EPA Budapesti Negyed 12-13 (1996/2-3)Kosztolányi D.: A kávéváros < > Sánta G.: „Vigasztal”

Kávéház
az Osztrák-Magyar
Monarchiában

Létező, mert történelmileg
megvalósult utópia

______________
WILHELM DROSTE

      Az Osztrák-Magyar Monarchia legszebb hátrahagyott emléke a kávéház. Nemcsak sikerült átmentenie magát egészen napjainkig, hanem néhány helyen valóban használható is maradt. Legszeretetreméltóbb jele annak, hogy ez a furcsa birodalom erős, életteli tulajdonságokkal is rendelkezett.
      A kávéház szónak nem lenne ekkora kisugárzása, ha nem a Habsburg-uralom késői korszakában, a dualista monarchia megalakulásakor nyerte volna el jelentésének teljességét. Úgy tűnt, a kávéház bizonyíték arra, hogy nagyon is lehetséges volna barátságosan egyesíteni a legkülönbözőbb rendeket és osztályokat, fajokat és nemeket, pártokat és nemzeteket egy teremben, anélkül, hogy ezzel kaput nyitnánk a polgárháborúnak és önpusztításnak. Itt szinte úgy tűnt, összeférnek azok, akik az utcán, és még inkább a számtalan csatatéren csak gyűlölni tudták egymást.
      A kávéházakkal a Monarchia teret teremtett magának. Olyan teret, melyben az idegenek elővigyázatosan körülszaglászhatták egymást, és ugyanakkor, ami összetartozott, szervesen egybekapcsolódhatott. Teret, melyben mindenféle találkozás létrejöhetett, teret, melyben távolságtartás és közeledés egyaránt lehetséges volt.
      Azzal, hogy megalkotta a kávéházat a maga klasszikus formájában, az Osztrák-Magyar Monarchia létrehozta azt, amit politikailag már nem sikerült megteremtenie: a lehető legellentmondásosabb elemek életképes integrációját. Tág, nagyvonalú termeiben, ha nem is békült össze, de legalább képes volt kapcsolatot teremteni a Vadkelet a rendezett Nyugattal, a forróvérű Dél a mindig fontolgató Északkal.
      A kávéház varázslatos kondenzátuma a befolyásoknak, melyek a négy égtáj felől szivárogtak a térségbe. Nem azon a pár zsák kávén múlott, ami a törökök elűzése után véletlenül Bécsben hátramaradt, és a legenda szerint az első bécsi kávéház alaptőkéjévé vált. Sokkal inkább a Habsburg tartományok központi fekvésén: összekötik a Balkánt az európai Nyugattal és Olaszországot a szláv világgal. Ez a földrajzi fekvés hihetetlenül kedvező egy olyan ital számára, amely keletről származik, de hódítását a polgárságnak köszönheti, annak a polgárságnak, amely emancipációjának korai szakaszában elsősorban Angliában és Hollandiában itta a józan mámort keltő fekete szert, hogy ezzel is elhatárolja magát az egyszerű sörivó néptől és a feudális uraságoktól, azok minden nemes borától, pezsgőjétől és likőreitől.
      Különben: ezekben a kávéházakban alszanak a vendégek, alszanak ezekben a meleg és sötét istállókban, az elmaradhatatlan nyerget fejük alá helyezve. Ez ugyanolyan természetes, mint a párizsi kávézókban a csókok. A kávéház dolgozószobája, hálóterme, ebédlője, sőt, még fürdőszobája is bármelyik töröknek.
      A kávéház egyik sarkát feltétlenül egy borbély foglalja el. A borotva felfrissíti az arcot, a kávé felemeli a lelket. A vendégek magukkal hozzák a táplálékot, fokhagymát, kukoricát, görögdinnyét... itt társalognak a gyilkos tekintetről, kétfejű birkák születnek, és sok más csodálatos dolog történik. Szintén itt írja meg az írástudó néhány piaszter fejében a kérvényt, nem a kormányzónak, nem, Kemál Pasának személyesen, a rokkantak nyugdíja vagy az adók csökkentése ügyében. Itt elég reggel inni egy kávét, és estig el lehet üldögélni. De ez sem kötelező, lehet egyszerűen rendelni egy vízipipát is..., melyben minden szippantásnál dallamosan blugyborog a víz. A kávéház mindig és mindenki számára nyitva áll, mint a mecset és a halál.
      Így festett 1920 körül egy török kávéház, ha helytálló Ilja Ehrenburg leírása Az idő vízuma című könyvében. Első pillantásra egy világ választja el ezt a helyet egy bécsi kávéháztól, és mégis, a bécsi kávéház sok tekintetben felvállalta a keleti örökséget, s nem csak azért, mert az első üzemeltetők legtöbbször keletről származtak. A kávéház Bécsben is univerzális élettér akar lenni, mely mindenféle célra használható nappal és éjszaka, de még inkább a minden célszerűségen való túllépés lehetőségének tere, a nyugalomé és az éber álmodozásé. Ha itt nem is állnak borbélyok és fürdőkádak a vendégek rendelkezésére, megvan a törekvés arra, hogy a vendégnek egy második otthon természetességét kínálják, olyan termet, melyben egy csók intimitásától a szenvtelen üzleti megbeszélésig minden lehetséges.
