EPA Budapesti Negyed 12-13 (1996/2-3)Sárossi B.: A Centrál < > Csapó K.: A „Newyork”

A Japán

______________
KRESALEK GÁBOR és ZEKE GYULA interjúja KRASZNER MENYHÉRT idősebb lányával

      A kávéház átvétele
      Apám egész 1928-ig mindig szállodás volt, a margitszigeti szállodának volt az igazgatója. Akkor lett először önálló, amikor meg-, azaz bérbe vette a Japánt. Mik voltak a kiválasztás okai? Feltehetőleg az, hogy Gundel Ferenc, a Károly öccse volt itt akkor a főnök, s ők mint szállodások a Gundelékkal szakmai ismeretségben voltak. Tehát valamikor 28 tavaszán beköltöztünk a Liszt Ferenc tér 10-be, s ott is laktunk 37-ig, amikor itt a kávéház fölött, az első emeleten megürült egy saroklakás, és akkor a háziúrral a lakásra is szerződést kötöttünk.

      Üzemeltetés, család
      Amikor megvettük és elkezdtük üzemeltetni a kávéházat, akkor az nonstop üzlet volt, éjjel-nappal dolgoztak, durchmarschban. Fel voltak osztva a reszortok. Hárman voltak itt, a papám, a mamám és a mamámnak a mamája.
      Reggel a nagymama kezdett 6-kor, a szülőktől átvette a stafétabotot. Ők fölmentek, lefeküdtek, kialudták magukat délelőttig, délig. Délben mindenki együtt volt. Mivel melegkonyha csak este volt, délben az előző napiból itt ebédelt a család. Kettőkor a nagymama ment föl lepihenni, és 6-kor jött le, akkor együtt voltak, nem tudom, éjfél utánig mindannyian, és akkor megint ő ment haza, hogy reggel 6-kor le tudjon jönni.
      Sokáig működtünk mi is nonstop kávéházként. Szerintem az első záróra valamikor a légók idején lehetett, először, azt hiszem, úgy volt, hogy éjjel kettőkor kellett zárnunk, nemcsak nekünk, mindenkinek. Később már éjfélkor volt záróra. A tavaszi-nyári hónapokban, amikor nyitva volt a terasz, annak a nyitvatartási ideje ugyanaz volt, mint a benti térnek.

      Beszerzés
      A bevásárlást a nagymama intézte. Össze volt állítva - gondolom, már éjjel a séffel megcsinálták, mert az reggel nem jött be -, hogy mit akarnak másnap főzni, milyen nyersanyagok kellenek. Egy részét hozták a halasok és a húsosok. Ha valami nem tetszett neki, azt a nagymama visszaküldte, olyan nem volt, hogy amit kihoztak, azt el is kell használni. Tudták, ha valamit kétszer visszaküld, harmadszor nem náluk fog rendelni. Érdekük volt, hogy minőségi árut adjanak. Zöldségeket meg friss árukat ő ment el vásárolni. Valakit vitt magával, voltak ezek a hosszú halas cekkerek, fonottak, azzal jártak a Klauzál térre. Én nem szerettem a Klauzál teret, de egyszer-kétszer nyáron mint gyerek elkísértem őt, és tudom, hogy ott megvolt a libása meg a zöldségese, és ő válogatta ki, amit jónak talált. Hát, az általában meg kellett hogy feleljen a séfünk igényeinek.
      A húsárut és a halat betárazták a négyrészes nagy amerikánerbe. Egyébként a hűtőszobát szokták amerikánernek hívni, de a miénk is meghaladta a normális jégszekrény méretét.

      Családi páholy
      Délelőttönként nagymama beült a családi páholyba, mert hát, ugye, jöttek a vendégek, és beszélgetni kellett velük, vagy odaültek hozzánk, vagy mi adtuk át a helyünket. Családias, nem bizalmaskodó, baráti volt a hangulat. Nagyon sok vendéggel voltak jó viszonyban, volt, akikkel együtt römiztek, nem emlékszem rá, hogy a családom mást játszott volna. Szokott partnerek voltak, akikkel hol a mama, hol a nagymama, hol a papám, de az ritkábban, leült kártyázni. Úgy volt, hogy a papám mindig rendszeresen végigment az üzleten, köszönt is a vendégeknek, és szóba elegyedett velük. Az volt a két jelszó, hogy a vendég az első, és hogy a vendégnek mindig igaza van. Ehhez tartotta magát a család is, az alkalmazottak is, ezt tudomásul kellett venni, mert csak így lehetett reuzálni és megtartani a vendégkört. Az nagyon ritka volt, hogy megsértődött egy vendég, kimaradt, és nem jött vissza, nem is nagyon emlékszem ilyesmire.

      Délelőtti forgalom
      Délelőtt más volt a forgalom, sokkal kevesebben voltak. Jöttek olyanok, akik itt megreggeliztek, megitták a kávéjukat vagy a tejeskávét, inkább azt, mert akkor többnyire nem feketét fogyasztottak korán reggel. Kinn voltak az asztalon a péksütemények, a pacsnitól a stefániakifliig, és amikor fizetni kellett, megmondták, mit ettek. Persze a víz ott volt a kávé mellett a tálcán, azt mindig cserélték. Volt választék kávéban, teában. A Pavoni kávéfőzőgép huszonnégy órán át ment. Az italkínálatunk volt az, amit éjjel-nappal kapni lehetett, de hát ki volt az, aki reggel bort akart inni butéliával? Akkor a vendég elolvasott három újságot, tudta, hogy mi történt, elment, és kinyitotta az üzletét.

