megyünk, főleg azért megyünk oda, hogy ott legyünk. - Miért? - Nem tudom. Újságolvasás céljából? - Ez csak következménye annak, hogy oda járunk.” Kóbor, bevallottan, nem talál egyértelmű magyarázatot megfigyeléseire. Jobb híján megelégszik azzal a megállapítással, hogy „csak egy van, amit csak a kávéházban találunk - sehol másutt: a kávéházi levegőt. Ezt a szivarfüsttel telített, egészségtelen, tikkadt, fülledt levegőt, mely ha lakásunkban volna, soha oda be nem tennénk a lábunkat, de a kávéházban szeretjük, nélkülözzük, ha nincs benne. A jól szellőztetett kávéház, vagy amelyben kevés ember van kellemetlen, hideg, visszariasztó, s nem is maradunk benne sokáig. Ez a levegő és ez a lárma, ami folytonos rezgésben tartja, úgy látszik, ez az, amire szükségünk van. De csak látszik - voltaképpen ez is csak fikció, mint az, hogy ebéd után a fekete kávé elősegíti az emésztést.” (Kóbor - I.)
      Feltevése kifejtésekor abból a rejtett kávéház-szükségletből indul ki, amelynek tényét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az újabbnál újabb kávéházak megnyitása cseppet sem csökkenti a már meglévők forgalmát. E szükséglet szociológiai okait kutatva megállapítja, hogy „a kávéház nemcsak egy ipartestület kereseti forrása, nemcsak hely, ahol feketét lehet kapni, hanem produktuma egy bizonyos fokon álló civilizációnak, szükségképpen való okozata [Kiemelés tőlem - S.G.] valamely kulturális fejlődésnek, és szimptómája egy általános pszichológiai állapotnak.”(Kóbor - I.) Kóbor a budapesti kávéházakat a nyugat-európai mértékben hierarchizálódó nagyváros társadalmi szükségletének tartja. Olyan helyeknek, amelyek virágzását elsősorban szociális szükségszerűségek biztosítják. Ennek látványos megjelenési formája, hogy egy-egy fekete közel ugyanannyiba kerül az előkelő belvárosi kávéházakban, mint Budapest külső kerületeiben.
      Erről a szembetűnő igényről ír századunk első évtizedében Pásztor Mihály is. A különböző statisztikák láttán döbbenten állapítja meg, hogy számadatokkal is bizonyithatóan „nincs az a zugutcája a magyar fővárosnak, melynek kávéháza vagy kávémérése ne lenne. Kávéház van mindenütt, az Andrássy úton épp úgy, mint a kültelkeken. Egyik fényesebb, a másik kevésbé fényűző, de arra szolgál mindenik, hogy kényelmet adjon a maga publikumának. És ez a töméntelenül sok kávéház - kevés Budapest közönségének. Kevés máris, pedig még nincs is idegenforgalmunk. Kevés, legalábbis az tetszik ki a főváros statisztikai jelentéseiből. A statisztika szerint ugyanis esztendőről esztendőre 3-600 újabb kávéházat és kávémérést nyitnak meg, az igaz, hogy az új kávéházak 60-80 százalékát becsukják.” [9] Állítását Pásztor Mihály, kézzelfogható példaként, a könyve megjelenése előtti esztendő adataival szemlélteti. Eszerint 1908-ban 398 kávéház illetve kávémérés nyílt, amiből 349-et be is csuktak az év végéig. A csődök nagy számát a szerző azzal magyarázza, hogy ezeket az intézményeket komoly hitelekből nyitják, amely hiteleket aztán a tulajdonosok, az esetek nagy részében, nem tudják visszafizetni. Hogy évről évre mégis újabb és újabb kávéházak várják vendégeiket, mindennek ellenére bizonyítja, hogy a kávéház, a fokozott igény láttán, változatlanul jövedelmező üzletnek tűnik sokak számára.
      A kávéház e közkedveltségének oka - Kóbor Tamás megfigyelése szerint - az, hogy a kávéház a legelnézőbb közintézmény. Benne - szemben a vendéglőkkel és a kocsmákkal, ahol fogyasztani kell -, elegendő egyetlen kávét rendelni ahhoz, hogy bárki egész nap elüldögélhessen az újságok mellett. (Feltéve, ha minimálisan rendezett az öltözéke.) Ez az egy fekete szinte mindenki által megfizethető belépődíj a szabad idő kulturált eltöltéséhez. Ez utóbbit, illetve a társadalmi különbségek kiegyenlítése iránti felfokozott vágyat véli a kávéházba járás legfőbb magyarázatának Kóbor Tamás. A szociológiai tényezőket és pszichológiai okokat szem előtt tartva, a kávéházakat olyan intézményeknek tekinti, amelyek akaratlanul is a jólét differenciálódásából adódó feszültségeket oldják. Még ha csupán látszólag is, a kávéházban - a megfizetett „belépődíj” révén - mindenki egyenlő; újságolvasásra, kártyázásra vagy éppen a biliárd használatára bárkinek lehetősége és joga van. Ezt nevezi Gerő Ödön kávéházi demokráciá-nak. Erre az egyenlőségre pedig mindkettőjük szerint mérhetetlen igény van koruk Budapestjének társadalmában.
      Kóbor Tamás az Andrássy úttal szemlélteti elméletét. Szerinte az elegáns sugárút „a polgári eleganciának szimbóluma lett, és az elegancia vágya, mint a polgárság fölött álló osztály attributuma, ellenállhatatlanul csábít az utánzásra. És az úrhatnámságnak ez az utánzó ösztöne ragad lefelé is. Roppant vonzó erőt gyakorolnak a valódi uraságoktól levetett ruhák azokra a szegény emberekre, akiknek foglalkozása a szegény havibér mellett az úri viseletet megtűri. A kereskedősegéd az elegáns üzletben elegánsan öltözködik, de kivész belőle az érzés, hogy az ő úri viselete tulajdonképpen csak üzleti livrée, mint a pincérnek a frakk, s üzleten kívül már hiszi magáról, hogy úr, és csinosabban öltözködik a bárónál is. A munkásember is, ha szombaton este lemossa az egyheti munka kormosságát, vasárnapra iparkodik magát fölismerhetetlenné tenni. És úrnak érzi magát, aki az Andrássy útra való, oda is vezeti a kedvesét, és este a világért nem menne más kávéházba, mint az Andrássy útiba. Mert az ő pénze ma annyit ér, mint akárki másé.”(Kóbor - II.) Erre tárcasorozatának utolsó darabjában még egyszer visszatér Kóbor Tamás. Szerinte a látszat-egyenlőség világa a kávéház; a berendezés: a valóságost pótló díszlet, az úri ruházat: jelmez. Budapesten ugyanis „a külső eleganciához tartozik a kávéházi uzsonnázás. A maga húsz krajcárján ottan épp akkora úr az, akinek csak húsz krajcárja van, mint az, akinek húsz milliója van. Ugyanabból a bödönből merik ki mindnyájuknak a fagylaltot, ugyanegy asztal mellett ülhetnek és a pincérek egyforma tisztelettel szolgálják ki. (...) Mintha kitűnő berendezés volna az, hogy minden ember, férfi, asszony, leány egyaránt kávéházba jár, ahol találkozhatnak, amikor nekik tetszik, s otthon az ember a meglepetés veszélye nélkül vetheti le mutatós toillete-jét, és lehet az, ami - a gondokkal küzdő, garasokkal számoló előkelő szegény ember.”(Kóbor - VI.)