      Hogy kényelmesen használhatóak legyenek, a kávéházak az emberek közelségét keresik. Ahol az embertömegek közlekednek, az élet mozgalmas csomópontjain, ott kell lefektetni egy kávéház alapjait. A belváros tágas terein, ahol szakadatlanul özönlik a járókelők áradata, pályaudvarok mellett és kereszteződésekben próbálnak elhelyezkedni. Keleten a kávét gyakran közvetlenül az utcákon és piacokon árulják, a szabad ég alatt, Közép-Európa ezzel szemben rákényszerül, hogy tető alá telepítse ezeket az üzleteket. Viszont egy kávéház sem fog lemondani arról, hogy frontjait asztalokkal és székekkel szegélyezze, amikor csak az ég engedi. Az eső mellett a 20. században jelentkezett az utcán zajló kávéházi életnek egy nagyobb ellensége is, az autó. Nemcsak keskeny járdákká változtatta a sétálóutcákat, de a bűz és a lárma is ront a kávé élvezeti értékén. Lehetetlen barátságos hangulatot teremteni: aki kedvvel, nyugodtan érkezett, kipufogógázzal és zajjal kínzatik meg. Elmúltak azok az idők, mikor a vendég a kávéházi széken ülve még a lócitrom és a dámák parfümjének illatát érezte, ha beleszagolt a levegőbe.
      Ha az időjárás esetleges viszontagságai meg is gátolják az áramló embertömegekhez való közeledést, a bécsi kávéház mégis sokat tett azért, hogy fenntartsa a kapcsolatot az utcával. Kötelezővé váltak az óriási ablakok, és fontos volt a ház fekvése is. Falait lehetőleg három oldalról is utcák és terek vették körül. A kávéház vendége nem bújik el a világ elől, sokkal inkább a kellős közepén üldögél egy biztonságos helyen. Minden függöny, amely a tekintetek áramlását bentről kifelé vagy kintről befelé akadályozza, tulajdonképpen szabotálja a jó kávéház szellemét. Hiszen az áttekinthetőség és a világosság az elixírje, a sötétség elviselhetetlen számára. A kávé nem hagyja magát károsítatlanul elzavarni pincehelységek mélyére, mint a bor, vagy a kényelmesség sötét szobáiba, mint a sör. Úgy törekszik a fényre, ahogy a serdülő polgárság törekedett eufóriás féktelenséggel a középkor homályos gondolatait a sugárzó értelem segítségével végképp kisöpörni a világból. A belső termek berendezésekor is a lehető legteljesebb áttekinthetőség elve érvényesül tehát. Itt nincsenek boxok vagy fülkék, melyekben el lehetne bújni, vannak viszont kanapék által kialakított páholyok a falak mentén, melyekben a vendég nyilvánosan elkülönülhet, anélkül, hogy ezzel kirekesztené magát.
      Sokkal több mint véletlen, hogy a kávé európai elterjedésével egyidejűleg a világítás, az írás és a hírek sokszorosításának technikája forradalmi fejlődésnek indult. Mint három, mindenütt jelenlévő testvér, a kávé, a fény és a sajtó nemcsak a városok képét változtatta meg, hanem az együttlét új formáit, a társadalom új kvalitását teremtette meg. A biedermeier korában Berlinben voltak olyan vendéglők, ahol a kávé ára megegyezett egy extra gyertya árával. Akkoriban gyakran rendeltek a vendégek újabb és újabb gyertyákat, hogy a rendelkezésre álló újságok tömegét sértetlen szemmel olvashassák.
      Az európai kávéház úttörőségének idején az újságokat ott nemcsak olvasták, hanem írták, szerkesztették és összeállítoták. Angliában ezáltal a felvilágosult gondolkodásnak kiemelkedően jelentőségteljes irányzatai alakulhattak ki.
      Szinte természetes, hogy egy olyan hely, ahol az összegyűjtött újságok által koncentrálódtak a hírek és új gondolatok, végül maga vált az új írás és gondolkodás csírasejtjévé. Az újdonságokat nemcsak passzívan befogadták, sokkal inkább arra törekedtek, hogy az új dolgokat már felbukkanásuk pillanatában vita tárgyává tegyék. Itt szerencsésen egymásra találhattak barátok és ellenségek, és vitatva vagy helyeselve egymás nézeteit új igazságokat kerestek, melyek még nem álltak az újságokban. Angliában ez olyan komolysággal zajlott, hogy tudós kávéházak alakultak, melyekben mélyebb gondolatok születtek és hitelesebb viták zajlottak, mint az egyetemeken. Ezek persze később, minden kvalitásukkal együtt, klubszerűen elzárkóztak a nyilvánosságtól, és a tudományosságból az unalomba hanyatlottak.
      Bécs egyáltalán nem volt éllovasa annak az európai mozgalomnak, mely a sajtót és a kávéházat szerette volna egyesíteni. Inkább véletlenül és kelletlenül vált a Monarchia a 18. század hatvanas éveiben egy nagyon érdekes újság színhelyévé. Az 1714 óta elcsatolt Lombardiában tíznaponta megjelent egy olasz nyelvű újság IL CAFFE címmel, ami jelentheti magyarul az italt, de a házat is, ahol fogyasztják. A lap témaválasztásában egyetemességre törekedett, s kritikai magatartásában messze bátrabb volt, mint az akkoriban megjelenő számtalan német nyelvű orgánum. Jellemző, hogy az újságot nem Bécsben vagy Innsbruckban fordították németre, hanem Zürichben.
      Csak 1800 táján kezd Bécs is híressé válni arról, hogy olyan kávéházakkal rendelkezik, melyek számos újságot és folyóiratot bocsátanak a vendégek rendelkezésére, és azután még további száz évbe telik, míg a város néhány kávéházában irodalmi körök alakulnak, melyek az 1900 körüli német irodalom képét nemcsak lényegesen befolyásolták, de szinte kizárólag maguk alkották. Bécs ereje nem a gyorsaságban rejlik. Épp ellenkezőleg. A lassúság ebben a városban egészen szokatlan védelmet élvez. Kitartóan és gondosan ápolják. A kávéház szintén a lassúság és a türelem intézménye. Ezért nem tudták a tőke izgatott, teljesítménycentrikus nagyvárosaiban (például Londonban, Amszterdamban, Hamburgban) hosszú távon fenntartani magukat a nyugodt, lassú kávéházak. Kiszorították őket, mert a „drága idő” morálját kigúnyolták, mert a polgári gazdálkodás időbeosztásos rendszerének ellenszegültek. Amit a kapitalizmus szigorú fegyelme értékként kezelt, nem volt szabad a kávéházakban elpazarolni. A világon sehol máshol nem tudták a kávéházat jobban megóvni ettől a teljesítményhisztériától, mint Bécsben.