      Vendégkör
      A vendégkör, az nekünk örökölt volt annyiból, hogy ez művész-kávéháznak számított, mint ahogy voltak újságíró-kávéházak, vagy a bőrösök kávéháza itt, a Laudon (ma Káldy Gyula) utca sarkán, az Andrássy úton. Jártak ide festők, zenészek talán kevésbé, írók, újságírók nagy zömében, színészek nagyon sokan, ami adódott abból, hogy amit most Broadwayként akarnak föltámasztani, az akkor tényleg élt és pezsgett. A mulatók, a színházak, egyrészt a színházi nézőközönség jött be. Ezek voltak a színházi vacsorák, amikor nem rohantak haza, hogy még sötétben hazaérjenek, hanem utána még szórakoztak, vagy levezették az estének az élményeit. Másrészt pedig a színészek és harmadrészt az artisták, akik hajnalban végeztek itt a Moulin Rouge-ban, vagy ezen a környéken. Jöttek, és hajnalban vagy reggel mentek haza. Akkor még éjjel ettek egy bablevest vagy valamit. Ezek inkább szakmai barátitársaságok voltak. Külföldről jöttek színészek, filmesek inkább Bécsből, artisták, akik átutazóban, szerződésben voltak, idegennyelvűek. Azért jöttek ide szívesen, mert a papa, a mama és a nagymama mind beszéltek németül, angolul, olaszul, a papa még egy kicsit oroszul is, mert két évig hadifogságban is volt. Tudott franciául is, dolgozott Olaszországban Lago Maggioréban 1904-1905-ben, Amerikában a Waldorf Astoriában egy évet, 1911-ben vagy 12-ben.
      A vendégkör civilekből és művészekből állt. Hát ugye civil az ügyvéd, az orvos, a kereskedő, ezek, akik civil polgári foglalkozásokat űznek. A művészek, az egy más világ, teljesen.
      A törzsvendég, persze, az járt máshova is, például a Fészekbe. Általában nagy részük vándorolt a Japán és a Fészek között. Ott evett és itt kártyázott, máskor itt evett és oda ment át kártyázni. De mentek ők más kávéházba is, például a Bucsinszkyba, az is egy újságíró vagy írói kávéház volt. A Centrálosok nem hiszem, hogy ide jártak volna, az egy másik emberfajta lehetett, ahogy én a visszaemlékezéseiket olvastam.

      Írók
      Író nagyon sok járt ide, én személy szerint csak Nagy Lajost ismertem, a feleségét, és Tersánszky Józsi Jenőt. De azt tudom, hogy József Attila ide járt, itt kártyázott Hunyady Sándor sokszor, és volt néhány, nem tudom, mennyire nevesebb vagy nem nevesebb, nem ismertem őket, a festőket se.

      Festők
      Azt tudom, hogy Csorba Géza vendégünk volt, aki ezt a Fradi szobrot, bocsánat, Ady szobrot csinálta. Ráírta valaki, hogy FrADY, szóval nekem az Fradi szobor maradt. Pálya Celestint ismertük, és Vörös Gézát a feleségével, voltak is Vörös Géza-festményeink. A festők közül biztos, hogy nem a nagy generáció járt ide, akik az 1911-1912-es fotókon láthatók, mert azok 1928-ban vagy 35-ben már nem éltek, de voltak a kisebb álló- vagy hullócsillagok, hát mindenféle volt benne. Azután itt, a Nagymező utcában volt az Ernst Múzeum, illetve akkor még nem múzeum volt, az ott rendezett árveréseken a szüleim is vettek festményeket.
      Előfordult az is, hogy egy festőnek nem ment olyan jól, és apám megállapodott itt vele, hogy készpénzt kap egy festményért, vagy mondjuk két hónapig ingyen kosztolhat. Olyanra is emlékszem, hogy a Képzőművészeti Főiskoláról kérték levélben, tegyük lehetővé egy iskolai évben, hogy valamelyik diákjuk vacsorát, ebédet kapjon minden nap. Általában a vacsorát választották, jobban jártak vele. Megnevezték, hogy ki lesz az, és megírták az édesapámnak, több ilyen levél volt itt. Rendszeres dolog volt ez a diákvacsora, egyszer egy nap vendéglői minőségben ettek, és nem valamilyen kotyvasztott dolgot. Borravalót biztos nem tudtak adni, mert nem volt miből, de azért sem lett lenézve senki, nem volt odalökve az étel, hanem tudomásul volt véve, hogy szponzorálunk.

      Színészek
      Sokan jártak ide az akkori divatos színészek közül. Emlékszem Királyhegyi Palira, reménytelenül szerelmes volt egy időben a Gombaszögi Ellába. Előadás után estek be a színészek, valamikor éjfél körül. Vagy már valahonnan jöttek és itt kikötöttek kettőkor vagy háromkor. Sok filmes vendégünk is volt, például Gaál Béla, a filmrendező feleségestől, társasággal. Az osztrák filmesek közül inkább a műszaki személyzet járt ide a munka után, éjjel vagy hajnalban, mikor a forgatásnak vége volt, levezették az egész napi feszültséget. A Vígből nagyon sokan jártak ide, meg a Nagymező utcából, az Operettből és a mulatókból. De hát minden kávéháznak, amelyik közel volt a színházhoz, az anyaszínházhoz, megvolt a maga színészközönsége.

