EPA Budapesti Negyed 12-13 (1996/2-3)Sánta G.: „Vigasztal, ...” < > Varga É.: Hölgyközönség

A kávéházba járó polgár

___________
GYÁNI GÁBOR

      A 19. és részben a 20. században a kávéház a társasélet egyik legjellegzetesebb intézménye az európai kontinens fővárosaiban és nagyvárosaiban egyaránt. A magán- és a közszféra elkülönülése során differenciálódó köztér keretei között a kávéház ugyanakkor legföljebb a félnyilvánosság szféráját alkotja. Ha az utca a maga „demokratizmusával”, mindenki számára korlátozás nélkül hozzáférhető jellegével nyújtja a semleges nyilvánosság teljességét, a tömegtől elválasztó és szociálisan megszűrt vendégkört vonzó kávéházi nyilvános tér átmenetet képez a magánélet intimitása és a nagyvárosi tömegélet között. A utóbbi, melynek az utcai tér a letéteményese, a puszta nézelődésre, a vizuális kommunikációra, a merőben funkcionális használatra (célirányos tevékenységre) korlátozott szociabilitást tűr meg és alakít ki. A kávéház falai között lényegében minden úgy van, ahogy az utcai nyilvánosság terében, mégis minden kissé másként fest, mint az átlátszó, hatalmas kávéházi ablaktáblákon túli, kinti nyilvánosságban. Igaz, a kávéház szintén a „modern demokrácia” intézménye, az a hely tehát, ahol „egy egyszerű munkás is - írták egy francia építészeti szaklapban 1864-ben -, miközben 30 centime-jáért ihatja a kávéját, olyan tükrökben láthatja magát viszont, melyekre még XIV. Lajos sem tehetett volna szert” [1], a kávéházak szokásszerű látogatói azonban osztályalapon szelektálódnak.
      Mindenképpen közhely, ám mégis e tézis kijelentésével kell a téma tárgyalásába fognunk: a kávéház hamisítatlanul városi (nagyvárosi), egyszersmind polgári intézmény, éppúgy, mint a színház vagy Nyugat-Európában (de Németországban és tőle keletre már nem minden esetben) a nagyáruház. Az utóbbi kapcsán elég felidézni Zola regényét, a Hölgyek örömét, amely az újabban már történeti monográfiában is feldolgozott párizsi Bon Marché fikcióként stilizált, de a társadalomtörténész számára tanulságos ábrázolása. A jelző, hogy egy intézmény polgári, egyszerre két dolgot jelent: jelenti elsőként használóinak, a vele élőknek határozott osztályösszetételét; s jelenti másodikként annak az image-nek a szociális tartalmát, melyet az adott intézmény működési módjával, az általa betöltött funkciónál fogva, s azáltal, ahogy e funkciót betölti, a használói számára reprezentál.
      A kávéház ennek megfelelően azért minősül - kivált a 19. században és századunk első néhány évtizedében - igazi polgári intézménynek, mert mindenekelőtt a polgári középosztály adta közönségét, s mert a középosztály, a nagyvárosi polgárság életmódját, fogyasztási kultúráját és szociabilitását híven reprezentáló, azt mintegy fémjelző jelentés tapadt a kávéház fogalmához, még akkor is, midőn mind többen lettek vendégei a polgárság alatti rétegek tagjai vagy a kispolgári szűkösség viszonyaiba kényszerült értelmiségiek.
      Sajátos, itt alig részletezhető okok következménye, hogy a budapesti, s egyéb közép-európai kávéházak világáról az a kép rögzült nemegyszer már a kortársak tudatában is, hogy ez azonos az értelmiség, kivált a művészértelmiség társaséletével. Ez a kávéházak szociológiáját illető egyoldalúság főként utólag, a kávéház-történet jóvoltából gyökeresedett evidenciává. Helytállóan teszi szóvá Kovalcsik József, hogy „A kávéházakra való polgári és értelmiségi visszaemlékezések mindenesetre 'rétegspecifikusak', s belülről, a látogatók szemével idézik föl ezeket az intézményeket. A kávéházak sokaságának törzsközönsége azonban korántsem írókból, művészekből, alkotó értelmiségiekből tevődött össze, hanem durva általánosítással mondjuk úgy, hogy polgári közönségük volt...” [2]
      A kávéház fogalmának leegyszerűsítése a művészek, az írók szubkultúrájára, való igaz, az optika, a leggyakrabban használt forrás egyenes következménye. Az íróktól, művészektől származó memoárok, naplók, sőt fikciók (novella, regény, sőt prózavers, mint amilyeneket Baudelaire írt magáról a kávéházi világról is) az intézmény e reprezentációjának fő meghatározói; a rájuk alapozott és közhellyé merevedő kép módosítása nem is képzelhető el másként, mint a források másfajta megválasztása útján.