      De Bécsnek ez a meglepően különleges státusza valószínűleg még közelebbi magyarázatra szorul. Eddig sok szó esett arról, milyen úttörő módon változtatta meg a kávé és a köré sűrűsödő kultúra Európát. És most éppen Bécs, a lassú, óvatos, visszahúzódó, sőt maradi város lenne ennek a felforgató italnak és a körülötte nyüzsgő kiszámíthatatlan társas életnek az őrangyala?!
      Itt visszatér az a korábban már megfogalmazódott gondolat, hogy a kávéház a legkülönbözőbb elemek kondenzátuma, olyan elemeké, melyek első látásra összeegyeztethetetlenek, annyira idegenek egymástól. Az idegen dolgok egymással való elvegyítése viszont, ha az idő nem játszik szerepet, jellemzően osztrák és vitathatatlanul Habsburg erény is. Az idegen dolgokat türelmesen alakítgatják saját igényeik szerint, míg egy olyan jó minőségű keverék keletkezik, amely alkalmas rá, hogy saját, mindig megfiatalodó identitásukba beolvasszák. Így nyerte el Bécsben a kávéház legtisztább körvonalait, legkompromisszummentesebb karakterét. Tulajdonképpen sok minden szól amellett, hogy a kávéház fogalmát kizárólag erre a bécsi típusra alkalmazzuk, és a többi változatot kávézónak nevezzük.
      Már a kávébab előkészítésében, a kávéfajták keverésében, a pörkölés fokában minőségbe csapott át a diplomatikus egyensúlyra való törekvés. A feketekávé Bécsben nem olyan erős, mint a török, egy kicsit világosabb és hosszabb, mint az olasz espresso, de erősebb és zamatosabb, mint az összes felvizezett észak-európai és tengerentúli kávéfajta. Ez a kávé, a kis fekete az alapja a többi változatnak, melyek egy bécsi kávéházban olyan magától értődően szerepelnek a kínálatban, hogy ha valaki „Egy kávét!” rendel, olyan feltűnést kelt, mint egy analfabéta az írástudók között. A széles kínálat legfontosabb elemei a következők:
      - A nagy fekete (Großer Schwarzer) a már említett kis fekete (Kleiner Schwarzer) duplája. A kicsit egy eszpresszó-csészében szervírozzák, a nagyot egy nagyobbacskában, ez viszont csak félig van töltve, hogy a kávé megtartsa koncentrált erősségét és ne fúljon vízbe. A csészék vastag falú porcelánból készültek, s a kávégépen melegszenek, mert a kávé forró kell hogy legyen, mindenképpen forró.
      - Aki azt szeretné, hogy csészéjét teletöltsék, annak egy hosszú kávét (Verlangerter) kell kérnie. Ez egy kis fekete, amit „hosszú lére” eresztenek, hogy a csésze tele legyen. Ez a kávé még mindig erősebb, mint egy német vagy amerikai, frissebb és forróbb is, mert minden csészéhez külön főzik le.
      - A tejeskávé (Melange) a cappuccino északi nővére: fekete, kicsit hosszított kávé habos tejjel. Ehhez a kávét nem pörkölik olyan feketére, mint az olaszok, és a tejhabról hiányzik a leheletnyi kakaópor, ami a cappuccinóra vált jellemzővé.
      - A kis barna (Kleiner Brauner) illetve a nagy barna (Großer Brauner) tejjel vagy inkább tejszínnel kevert változatai a feketének. Sok kávéházban rendeléskor pontosan meg lehet határozni a keverék kívánt arányait a világostól a sötétbarnáig terjedő skálán.
      - A habos kávét (Einspanner) erősre főzik, üvegpohárban tálalják, tejszínhabbal a tetején.
      - A jeges kávé (Eiskaffee) alapja a jó vaníliafagylalt, amit jéghideg, erős feketével öntenek le és tejszínhabbal koronáznak meg.
      Ezek talán a legfontosabb fajták. Sok kávéház még ennél is messze gazdagabb kínálattal rendelkezik, például szerepelhet az árlapon igazi török kávé sok cukorral, amit vörösréz edényben többször kell felforralni, espresso és cappuccino, hogy az olaszoknak ne kelljen északtiroli ízkísérletezésbe kezdeniük, és filterkávé az északi Flensburgból érkező kedves vendég számára.
      Kategorikusan osztrák viszont a celebrálás. Egy kávé sem indulhat útjára a kis, legtöbbször négyszögletű tálca nélkül, egy sem a kis pohár víz nélkül. Ez utóbbi jelentősége valószínűleg örökké vitatott marad. Bizonyos, hogy ez a kis pohár nyugvóhelyül szolgál a kávéskanál számára, mert felszolgáláskor ott fekszik a pohár peremén. Ajánlatos-e még a kávé előtt meginni a vizet, felkészítve ezzel a nyelvet és a gyomrot a nagy eseményre, vagy utána, az elfogyasztott kávé könnyebb emészthetősége érdekében? Vagy a víz csak optikai legitimációt nyújt a vendégnek, aki reggel megivott egy kávét, hogy azután teljes lelki nyugalommal üldögélhessen estig az asztalnál, és ingyen ihassa a mindig újra teletöltött pohárkából a vizet, anélkül, hogy akár csak utalásokkal is felszólítsák, rendeljen végre megint valamit? Ez már a vizespohárka titka marad - az idők végezetéig. Mindenesetre csalhatatlan jelképe a bécsi kávéházak világának.