      Zenészek, zenekar
      Kevés zenészre emlékszem. Fischer Annie fordult meg itt, fiatal lány volt, gimnazista. Sztenkár Dezső járt ide, aki még zeneszerző volt, dalokat írt, nem nagyon ismerhetik. Sokszor láttam a Zsütit, (G. Dénes Györgyöt) valaha régen, még fiatal korában.
      Zenekar hál'istennek csak Szilveszterkor volt, akkor sem tudom, hogy kik, de nem rajongtunk különösebben érte. Le volt terítve a biliárdasztal, és akkor társaságok jöttek, esetleg olyanok is, akik nem voltak törzsvendégek nálunk. Ugye mentek ide, mentek oda, ha itt még volt egy hely, hát leültek, ittak valamit vagy ettek, akkor valami zenekar kellett hogy legyen. Különben soha nem volt itt rendszeresítve zene.
      Irodalmi műsor sem volt. Az emberek olvastak, beszélgettek, dolgoztak, ez volt a tipikus, otthon voltak.

      Lóversenyesek, mulatósok
      Sokan jártak be a lóversenypályáról. Zsokék, hajtók, istállótulajdonosok, mindenféle ezekből a sportrészekből, mert az udvarban egy bukméker iroda volt. Hát oda átszaladtak, vagy ha telefonon kaptak rendelést valakitől, akkor átmentek, és megtették az illető nevében a fogadást. Az iroda nagyon szép helyiség volt, fatáblák borították. Nem voltam érdekelve lóversenyben, de azt tudom, hogy azok is itt voltak. Volt, aki családostul, volt, aki feleséggel, voltak, akik egyedül és volt, aki csak kártyázni járt ide. Jó viszonyban voltak a nagymamával.
      A Moulin Rouge két tulajdonosa, Flaschner és a társa is itt kötöttek ki esténként, éjszakánként. Hozták magukkal azokat a szereplőket, akik barátaik vagy állandó dolgozóik voltak. Bezártak négykor, ötkor, így valahogy, amikor vége volt a műsornak, akkor jöttek, és megvacsoráztak. Ők éjszakai életet éltek, nem este vacsoráztak nyolckor, hanem hajnalban ettek valamit.

      Törzsasztalok
      Akinek törzsasztala volt, az úgyse ült máshova. Volt úgy, hogy rendszeresen egy-egy nagyobb család jött össze, tehát ágak-bogak találkoztak. Minden hónapban, nem tudom pontosan, mikor, volt egy gyógyszerész-asztal, egy ügyvédasztal, egy orvosasztal, ezek fix helyek voltak, fix emberekkel, akik megállapodott napon általában jöttek. Az egyik gyógyszerésznek volt egy aranyos drótszőrű foxija, a Péter, az volt a kedvencem, ezért jegyeztem meg ennyire őket.
      Az állandó kártyapartik résztvevői szerettek ugyanabba a páholyba ülni. Ha nem volt kitéve, hogy FOGLALT, akkor más is leült oda, ám a törzsvendég érkeztekor esetleg arrébb ült. Nagy cirkuszokat nem csináltak, a legtöbb vendégről a pincér is tudta, hol szeret ülni, vagy hogy mely időpontban fog jönni. De az biztos, hogy kidobni nem lehet egy vendéget az asztaltól, mert egy óra múlva más fog oda ülni. Íratlan törvények lehettek ezek, gondolom, mindez kialakult magától.

      Nőközönség
      A vendégek nagyobbik része férfi volt, de hát azért színésznők, művésznők is jártak ide. Volt akkoriban egy ilyen fogalom, hogy lepedőművésznő. A telefonkönyvben esetleg úgy szerepelt mint színésznő vagy művésznő, de a valóságban inkább volt egy szponzora, és esetleg egy szerződése, de az nem mindig volt. Támogatták, vagy egyszer-egyszer szerepet szereztek neki és akkor... Voltak ilyen lengébb hölgyek is. Egyedülálló nőt nemigen szolgáltunk ki. Ez volt a papámnak az állásfoglalása. Egy magánzónő általában ritkán ment el egyedül. Ha ketten voltak, vagy idősebbek és az ember ismerte őket, az más volt. De ha valaki egyedül jött be, és itt leült, arról feltételezni lehetett, hogy ismerkedni akar, és azt nem tűrtük el. Ha egy színésznő jött egyedül, akit ismertek, vagy tudták, hogy kicsoda, az egy más kérdés. Nem volt erről sok vita, mert nem jöttek. Szóval rosszabb közönség itt nem nagyon fordult meg. Az volt a kiindulópont, hogy ez nem találkahely, vagy hogy mondjam csak, ismerkedőhely. Akik jöttek, azokat ismertük, és mondom, úgy egyetlenegy nő ritkán ment el annakidején. Akkor nem olyan dolgozó nők voltak, mint a maiak, hogy mit tudom én, tisztviselőnő vagyok, megkeresem a pénzemet egy osztályvezetőséggel, és beülök valahová.

      A háború felé
      Harminckilenc után sem változott különösebben a hangulat, a légkör a kávéházban, bár később, amikor munkaszolgálatba vittek embereket, akkor kieshettek vendégek talán. Biztos, hogy volt olyan, akit behívtak, mert már voltak behívások 40-41-ben. Emberek maradtak szerződés nélkül, színészek, filmesek. Kimentek Amerikába, mint például Mály Gerő, aki egy aranyember volt, színházi szerzők, akik még írtak nekünk lapokat.