      Erről a cifra nyomorúságról beszél Pásztor Mihály, és később Ignotus is, aki a budapesti eleganciát a vidéki uradalmak szegény alkalmazottjainak ahhoz a majmolásához hasonlítja, amellyel a kastélybelieket akarják utánozni. „S tulajdonképp ez is bécsi hatás - vonja le végül a következtetést 1914-ben -; ebben sem különbözünk Bécstől, ebben is hasonlítunk hozzá. Mert maga Bécs is ilyesmi, maga Bécs is egy rengeteg falu, két millió falusi nép, mely egy nagy familia ősi kastélyát körülveszi. Ez a bizonytalan lebegés - azoké, kik magasabb életre kényszerülnek, mint ami természetüknek megfelel -, nem kedvez az eleganciának. (...) Ahogy a pesti polgárság - hímje és nősténye - délutáni háromtól hajnali háromig megüli a kávéházak ablakait, az emberrel azt érezteti, hogy ezek a lelkük mélyén még mindig azok a jó falusiak, kik fél lábra nehezedve, féloldalt hajtott fejjel, fél szemmel sandítanak végig az utcaajtóból vagy a boltajtóból az országúton. Ami igen kedves dolog, megengedem, de: nem elegáns.” [10] Évtizedek múltán, a régi New-Yorkra emlékező kávéház-tulajdonos, Tarján Vilmos is hasonló megállapítást tesz: „Ismertem egy csinos fiatalasszonyt, aki nappal libát árult és minden keresetét arra költötte, hogy szombat esténként divatos ruhában jelenjen meg a NewYork bárban.” [11]
      Herczeg Ferenc budapesti történetének, az Andor és Andrásnak, a szerkesztőség és a szalon mellett, visszatérő színhelye a kávéház. Miként Kóbor Tamás, Herczeg is a fővárosi középosztály legfőbb találkozóhelyét látja benne. Számára is szembetűnő a varázslatos díszletek és a kopott egzisztenciák ellentmondásossága: „A kávéház budapesti mór motívumokkal tarkított félig bizánci, barokk ízlésben van berendezve. A padmaly képeit neves, de rosszhírű művészek festették. A márványoszlopok közt hatalmas tükrök és bronz kandeláberek pompáznak. A pénztárosnő arany ikonosztázion alatt ül. Az asztalokon rengeteg magyar és külföldi lap, amelyek között blazírtan turkál a törzsvendég. A pincérek igen elegánsak; a vendégekről ez nem állítható. Tizenkét krajcár a fekete kávé, amelyet ezer gyertya erejű villamos lámpák fénye mellett iszik meg az ember. Senki sem képes megérteni, hogyan élhet meg a kávés. Igaz, hogy a kávés maga sem érti, és a kávéház ennélfogva sűrűn cserélgeti a gazdáját. A pincérek, a vendégek és a pénztárosnők mindig ugyanazok, de minden évnegyedben új kávés hajlong az ajtó mellett. Az új kávés többnyire valami trafikos vagy ruhatisztító, aki egy-két ezer forintot takarított meg, és akit elcsábít a fényes üzlet. Ha túlad a kis pénzén, megint új trafikos vagy ruhatisztító lép az örökébe.” [12] Ez az, amiről pár év múlva Pásztor Mihály is ír Cifra nyomorúság című könyvében.
      Herczeg Ferenc regényének idézett részlete ugyanarról szól, amiről korábban Kóbor Tamás cikkezett. Saját megfigyelését Kóbor akkor azzal egészítette ki, hogy ezek az aranyozott, tükrös-pálmafás kávéházak csak az Andrássy úton élhetnek meg. „Aki csak megpróbálta, hogy hasonló fényes kávéházakat a maga szűkebb, szegényes otthonában állítana annak a szegény publikumnak, mind belebukott a vállalkozásba. A szegény ember otthon szegény, a lánya rongyos, foltos szoknyában sikálja a padlót, és ha fölveszi az ő újdonatúj úri ruháját, akkor ő más világba akar menni, ahol nem ismerik, s nem tudják róla, hogy hol és hogyan lakik.”(Kóbor - II.)
      Ehhez a keserű megállapításhoz kapcsolható Molnár Ferenc 1908-ban írt, dühös kifakadása. „A kávéházak ellen nyilvánosan dörögni - hangsúlyozza nyomatékkal -, már közhellyé vált. Pedig ezek ölték meg Pesten a társadalmi életet, azt az igazit, amelyből külföldön művészet, irodalom, politika és közművelődés oly nagy hasznot húz. Ezek ölték meg a közízlést, a család és a nő tiszteletét, a házi szennyes titokban tartásának szép szokását. Tovább is lehet menni: ezek ölték meg az otthon, a home szeretetét, amelyből a mélyebb emberi érzés annyit táplálkozik, ezek ölik a tanulás vágyát az emberekben, sőt művészeink igen nagy részében ezek ölték meg az elmélyedést, ezek csinálnak az íróinkból routinier-kat, a festőinkből üzletembereket, a színészeinkből szerepbörziánereket.” [13] Molnár Ferenc szerint a századforduló éveiben a kávéházakban zajlik Budapest társasági élete. Ezért, aki a magyar főváros emberére kíváncsi, ott kell keresnie. Ha valaki Budapest természetrajzát szeretné tanulmányozni, leghelyesebb, ha kávéházaiba megy. Érdemes ismét Tarján Vilmost idézni: „Aki egy szempillantás alatt akarta megismerni a pesti közönség életakaratát, vidámságát és szórakozásra való hajlamosságát, annak csak néhány órát kellett eltöltenie a New-Yorkban. Akadtak is kiváló külföldi írók, akik a New-York kávéház keresztmetszetén át jellemezték a pesti közönség csodálatos vitalitását.[14] (Kiemelés tőlem - S.G.)
      Bár Molnár Ferenc korántsem ennyire derűlátó, azt azonban mégis elismeri a Pesti Napló vezércikkében, hogy a pesti kávéháznak van „egy nagyszerű eredménye is. A közhangulat gyors kifejlődése, a közítélet hirtelen kialakulása talán a régi Róma Foruma óta nem talált oly kitűnő hajlékot a maga céljaira, mint a pesti kávéházat. Itt egy milliós város férfiai mindennap összetalálkoznak, és végigolvassák a lapokat.” Ez az általános szokás aztán, Molnár Ferenc szerint, óriási ellenőrző hatással van a hazai sajtóra. Magyarországon nincs hosszú élete a csalásnak, „a kávéházi népet nem lehet sokáig bolonddá tartani. Valami nagy józanság, jólértesültség, beavatottság jár nyomában ennek az egyébként rút életnek, ami nagyon elkel éppen Budapesten. (...) Ez sehol a világon nincs. És a közéletnek ez az intenzivitása, a dolgok nyilvános megvitatásának ez a nagy és egyre nagyobbodó lehetősége az egyetlen mentsége a kávéházi életnek a gondolkodó szemében.”
      Ezért azonban mérhetetlen árat fizet a társadalom: a magánéletet áldozza fel. Molnár Ferenc szerint azonban mindezt eredendően nem saját jószántából teszi az emberek többsége, a szegényedő középosztály. A kávéházba járás szokását, Kóbor Tamáshoz hasonlóan, ő is szociális problémákkal magyarázza. „Ennek a szegénység az oka, mint minden rossznak nálunk. Drága a tisztességes lakás, a jó bútor, a kedélyes otthon, s ezzel szemben fűtött márványpalotában lehet ülni húsz krajcárért egész délután az asszonnyal, sőt a gyerekekkel is. Ebből a szempontból a hajléktalanok menhelye a burzsoázia számára, amely, mivel az angol bőrfotelben ülni jó, de ezzel szemben az angol bőrfotel kétszáz koronába kerül, inkább elmegy az új kávéházakba, amelyek már teljes klubkényelemmel vannak berendezve, amire ezen a széles nagyvilágon sehol sincs példa.” Nem kizárt, hogy az ilyen és ehhez hasonló gondolatok heves hangoztatásával idegenítette el magától kortársait a későbbiekben Molnár Ferenc. Nem volt egyedül. Szókimondása miatt Kóbor Tamást „savanyúnak”, „fanyarnak” nevezték ismerősei. Kettejük között sok a hasonlóság. Molnár az előbbiekkel ugyanazt állította, amit korábban Kóbor Tamás, aki szerint „az otthon nem alkalmas arra, hogy a társasági szükségletet kielégítse. Ott csak a legbizalmasabb rokonokat és jóbarátokat lehet fogadni, az ismerősök nagy seregének befogadására szűk és szegény. Mert ama mutatós szalon mellett meglehetősen szegényes ebédlő van, és túlságosan sokba kerülne a vendégek megvendégelése. A legkényelmesebb és legolcsóbb érintkezési forma tehát a kávéházi uzsonna.”(Kóbor - VI.)
      A lakásgondok és a kávéház reneszánsza közötti összefüggések a század első évtizedeire már olyannyira nyilvánvalóvá váltak, hogy a Tolnai Új Világlexikona szócikkében, 1927-ben már magától értetődő dologként olvasható, hogy „a kávéház valóságos otthonpótlóvá lett, aminek van jó, de van rossz oldala is. Általános a tapasztalat, hogy a túlságosan fényes kávéházi élet cifra nyomorúság, mely az otthon rovására megy. Ezzel szemben kétségtelen, hogy átrendezés alatt lévő társadalmunkban a kávéház olcsón sok, egyébként nehezen elérhetőt tud nyújtani számosaknak.” [15]
      Krúdy Gyula hasonlóképpen vélekedik az igazi otthon hiánya és a kávéházba járás összefüggéseiről a Mit látott Vak Béla Szerelemben és Bánatban című regényében: „Ahol az udvari lakásokban görnyedt a gond, savanyodott a szegénység, a köhögő gyermekeket a káromkodó házmesterrel ijesztgették, az asszonyokat legfeljebb a mindennapi pletyka mulattatta a vasrácsos folyosókon, a férfiak a kocsmába és a kávéházba menekültek a szörnyű otthon elől.[16] (Kiemelés tőlem - S. G.) Tizenkét esztendő múlva, az első világháború kirobbanása előtti évekről szóló regényében, a Rezeda Kázmér szép életében Krúdy ismét hangot ad e véleményének. „Én esztendők óta nem voltam kávéházban - mondja büszkén a regényben szereplő háztulajdonosnő egy éhenkórásznak -, legfeljebb tejcsarnokban a külső Andrássy úton, ahol éjfélkor a gazdával szoktunk levegőzés végett sétálni.” - „Ez a jómódú emberek szokása.” - jelenti ki erre határozottan az otthontalan éhenkórász. [17] (Kiemelés tőlem - S. G.)