      Mint a kis vizespohárban, ugyanúgy bízhatunk abban, hogy a bécsi kávéházban férfiak szolgálnak fel. A 19. században még az egész intézmény csak a férfiak territóriuma volt, ha mégis betévedt egy nő, ezzel feltétlenül romlott a jóhíre. De az új évszázadban megnyíltak a kapuk. A cukrászdákban és kerthelyiségekben már régóta próbálták bevenni a nők a férfiak kávéerődítményeit, és ezek a támadások később eredményesen terjedtek át a kávéházakra is. Az erotika már nem szorult ki az ablakülésekre.
      A szinte feudális hatásköri hierarchiában dolgozó pincérek hada is a régi, monarchikus Ausztriát tükrözi vissza. Mint a magas, tágas, gyakran pompásan berendezett termek is, melyekkel keletkezésük idején nyilvánvalóan megpróbálták építészetileg a nemesség és a magas rangú katonaság klubjait és kaszinóit csillogásukban és nagyvonalúságukban utánozni, talán túl is szárnyalni. Gyakran váltak aztán épp a kávéházak a jobb körök, nagyravágyó rétegek, a nemesség, a katonaság és a különböző polgári csoportosulások találkozóhelyévé. De lényegében megfordult itt a gazdag bankártól kezdve valamelyik vidéki szocialista újság teljesen elszegényedett szerkesztőjéig, a bírótól a notórius hazudozóig és házasságszédelgőig mindenki. A Monarchiában a kávéház nagyon jó eszköz volt ahhoz, hogy a lehető legkülönbözőbb csoportok barátságos kapcsolatot teremtsenek egymással. Ha Vorarlbergből egy tisztet például Brodyba helyeztek, a keleti Galíciába, úgy a kávéház néhány négyzetméternyi területe számára rendkívül fontossá vált, a barátságosság meghitt és ezáltal bátorító végvárává. Itt óvatosan megkísérelhette hozzákötni élete szálait egy tájhoz, melynek nyelvét nem ismerte. Itt elolvashatta a német nyelvű újságokat, talán még szülővárosa napilapját is, saját ízlése szerinti kávét rendelhetett, információkat gyűjthetett a helyről, ahová elvetődött, az ablakon át megfigyelhette a bennszülötteket, megpróbálhatott velük kapcsolatokat kialakítani, és talált egy minimális otthonosságot egy maximálisan idegen világban. Arca itt hamar ismerőssé válik a helyiek számára, talán törzsvendég lesz, és nem olyan elveszett már, mint lenne, ha nem volna ez a horgony, mellyel a világba kapaszkodhat.
      Eddig csupán a bécsi kávéházakról esett szó, de a bécsi kávéház szellemének érdeme, hogy ez a típus, messze a városon túl, a Monarchia egész térségében csodálatos természetességgel terjedt el. A legkisebb városka is igyekezett saját kávéházzal bizonyítani, hogy létfontosságú sejtje az Organizmus egészének. Mint ahogy Mária Terézia idején a sárgára pingált barokk építmények demonstrálták a Habsburg Monarchiához való kötődést, úgy váltak 1900 körül a kávéházak elmaradhatatlan jelévé a hovatartozásnak, bizonyítékává annak, hogy egy helység igenis képes kitekinteni saját határain túlra is. Így a legeldugottabb vidék is teremtett magának egy csöppnyi kozmopolita csillogást. Ha a város valamivel nagyobb volt, egészen biztosan több kávéház is üzemelt benne, különböző arculattal.
      Egy némileg előkelőbb, ahol a kisnemesség elvegyült a nagypolgársággal. Ez legtöbbször a város legszebb terén álló szálloda része volt. És egy kissé félreesőbb helyen állt egy egyszerűbb, a piacnál, a pályaudvar mellett, vagy fontos üzletek között, mivel természetesen szükségük volt a mozgó embertömegekre. Itt üldögélt a tanár, heves beszélgetésbe merülve az ügyvéddel, a kiskereskedő a nagykereskedővel alkudozott, a nyugalmazott hivatalnok itt tarokkozott, vagy néha játszott egy parti rexet barátaival. Nagy biliárdasztalok, melyeken karambolbiliárdot lehetett játszani, csak a város előkelőbb kávéházaiban álltak. A kávéházban minden vendég egy nagyvonalúan megnagyobbított lakószobára lelt, amit saját erejéből nem engedhetett volna meg magának, ahol társas életet élhetett - leginkább persze az idegen, a városka szállodájának vendége. Nem kellett mozgásterületét kis szobájára korlátoznia, hanem üzletfeleivel, barátaival, felettesével vagy alkalmazottjával találkozhatott a kávéházban.
      A kávéházban minden vendég megszabadulhatott társadalmi kötelékeitől, és bekerült egy olyan térbe, melyben újra szabad volt természetesen viselkedni. Aki máskülönben aláveti magát szerepeinek, az a kávéház küszöbének átlépésekor esélyt kap rá, hogy megint önmaga legyen. Így a kávéházak olyanok, mint egy darabka külföld belföldön, mint egy egzotikus utazás hazánkon belül, mint a szabad kikötők a közigazgatás felügyelete alatt álló területek tengerén. Ellazítják az eltársadalmiasodott embert, s felszólítják, vetkőzzön ki önmagából, és szülessen újjá.