      Egy átlagos pesti polgár naplója az 1870-es évekből
      Ezért esett választásunk egy olyan történeti dokumentumra, melynek szerzője (szerzői) nem a kreatív értelmiség világából való(k), s amely ugyanakkor a mindennapi történéseket, egy házaspár rutinszerű életvitelét részletekbe menő gonddal rögzíti. Ilyen forrásra példa a húszas éveiben járó Csorba Géza és fiatal felesége, Táncsics lánya, Táncsics Eszter 1873 februárja és 1876 márciusa között folyamatosan vezetett, kétötöd részben nemrégiben publikált naplója. A naplóról, a benne foglalt információk jellegéről, kiaknázhatóságának problémáiról és a részleges közreadás szülte gondokról más tanulmányunkban részletesen szóltunk már. [3] Itt legföljebb azt említem meg, hogy ez a részletekben igen gazdag, a napi banális eseményeket szenvtelen tárgyszerűséggel írásba foglaló beszámoló alkalmas egy szerény anyagi körülmények között élő, gyermektelen fiatal pesti középosztályi, értelmiségi család szociabilitásának rekonstruálására. Ráadásul - mivel a férj és a feleség a naplóbejegyzéseket, ha a napló vezetésének nem is a teljes időtartamában, felváltva vetette papírra - nemcsak a nyilvánosan együtt eltöltött időről, de külön a férj, s külön a feleség társaséletéről is szólnak bejegyzések.

      Mi az oka a kávéház sűrű látogatásának?
      A kontinentális európai nagyvárosokat jellemző intenzív utcai szociabilitás okaként leggyakrabban a rossz lakásviszonyokat említik a kortársak éppúgy, mint a történészek. A szűkös magánéleti tér, a zsúfolt otthonok mintegy taszították az embereket a tágas és egyéni elkülönülésre több lehetőséget nyújtó nyilvános terekre - tartja a közvélekedés. A tétel alapvető igazát nem kívánjuk cáfolni, ám kiindulásként elégtelennek tűnik, ha arra várunk magyarázatot, hogy ki, mikor és mennyire élt a társasélet adta lehetőségekkel, azt pedig egyáltalán nem világítja meg, hogy mi motiválhatta a szociabilitás különböző formái közötti választást.
      A Csorba házaspár igencsak szegényes lakásviszonyai mind Táncsics Mihály Tömő utcai házában, mind a belvárosi, Váci (korabeli nevén a Lipót) utcai albérletben lakva valóban érthetővé teszi Csorbáék feltűnő igyekezetét a nyilvános társaséletben való részvételre. Amit döntően nem valamiféle egzisztenciális kényszer szabott meg, hisz a feleség nem végzett kenyérkereső munkát, a férj hivatali elfoglaltsága pedig jóval csekélyebb időt emésztett fel, mint az a mai fogalmaink szerint elvárható lenne. Vagyis: a nyilvánosan eltöltött idő döntő, mindenképpen meghatározó hányadát puszta szabadidős elfoglaltságnak tekinthetjük, olyan tevékenységnek tehát, melyet az életmód tisztán kulturális dimenziójaként értékelhetünk.