      Hasonlót mond Móricz Zsigmond 1934-ben írt regényének, a Jobb mint otthonnak a hőse is: „...az emberek Pesten milyen szomorú otthonokban laknak. Sötét lakások, nagy házbérek; gond és szegénység: ez jut a legtöbb embernek... Ezért van az, hogy Budapesten van a legtöbb kávéház a világon...” [18]
      Molnár Ferenc már negyed századdal korábban erről cikkezett. Szerinte a kávéházba járás - pontosabban mindaz, amit alatta mi, magyarok értünk: a kávézás, az újságolvasás, a beszélgetés, a kártya, a biliárd - valójában nem ok, hanem okozat. A budapesti polgárság szegénységének következménye. „A szegény középosztály csak aludni jár haza. Otthont senki sem csinál magának. Néhány ezer gazdag család az egész publikuma a berendezőnek meg a kárpitosnak. A kávéház vigasztal, ápol és eltakar.” (Kiemelés tőlem - S.G.)
      Heltai Jenő ugyanerről ír a Kávéházi elégia című költeményének egyik versszakában:

      „Oh,
      Rettenetes, cifra kórház,
      Ahol mű-bársony és mű-márvány
      Fogadja azt, ki hajléktalan-árván
      Beténfereg.
      Itt meggyógyul a sok beteg,
      Elkeseredett pária,
      Ki a hitelbe hozott kávéhoz
      A sült galambot várja.
      Itt a melegben és a füstben,
      Melytől kicsordul a szemedből a könyű,
      Feledni és vigasztalódni könnyű!”

      Molnár Ferenc szerint azonban a kávéház - ez a „cifra kórház”, ahogy Heltai nevezte - csak kendőzi az alapvető problémát, nem oldja meg. „És a kávéháznak ez a palliatív hatása, ez a nyomorcsillapító szerepe az, ami kínosan árt a lelki élet fejlődésének. A férfijellem itt a kávéházban fejlődik. (...) Német családok fiainál, még azoknál is, akik a legnagyobb világvárosokban laknak, elképzelhetetlen az az életmód, amit a legjobb és legtisztességesebb pesti családok fiai folytatnak. (...) Hogy a munkától, az európai értelemben vett intenzív munkától elszoktak, azt most már viselnünk kell, amíg új generáció nem jön. De hogy a lelki életük, a morális felfogásuk, az emberekkel való bánásmódjuk, a pénzzel való elbánásuk ilyen rettenetesen magán viselje annak a bélyegét, hogy a szüleiknek nem volt otthonuk, társaságuk, hogy kénytelenek voltak lemondani a finnyásságról a társaságuk megválasztásában a kávéház miatt, ahol könnyen kötődik az ismeretség, ahol tanyázik minden gaz és ártó eleme ennek a szélhámosokkal amúgy is nagyon ellátott városnak, ez keserű.” Mindennek pedig a középosztály szegénysége az elsőrendű oka, hangsúlyozza írásában többször is Molnár Ferenc, aki annak a századfordulós fiatal értelmiségi nemzedéknek volt közismert képviselője, amely, Hanák Péter szavaival, „elfordult a haszonelvű liberális értékrendtől, helyette esztétikai kultúrát, művészi megújhodást kívánt, s az életmód totális reformját hirdette meg.” [19]
      Mint láttuk, Molnárékhoz hasonlóan Pásztor Mihály is elkeserítőnek, már-már kilátástalannak tartja azt a cifra nyomorúságot, amely a magyar fővárost jellemzi. 1909-ben megjelent könyvében mintha Kóbor Tamás és Molnár Ferenc megfigyeléseit összegezné a korszak neves riportere: „Helyet foglalunk a kényelmes karosszékben, a villamos csillárok alatt. Egy pillantást vetünk az aranycirádák közé foglalt tükörbe, megnézzük, hogy jól áll-e a nyakkendőkötésünk. Aztán végigmustráljuk a kávéház közönségét, miközben hajlong előttünk a kávés, a főpincér, a felszolgáló pincér, a pikoló. A fekete mellé adnak újságot. Tízszer megkérdik, hogy mit parancsolunk. Mindezért pedig fizet az ember borravalókkal együtt huszonnégy krajcárt. Sőt, ráadásul még meg is nagyságolják a huszonnégy krajcárért az embert. Ezért a fényért, ezért a nagyságos címért járnak az emberek Budapesten kávéházba, és nem a fekete kávéért. Azért olyan szomorú dolog az, hogy annyi a kávéház a magyar fővárosban; azért olyan szomorú az, hogy a kávéházak száma napról napra szaporodik. Rosszul élnek, kényelmetlenül élnek az emberek Budapesten, és ez a tömérdek, fényes kávéház arról beszél, hogy nincs otthona a fővárosi embernek, különben nem töltené idejének nagy részét a dohányfüstös, a fülledt levegőjű kávéházban.” Ez az, amit Kóbor Tamás már a kilencvenes évek elején elkeserítőnek tart. Hogy az otthon-kávéház összefüggésben mennyire változatlanul maradt minden, erre mutatott rá Molnár Ferenc tizenöt év múlva. Megállapításaikat szemléletesen egészíti ki Pásztor Mihály. Ő is úgy látja, hogy „a budapesti ember minden nyomorúsága benne van a kávéházba járó szenvedélyében. Nincs otthona, mert a bútorozott hónapos szoba, meg a hiányosan bútorozott éves lakás nem otthon. Ha hazamegy: a falakról a szegénység és a nyomorúság vigyorog rá; a frissen mázolt szekrény a bútorkereskedőt juttatja az eszébe, akinek még mindig tartozik a szekrény árával. Ezért van aztán, hogy a pesti ember kerüli az otthonát; csak hálni, csak aludni jár haza, az idejét pedig kávéházban tölti, ahol huszonnégy krajcárért kap fényt, előkelőséget, nagyságos titulust. Bársonyszékben terpeszkedik és aranyos cirádák közé foglalt velencei tükörben nézi meg, hogy jól áll-e a frizurája. Tegnap még csak az agglegények és a férjek töltötték kávéházban a napot, ma már az asszonyok is kávéházban tartják a zsúrjaikat. A kávéházban tárgyal az ügyvéd a kliensével, az ügynök a kávéházban köti az üzleteit. Külön kávéházban árulják a szerelmet és a prostitúciót. Kávéházban kártyáznak, szórakoznak, mulatnak. Így lesz a kávéházak kérdéséből társadalmi kérdés, és meglássák, hogy Budapest társadalmát nem az új találmányok, hanem a kávéházak fogják megreformálni.” [20]
      Bródy Sándor viszont - elismerve bár az előzőekben leírtakat, - a kesergésre okot adó tények ellenére is rajongással ír a kávéházról: „Hogy imádom a kávéházat! Nincs elegáns szalon, melynek levegője hegyek illata és pincérnője egy márkiné, amely fölérne előttem egy pesti nagy kávéházzal. Félezer emberrel lenni együtt bizalmasan, mindenféle fajtával, mindenféle osztállyal, aki a legbensőbb ügyeit tárgyalja előttem. Egy írónak a pesti kávéház - mennyország. És most már nem is rossz szagúak, nyáron hűsek, télen melegek. Ebben az iromba városban csak ez az egy intézmény tökéletes, bő kárpótlás azért, hogy nincs úgynevezett »társadalmi életünk«, pénzünk a luxusra és módunk, hogy kényelmes otthonunk legyen. Nagyon megértem azokat a nem tisztelt kávéházi vendégeket, akik három hatos ára kávé mellett hat órát ülnek onix asztal mellett, kitűnő világításnál fölülbírálják a világsajtót, és jól öltözött, egészséges és szép nőknek beszívhatják a forró leheletét. Most már ritkán pofozkodnak kávéházakban, ez kár is, haszon is, de ez más téma. A tulajdonosokat a jómód - mindnek jól megy - disztingvált urakká tette, és a berendezés művészi és kedves, bár néhol bolondos. (Ott, ahol az építész kenyérbéllel akar Michelangelo-t játszani.) Ebben a világban az elsők vagyunk és ez is valami.” [21] (Kiemelés tőlem - S.G.)