      De térjünk vissza a valós világba. Gyakorlott szemmel még mindig könnyen felfedezhetjük nemcsak minden osztrák vagy magyar kisvárosban, de az egykori Monarchia egész területén, hol működött akkoriban az a számtalan kávéház. A nyomok mindenütt jelen vannak még, de szinte egy kávéház sem tudta kivonni magát a 20. század hatásai alól - leginkább a század második felének hatása alól -, még Ausztriában sem. Bécs az egyetlen kivétel, és még itt is borzasztóan sok nagy múltú kávéház tűnt el a föld színéről.
      A Monarchia egy félreesőbb városát példázza most Nagyvárad (Oradea) kávéházi életének leírása, bemutatván a fénykort és a mai állapotot, ami már csak nyomaiban, maradványaiban jelzi, milyen gazdag lehetett a nyilvános társadalmi élet 1900 táján. Mivel a városnak jelentős szerepe volt a modern magyar irodalom kialakulásában, a lejegyzett emlékekből viszonylag sok mindent megtudhatunk a különböző kávéházakról. Ezek egymással versenyezve és egymást kiegészítve fontos részei voltak a szellemi izgatottságnak, mellyel a szeceszsziónak ez az erősen zsidó kultúrájú városa 1900 körül feltöltődött.
      Itt működött az elegáns Royal kávéház, a Rimanóczy szállodában, az élet fényűző pillanatai számára. Itt álltak a legjobb biliárdasztalok, itt találkoztak a város legelőkelőbb körei, itt reprezentáltak és ünnepeltek. A szálloda frontoldala a Sebes-Körösre néz, de a kávéház nagy teraszával a város legfontosabb terére, a Bémer térre nyílik, a mai Köztársaság térre, a Piata Republiciire. Ebben a városban fejlődött Ady Endre harcias gondolkodásmódja, itt találta meg az első hangokat feltűnően modern költészetéhez. Gyakran üldögélt a Royalban délelőtt, ha egyáltalán még délelőtt felkelt egy átlumpolt éjszaka után.
      A gazdagon díszített termek még ma is bámulatosan jó állapotban vannak, és a szintén megőrzött kerthelyiséggel együtt étteremként szolgálnak. Közepes nagyságú csoda, hogy ez az étterem még egyáltalán üzemel. A szálloda is használható még eredeti céljaira, csak a régebben szintén a komplexum részét képező gőzfürdőt fokozták le: néhány éve irodai helyiségeket alakítottak ki benne. A Bémer tér, melynek arculatát leginkább a színház hatalmas épülete jellemzi, volt régen a város abszolút kávéházi központja. A nagyváradi szellemi élet számára a Royalnál még fontosabb szerepet töltött be az EMKE kávéház. Itt üldögélt Ady esténként, sokszor késő éjszakába nyúlóan, ennek a háznak a falán - ma az egész épületet a szállodával együtt Astoriának hívják - helyezték el emléktábláját. Ez volt a szabadkőművesek találkozóhelye és mindazoké, akik radikálisabb eszméket vallottak a szabadságról, melyekkel túl kívántak lépni a Bécsben és Budapesten kormányzók tétova engedményein. Ebben a kávéházban és nem a túlméretezett Budapesten alakult meg 1907-ben a fiatal írók azon csoportja, amelyik a Holnap című antológiával mértékadóvá vált a modern magyar költészet számára.
      Még manapság is ihatunk kávét az egykori EMKE termeiben. Itt minden szolidabb formában maradt fenn, látható, hogy kezdetben is szerényebb keretek között üzemelt. Különleges vonzereje abban a lehetőségben rejlik, hogy egy lépcsőn át felmehetünk egy galériára, ahonnan a teremben lent folyó események jól áttekinthetők. A kávéháznak erre a második szintjére közvetlenül a szállodaszobákból is el lehet jutni. Így hát a vendég megkeresheti Ady törzsasztalát, és megidézheti szellemét, anélkül, hogy el kellene haladnia a recepciós pult előtt. A ház nyíltan hű maradt liberális tradícióihoz. A kávéházhoz sajnos nem. A kávé minősége enyhén szólva kétes. Itt sem élték túl a Thonet-székek, az öntöttvas lábakon álló márványasztalok és az újságkínálat a fejlődést, de a terem megvan, és mint Csipkerózsika, türelemmel várja megmentő hercegét. Ugyanígy egy óriási szabadtéri színház is, amely a szálloda udvarán rejtőzik. Egy nagy hintaló, valószínűleg az utolsó darab kellékei közé tartozott, régóta dacol esővel és hóval, s bármikor kész lenne a herceget, ha végre eljönne, az egész világon körbehordozni.
      Sétálunk 1995-ben: a Köztársaság téren szinte kizárólag azok az épületek vesznek körül, melyek 1900 táján a Bémer tér mozgalmas életének is keretet adtak. Valóban mesébe illő, hihetetlen hangulatba ringat ez a környezet. Így kicsit könnyebb megbocsátani a kávéházaknak, hogy kissé primitív kávézókká változtak át, örülni az egyetlen és ezért büszke, teraszos kínai étteremnek, az egykori EMKÉ-vel éppen szemben álló kávézó előtt folyó életnek. Itt főzik ma a város legjobb kávéját. Még akkor is örülni kell, ha a fiatalok közül, akik a kávézó teraszán ücsörögnek, sokan nyomorúságosan újgazdagnak tűnnek, és a kávén is sokat kellene javítani.
      A város harmadik kávéház-büszkesége a Fekete Sas szálloda hatalmas építményében helyezkedett el, a folyó másik oldalán. Itt régebben nagy dísztermek voltak, zenei, színházi rendezvények, irodalmi és kabaréestek számára. Az épület - a szecesszió játékos erődítménye - még régi helyén pompázik, a szálloda, a kávéház és minden szűkebb értelemben vett kultúra viszont elköltözött. Ez talán kivétel ebben a városban, amelyik, ha korántsem régi minőségében, de mégis meg tudta őrizni vendéglátását, ügyesen meg tudta akadályozni, hogy teljesen kipusztuljon. Még ma is minden helyen lehet kávézni és enni, ahol ez már 1900 körül is lehetséges volt. Csodálatra méltó erővel mentette és őrizte meg a város ezeket az értékeket korunk mindent elsöprő szellemével szemben.