      Játékok
      Jöttek-mentek az emberek. Volt, aki kiült a teraszra, vagy bent megevett valamit, és kiült beszélgetni, vagy kint evett, és bejött kártyázni, dominózni, mert sakk volt, dominó volt és kártya. Szerencsejátékok, tehát póker meg ilyenek nem voltak. És persze biliárd, állandóan biliárdoztak.
      Sokan dominóztak, hát az biztos a békésebb természetű emberek játéka volt. Mások sakkoztak, kártyáztak, magyar kártyára nem nagyon emlékszem, inkább römi vagy ilyesmi ment. A tíz és a tizennégy lapos römi volt akkor divatban a két háború között. A játékokat a kasszában adták. Nyilván a pincér vitte ki és nem a vendég jött érte, de valahogy fölírták, hogy kinél van. Nem tudom, mit kellett fizetni érte, de azt igen, hogy a kártyák nagyon rongálódtak, úgyhogy mindennap, minden két napban jött a vállalkozó, aki elvitte tisztítani a kártyákat. Nem tudom, hány pakli volt a készletben, de az piszkolódott, ahogy fogták, meg idegességükben vacakoltak, és akkor időnként le is kellett vágni abból a kártyalapból, mindig kisebb és kisebb lett, akkor cserélni kellett. Piatnik kártyák voltak abban az időben. Ha valaki esetleg ragaszkodott ahhoz, hogy új paklit kér, hát kapott, bár nem tudom, mert ezek annyira törzsvendégek voltak, hogy mi is ismertük az ő szokásaikat, ők is tudták, mi a házi szokás. Szóval itt se hamiskártyázás, se szerencsejáték nem fordult elő.

      Ruhatár
      Télen csak a főbejárat volt nyitva, nyáron meg még egy oldalkijárat, sőt kettő. Az egyik valahol ott lehetett, ahol most a pénztár (ti. az Írók Boltja pénztára), és volt egy nyitott csapóajtó a biliárdasztal végénél. A főbejárat ott volt, ahol most a könyvesboltnak a bejárata van, ősztől tavaszig itt működött a ruhatár.
      Egész idő alatt ugyanaz a hölgy volt, aki a ruhatárat bérelte. Nem tudom, volt-e kaució vagy sem, de a kár, a haszon, szóval a reszkír az övé volt. Ő tartott alkalmazottat, egyet vagy kettőt. Nem volt kötelező a ruhatár, de ugye, aki bejött nagykabátban, az beadta általában, saját érdeke volt, hogy ne gyűrődjék. De nem nézték ki azt sem, aki csak letette, akinek éppen nem ment jól, lehetett az színész, író, vagy újságíró, hát nem mindenkinek futott a lova. Szóval az egy jól menő ruhatár volt.

      Hírlapok, revűk
      A kávéház Andrássy út-Liszt Ferenc tér felőli sarkában volt egy nagy újságtartó. Abba inkább a hetilapok vagy a havi folyóiratok voltak belerakva, előtte állt egy fogas, és azon voltak ezek a klasszikus nádfonatú vagy nádhátú újságbefogók. A fontosabb napi- és hetilapokat díszes feliratú bőrmappákba tettük. Na most az én papámnak az volt az álláspontja, hogy miután ide mindenféle világnézetű és foglalkozású vendég jár, nem lehet egy, kettő vagy három újságot célzottan járatni, hanem nagyon sokfélét tartott, közte jobboldali lapokat is, mert olyan vendég is volt. Mert az volt az elve, hogy tudni kell, mit mondanak azok. Bár ő nem politizált, tekintettel volt arra, hogy ide mindenféle világnézetű, rendű-rangú ember bejön, és amíg fizet, addig szívesen látott vendég, amíg nem randalírozik, vagy valami. Úgyhogy általában itt nem volt probléma vendég és személyzet vagy vendég és vendég között, vagy pofozkodás, vagy botrány. Ilyen nem létezett. Na most, ő járatott külföldi újságokat is, nem újságok voltak ezek, inkább havi- vagy hetilapok, például járt a National Geographic magazin, ami ráadásul egy drága lap volt. Akkor volt, nem tudom, hogy miért - mert nem emlékszem rá, hogy spanyolul beszélő vendégünk lett volna - egy spanyol heti vagy havi magazin is. Járt egy orvosi lap is, mert itt elég sok orvos vendégünk volt, még egy orvos törzsasztalra is emlékszem. Szóval nagyon sokféle újság volt. Istenem, a húgomnak és nekem 16 éves korunkig nem volt szabad újságot olvasni, mert abban annyi rettenetes minden volt, hogy tényleg a Tolnai Világlapját meg a Színházi Életet olvashattuk csak, tehát ki akarták zárni az életünkből a csúnya részt.