      Szomaházy István, a népszerű lektűríró viszont nem ilyen derűlátó. Kóbor Tamáshoz, Molnár Ferenchez és Pásztor Mihályhoz hasonlóan, ő is a szegénységgel magyarázza a kávéházba járás szokását, kiegészítve az ezzel összefüggő általános igénytelenséggel. Szerinte „Budapesten azért jár annyi ember kávéházba, mert a lakásában deprimáló félhomálynál, ételszagnál, gyereksírásnál és rendetlenségnél nem talál egyebet. Itt általában az a közfelfogás uralkodik, hogy még a nagy lakást is csupán a vendégek számára tartja az ember, s hogy e bizalmas, családias magányban mindenről le kell mondani, mert a falakon keresztül úgy se lehet látni, hogy miképpen élünk. Ezért ebédelnek még a tehetősebb familiák is a gyerekszobában vagy az előszobában, gyűrött, színes abroszon, kicsorbult tányérokon, s ezért zárják el légmentesen az ebédlőt és az úri szobát. Angliában félbolondnak tartják azt a családot, mely önmaga az idegenek kedvéért lemond a szép lakás kényelméről.” [22]
      Lyka Károly és Kotsis Iván is osztja Szomaházy István véleményét, amikor a polgári lakáskultúrát elemző írásaikban azt fejtegetik, hogy a századforduló idejének polgárlakásaira sokkal inkább a reprezentáció volt jellemző, mint a gyakorlati célok szem előtt tartása. A meghitt, higiénikus családi otthon helyett fontosabbnak tűnt akkoriban az előkelőség látszata. [23] Amire tanulmányaikban rámutatnak, azt a szembetűnő ellentmondást Kóbor Tamás már a múlt század kilencvenes éveiben vázolta: „Olyan visszás ott látnom azt a szép hölgyet szép leányaival a Reutter kávéház női termében, és mégis oly természetesnek találom, hogy nem ül otthon az ő selyem boudoirjában. Az a selyem boudoir nem otthon, még csak nem is tartózkodóhely. Be van rendezve a világ számára - ha jön valaki, legyen mutatós a lakás. Keltse a látogatóban a gondtalan, kényelmes jólét benyomását, csak úgy, ahogy a kalapja és utcai toilette-je úri voltának kimutatására való.” (Kóbor - VI.)
      Nézetével rokon Hanák Péter véleménye is, aki arra hívja fel a figyelmet, hogy azt a tényt, „hogy a magánélet tisztelete milyen mértékben áthatja a reprezentációs szférát is, azt a szalon ünnepélyessége - szinte muzeális illata - és ritka használata tanúsítja. Ezzel magyarázható, hogy a polgári lakás éppen a közéleti funkciók ellátásában szorul külső kiegészítésre: a kávéházra, a klubra, a vendéglátás és a szórakoztatás üzemszerű intézményeire. A polgári lakás szűkebb és zártabb volt annál, semhogy a köznapi, kiváltképpen a délutáni társas élet színtere lehessen. Ezt a szerepet egyre inkább a kávéház töltötte be, a friss süteménnyel és napi sajtóval, a biliárd- és kártyaasztalokkal. Valóságos urak számára találták ki a klubot, a kaszinót, ahol a társas élet kellemességei a politikai kapcsolattartás hasznosságával szerencsés formában egyesültek.” [24] 1912-ben ugyanezt állapította meg ingerült hangú írásában Szomaházy István is. Hogy ő, Kóbor Tamás, Molnár Ferenc és Pásztor Mihály nem állhattak egyedül lesújtó véleményükkel a századfordulón, azt hírlapíró társuk, Domokos Lajos következő évi megállapítása is bizonyítja: „A napilapok ”Kávéház" című rovatai állandókká lettek. Divattá vált a kávéházzal mint szociológiai szükséglettel foglalkozni." [25] Persze, voltak nem kevesen, akik mindezt illúziórombolásnak tartották.
      A Szomaházy István által leírtakra reagált Iván Ede, ugyancsak az Intérieurben. Szinte ott folytatja, ahol Szomaházy abbahagyta: „My house is my castle - az én házam az én váram: az angol szociális életnek ezt az önmagát kifejező, axiómaszerű jellemzését a magyar, speciálisan pedig a budapesti életre egyszerűen ilyképpen fordíthatnánk át: az én házam az én kávéházam. A budapesti ember és a kávéház egymáshoz való vonatkozását, egymásra utaltságát immár a közhelyek minden sarokkövéhez odakötötték. Nagyhangú szociális tanulmányok megállapították, hogy Budapest társadalmi életének, gazdasági helyzetének destruktív ereje innen indul ki. Gúnyos, s szellemi nagyképűséget kicsúfoló száz és száz apró napisajtócikk ugyanakkor megállapította, hogy Budapest társadalmi életének sava-borsa, kultúrfejlődésének szükséges és vele összeforrt eleme a kávéház.” [26] Iván Ede látszólag a Molnár Ferenc és Szomaházy István által hangoztatottakkal ért egyet. Ám ő korántsem érzi olyan elkeserítőnek a helyzetet, mint az előbbiek; a kávéház ízlésformáló szerepét tartja szem előtt. Amíg Molnár Ferenc úgy látja, hogy a budapesti középosztály többsége számára egyre inkább otthonná váló kávéház helytelen irányba viszi a kultúrát, addig Iván Ede éppen e kultúraformáló szerepét emeli ki a népszerű intézménynek. „Gondolkozik-e a pesti ember azon - hívja fel a figyelmet -, hogy ízlésének, esztétikájának több-kevesebb meglevőségére milyen hatással van a modern kávéház! Érezte-e, hogy a modern kávéház (nagy általánosságok alapján mondom) kivált belőle olyan művészi asszociációkat, érzeteket, amelyekhez csak kiállításokon, képtárakban, nagyon is művészi ízléssel berendezett lakásokban szokott jutni?”
      Vagyis Iván Ede egészen máshová teszi a hangsúlyt a kávéház-kérdésben, mint említett kortársai. Amíg ők, írásaik kiragadott részletei alapján, úgy látják, hogy a budapestiek jelentős hányada azért jár oda, mert ott lenni jobb, mint otthon, addig Iván Ede elsősorban kultúrhelyet lát a kávéházban.

      II. Újkori fórum és agora
      „A kávéházak mindenütt a világon kultúrhelyek - írja Szini Gyula már idézett művében -, sőt azt lehet mondani, hogy magukhoz ragadták a római fórum és az athéni agora szerepét, nemcsak időtöltésre, hanem forgalomra, üzletre, pénzcserére és eszmecserére is.” Ehhez néhány esztendő múltán, a háború miatti korlátozó intézkedéseken keseregve, hozzáteszi azt is, hogy „a kávéház Budapesten, ahol annyi szükséges és fontos közintézmény hiányzik, többi közt valóságos népakadémia és könyvtár volt. Orvos, ügyvéd, bíró, tanár, író pihenése közben átlapozhatta az újságok özönét, a folyóiratok tengerét, néhol még a lexikonokat is. A kávéháznak ez a kulturális oldala - amelynek ez a mai kávéház már alig tud megfelelni -, mindig érdekelt, márcsak azért is, mert a pesti kávéháznak elég tekintélyes irodalmi múltja van.” [27] Hasonlóra gondolhatott Juhász Gyula is, amikor hét esztendő múltán a kávéházak haláláról írt. Állítását szűkebb pátriája egyik éppen bezárt kávéházával szemléltette: „Az Európa nem egyedül múlt ki, immár egyre több néhai kávéház előtt ballag el a régi Szeged mohikánja, csöndes szomorúsággal és kegyeletes emlékezéssel áldozván egykori biliárdpartik és vesézések, kapucinerek és folyóiratok, korsó sörök és parázs vitatkozások emlékezéseinek. Mert a régi kávéházban az égvilágon minden megvolt, A Pallas Nagy Lexicona és az Illustrated London News, a Máv-menetrend és a Gyógyászat, sőt én láttam olyan kávéházat, amely az Egyetemes Philológiai Közlönyt is járatta a Borászati Lapok mellett.” [28]
      Napjainkban a Szini Gyula emlegette „irodalmi múlt” az, amit a budapesti kávéházakkal kapcsolatban leginkább ismernek. Hogy ez vagy az a kávéház kinek volt törzshelye, hogy melyiknek mi volt az étel- és italspecialitása, és hogy egyik-másik nevezetesebb lapot melyikben szerkesztették. A rendszeresen kávéházba járók, az ott élők többsége - bármilyen nyilvánvaló is volt számukra a kávéház-szükséglet számtalan szociális oka és pszichológiai következménye, - a századforduló éveiben is a társadalmi érintkezés lehetőségét látta e nagy múltú budapesti intézményekben. Megannyi izgalmas helyet, ahol történik valami, illetve, ahol kiderül, hogy miféle fontos események zajlottak le néhány órával korábban valahol Budapesten, vagy ahol már sejteni lehet a jövőben történhetőket. Semmiképpen sem túlzás Molnár Ferenc azon állítása, hogy a kávéházakból irányítják a főváros közéletét. (Gondoljunk a Pilvax forradalom-kirobbantó szerepére!) A rádió rendszeres hírolvasása, vagyis 1926 előtt elegendő volt valamely nevesebb kávéházban az esti órákat beszélgetéssel és újságolvasással eltölteni ahhoz, hogy éjfélre bárki tisztában legyen a tegnap és az aznap történtekkel, még a másnap várhatókkal. Ez a lehetőség, na még, hogy a kávéházban az információszerzésen túl társalogni, biliárdozni, kártyázni, dolgozni, sőt alkalmi partnert szerezni is lehet, fontosabbnak tűnt a századforduló polgára számára. Hogy a középosztályhoz tartozóknak, szegénységük miatt, nem telik megfelelő lakásra és bensőséges magánéletre, és ezért látogatja a kávéházakat, ami viszont nem is készteti meglévő otthona emberibb berendezésére és egy meghitt, rendszeres érintkezésen alapuló családi élet kialakítására, jó részüket minden bizonnyal nem érdekelte. Vagy legalábbis nem láttak lehetőséget ebből az ördögi körből való kilépésre. (Valahogy úgy, ahogyan a csodaszép pillangó esetében sem veszünk tudomást arról, hogy undok hernyóból lett.) Ezért a századforduló embere inkább a kávéház nyújtotta örömöket élvezte, mintsem azon kesergett, hogy miért is jár oda nap mint nap.