      Az eltűnt kávéházzal és a szállodával ellentétben a Fekete Sasban megmaradt a bevásárlóudvar. Ezzel az impozáns, üvegezett passzázzsal bizonyította a város a századfordulón, hogy elkötelezte magát a modernitás mellett, általa is igazolódott a mítosz, mely szerint Nagyvárad egy kis Párizs a Sebes-Körös partján.
      Az eltűnt kávéházak utáni kutatást a maiak végiglátogatása közben tovább folytathatnánk. Egy fontos helyet kell még megemlíteni. Akkoriban Müllerájnak hívták: kioszk-kávéház, mint amilyen a Monarchia nagyobb városaiban a parkokban és sétálóutak mentén volt gyakran megtalálható. Egy kis kávéspavilonból láttak el kiterjedt kerthelyiségeket itallal és édességgel. Itt, a mai Traian téren maga Ady vált vétkessé a kávé eltűnésében, mert a kioszkot Ady-múzeummá alakították át. Szerencsére a hátsó traktusban egy kis fénymásolóüzem nyílt, így az épület bizonyos szempontból megint tud gyakorlati segítséget nyújtani az élethez. Persze jobb lenne, ha Salomon Müller feltaláló szellemében a jövőben inkább kávét „sokszorosítanának”. Adynak mindenesetre bizonyára nem tetszene, hogy miatta szűnt itt meg a kávéárusítás, hiszen gyakori, tehát nyilván elégedett vendége volt a Müllerájnak.
      Nagyvárad olyan város volt, ahol a rendkívül erős zsidó polgárság aránytalanul sok kávéház létrejöttét tette lehetővé, így nem tekinthetjük átlagosnak, ha az intézmény elterjedési körét vizsgáljuk.
      Mégis megállapíthatjuk, hogy ez a bécsi kávéház-típus képes volt meghonosodni a Monarchia egész területén, ha nem is mindenütt olyan nagy sűrűségben, mint Nagyváradon. Ebben a tényben egy politikai szenzáció is rejlik. Minél öntudatosabbak voltak ugyanis az egyes tájegységek, országok és városok, különösen az osztrák területeken kívül, annál kínosabban ügyeltek rá, hogy semmit se utánozzanak, ami Bécsből származik. Budapest például, mikor példaképet keresett magának ahhoz, hogyan kell egy álmatag városból metropolist varázsolni, mindig Párizshoz igazodott, talán másodsorban New Yorkhoz és Londonhoz is, de semmi esetre sem Bécshez. Még Nagyvárad számára is szégyen lett volna, ha a várost Sebes-Körös parti Bécsnek nevezik. Nem, Párizs kellett, Nagyvárad esetében is Párizs, budapesti kitérő nélkül, olyan hivalkodóak voltak ott a polgárok. Hogy Budapest ezt a példaképet utol is érte, azt mind a mai napig igazolják azok, akik a várost kelet Párizsának nevezik.
      Igaz, a hihetetlenül sok kávéház már nem lelhető fel Budapesten. Pedig a századforduló idején állítólag több mint ötszáz nagy kávéházi szentély működött, ezzel a magyarok az utánzással egyidejűleg már le is körözték az osztrák konkurrenciát. Mára ennek nem sok nyoma maradt.
      Fáradságosan vonszolta el magát most a város leggigantikusabb kávéháza, a New York, fajtájának utolsó hírmondójaként századik születésnapjáig - bár itt már évek óta nem akar igazi kávéházi élet kialakulni. A zord valóság egy túlméretezett pályaudvar várótermének és éttermének keverékéből áll. Erre a pályaudvarra már ősidők óta nem futott be egyetlen vonat sem. Már csak múzeum, melyet rendkívül költségesen lehet renoválni, ahol vendéglátói érzéketlenség uralkodik, ahol a hangulati aláfestést az erőltetetten életteli pszeudo-cigányzene szolgáltatja, és amelyet a kirándulóbuszokkal érkező turisták inkább lerohannak, mint használnak. A magyar vendégeket már régóta elűzték innen. Halottabb már nem is lehetne itt a kávéházi kultúra, s mégis büszkélkedni kell vele, mert ez az utolsó, ami megmaradt.
      A nyomorúság koronatanúja maga a kávé. Sem az eszpresszó, a fekete, sem a többi fantáziaváltozat nem elfogadható, ráadásul gyakran langyosan szolgálják fel. Szomorújátékba illő, hogy ezeket a csodálatos termeket egy picinyke, technikailag rosszul beállított kávéfőzőgép látja el kávéval.
      Ezenkívül általában a kávét főzők részéről is hiányzik a kellő hozzáállás. A tej, amit türelmesen fel kellene habosítani, lagymatagon és fáradtan terül el a kávé felszínén, amely viszont túl vizesre sikerült. Ráadásul tartós tejet használnak, ami óriási vétek a koffein szelleme ellen. Így a végeredmény gyakran egy langyos vegyikombinátra emlékeztet. Ilyen módszerekkel könnyen fel lehet mérgesíteni egy kirándulóbusznyi turistát, de rendkívül nehéz egy szerfölött szép kávéházba újra életet lehelni.