      Kávéházi tér
      A teraszt már tavasszal kinyitották, és ősszel berámoltak mindent. A Liszt Ferenc téri járdán nem volt rács, ott csak a bérelt tujáink voltak, kettő-három. Az Andrássy úti járda szélesebb volt, ott a tujákat díszes rácsok kötötték össze. Itt két sor asztal volt, a Liszt tér felől pedig egy.
      A nagyon jó meleg nyári napokon kint is fogyasztottak meleg vacsorát. De tavasszal vagy ősszel nem hiszem, nem azért, mert mi nem akartunk kiszolgálni, hanem mert ésszerűtlen lett volna. Kihűlt volna, mire kiviszik, vagy az illető nekilát, és elfogyasztja. Kávét vagy italokat, azt természetesen bármikor szervíroztunk.
      A székek és a fogasok Thonetek voltak, bár én soha nem néztem, hogy mire ülök rá. És kint voltak, kérem szépen, a fonott karszékek, harisnya-gyilkosnak mondom őket.
      A főbejárattal szemben álltak az ún. üvegpáholyok. A többi páholy a Liszt Ferenc téri oldalon volt. Ezekben biztos nagyobb asztalok voltak, mert azt hiszem, az ülőhelyeknek is nagyobbaknak kellett lenniük. Nem lehetett szétszedni, felosztani őket, pamlagok voltak. Merőlegesek voltak az ablakokra, egyrészt télen húzott volna, ha a pamlag az ablak előtt áll, másrészt az emberek inkább kifelé akartak nézni, figyelni az utcát, az életet.
      A páholyok előtt az L alakú helyiségben két-három sorban négyzet alakú márványasztalok álltak. Lehet, hogy négy sor is volt, de nem hiszem, mert akkor a pincérek nem tudtak volna közlekedni.
      Az L hosszabbik szárának a végén volt a hideg-meleg konyha, a kiszolgáló pult, a WC és a telefonfülkék. A konyha olyan amerikai konyha volt, nem választotta el fal a kávéháztól. Itt hátul volt a kis irodánk, ahol a könyvelőnk is dolgozott. A WC és a telefonok között kis lépcső vitt föl a galériára. Ott egy külön kártyaszoba és a személyzeti öltöző volt.
      A vendégtérben fapadló, a konyhában kő volt, nyilván a tisztántartás végett. Az Andrássy útra és a Liszt térre nagy ablaktáblák néztek, közülük csak azok voltak nyithatóak, amelyeket tavasztól őszig ajtóként is használtak. A nagy ablakokon függönyök nem voltak, hogy aki bent van, kilásson, aki kint van, belásson. A ruhatáron télen egy nagy bordó posztófüggöny volt, védeni kellett a ruhatárost a hidegtől.
      Saját kazánunk volt lenn a házban, és az fűtötte az egész helyiséget. Biztos volt fűtő, mert a pincér nem fűt! Nem mert úr, hiszen nem voltak ők annyira urak, a főpincérek voltak azok, de a fűtéshez akkor is érteni kellett. A fűtőt én soha nem láttam, valahol az alvilágban lakhatott, mondjuk az én felvilágomhoz képest, ott a Hádesz környékén. Fogalmam nincs, de ez soha nem is merült föl, meleg volt, és el volt intézve.

      Pincérek
      Volt két főpincérünk, illetve gondolom, az egyik volt a főbb főpincér talán, és az egyik a nappali volt, a másik az esti. Volt itt egészidős pincér is, a Jani bácsi, aki már, hát, nem totyogott, de azért nagyon idős volt, egész életét ebben a szakmában töltötte, és itt dolgozott. Valószínűleg át is vehettük mi ezeket az embereket, és nem újakkal kezdtünk.
      Volt reggeli pincér, és hát délután lelépett, vagy este hatkor, este nyolckor, fogalmam sincs, és jött a másik. Hogyha aztán ők cserélődtek, az szerintem a borravaló miatt volt, mert nyilvánvaló, hogy este, éjjel sokkal inkább lehetett borravalót kapni. Az éjjeli vendég bohémabb volt, könnyebben bánt a pénzzel, az könnnyebben adott borravalót egy nagy fogyasztás után. A borravaló a pincéré volt, ővele a főpincér számolt el. Nyilván azért, mert jól szolgált ki, vagy udvarias, kedves volt.

      Kassza
      Volt egy kassza, azzal csak a fizetőpincér tartott kapcsolatot. Mindenesetre a kasszában ült egy felírónő, hárman voltak összesen. Ketten váltották egymást, a harmadik meg szabadnap vagy betegség esetén helyettesített. Nem tudom, akkor volt-e ilyen, hogy nyolc órát szabad vagy kell dolgozni. Utólag hallottam, hogy voltak szakszervezeti tag alkalmazottaink, akiket nem mindenhol vettek fel. De hát ez az én papámat nem érdekelte. Akkor nem úgy volt, hogy vállalati kollektív szerződést kell kötni, hanem amiben megállapodott a tulajdonos és az alkalmazott, ahhoz kellett tartani magát mind a két félnek. Általában az volt a jellemző, hogy nagyon sokáig voltak itt, és valami nagyon súlyos dolgot kellett volna elkövetni annak a pincérnek, akinek este odaadják a munkakönyvét. A felírónők idősebbek és mind a hárman nagyon megbízhatóak voltak. Amennyire én emlékszem, majdnem mind a hárman végig itt voltak, amíg mienk volt a kávéház.
      Ha a pincér elindult a rendeléssel, és mondjuk ötven vagy száz kávéhoz való cukrot tett a tálcájára, akkor azt odavitte a kasszához, és leblokkoltatta. Volt egy falap kiálló szögekkel, és a különböző fogyasztások blokkjait a felírónő ezekre tűzte fel. Váltáskor azután strihlázta őket, mert valamilyen elszámolás kellett, hogy tudjuk, mi volt, ami kiment, mennyi maradt, mi volt a bevétel, annak valahol stimmelnie kellett.