      Miért is?
      Elsősorban a társaságért.
      A kávéházba járók többsége először a maga törzshelyére nézett be minden este; miként Bécsben, úgy a magyar fővárosban is. A vigyázó szemét Bécsre vető budapesti társasági életről gyakorta cikkeztek a Monarchia magyar sajtójában. Szemléletes példa erre Ignotus említett írása.
      Alfred Polgar, a bécsi Café Central fénykorára emlékezve megállapítja, hogy „ha a kávéházról szóló anekdotákat szétmorzsoljuk, kémcsőben gázzal vegyítjük, zavaros, színjátszó ammónia szagú gáz keletkezik: az ún. Café Central-levegő. Meghatározza ennek a helynek a szellemi légkörét, azt a légkört, amelyben az életképtelen, de csakis az, megfelelő gondolkodás mellett kifejleszti életképességét. Itt növekszik a tehetetlenség sajátos tettereje, itt érik a terméketlenség gyümölcse, itt kamatozik, ami nincs. Egészében véve az az igazán centralista, aki, ha a kávéház zárva tart, kitaszítva érzi magát, prédául vetve idegen véletleneknek, visszásságoknak és kegyetlenségeknek.” Polgar a kávéházat és törzsvendégeit akváriumhoz és ott élő halakhoz hasonlítja. Mesterséges környezet a kávéház, melynek szigetszerű védettségében sokan élnek egymáshoz zsúfolódva. Menedék, „vidéki fészek a nagyváros ölén, kíváncsiságtól, pletykáktól és rágalmaktól hangos. (...) Az igazi centralista a többiek magánéletét is éli, de sajátját sem rejti véka alá.” A kávéházba járás narkotikum, melynek hiánya szorongással tölti el a rászokót. „Ennek a csodálatos kávéháznak a valódi báját egyedül az érzékelheti - állapítja meg Alfred Polgar -, aki nem akar mást, csak jelen lenni. A céltalanság szentesíti a jelenlétet. Lehet, hogy a vendég egyáltalán nem is szereti sem a helyet, sem pedig az embereket, akik lármázva benépesítik, de idegrendszere mindennap megköveteli az adag »centralint«. (...) Ez a rejtélyes kávéház megnyugtatja a békétlenekben azt a valamit, amit legszívesebben kozmikus szorongásnak neveznék. Itt, ahol annyira lazák a kapcsolatok, lazul az Istenhez és a csillagokhoz fűződő viszony is, a teremtmény kibújik a Mindenséghez kapcsoló kényszerhelyzetéből és a Semmivel létesít alkalmi, érzéki kapcsolatot, kötelességek nélkül. Az örökkévalóság a Café Central falai között nem fenyeget, ott a pillanat kegyes közönye élvezhető.” [29]
      A kávéházban nem kell feltétlenül társasági életet élni; egyedül is lehet üldögélni a márványasztaloknál, sütemény és kávé mellett. Ilyenkor többnyire olvas a betérő, vagy dolgozik. Íróink közül, otthoni dolgozószoba híján, nem kevesen, rendszeresen kávéházban alkották műveiket. A már sokat emlegetett Szini Gyulának „nem volt törzskávéháza, törzskávéházai voltak. A maga és családja, felesége és gyermekei: az ikrek megélhetéséért rengeteget dolgozó embernek az élete kávéházakban folyt. Azokban írta tömérdek elbeszélését, cikkeit és regényeit is. Nem volt »társasági« ember, a kávéház a munkahelye volt, elvonult ott egy sarokba, a kávé mellé tintát, tollat kért, és amint a kávéját felszürcsölte, már nekilátott a munkának, az írásnak” - írta róla a barát, Simándi Béla. Ugyancsak ő emlékezik meg arról, hogy Nagy Lajos „nemcsak a New Yorkban volt otthon, a többi irodalmi kávéházban is, elsősorban kényszerűségből szokott az ottani íráshoz, mert szűkös lakásviszonyok között élt anyjával és öccsével.” [30]
      Persze, a kávéházba járók többségét leginkább a társaság vonzotta estéről estére egy-egy asztalhoz. Nélkülük magányosnak érezte magát a századforduló embere. Éppen ezért, ha valaki frissen került fel Budapestre, tájékozódni, ismerősöket szerezni természetesen valamelyik kávéházba ment. Már Kisfaludy Károly is írt erről elbeszéléseiben. Egyik hőse, a Remény fogadóban megszálló Tollagi Jónás például így mesél első pesti élményeiről: „Hol az ember idegen, senkit sem ismer; de így az ember csupa nézésből nem sokat tapasztal, azért én is lementem az alattam lévő kávéházba, hol több városi ifjakkal mindjárt is megismerkedtem. A rokonlelkek egymást feltalálják ...” [31]
      Az étkezésen és az újságolvasáson túl, „rokonlelkeket” keresni járt a legtöbb ember kávéházba. Velük beszélgetni abban a tipikus, fesztelen légkörben, amelyről a nemtetszését hangoztató Kóbor Tamás és a rajongó Bródy Sándor egyaránt áhítattal írt. „A kávéháznak van mindezeken kívül még egy külön varázsa - figyelmeztet a századforduló egyik legismertebb publicistája, Ágai Adolf -: soha jobban nem érezzük magunkat, mint midőn a klubnak formakövetelő szabályai közül ide menekszünk, ahol föltétlen a szabadság (...) pihenő óráit hol töltse a klubtag, ha nem a - kávéházban?” [32]
      Éppen ezért ezekben a budapesti - vagy ahogyan a lexikonok előszeretettel nevezik: bécsi típusú - kávéházakban többnyire állandó asztalaik voltak a törzsvendégeknek. Valószínűleg nem alaptalanul zsörtölődött egy korabeli illemkönyv szerzője amiatt, hogy „ami éttermeinkben és kávéházainkban az asztalok lefoglalásával történik, méltán botránkoztatja meg a külföldieket. Hosszú sor lefoglalt üres asztal a falak mellett körös-körül; az idegen számára legfeljebb a középen, vagy a bejárathoz közel, a léghuzamban, esetleg fűtési, vagy világítási kellemetlenségekkel megáldott helyek állnak rendelkezésre. Ezek semmi esetre sem Európába illő állapotok.” [33]
      A kávéházaknak ezt az Ágai Adolf méltányolta, már-már családias légkörét a figyelmes kiszolgálás egészen bensőségessé tehette a törzsvendégek számára. Gerő Ödön írja, hogy „ha a vendég két napig a kávéházba jár, a főpincér már a nevét is tudja, a pártállását is sejti, s az újságok elsejének az illető párt közlönyét hozza.” [34] Bródy Sándor pedig szinte ódát zeng a fővárosi pincérekről: „Ami pedig a pesti pincéreket illeti - bevallom, ez az én gyengém -, nincs az a kanonoki fizetésű párisi pincér, aki felérne velük. Emberismerők és mindig jóakaratúak, nem pénzvágyóak, és a valóban csekély borravalóért annyi szolgálatot tesznek az embernek, hogy pénzzel azt meg sem lehet hálálni. Itt a vendégek meg fognak neheztelni rám, hogy elkényeztetem azokat, akik sohase éreztetik velünk, hogy rájuk szorulunk. Nincs alázatosabb és formásabb a pesti pincérnél, és nagyon sajnálom, hogy külön meg nem dicsérhetek közülük néhányat, mert van közöttük néhány különösen tudós, nagyszerű emberismerő és minden hájjal fölkent.” [35] Ez utóbbi megállapításával Bródy a Gerő Ödön által húsz évvel korábban leírtakat visszhangozza, aki azt a megfigyelését is közreadja Az én fővárosomban, amely szerint „...a pincérek mindegyike egy-egy lélekbúvár, aki a vesékben úgy olvas, mint