      Jellemző a budapesti válságra az a nyelvi felkészületlenség is, amivel jelenleg a kávét kezelik a vendéglátóiparban. Egy cappuccinót rendelvén biztosak lehetünk benne, hogy nem cappuccinót fogunk kapni. Helyette egy hideg porcelándarab érkezik, benne valamiféle kávé, rajta alibiként jéghideg tejszínhab műanyag flakonból, ezen aztán megint csak a tisztelt vendég maximális elkényeztetése érdekében sok kakaó, s hozzá, humorról és színérzékről tanúbizonyságot téve, tarka cukorgolyócskák. Drága, nagy felhajtással készül, és biztosan jószándékkal, de gyakorlatilag a kávé nyilvános kivégzése. A magyar hétköznapi kultúra számára nagy előrelépést jelentene, ha a kávé hagyományos változatai - a szimpla, a dupla és a kapucíner, a bécsi Melange testvére - visszanyernék méltó helyüket a vendéglátók tudatában. Akkor talán újra megbecsülés jutna osztályrészül ennek az italnak, mely az önkényes piacgazdálkodás elmúlt öt évében egyre mélyebbre süllyedt. Ennek oka részben a sok, gyakran csempészett olcsó kávéfajta, valamint, hogy a magyar kávéfőzőgép-ipar és szerviz gyakorlatilag összeomlott, amiből az a rossz szokás következik, hogy német kávékat magyar gépeken és magyar módszerrel készítenek el, magyar kávékat pedig német gépeken, német módszerrel. Pedig a sötétre pirított magyar kávé egy jó presszógépet kíván, a német viszont filtertölcsérben érzi jól magát.
      Ha lesz jobb minőségű kávé, akkor lehet majd álmodozni egy jobb kávés vendéglátásról is, melyen az elmúlt öt évben szinte még nagyobb erőszakot tettek, mint korábban. Kávéházak régóta nincsenek. Már a harmincas évek Budapestjén mély válságot éltek át, és persze még mélyebbet a második világháború alatt. Közvetlenül a háború után az utolsók is álomba merültek vagy sztálinista módszerekkel elaltatták őket. Cserébe viszont a magyar kávés vendéglátás második hullámaként létrejött presszók még nemrégiben is rendkívül életteliek voltak, s nemcsak a fővárosban. Egy falu, amelynek nem volt presszója, szégyenben élt. Az utóbbi években aztán a kávé eme kisebb és gyorsabb hadállásait is szabályszerűen megtizedelték. Aki ma Bodor Ferenc Pesti presszók című könyvével indul a városban felkutatásukra, tanúja lehet ennek az agressziónak. Szinte hetente törölhető egy presszó a tartalomjegyzékből. Budapest megint nagy átváltozóművésznek bizonyul. A város átöltözködik. Tegnap még presszók határozták meg a utcaképet, ma már éjjel-nappali közértek, Kleiderbauerok, Toplessbárok és benzinkútszerű vegyeskereskedések.
      De a nyomor közepén csírázik a remény. Mindez nagyon gyorsan megváltozhat. Budapest borzasztóan gyors és simulékony női tehetséggel képes égbekiáltó hűtlenségei mellett mégis hűséges maradni. Már az is jó jel, hogy mostanában a legőrültebb szórakozóhelyeken óriási reklámtáblák virítanak, melyek állítják - egy kávéházról van szó. Ezek aztán gyakran piszkos kocsmák, csak néhány négyzetméter nagyságúak, konyhazsír és pálinkaszagúak, de a hetvenkedő „Kávéház” feliratok írásba foglalva fejezik ki az igényeket, a vágyakat. Egyben nagyon sokat beszélnek is a kávéházakról, minden kis előjelnek, amely egy új kávézóhely létrejöttére utal, hírértéke van, és futótűzként terjed el a városban. Folyóiratok veszik fel nevükbe a mágikus „kávéház” szót, vagy legalábbis rovatot nyitnak ezzel a címmel. Némelyek még nyilvános szerkesztőségi üléseket is tartanak olyan helyeken, melyek a kávéházi kultúrára emlékeztetnek. Így formálódik az igény, s csak a rajtjelzésre vár egy igazi kávéház formájában. Ha ez egyszer létrejön, Budapesten máról holnapra egy egész világ nőhet ki belőle. A kávéházi kultúra virágkora is megmutatta, milyen tempóra képes ez a város, ha sikerül meglovagolnia az ördögöt.
      Aki Budapesten az eltűnt kávéházak keresésére indul, kényelmesen eligazodhat az amerikai gyorsétterem-hálózatok segítségével. Ezek - ha a város szélén nem emeltek új épületeket -, garantáltan a néhai kávéházak elárvult termeit gyalázták meg. Különösen kívánatosak e belső terek azután a bankok számára, mivel a kávéházak ablakai előtt hullámzó emberáradatot a pénzintézetek is szívesen irányítanák pénztáraikhoz. A valamikori kávéházak közül némelyik amerikai biliárdszalonként (csatolt pizzériával) vagy étteremként próbálja meg átvészelni a krízist. Egynek szerencséje volt a szerencsétlenségben, és ma a város legjobb könyvesboltja, három még a szerencsétlenségben is szerencsétlenül járt, és kaszinóként tengeti megbecstelenített életét.
      A legeslegrosszabb sors az egykori Central kávéháznak jutott. Nemrégiben még az ELTE egyetemi klubjaként szolgált. A nagyvonalú kávépalota szépsége itt határozottan látható volt, még ha a krónikusan szegény egyetem nem is tudta előteremteni a pénzt az általános hanyatlás megakadályozásához. Ez lett volna a legkönnyebben megmenthető a város kávéházai közül, és minden szépségével nyilvánvalóan arra várt, hogy a főpolgármester vagy akár maga a Pápa személyesen vegye védelme alá. Nem védte meg senki. Ehelyett egy játékautomatákat gyártó cég képviselője kapott szabad kezet. Most gépek és emberek versenyeznek ott fegyverropogásban, tomboló zaj uralkodik a csillogó-villogó sivárságon. Bármelyik város, ha egy kicsivel több hivatalosan képviselt ízléssel rendelkezik, ezeket a gépeket egy külvárosi hodályba telepítette volna. Aki ezeken játszik, amúgy sem lát és hall már semmit. De Budapesten mindenképpen a Centrált kellett elfoglalniuk, azt a kávéházat, melynek irodalmi és kulturális jelentősége vetekszik a New-Yorkéval, tehát szintén muzeális védelmet érdemelt volna, ha már a kávé nem volt képes megvédeni. Az ember dühös önmagára, amiért nem viselkedik úgy, mint egy kávéfundamentalista, aki az igazságtól elvakultan egyszerűen a levegőbe röpítené az erőszaknak ezt a fellegvárát.