      E szabadidős és a nyilvánosság terében zajló időtöltés egyik legfontosabb terepe éppen a kávéház volt. Mellette hasonlóan gyakori a puszta korzózás (utcán, sétányokon, parkokban), ám észrevehetően ritkább a színházba vagy a más családokhoz történő vendégségbe járás. A napló könyvben közzétett anyaga 470 napról szól, ennek tudatában kell nagyra értékelni a tényt, hogy 83 alkalommal esik szó kávéházak felkereséséről, további hetven esetben említik a napló szerzői az utcai vagy egyéb korzózásukat. Ez a kettő természetesen egybe is eshetett, gyakorta kiegészítették egymást. Különösen a belvárosi, a Dunakorzón tett séta során volt szokásszerű, hogy a házaspár együtt betért valamelyik közeli kávéházba. „Mi azután elmentünk a Váci utcába - szól Csorba Géza bejegyzése 1873. szeptember 29-éről -. Nézegettük a kirakatokat. Bementünk a Sárkányihoz [játék- és díszműüzlet a Váci és a Deák Ferenc utca sarkán - Gy. G.] és megvettük Blaháné arcképét... A corsón egy ismerősünk köszöntött. Az állomásnál [mármint a hajókikötőnél - Gy. G.] elbúcsúztunk anyámtól... s atyámmal együtt jöttünk befelé. A Corsó kávéházba betértünk.”(90. l.) Más alkalommal: „elmentünk sétálni, hogy a nagy takarodót meghalljuk és lássuk. Bementünk az Erzsébet királyné kávéházba...”(123. l.), amely a mai Károlyi Mihály utcában állt. Végül: „Óhajomat nyilvánítva, hogy szeretnék kimenni sétálni, Géza rögtön kapott az alkalmon, s melegen felöltözve útnak indulánk a lóvonatú kocsin a városba. Az Erzsébet téri kioszkot [melyet nem sokkal korábban adtak át - Gy. G.] megszemlélve, átmentünk a Dorottya utcára... Folytattuk utunkat a Magyar Kir[ály - szálloda a Vörösmarty tér és a Dorottya utca sarkán - Gy. G.] mellett. Kimentünk a Duna-partra, onnan a Váci utcára vissza, Sárkánynál képeket nézegettünk, báli ruhákat is láttunk, a Városház teréről ismét a Duna-partra, Steingasznerhez mentünk.”(130-131. l.) Ez a kávéház a Duna-parton, a mai Marriott szálló helyén állt.
      A kávéház, elterjedt felfogás szerint, nemcsak jellegzetesen polgári intézmény, hanem olyan nyilvános hely is egyúttal, melyet a férfiak sajátítottak ki maguknak. Amint előbbi idézeteink is bizonyítják, a tézis erősen vitatható. A kávéház mint a férfiak monopóliuma legföljebb annyit jelent, hogy 1. a férfiak külön, nők nélkül gyakrabban jártak kávéházba, mint nőkkel egyetemben (így volt ez Budapest metropolisszá válása előtt, a kifejlett nagyvárosi polgári életmód kialakulásának abban a korai periódusában, melyről a napló tudósít); 2. a nők kávéházba kizárólag férfiakkal együtt, az ő oldalukon tették be a lábukat, egymagukban soha nem tértek be oda. Mindebből az következik, hogy hiba lenne azt gondolni, miszerint férj s feleség együtt nem volt gyakori vendége valamelyik pesti kávéháznak, ami az angol klubok esetében például elképzelhetetlen lett volna.
      Mindamellett tény, hogy a kávéház törzsközönsége többnyire férfiakból állt, ami a férfiak szokásos napi életmódjából közvetlenül adódott. Naplónk maga is tanúsítja, hogy a férfiak napközben, rendszerint közvetlenül az otthoni ebéd elköltése után, s a délutáni hivatali idő előtt egy-két órát szinte minden nap eltöltöttek kedvenc kávéházaik valamelyikében. A 83 regisztrált alkalomból 14 esetben Csorba Géza egyedül időzött a lakásuk vagy a belvárosi munkahelye, a Királyi Ügyészség közelében fekvő valamelyik kávéházban néhány órát. A felesége ugyanakkor egyedül soha nem volt kávéház vendége. Azzal, hogy a férfi mint kereső munkát végző általában is több időt töltött a nyilvános szférában, mint eltartott felesége, a kávéházi nyilvánosságnak is több hasznát vette: szerves részét képezte mindennapi rutinszerű szociabilitásának.