      Telefon
      Volt egy telefonos, aki, ha fölhívták a kávéházat, és kérték x vagy y urat, akkor nem táblával rohant, hanem megkereste. Két telefonfülkénk volt hátul, nem kellett mások előtt beszélni, zárt fülkék voltak.
      A telefonhoz volt egy külön tantusz, a mi állomásunk száma volt rajta. A posta így adta ki, s csak itt volt szabad, ebben a két telefonban használni. Aztán előfordult, hogy a vendég vett tőlünk egy ilyen érmét, de ha nem itt használta el, hanem máshol, akkor az kellemetlen volt, a posta részéről figyelmeztettek, vagy szóvá tették, hogy nem azért van ez.

      Trafikos, könyvügynök virágárus
      A trafikos trafikárut, bélyeget, borítékot, ilyesmiket árult. Az első világháború óta száz százalékos hadirokkantnak számított. A lábujjai lefagytak valahol a katonaságnál, csonka lábbal, ujj nélkül sétált, sétált a kávéházban, így volt hadirokkantnak számító. Fogalmam sincs, milyen cigarettákat árult, mert aztán engem a dohányzás abszolút nem érintett, de az biztos, hogy sokfélét. Mindenki nekem gyűjtötte az üres cigarettás dobozait, a leggyönyörűbbeket. Kislányként egy időben ez volt a mániám. Füst volt állandóan. Volt valaki, aki angol pipadohányt szívott, mindig ebből tudtam, hogy ott van-e, mert annak olyan édes aromás illata volt, hogy úszott benne a kávéház.
      Egy héten kétszer vagy háromszor valaki könyvelt nekünk. Több ilyen félnapos állása volt, hogy el tudja tartani a családját. És nekünk meg elég volt ez a könyveléshez.
      Volt egy könyvügynök is, a Gombos úr. Apró, köpcös ember, időnként megjelent a hóna alatt egy paksaméta könyvvel, úgy árulta a szépirodalmat.
      Marika meg, egy ötéves kislány volt az alkalmi virágárus, későn este járt be, az anyja küldte, és az emberek sajnálkozásból vettek tőle egy-két szálat. Emlékszem, azt monda mindig: „'latos szekfűt tessék! 'latos szekfűt tessék!”

      Hidegpult, cukrászat
      Nők dolgoztak a hidegkonyhában, és talán a konyhában, volt egy vagy két takarítónő meg a cukrásznő, tehát talán öt nő lehetett. A pincérek mind férfiak voltak, és a konyhai személyzetből a séf is meg a kávéfőző is. Mert külön volt valaki, aki csak a kávét főzte.
      Volt kérem szépen egy egészen kicsi piskóta-bomba, olyan labdaszerű valami. Amikor megsült, kigömbölyödött, volt egy alja, félbevágták, és abba vagy fagylaltot, vagy egy tejberizsszerű valamit tettek. Azt megspriccelték egy kis tejszínhabbal. Hát ezt hívták nem atombombának, hanem Japán bombának.
      A Lukács cukrászdából hozattuk a minyonokat, a desszerteket, a fréket. Hát azt most már nem nagyon csinálják, mert nagyon költséges lenne, talán a Gerbeaud-nak ha van még. Az Andrássy és a Lukács szállította a túrós csigát. A sütiket a Lídia cukrászlány árulta. Mindenki nagyon szerette őt, sok borravalót kapott a vendégektől, kedves volt, barátságos, udvarias, olyan középkorú. Már itt dolgozott, amikor férjhez ment, arra emlékszem. Egész végig itt volt velünk.
      Nyakában volt a tálcája, mint a kucsébereknek valaha, és azzal ment, kínálta a portékáját. Ismerte a vendégeket, tudta, hogy ki az, akitől várható, hogy fogyasztani fog. Ugye inkább délután volt, amikor már inkább a feketék fogytak, és ahhoz túróst ettek vagy minyont, vagy desszertet. Ő hozott hozzá papírszalvétát, villát. Szóval kulturáltan lehetett elfogyasztani, amit vettek nála. Kedves, aranyos teremtés volt, úgy hívtuk, hogy Cuki Gizi.
      A hidegpult és a szabad tér között volt egy időben a nagy fagylaltkészítő gép. A fagylaltot mi magunk készítettük, nagyon jó minőségű volt. Nyáron háromféle volt, vanília, kávé és vagy két gyümölcs, és azzal el volt intézve. Volt egy nagyon szép fagylaltadagoló kanalunk, egy ilyen hullámos, nem gömbölyű kanál, avval belemartak a masszába, kilőtték, és akkor olyan lett az adag, mint amikor villával fodrozzák a krumplipüré tetejét. Voltak fémkelyheink, abba lett beleadagolva.