a Jókai mindent tudó regényhősei. (...) Fürkésző tekintete kiolvassa a vendég szeméből az elhallgatott süteményeket, s az eltitkolt összegnek hallgatag hozzászámolását csak a vendég nevezi tévedésnek, a fizetőpincér gondolatolvasásnak tekinti.” Karl Kraus, a bécsi Café Griensteidl kapcsán hasonló megfigyeléseiről számol be: „Hogy egy ilyen kivételes kávéházban a pincér-természet is felbukkan az irodalomban, az csak természetes. Itt a pincérek alkalmazkodtak a miliőhöz. (...) Azt a képességet, hogy minden vendég személyiségébe bele tudjanak helyezkedni anélkül, hogy annak sajátjukat alávetnék, ezek a pincérek messze megelőzve kifejlesztették, és már nem is hihető, hogy nem egy német irodalmi társaság, hanem csak egy kávémérő alkalmazásában állnak. Igen sok olyan pincér dolgozott ebben a kávéházban, aki befolyásolta a hazai szellemi fejlődést. Az idősebb generáció láthatta Franzot, a méltóságost, akiről számtalan anekdota maradt fenn. Stílus volt abban és nagyság, ahogy egy húsz év után újra betérő vendégnek váratlanul ugyanazt az újságot adta a kezébe, amit az fiatal korában szívesen olvasott.” [36] Amit a Café Griensteidlnek Franz, azt a budapesti New-York kávéháznak Reisz Gyula, „a legirodalmibb főpincér” jelentette. Karl Kraus történetéhez hasonlókat róla is szép számmal feljegyeztek a korszak magyar krónikásai.
      A századforduló kávéházát azért találó az athéni agorához és a római fórumhoz hasonlítani, mert mindkettő egy-egy nagyváros közösségi életének színhelye volt. Miként ezekre a helyekre, a századforduló budapesti kávéházaiba sem többnyire azért jártak az emberek, hogy egyedül legyenek. A nagy magányosok - mint például Szini Gyula, akiről tudható, hogy amikor a József körúton, a New-York közelében lakott, reggelente először mindig odasietett -, a már emlegetett okokon túl, azért húzódtak éppen kávéházban félre, mert ott, ha akartak, bármikor átülhettek ismerőseik társaságába.
      Ezt a kavargó, hol kedélyes, hol szomorú, lump kávéházi életet gyakran ábrázolta pesti regényeiben Krúdy Gyula. Az egyik ilyenben úgy mutatja be a New-York kávéházat, mint „ahol újságírók, színészek, színésznők tanyáztak, boldogan hemperegtek, megbódultak egymás dicsőségétől, és okoskodtak, hogyan lehetne nevüket kinyomtatni a másnapi újságba. Félkegyelmű, hóbortos, hírnévre vágyakozó, sivár lelkű, sokszor használt nevű nők és aljas férfiak cinikus, romlott, haszontalan férfiak, üldögéltek itt a napnak minden órájában, szíveket rajzoltak a márványasztalra, és adósak maradtak a pincérnek, hangosan beszéltek arról, amit napközben véletlenül olvastak, és óvakodtak fehér nadrágjukat összegyűrni.” [37]
      A nagyvárosi társasági élet dekadenciáját bemutató könyvében Eckart von Sydow is hasonló megfigyeléseket tesz. Határozottan állítja, hogy a kávéházi „ismeretségeket a változó hangulat és az ízlés alakítja. Bár ez nem mindig ismeretség, hiszen már az is ok lehet a beszélgetésre, ha a másik ugyanannál az asztalnál ül, vagy egy bizonyos újságot olvas, vagy érdekes az arcvonása, és így tovább. És amilyen véletlenül az ismeretségek születnek, olyan véletlenszerűen tűnnek is el. A kávéházi ismeretségek nem olyan szorosak, mint azoké a hivatalbelieké, akik nap mint nap munkakapcsolatban állnak egymással, vagy mint a szalonlátogatóké, akiket üzleti vagy rokoni kötelék fűz össze. A kávéházat - beleértve a beszélgetéseket is - a kötetlenség és a nyugtalanság uralja. Más társaságok résztvevői a megszokott beszédtémákat említik, vagy pedig olyanokat, amelyek mindenkit érdekelnek, a kávéházban ellenben azok a témák fordulnak elő, amelyek kívül állnak a mindennapok gondjain és kétkedésein: újdonságok, különlegességek. Egy elképzelt világot tárnak fel. Az átlagembereket foglalkoztató úgynevezett valóság elveszti nyomasztó komolyságát. És a viták összevisszasága! Mások csak a társalgást ismerik. A kávéház-látogatók viszont vitatkoznak; ha a vita eredménytelen marad is, meg vannak győződve a hegeli mondás igazságáról: »Ha az elképzelések forradalmiak, a valóság sem áll ellent.« Minden hihetetlenül rugalmassá válik. A kimondott gondolat táncol és tőrként sebez. Nyugtalanít, csábít, felkavar, aminek egyetlen fiatalember sem állhat ellent, amit egyikük sem nélkülözhet. A kávéház a férfielme magasiskolája! A szabad szellem szentélye! A fa, melynek árnyékában Buddha ül - mai nyelvre fordítva. Az aszfalt-kultúra központja. A szellem sakkjátéka. Minden iránt nyitott: a kényes témáktól sem riad vissza. Itt mindenki akkor jön és megy, amikor csak tetszik, és olyan neveletlenül viselkedik, ahogy akar, és amennyire a társaság megengedi. A tulajdonviszonyok elmosódnak; minden kézről kézre vándorol: a lányok, az újságok, a pénz. Így fonódik egybe a vendégek mérhetetlen magánya a társasági élet határtalan nyilvánosságával.” [38] Ez az az otthontalan magány és a hozzá társuló tolakodó nyilvánosság, amelyek Molnár Ferencet elkeserítették, és amelyek Ady Endre meg Heltai Jenő versét is ihlették. És Juhász Gyuláét, A kávéházi bánatot:


      „Nem érzitek a kávéházi bút,
      Mikor az ívlámpák izzása bágyad
      És szürkén ülnek a szegény fiúk,
      És nem találnak már szapulni tárgyat?
     
      Mikor a fényes selymű asszonyok
      Unott arcán a festék hervatag már,
      S az édes, arany pezsgő elfogyott
      S valahol messze már az arany nap jár?
     
      A zene hirtelenül fölsajog
      És elhal, mint a fáradt szív verése
      És künn a szürkület, a szürke vércse

      Már verdesi az izzadt ablakot,
      S a szivar vége álmosan kihunyt, -
      Nem érzitek a kávéházi bút?” [39]

      Természetesen a századfordulón sem mindenki gondolt egyből a nyomorúságra, amikor a kávéház jutott eszébe. Az egyéni sors, az alkat és a pillanatnyi hangulat nyilván befolyásolta, hogy ki, hogyan érezte magát, amikor betért a Japánba, a Centrálba vagy éppen az Abbáziába, de a kávéházba járók általában nem borongani jártak e híres helyekre, és persze, a kevésbé „irodalmiakba” sem. A kávéházba járás éppenséggel az otthoni, ingerszegény környezetből való kitörést jelentette számukra. A kávéházak a kényelmet, a szórakozást vagy éppen a munkavégzés lehetőségét és a hasonszőrűek társaságát kínálta egy-egy kávé áráért cserébe. És egyfajta „ingyen iskolát” a „nagy emberek” közelében. Ma már szinte elképzelhetetlen, hogy egy írással próbálkozó, kezdő fiatalember számára micsoda élmény lehetett a múlt század kilencvenes éveiben Ambrus Zoltán asztaltársaságához tartozni, vagy két évtized múltán Osvát Ernő közelsége.