      De vajon mi vonzotta a férfiakat, majd az ő társaságukban a nőket a kávéházba, mivel foglalták el ott magukat? Sőt: mit fogyasztottak ottlétük során a kávéházi vendégek? A korabeli kávéházak - s ez később sem módosult érdemben - sokrétű szolgáltatást nyújtottak vendégeiknek: a legtöbb kávéházban még ebédelni és vacsorázni is lehetett. Ilyen igénnyel, igaz, zömmel a saját háztartást nem vezető, nőtlen, középosztálybeli férfiak léptek csak fel, ám az olyan kávéházi vendég, mint maga Csorba Géza, elvétve sem használta a kávéházat vendéglői-éttermi szolgáltatásként. Ha kávéházba ment, egyedül vagy feleségestől, akkor kizárólag csak ivott, s ha evett, is legföljebb uzsonnázott. Fél öt után, szól a napló egyik bejegyzése, „hamar felöltözve elmenénk a Redoutek-kávéházba [ti. a Vigadó kávéházába - Gy. G.] ozsonnázni”(246. l. és még 263., 268., 275. l.)
      Inni is elsősorban persze kávét ittak, ám ritkábban mást is. A Corsó kávéházban például egy alkalommal „Eszter kávét, mi atyámmal szőlőt [bizonnyal szőlőlevet -Gy. G.] rendeltünk”(90. l.). Vagy: „A Corsó kávéházban Géza kis fehér [bort - Gy. G.], Kázmér kapucinert, én nagy fehért ittunk”(80. l.) Máskor: „A Corsó kávéházba mentünk be. Sört nem lehetett kapni, holott a főcél az volt...”(113. l.) „Belefáradtunk a kávéházba, ráparancsoltunk [sic!] a pincérre, [hogy hozzon] limonit, s ittunk borúra-derűre”(196. l.) Végül: a „Haas-házi Valéria kávéházban [a mai Vörösmarty téren - Gy. G.] theát hozatánk, Cica [Csorba Géza - Gy. G.] tejjel, én rummal ittuk”(125. l.).
      A kávé vagy esetenként más ital fogyasztása azonban nem önmagában vonzotta a budapesti polgárt a kávéházba, ennél nagyobb erővel hatott rájuk a kávéházakban olvasható újságok, napi- és hetilapok nemegyszer igen bő választéka. Nem túlzás kijelenteni: a kávéházak talán fő szolgáltatása a szabad újságolvasásban, e kvázi könyvtári olvasótermi szolgáltatásban rejlett. Források hiányában nem lehet pontos képet alkotni róla, hogy egy-egy átlagos fővárosi kávéház hány sajtóterméket járatott és mi volt ezek szokásos szerkezete. Egy biztos: a stabil közönségre számító kávéház nem adhatta alább a rendelt lapok bizonyos minimumánál. Ha erről a minimumról nem is mondhatunk bizonyosat, a maximumról némileg tájákoztat a híres bécsi művészkávéház, a Café Centrál lapkínálata. Az 1913-as katalógus tanúsága szerint a kávéház 251 sajtótermékre fizetett elő, közte az összes számottevő európai napilapra, s jelentős heti vagy havi folyóiratra. [4] Természetesen a lapok ilyen gazdag kínálatával egyik század végi vagy század eleji budapesti kávéház sem vetekedhetett, mégis biztos: ahogy az obligát biliárd nélkül a kávéház jogilag sem létezhetett, úgy a vendégei számára korlátozás nélkül hozzáférhető sajtótermékek nélkül sem számított igazinak.
      Ezt látszik igazolni a mód, ahogy a kávéházat akkoriban használták, az, amire használták. A forrásunkul szolgáló napló szerzői például szinte mindenkor azzal a határozott szándékkal ültek be egyik vagy másik pesti kávéházba, hogy „lapokat olvassanak”. S ha olykor nem is ez vonzotta őket, akkor sem mulasztották el, hogy közben átfussák az újságokat. „Mi a Redoute felé irányzók lépteinket, melynek kávéházába betértünk. Ott egy ablakfülkében helyet foglalva, cica tejszínt, én kávét hozattam. Ozsonna után rengeteg sok újságot olvastunk. Különösen szép volt a Bolond M[iskában] 'Az udvari estélyen' c. kép.” (126. l.) A kávéházban elolvasott „élclapok néhányát” más alkalommal is megemlítik, ezenkívül azonban csak a Fővárosi Lapok (pl. 145. l.) és az Ellenőr (pl. 266. és 267. l.) olvasásáról szerzünk tudomást.