      Hidegkonyha
      A hidegkonyha egy pult volt, azon voltak például az imbiszek. Az kicsiben egy svédasztal volt, azzal a különbséggel, hogy a pincér szolgált ki róla. Volt egy kis kerek Hacker ezüst (alpakka) tál, tortapapír is volt rajta. Volt ott nyelv, sertéskaraj. Volt kisimbisz, nagyimbisz. Öt-hatféle hús, felvágottak, nem parízer, hanem jobb dolgok voltak rajta, uborkával és ilyesmikkel díszítve. Csináltak gyümölcsrizst, kitálalták üvegtányérra, dresszírozták tejszínhabbal, ráraktak egy kis cukrozott gyümölcsöt, és akkor azt a hideg-konyhástól rendelte meg a pincér, és vitte ki.
      A konyhában volt egy sok platnis nagy kályha, több sütője is volt. Ott egybe megsütöttek két karajt, két másik fajtát, vagy amilyen húsok voltak, és aztán a séf szeletelte föl. A halat ő élve kapta, és ő csapta agyon, és bontotta szeletekre.
      A többi konyhai készítmény az ő reszortja volt. Wesselynek hívták. Én azt hiszem, a felesége valami rokona volt a Feleki Kamillnak. Az is itt volt egész idő alatt, szerintem átvettük, és amíg éltünk, amíg meg nem haltunk, ő volt itt a séf. Uralkodó volt, mert az ő munkája vonzott. Híres konyhája volt a Japánnak. Mellette volt talán kézilány. Kellett hogy legyen legalább egy ember.

      Eszcájg
      Nálunk nagyon sok tejeskávé ment, talpas pohárban adtuk. Az evőeszközöket, tálakat, főzelékes és húsos tálakat, a nagy imbisztálakat a Hacker bécsi cég pesti képviselőjétől vettük. Azokba 'Hacker' volt beleírva, s egy-egy tárgyban talán benne volt az is, hogy 'Japán'.

      Étlap, italkínálat
      Délben egy-egy vendég, aki intimebb barátságban volt velünk, és még nem ebédelt, ha kért egy levest vagy valami húsételt, akkor ő is, úgy, mint mi, az előző napi maradékból kapott. De hát ez inkább baráti alapon volt, nem tudom, hogyan lett elszámolva.
      Étlapunk csak este volt. Délután elkezdtek főzni, és estére fölállt a teljes étlapkínálat. Italárlap nem tudom, volt-e, mert korlátolt italmérési engedélyünk volt, ami azt jelenti, hogy csak palackos árut forgalmazhattunk, kivéve a likőröket. Azt hiszem, sört nem is nagyon tartottunk. Bor volt, szódavíz meg kristályvizek.

      Pörkölés, kávéfőzés
      A kávéfőzőnk két nagy óriási réztartály volt, abban főtt a kávé. Kezelőjének volt egy pultja, de az nem a vendégtérben volt. A pincér bemondta, hogy kér két tejeskávét vagy egy kávét szűrve habbal, szűrve föllel, hideget, meleget, világosat, mit tudom én, amilyen faksznija volt a kedves vendégnek. Persze általában törzsvendégek voltak, és tudták már, hogy ki, mit, hogyan szeret.
      Állítólag nagyon jó volt a kávénk. Akkoriban minden kávés vagy minden üzlet más keverékkel dolgozhatott, ha akart. Az én papámnak az elve az volt, hogy legalább ötféle kávéfajtából kell állnia egy keveréknek ahhoz, hogy az jó legyen. A Kávésok Ipartestületének volt egy beszerzési csoportja, azon keresztül vettük zsákokban a kávét. Azt hiszem, olyan hatvankilós zsákok voltak ezek. Az Ipartestületnek volt egy kávépörköldéje a József körút 38-ban, tehát az Ipartestület központjában. Taxival vagy amikor már volt autónk, akkor azzal elvitettük a zsákokat a pörkölőbe. Óriási nagy volt, beleöntötték azt a sok fajta kávét, elkeverték, és megpörkölték, és valószínűleg zsákokba visszatöltve hozták haza. Én ilyenkor sokszor elkísértem a szállítmányt, és emlékszem a pörkölt kávé illatára. Milyen jó volt nekem mint gyereknek beleszagolni a levegőbe! Főzés előtt azután kis tételekben mindig frissen daráltuk a kávét.

      Javító kávé
      Külön fogalom volt a Japánban az ún. javító kávé. A javító jelző természetesen nem a minőségre vonatkozott, hanem arra, hogy ha valakinek csak egy adagra volt pénze, akkor kért egy kis javító tejet, kért egy kis javító kávét, mindenki tudta, hogy ez mire megy ki. Így hívtuk: javító kávé. De előfordult az is, hogy jött egy házaspár. Ismertük őket, és tudtuk, hogy nem megy éppen jól nekik. Kértek két tányért, két villát, és rendeltek egy adag mákostésztát. Utána kértek egy kis javítómákot, egy kis javítócukrot, valahogy úgy fölpumpálták a dolgot, hogy ketten azért meg tudták enni, és meleget is ettek, meg a gyomruk sem korgott, és végeredményben mégis egy adagot fizettek. Hát ezek olyan stiklik voltak, amikben mindenki benne volt, mi is, ők is. Ezek olyan elnézett játékok voltak, szó nélküli megegyezések alapján. Ezen nem ment tönkre az üzlet. Persze, ez nem mindenkinél volt így, tudtuk, kik azok, akik rászorulnak. Nem voltak ők potyázók, hanem nagyon jól jött nekik ez a segítség. Hát ez emberi dolog volt, és nekünk is megérte, épp a jó viszony miatt.
      Nagyon sok vendégünk albérletben lakott, és boldog volt, hogy itt fűtöttek, világítottak neki. Minimális fogyasztás mellett körülötte változtak az emberek, benne volt az élet forgásában, ahelyett, hogy otthon ücsörgött volna egy teával. Itt volt otthon, mert azért az egy kávéért, ami mellett ült, mindent nyújtott neki a hely. És nem nézte ki senki attól, hogy a kávéjához három pohár vizet megivott.