      Éppen ezért, bármennyire is érthető Molnár Ferenc kesergése a lumpolás személyiségtorzító hatása láttán, nem elfelejtendő, hogy a századforduló budapesti kávéháza volt a modern magyar irodalom, képzőművészet, zene, színház és hírlapírás bölcsője! Tehát Bródy Sándor, Szini Gyula és Iván Ede megfigyelései éppen úgy hozzátartoznak a korszak fővárosi kávéházainak természetrajzához, mint a Gerő Ödön, Kóbor Tamás, Molnár és Szomaházy által leírtak. Valahogy úgy, miként a jinhez és a janghoz az ellentétes színű petty.
      Ennek a kölcsönösségnek szemléletes példája, amikor Rákosi Jenő elragadtatásában a betegségekhez hasonlítja a kávéházakat, vagyis szükségszerűségekhez, amelyek nélkül elképzelhetetlen a gyermekkor. Arra emlékezteti Balla Vilmos könyvének olvasóit, hogy a kávéház Budapesten is a férfielme magasiskolája. Rákosi Jenő szerint „...az értelmiség élete teljességéhez épp úgy hozzá tartozik a kávéház, mint a gyermekkorhoz, ha hiánytalan akar lenni, a kanyaró és egyéb gyermekbetegség. Azt hiszem, minden intelligens ember ifjúsága egy részét kávéházban tölti el. A lateiner és a merkantil osztály közt az a különbség, hogy amaz ifjúságában, emez az ifjúságán túli életszakában élvezi a kávéházak olimposzi füstfellegeit. Minden férfiember nevelése enélkül hiányos és tökéletlen.” [40] Rákosi Jenőnek ez utóbbi megállapítását Molnár Ferenc, ha olvasta, nyilván felháborodva utasította vissza. Bródy viszont, ha megéri, biztosan rábólintott volna, mondván, erre gondolt ő is, amikor tízegynéhány évvel korábban azt írta, hogy egy írónak a budapesti kávéház mennyország.
      Persze, nemcsak Bródy Sándor látta annak a korabeli kávéházakat, hanem jóformán minden látogatója hasonlóképpen emlékezik e népszerű intézményre. Molnár Ferenc és Szomaházy István, a kávéházba járás nyilvánvaló okainak szociológiai magyarázatát adó írásaikkal valószínűleg ellenérzést váltottak ki társaságuk tagjaiból. „A szabad szellem szentélyének” hívei közül jónéhányan minden bizonnyal szentségtörésnek érezték a leírtakat, különösen azért, mert olyan emberek publikálták őket, akik maguk is kávéházban éltek és dolgoztak. A többiek nyilván bólogattak, aztán rendeltek egy feketét, és másra terelték a szót. Minek olyasmiről beszélni, amin úgysem tudnak változtatni? Ellenben élvezni kell a meglévőt. Bármennyire visszataszító is a hernyó, a pillangó attól még pillangó! Ráadásul mindkettő ugyanaz a lény, csupán nézőpont kérdése, hogy mikor, melyik kerül a szemünk elé.
      Akik elsősorban azért jártak kávéházba, mert ott jobban érezték magukat, mint otthon, azok általában az előnyeit nézték „az aszfalt-kultúra központjának”. Találkozóhelynek tekintették, ahol ki-ki a hozzá hasonlókkal találkozhatott. Ezért Budapesten nemcsak a New-York vagy a Philadelphia volt híres asztaltársaságairól, meg a Centrál, ahol szerdai összejöveteleit tartotta a magyar írónők színe-java, a „Kaffka Margit Társaság” [41], hanem az ún. éjjeli kávéházak is, mint például a Sport és a Velence, ahol először vetítettek filmeket, [42] vagy a Meteor és a Pannonia, olyan híres cigányprímásokkal, mint Radics Béla, Munczy Lajos, Vörös Elek, és a legendás Banda Marci. [43] Vagy éppen a Ferenczy, a Báthory, a Fiume, a Korona és a Cammon, amelyek kártyacsatáiról sokat suttogtak egykor fővárosszerte. [44]
      A bohémek, a lumpok, és sokan a törvényen kívüliek közül is főként a kétes hírű külvárosi kávéházakban tanyáztak. Az otthontalanság egyik legavatottabb ábrázolója a századforduló magyar irodalmában, Krúdy Gyula szemléletesen mutatja be írásaiban e helyek hírhedt panoptikumát. Az Asszonyságok díjának egyik hősében e gyanús társaságok jellegzetes alakját formázta meg: „Henrik tipikus pesti fiatalember volt, aki sohasem volt otthon, a kávéházba címeztette a leveleit, és a márkőrtől tanult életművészetet s bölcsességet; otthon mindig unatkozott Henrik, legfeljebb a sportlapokat olvasta el, és mélyen sértette, hogy Natália nem értett sem a lovakhoz, sem a turfcsalásokhoz, nem érdekelték a történetek, amelyeket a kávéházból hozott magával ...” [45] A Mit látott Vak Béla Szerelemben és Bánatban című regényében pedig mintha ennek a Henriknek a társaságát mutatta volna be Krúdy. E művében különösen sötét színekkel festi le az egyik ilyen éjjeli kávéház, a San Francisco törzsközönségét. Az odajárók mindegyikének „...hosszú haja volt, amelyet vastagon pomádézott vagy felborzolt. Mindegyik azt hitte, hogy ő találta fel a puskaport, rettentő komolyan és nagyhangon beszéltek, egymást leordították, kicsúfolták, minden nőről ocsmányságot beszéltek, a legnagyobb disznóságokat sugdosták a magukhoz való nők fülébe, arcpirító nyugalommal tárgyalták meg a nők ballépéseit... Ó, milyen ocsmányok voltak, midőn szellemeskedtek, midőn ők magukat híresebb embernek gondolták, mint akár a polgármester. Pedig a kávéházon túl legfeljebb a hordár köszönt nekik, mert adósaik voltak...” [46]
      Amit Krúdy Gyula leír, szembetűnően hasonlít azokhoz az újsághírekhez, amelyek főként a hírlapok bűnügyi rovatában jelentek meg. Csupán egyetlen példa szemléltetésként. A Pesti Napló névtelen tudósítója aprólékos részletességgel, szinte bennfentesként mutatja be Budapest egyik közismert éjjeli kávéházát: „Fantasztikus hely ez a Meteor kávéház, amelyben hajnali öt óra felé kezd az élet legszebben felpezsdülni. Sok artista, harmadrangú színész, negyedrangú kabarécsillag, ötödrangú klubgavallér, letört baccarat-játékos és egész sereg kétes egzisztencia verődik össze a füstös lokalitásban »friss kávéra és lórumra«. A nők számára vége a keresetnek, itt csak privát szórakozás virul és roppantul komolyan lórumoznak, csupán készpénzre kártyáznak. A kibicszerepet rikító nyakkendős, feltűnően sápadt arcú fiatalemberek töltik be, akik türelmesen várnak a hölgyükre és a - nyereségre. Ők azok a lovagok, akik pénzt kapnak a testőrszolgálatért, s akiket a modern pesti argot selyemfiúknak keresztelt el.” [47]
      Gerő Ödönt és Kóbor Tamást idézi ez a leírás. Az ismeretlen tudósító, akarva, akaratlanul is az általuk megkezdett úton járt megfigyeléseinek lejegyzésekor.

      Századfordulós kávéházi szemlémet még hosszasan folytathatnám. Aki a korabeli újságokat, memoárokat és szépirodalmi műveket lapozgatja, feltűnően sokszor bukkanhat olyan írásokra, amelyek a kávéházakkal foglalkoznak. Ezekből egy sokszínű, összetett és a különböző nézőpontok miatt gyakorta ellentmondásos kép rajzolódik elénk a századforduló budapesti kávéházának természetrajzáról. Két dolog azonban világosan megragadható az olvasottak alapján. Az egyik, hogy a kávéházba járás szokását szinte mindenki okozatnak tekinti, amely társadalmi okokkal magyarázható - csak legfeljebb nem szívesen beszélnek ezekről az okokról. A másik szembetűnő mozzanat, hogy ezt az általános szokást mindenki aszerint éli meg és értékeli, hogy azok a bizonyos társadalmi tényezők milyenek és milyen mértékben kényszerítő erejűek. Vagyis korántsem túlzás szociológiát és pszichológiát emlegetni a századforduló kávéházainak bemutatásakor. (Miként akkor sem lenne az, ha a korabeli társadalmi élet egyéb fontos színtereit, az utcát, a kaszinót, az orfeumot, a szalonok világát vagy éppen a parlamentet vizsgálnánk.)