      Rendkívüli események idején, mint az 1876-os téli árvíz során, amely belvárosi albérletüket is fenyegette, vagy Deák Ferenc halálakor különösen erős a késztetés, hogy a kávéházban elérhető újságok széles körének átolvasásával enyhítsék információéhségüket. „Elmentünk Eszterrel a Dunához. Lassan emelkedik. Nyugtalanságom ösztönszerűen hajtott be a Vigarda kávéházba. Esti lapokat kértem.” (331. l.)
      A fő vonzerő tehát a kávéházi sajtó böngészése, hozzá képest csekély az itt rendezett baráti összejövetelek szerepe, a csak itt található barátok, ismerősök társaságának keresése vagy az egyéb „szórakozás” iránti vágy, melynek kielégítéséhez a kávéház nyújtaná a nyilvános kereteket. Ha ilyen nem szokványos szórakozás lehetősége a kávéházon belül váratlanul felmerül, külön megjegyzésre méltó eseményként kerül be a napló szövegébe, mint a következő esetben is: „este az Üllői út 17. sz. új kávéházba mentünk lapokat olvasni, hol zene is volt.” (379. l.)

      A kávéházba járás topográfiája
      A művészkávéházak fogalmára szűkített história, gyakorta inkább legendárium, könnyen keltheti azt a benyomást, hogy a kávéházak használatát a törzskávéház intézménye diktálta. Azaz, a kávéházak eszerint kialakult, stabil személyi körből álló közönséggel rendelkeztek, a másik oldalról nézve tehát a kávéházakat rendszeresen látogatók többnyire egy vagy néhány kedvenc helyüket részesítették előnyben többszáz társukkal szemben. Ezt a közkeletű felfogást a Csorba-féle napló adatai egyáltalán nem igazolják.
      Mint már említettük, a napló bejegyzéseiben 83 alkalommal esik szó kávéház meglátogatásáról, ebből 63 esetben az is megtudható, hogy melyik pesti (elvétve budai) kávéházat tisztelte meg a házaspár együtt, vagy külön a férj, jelenlétével. Összesen 22 budapesti kávéházban fordultak meg több-kevesebb rendszerességgel, pontosabban 22 kávéház azonosítására nyílik módunk. A felkeresett kávéházak e nagy száma láttán is kételkednünk kell a törzskávéház fogalmának érvényességében. Igaz, valóban komoly a szóródás mértéke, hiszen akadtak egyszeri vagy esetlegesen felkeresett kávéházak, s velük szemben felsorakoztathatók a gyakorta látogatott, bár törzskávéháznak még így sem tekinthető kedvenc intézmények. Valójában a házaspár által együtt vagy külön a férj által használt kávéházak kétharmadán hat intézmény osztozott, a kávéházi időtöltések gyakorisága tekintetében nekik jutott a döntő hely a házaspár számára fontos kávéházak hierarchiájában. Közülük is a Redoute, tehát a Vigadó kávéháza áll legközelebb a törzskávéház fogalmához (11 alkalommal tesznek róla említést), melyet kétszer olyan gyakran látogattak, mint az utána következő többi kávéházat, a szintén a Dunakorzón vagy a Belvárosban székelő Steingasznert, a Corsót, vagy a lakásuk közelében fekvő Hermannt, a Bástya utcai Micsek- és a Rökk Szilárd utcai Szabó-kávéházakat. A gyakorisági listán 12 kávéház képezi a másik pólust, azokat az intézményeket, ahol Csorba Géza egyedül vagy Eszterrel együtt legföljebb egyszer fordult meg.