      Epilógus
      A zsidótörvényt nem tudom, hogy intézte el a család, mert nem volt itt egy olyan nagy társaság, hogy el lehetett volna százból hatot, ötvenből hármat, huszonötből másfelet küldeni. Hát a 6%, az a mi esetünkben 0,3 embert jelentett. Olyan nincs, hogy valakinek a dereka vagy a lába jár dolgozni, vagy a bal keze, ugye.
      1942-ben eladtuk a kávéházat Ábrahám Istvánnak. Az adásvételi szerződésen túl semmi szóbeli megállapodás nem volt közöttünk. Ilyesmibe mi soha nem mentünk volna bele. Ő jókor vette meg a bérleti jogot, hogy aztán mennyire reuzált, azt én nem tudom. Ugye, a mi vendégeinknek egy része eltűnt 44 elején, amikor láttuk a lakásunk ablakából, hogy razziáztak, és elvittek embereket.
      Az eladás után mi nem léptünk be a kávéházba, dehogy mentünk mi oda, hát mi dolgunk lett volna ott?
      Pest felszabadulása után apám kinyitott. Annyit tudok, eltűnt a biliárdasztal, eltűntek a dákók, eltűntek a golyók. Hát én nem tudom, melyik hónapban nyitott, mert a mama levitt minket valahova Békés megyébe, hogy egy kicsit összeszedjük magunkat. Aztán a mama visszajött, és akkor kellett nyitniuk, vagy még előbb valamivel. De nem lehetett könnyű.
      Hát miből lehetett összeszedni, hogy valamivel nyitni lehessen? Volt a rumaroma, adott az ember rumaromát, és akkor azt mondta, hogy ez a rumos tea. Volt a feldolgozatlan, finomítatlan büdös olaj, eszméletlen rossz volt. Krumpli akkor még nem volt, ilyen száraz babok meg bébé volt, ami borzalmasan sárga volt, ilyen szójaszerű marhaságok voltak.
      Hát azon túl azt ittak az emberek, amit lehetett. Én nem emlékszem, hogy meleg konyha lett volna, a teára emlékszem, meg valami kis főzelékre. A régi vendégekből nem nagyon kerültek akkor elő az ostrom után.
      A kávéház tulajdonjoga azután nagyon gyorsan vita tárgyává vált az apám és Ábrahámék között. Nem tudom a részleteket, egyáltalában nem foglalkoztam ezzel, én egy boltban dolgoztam, a kávéház környékére sem jöttem. Az biztos, hogy Ábrahám visszajött, működtette a Japánt, de nagyon korán államosították.
      Tehát volt egy egy-két hónapos visszatérési kísérlete az édesapámnak. De hát vendég se volt, személyzet se nagyon. Nem volt élet, az emberek nem voltak sehol. Vetkőztetés volt, bárkit megtámadhattak az utcán. Boldog volt, aki megúszta naponta, volt otthona, ami nem volt lebombázva, és papír volt az ablaka helyén, és valamivel be tudott fűteni. Az menekült haza.
      Aztán eljött a feketézők ideje, amikor egy áru átment hat kézen, és azért volt olyan istentelenül drága aranyban vagy dollárban, mert mindenki keresett rajta, aki továbbadta.
      A kávéházi élet, az nulla, az ellátás, a beszerzés, az majdnem nulla volt. De kávéházra, higgyék el, nem is volt igény, az emberek túlélni akartak.

      Lesz-e itt még kávéház?
      Más hangulat volt, mint ha ma bemegy egy helyre, ahhoz tíz évig kell bejárni egy eszpresszóba, és ugyanannak a felszolgálónak az asztalához kell ülni, hogy olyan kapcsolat legyen. Esetleg, de az se biztos.
      A légkör nem olyan, az emberek idegzete, lelkiállapota, érdeklődése, igénye a másik ember iránt nem olyan, mint valaha volt. Ha itt leült valaki, itt volt órákig. Körülnézett, olvasgatott, ismerősöket üdvözölt, odajöttek az asztalához, vagy ő ült egy másiknak az asztalához. Beszélgettek. Ma gyakorlatilag beszélgetés sincs az emberek között.
      Szóval ez az egyik ok, amiért szerintem nincs létjogosultsága vagy nem lehetséges ma a kávéház. Az emberek egymáshoz való kapcsolata nem olyan baráti. Pedig kenyéririgység akkor is volt, de azért két színész vagy három színésznő, ha nem volt halál ellensége egymásnak, akkor leültek egy asztalhoz vacsorázni, vagy együtt biliárdoztak. Hogy ma éppen a kávéház teremtené meg a beszélgetést? Én nem hiszem. Akinek ma pénze van, az nem ül be egy kávéházba, az elmegy egy divatos diszkóba, vagy elmegy megmutatni magát egy nagy szállodába, hogy ő van, és hogy neki erre van pénze, és ilyen a ruhája. Akkor nem mentek ennyire a külsőségekre. Akkor egy szegény színész és egy jól menő színész olyan kartársi vagy kollegiális viszonyban volt, hogy a sztár fizetett egy vacsorát, vagy elvitte magával a Fészekbe, és spendírozta a fogyasztását. Jó! Két primadonna biztos nem puszilkodott össze, de egy epizódista és egy jól menő színész, mondjuk a Vígből, biztos hogy más kapcsolatban állt.
      Emberibb volt akkor a hang az emberek között.


EPA Budapesti Negyed 12-13 (1996/2-3)Sárossi B.: A Centrál < > Csapó K.: A „Newyork”