      „Az otthonból lakóhely lett, a kávéházból otthon” - állapította meg 1893-ban Kóbor Tamás. (Kóbor - VI.) Húsz év múlva Szini Gyula mindezt azzal egészítette ki, hogy a kávéházak „magukhoz ragadták a római fórum és az athéni agora szerepét...” Megfigyeléseiket évtizedek múltán Márai Sándor úgy összegzi, hogy „kávéház nélkül nincs irodalom” [48], „volt ötven év, amikor a magyar írók a kávéházban írták tisztába azt, amit a kocsmában darvadozva összeálmodtak (...) mert »otthonuk« nem volt abban az értelemben, mint Nyugaton. A kocsma és a kávéház volt a magyar Parnasszus...” [49]

      1. Ady Endre: Kávéházban. Szilágy, 1898. december 18. In: AEÖV. I. Bp., 1969. 63-64. p. (S.a.r.: Koczkás Sándor.)
      2. Viharos [Gerő Ödön]: Az én fővárosom. Bp., 1891. 81. p.
      3. Molnár Ferenc: A pesti társaság. Pesti Napló, 1908. november 1. 1-3. p.
      4 Szini Gyula: Kávéházak. In: Pesti konfetti. Bp., é. n. [1913.] 82-88. p.
      5 Gerő Ödön I. m. 41-42. p.
      6 Kóbor Tamás: Budapest a kávéházban. I-VI. A Hét 1892. december 25. és 1893. május 7. között adta közre a tárcasorozatot. A fentieket az első részből idéztem. A sorozatból való további idézetek pontosabb helyét a zárójelben közölt római számok adják meg.
      7 V. ö.: Sánta Gábor: Kóbor Tamás Budapestje. In: Tegnap előtt. (Irodalmi utazások a Monarchiában.) Szeged, 1994. Szerk.: Fried István. 17-38. p.
      8 A Pallas Nagy Lexikona, X. Budapest, 1895. 288. p.
      9 Pásztor Mihály: Cifra nyomorúság. Bp., é.n. [1909], 71. p. A mára már közhellyé koptatott „cifra nyomorúság” meghatározás nagy valószínűséggel Csiky Gergely azonos című színművére vezethető vissza. Az 1881-ben írt Cifra nyomorúság Csiky egyik legnépszerűbb munkája volt. Színműve címét talán Erdélyi János 1843-ban írt azonos című verséből kölcsönözte az író.
      10 Ignotus: A budapesti elegancia. In: Ország-Világ Almanach. 1914. I. 204-208. p. (Szerk.: Dr. Váradi Antal és Dr. Falk Zsigmond)
      11 Tarján Vilmos: Pesti éjszaka. Bp., 1940. 38. p.
      12 Herczeg Ferenc: Andor és András. (Budapesti történet) Bp., é.n. [1903], 20-21. p.
      13 Molnár Ferenc: I. m. A további Molnár-idézetek mindegyike ugyaninnen való.
      14 Tarján Vilmos: I. m. 37. p.
      15 Tolnai Új Világlexikona, VIII. Bp., 1927. 167. p.
      16 Krúdy Gyula: Mit látott Vak Béla Szerelemben és Bánatban. In: Aranyidő. Bp., 1978. 102. p. (S.a.r.: Barta András.)
      17 Krúdy Gyula: Rezeda Kázmér szép élete. (Regény a szép Budapestről.) In: Utazások a vörös postakocsin. II. Bp., 1977. 48. p. (S.a.r. Barta András.)
      18 Móricz Zsigmond: Jobb mint otthon. In: Móricz Zsigmond regényei és elbeszélései. Bp., 1963. 612. p. (S.a.r. Erdős Magda.)
      19 Hanák Péter: Polgárosodás és urbanizáció. Bécs és Budapest város fejlődése a 19. században. In: A Kert és a Műhely. Bp., 1988. 17-63. p.
      20 Pásztor Mihály I. m. 72-73. p.
      21 Bródy Sándor: Kávéházban. In: Lyra. Bp., é. n. [1911], 174-175. p.
      22 Szomaházy István: A szép lakás. Intérieur (A kávéház és lakóház), 1912. január 20. 2-5. p.
      23 Kotsis Iván: Közép- és kislakások alaprajzi megoldásai bérházakban. Bp., 1942. és Lyka Károly: Az otthon művészete. In: Magyar művelődéstörténet. V. Bp., é.n. Szerk.: Domanovszky Sándor. Gyáni Gábor idézi őket a Polgári lakáskultúra a századfordulón című kötetben. (Bp., 1992. 27-60. p. Szerk.: Hanák Péter.) Elgondolkodtató, hogy ezt a látszatra törekvést már Széchenyi István is kárhoztatta az otthon kialakításakor. (In: Széchenyi István: Buda-pesti por és sár. Bp. 1995. S.a.r.: Fenyő Ervin. 58. p
      24 Hanák Péter: I. m. 42. p. Hasonló gondolatkörben mozog az Erweiterte Wohnzimmer (Leben in Wiener Kaffeehaus) c. kötet is. (Hg.: Michael Horvath und Fritz Panzer. Ed. Buchkultur, Wien, 1990.)
      25 D.L. [Domokos László]: Két évi fegyház. Intérieur, 1913/3. 29. p.
      26 Iván Ede: A kávéház esztétikája. Intérieur, 1912. február 25. 1-2. p.
      27 Szini Gyula: Irodalmi kávéházak. Nyugat, 1917. január 1. 111-116. p.
      28 Juhász Gyula: A kávéház halála. Szeged, 1924. február 17. 3-4. p.
      29 Alfred Polgar: Theorie des „Café Central”. In: Die Mission des Luftballons. (Skizzen und Erwagungen.) Berlin, 1975. 106-110. p. Dombai Tünde fordítása.
      30 In: A Newyorktól a Hungáriáig. Bp., 1965. 73. és 74. p. (Szerk.: Konrádyné Gálos Magda)
      31 Szalay Benjamin [Kisfaludy Károly]: Tollagi Jónás viszontagságai. Auróra. 1823. In: Kisfaludy Károly válogatott művei. Bp., 1983. 631-682. p. (S.a.r.: Kerényi Ferenc.)
      32 Porzó [Ágai Adolf]: Kávéházak, klubok és egyebek. In: Utazás Pestről - Budapestre. 1843-1907. Bp., 1908. 237-262. p.
      33 Szabó István Andor: Az úriember. (A jó társaság szabályai.) Bp., é.n. 203-204. p.
      34 Gerő Ödön: I. m. 43. p.
      35 Bródy Sándor: I. m. 175-176. p.
      36 Karl Kraus: Die demolierte Literatur. In: Die Wiener Moderne. (Literatur, Kunst und Musik zwieschen 1890 und 1910) Stuttgart, 1981. 644-650. p. Dombai Tünde fordítása.
      37 Krúdy Gyula: Asszonyságok díja. In: Pesti nőrabló. Bp., 1978. 367-368. p. (S.a.r.: Barta András.)
      38 Eckart von Sydow: Dekadenz der Geselligkeit. Das Kaffeehaus. In: Die Kultur der Dekadenz. Dresden, 1922. 148-152. p. Dombai Tünde fordítása.
      39 Juhász Gyula: A kávéházi bánat. Független Magyarország, 1910. január 1. In: JGYÖM. I. Bp., 1963. 243. p. (S.a.r.: Ilia Mihály és Péter László.)
      40 Rákosi Jenő előszava Balla Vilmos A kávéforrás című könyvéhez. Bp., 1927. (Második kiadás) 7-11. p.
      41 Budapest Lexikon I. Bp., 1993. 282. p. (Főszerk.: Berza László.)
      42 Török Imre: Kedves lovakról, furcsa emberekről. Bp., 1980. 294. p.
      43 Bródy István: Régi pesti dáridók. (Egy letűnt világ regénye.) Bp., 1940. 48-49. p.
      44 Tábori Kornél: Baccarat. (Fővárosi és vidéki klubok rejtelmei) Bp., é.n. 8. p.
      45 Krúdy Gyula: Asszonyságok díja. In: Pesti nőrabló. Bp., 1978. 466. p. (S.a.r.: Barta András.)
      46 Krúdy Gyula : Mit látott Vak Béla Szerelemben és Bánatban. In: Aranyidő. Bp., 1978. 121. p. (S.a.r.: Barta András.)
      47 [?]: A kávéházi művésznő. Pesti Napló, 1912. május 1. 15. p.
      48 Márai Sándor: Szindbád hazamegy. Bp., 1992. 58. p.
      49 Márai Sándor: Föld, Föld!... (Emlékezések) Bp., 1991. 285. p.


EPA Budapesti Negyed 12-13 (1996/2-3)Droste, W.: A Monarchiában < > Gyáni G.: A polgár