      De mi lehet a rejtett logika amögött, hogy mely kávéházakat részesítették a használat során előnyben; miért a város adott pontjának kávéházai váltak célpontjukká? A belvárosi, kivált a Dunakorzót övező kávéházak, láthattuk, módfelett nagy vonzerőt gyakoroltak Csorbáékra: minden második kávéházi időtöltés az itt üzemelő intézmények valamelyikéhez kötődött. Egészen pontosan: nyolc e zónában fekvő kávéház került bele Csorbáék horizontjába, s ebből háromnak voltak gyakori, visszatérő vendégei, a többit alkalomszerűen keresték fel. Egy másik jól körvonalazható térbeli gócpont a Kálvin tér és szűkebb környéke: az itteni kávéházak közül öt játszott több-kevesebb rendszerességgel szerepet a házaspár nyilvános életében, s kivált kettő, a Kecskeméti utca sarkán állt Geist-házban működő Báthori és a kissé odébb álló Hermann kávéház tett szert mindennapi életükben kitüntetett jelentőségre.
      Ha a gyakorisági statisztika alapján azonosított topográfiai csomópontokat kívánjuk megmagyarázni, két eltérő körülményre, a házaspár mindennapi praxisának két térhasználati szokására kell utalni. Az egyik a szabadidő nyilvános eltöltésének általuk kedvelt formája, a belvárosi és főleg a Duna-parti korzózás, ennek alig túlbecsülhető nagy súlya, ami felkelti a figyelmet. Azon belül, annak részeként kerültek előtérbe a belvárosi kávéházak, melyek azért mondhatták gyakori vendégüknek a házaspárt (s csak ritkán egyedül a férjet), mert szokásos utcai szociabilitásuk, a séta helyszínének közelében helyezkedtek el.
      Merőben más okból nőtt meg Csorbáék, s kivált Géza életében a Kálvin tér környéki kávéházak jelentősége. Józsefvárosi otthonukból a Belváros (a város, ahogy ők fogalmaztak) felé tartva a Kálvin tér, akkori nevén a Széna tér a maga közlekedési elosztó szerepével kikerülhetetlen napi útvonalukká vált: itt szálltak át a minden irányba tartó lóvonatú vasútra, de gyalogosan tartva a Belváros felé (pl. ha Csorba Géza munkába ment, ha gyakori útját tette meg a mai Petőfi Sándor utcai, azokban az években átadott Főpostára, vagy ha felesége a belvárosi üzleteket kereste fel), kivétel nélkül ezen a téren időztek, vagy útjuk azt keresztezte.
      Ebből következtetés gyanánt levonható, hogy a kávéház vagy a kávéházak használatának megválasztását elsőrendűen a munkával és a szokványos szórakozási tevékenységgel összefüggő egyéni (családos) térhasználat koordinátái határozták meg, s csak másodsorban a kávéházak puszta térbeli eloszlása. Ez a szubjektív kávéházi network, a vele kapcsolatban rögzülő mentális térkép az oka annak, hogy a preferenciák alakulása olykor teljesen független a nyilvánvaló fizikai-térbeli adottságoktól. Abban, hogy ki milyen kávéházra szokik rá, melyeket választja gyakori időtöltése színhelyéül, nem pusztán, vagy nem elsősorban a fizikai-térbeli közelség, az ennek megfelelő könnyebb hozzáférhetőség a meghatározó. Hasonlóan fontos a teljes szolgáltatási szerkezet. Adatszerű bizonyítékát nyújtja ennek naplónk is, amelynek egyik bejegyzése szerint a Csorba család józsefvárosi otthonának közelében lévő egyik téren egymást érik a kávémérések. „A Templom utcán mentünk be, s a Templom [ma Horváth Mihály - Gy. G.] téren is szétnéztünk, hol minden 2-ik házban kocsma, vagy kávémérés van.” (160. l.) Ezek egyike sem bukkan fel a Csorbáék által akár hébe-hóba felkeresett helyek sorában. Nem tudjuk pontosan, hogy a kávéházakénál Budapesten mindig nagyobb számú kávémérések szolgáltatási szerkezete miben tért el a kávéházakétól. A kisebb alapterület, a biliárdasztal hiánya, s a korlátozottabb nyitvatartási idő mellett azonban bizonyosra vehető, hogy sajtókínálatuk - ha egyáltalán tartottak újságokat - alatta maradt a kávéházakénak, s a kávéházba járó polgár számára közönségük rétegösszetétele is elfogadhatatlan volt.

      Mi a kávéház népszerűségének titka?
      Miért éppen a kávéház, s nem például a borozó, a söröző vagy a teázó tett szert a kreatív értelmiség és egyúttal a nagyvárosi polgári középosztály nyilvános életében ilyen nagy jelentőségre? Egy jellegzetes elgondolás szerint ennek oka magában a kávéban rejlik. A kávéivás mint modern élvezeti kultúra a kora újkorban honosodott meg Nyugat-Európában, holmi arisztokratikus és udvari szokásként. A kávét ekkoriban és azokban a körökben nem nyilvános keretek között és kivált nem önmagáért fogyasztották. A hangsúly a fogyasztás mikéntjén, a kávéivást övező viselkedés rituáléján, a vele összekapcsolódó magatartás exkluzív kimódoltságán nyugodott.
      A kávéivás polgári kultusza jelentős változásokkal járt: mindenekelőtt kikerült a nyilvánosság terébe, a kávéház félnyilvános világába. Továbbá, amikor a modern városi középosztály tagjai e szenvedélyüknek a kávéházba beülve hódolnak, „nem a forma és a ceremónia, hanem az ital és az annak tulajdonított fiziológiai hatások állnak a középpontban. A kávé józanná és éberré tevő hatása megfelel a modern fejlődést kísérő protestáns etika elveinek: a józanságnak és a mértékletességnek. A kávé ezzel egyúttal a kulturális síkon fellépő racionalizmus és a protestantizmus kémiai-farmakológiai megfelelője. A két dimenzió összhangban áll egymással, és együtt konstituálja a racionális, érzelmeit uraló és józanul tervező embert... Érzékennyé teszi az észlelést, serkenti a gondolkodást.” [5]
      Nem korlátozva figyelmünket egyedül arra a kávéházi „lokalitásra”, ahol „a művész társadalmasulásának struktúrái megmutatkoznak” [6], a kérdés szélesebben megfogalmazható: minek köszönheti a kávéház azt a prioritást, melyet az írók és művészek körén túl a modern városi polgár szociabilitásán belül élvez a 19. században és a 20. század első néhány évtizedében?
      Nem feledve a kávéról előbb mondottakat, hogy ti. ez az ital mintegy a racionalizmust szimbolizálja, s ennyiben a jelentése tisztán polgári, rá kell mutatni a kávéház intézményének félnyilvános jellegére. A félnyilvánosság egy vonatkozásban azt jelenti, hogy mint nyilvánosságforma egyaránt nyitva áll mindenki előtt, használatát nem korlátozza semmilyen rendi vagy osztályhovatartozással járó privilégium vagy monopólium. A kávéház ennek megfelelően olyan, a polgári egyenlőség-eszménynek elvileg megfelelő intézmény, amely demokratikus alapokon áll, mivel a szabad és egyéni hozzáférhetőség normái definiálják.
      Mégis: bár a kávéházba járás senki számára sem tiltott foglalatosság, ugyanakkor kevesek kedvtelése, olyanoké, akik meg tudják fizetni a vele járó költségeket, akik rendelkeznek hozzá szabadidővel, s akik nem utolsósorban birtokosai a kávéházban elvárt viselkedési kultúra (benne a fizikai külső) kellékeinek. Mindazok, akik e kívánalmak egyikének vagy másikának, esetleg mindegyikének híján vannak, vagyis a polgárság, a városi középosztály szintje alatt álló társadalmi csoportok tagjai, ivással egybekötött társaséletük színhelyéül a kávéház helyett többnyire a kocsmát választják.
      Ez a „természetes” úton konstituálódó szegregáció kellő biztosítékot ad rá, hogy a kávéházi vendégkör társadalmilag nem hígul fel, és hogy minden különösebb, az elvi egalitarizmusnak nyíltan ellentmondó eszközökre hagyatkozó erőfeszítés nélkül is fenntartható annak szociális homogenitása. Aminek elérése a nyilvánosság egyéb, teljes értékű színterein, az utcán, a parkokban, stb. többnyire csak illúzió, ahol a magunk körein belül maradás igénye a nyilvánosság hozzáférhetőségének tudatos és mesterséges korlátozását vonja maga után. S így is inkább csak folytonos törekvés, mint beteljesült állapot lehet. [7]
      Van itt azonban még valami. A Csorba-házaspár mindennapjait rekonstruálva derült ki igazán, hogy a kávéház jelentősége nem pusztán a művészértelmiség kommunikációs fórumaként számottevő; kulturális médium szerepe polgár használói számára is óriási, ami értelmezést kíván.
      A kávéháznak mint a modern nagyváros polgári középosztálya adekvát kulturális intézményének közkedveltsége abból ered, hogy új értelmet nyert a műveltség a polgárság körében. Közismert, hogy a polgárrá, modern polgárrá válás eszményi normái között milyen kivételes súllyal szerepelt (hazánkban a reformkor óta) a civilizálódás és az „értelmi tökéletesedés”. Ez a fajta kulturális szintemelkedés a célul tűzött magasabb műveltség, civilizált életmód, modern mentalitás megvalósítását nem csupán mennyiségi, de szerkezeti változásként is előírta. Ha, módfelett sommásan, összefoglaljuk a sajátlagosan polgári műveltségeszményt (melyet mint életformát, percepciós kultúrát szélesen értjük), akkor azt emelhetjük ki jellegzetes vonásaként, hogy az arisztokratikus könyvkultúra helyett máshová helyezte át e mentális univerzum forrását. Természetesen a könyvolvasás mint e viselkedési kultúra és civilizációs minta forrása nem veszítette el egészen fontosságát, melyet a Csorba-házaspár könyvekhez fűződő viszonyán adatszerűen is bizonyíthatnánk. Mégis: megnőtt a jelentősége annak a fajta tudásnak, a tudás azon tartománya iránti törekvésnek, mely a folytonos jólértesültségen alapul. Olyan folyton karbantartott műveltségről és mentális készenléti állapotról van ebben az esetben szó, amely a nagyváros és a modern (piaci) világ gyors változásai, egyúttal nehezen átlátható viszonyai között az alkalmazkodás, az eligazodás napi stratégiáihoz megadja a kellő támaszt. Olyan folytonos bővítésre és átalakításra szoruló, a magatartás rugalmasságát segítő kulturális univerzumra támad igény, amely éppen a nagyvárosi sajtó szüntelen búvárlásával elégíthető ki a kívánatos módon. Ennek belső szükségletére adott pozitív választ a kávéház, amikor elengedhetetlen lapkínálatával fórumot kínált az újságolvasási szokások tömeges kielégítéséhez, egyúttal ösztönzően hatott egy ilyen autentikusan polgári szociabilitás elterjesztésére. Kávéivás és újságolvasás - a kettő együtt, egymást erősítve ruházta fel határozott polgári jelentéssel a 19. századi és a 20. századi kontinentális európai kávéházakat akkor is, midőn azok vendégköre már valamelyest felhígult a betérő kispolgárokkal, vagy a szolid polgári életnívó szintje alá süllyedt értelmiséggel.

      1. Idézi Donald J. Olsen: The City as a Work of Art. London, Paris, Vienna. Yale University Press, New Haven-London, 1986. 234. p.
      2. Kovalcsik József: A kultúra csarnokai. Bp., 1987. II. 277. p.
      3. Táncsics Eszter és Csorba Géza naplója. Vál., szerk.: Buza Péter. Bp., 1994. l. Gyáni Gábor: Egy budapesti polgárcsalád 470 napja. Megjelenés előtt.
      4. Buzinkay Géza: Mit olvastak egy bécsi kávéházban 1913-ban? Somogy Megye Múltjából, Kaposvár, 1992. 328. p.
      5. Jürgen Gerhards: A modern kor művészének társadalmasulása az irodalmi kávéház példáján. Szociológiai Figyelő, 1989/1. 89-90. p.
      6. I. m. 92. p.
      7. Bővebben Gyáni Gábor: Nyilvános tér és használói Budapesten a századfordulón. Századok, 1994/6. Főleg 1065-1069. p.


EPA Budapesti Negyed 12-13 (1996/2-3)Sánta G.: „Vigasztal, ...” < > Varga É.: Hölgyközönség