      Budapestnek türelemmel kell visszahódítania kávéházait, semmiképpen sem bombákkal. A visszahódításban stratégiailag fontos szerepet játszik a válság által olyannyira megviselt New-York. Ha megtörténne az a csoda, hogy ott egy rövid bezárás után megkísérelnének újraalapítani egy valódi kávéházat, ez a fordulat jele lenne. Végre megint minden teremben és minden szinten volna kiszolgálás, a legfinomabb kávé folyna egy óriási olasz presszógépből, naponta legalább száz újság lenne kitéve, éjjel kettőig nyitva állna a kávéház, és az étterem a „mélyvíz”-ben átengedné a helyét a gördülő elefántcsont golyóknak, melyek vidáman ütköznének össze. Zene csak vasárnap délutánonként szólna, és akkor is csak halkan, visszafogottan, hiszen az összekoccanó porcelán, a kávégépből kiszökő gőz, a vendégek moraja és egy szép nő cipősarkának kopogása, mikor áthalad a termen, mindezek a zajok együtt alkotják a zeneileg felülmúlhatatlan, mindig egyforma és mindig új kávéházi szimfóniát. A New-York külső falaira visszakerülnének és démoni fényt sugároznának az ördögfejeket ábrázoló kandeláberek, a feltétlen jó modor újra otthonra lelne, s nem hagyná magát elüldözni többé, ítéletnapig. A palota büszke homlokzatán az óra megint felvenné a harcot az idővel, és nem ragadna meg egy helyben kicsivel tizenkettő előtt, mert nem félne már a szellemektől. Akkor a most még irigyelt, elkényeztetett bécsieknek is Budapestre kellene utazniuk, ha igazi kávéházi zsongást szeretnének átélni, mert ahhoz a pesti ember kell, aki öntudatosan veti bele magát a bizonytalanságba, és megkockáztatja, hogy holnap már nem az az ember lesz, aki este volt.
      Budapest, a város, a szenvedélyes kávéivóra hasonlít, aki nem képes lemondani az élvezetről, melyet a kávé nyújt. Olyan ideges, olyan gyorsan ver a szíve. Ellentétben a már-már erőltetetten óvatos Béccsel, mely még a Dunát is csatornákba tereli, mielőtt magához engedné, annyira fél minden kiszámíthatatlanul folyó dologtól. Már a bécsi kávéházak neve is erről árulkodik. Alt Wien (Öreg Bécs), Burg (Vár), Imperial, Kalvarienberg (Kálvária), Maria Treu, Ministerium, Rüdigerhof, Schönbrunn, Schwarzenberg, Tirolerhof (Tiroli Udvar), Vogelsang (Madárdal). Mennyire másként csengtek a budapesti kávéházak nevei. Sokkal nagyravágyóbbak, szemtelenebbek, rajongóbbak voltak. Nevük készülődés volt az ismeretlenbe. Japán, Abbazia, Palermo, Philadelphia, Luxor, Miramare, Sorrento. Aki ekkora szenvedéllyel indul útnak, az veszélyesebb életet él: ezt mindannyian megtapasztalták, és túl korai halálukkal fizettek érte.
      Pedig a kávéháznak két dimenzióra van szüksége ahhoz, hogy a benne rejlő utópisztikus lehetőségeket valóra váltsa: a megkapaszkodás erejére és az elengedés bátorságára. Aki elég mélyen elgondolkodik a kávéház eme fogalmáról, az az Európa szitokszónak is képes barátságosabb értelmet adni.
      Európán úgy kellene munkálkodni, mint egy kávéházon. Nem válhat a kiválasztottak zárt klubjává, és mégannyira sem lehet felfegyverzett birodalom, mely fél a világ sötét széleitől, s ezért ezeket technikai fölénnyel rettegésben tartja. Európa olyan térség lenne, amely határtalan készséggel nyílik meg, amelynek ugyanúgy szüksége van az idegenre, mint saját gyökereire, hogy egészséges és életteli maradjon. Belépés díjtalan!
      Akinek tehát sikerül Oradeában a régi kávéházak egyikét újjáélesztenie, melybe aztán a magyarok ugyanolyan természetességgel léphetnének be, mint a románok és az ukránok, a bolgárok és a zsidók, mint a turisták, a cigányok, mint a németek, az oroszok, mint az amerikaiak, a munkások, mint a fogorvosok, az ifjak, mint a vének, a kurvák, mint a szentek... arra feltétlenül rá lehetne bízni az egyeduralmat egész Európa felett, élethossziglani időtartamra, teljesen nyugodtan.

(Fordította: Sárossi Bogáta)

      VÁLOGATÁS A NÉMET NYELVTERÜLET KÁVÉHÁZI IRODALMÁBÓL (Bibliográfiai ajánlat)

      Albrecht, Peter: Kaffee. Zur Socialgeschichte eines Getranks. Braunschweig, 1980.
      Cziffra, Géza von: Der Kuh im Kaffeehaus. Anekdoten aus den „Goldener Zwanzigern”. Frankfurt/M, Berlin, 1993.
      Brandstatter, Christian - Schweiger, Werner J.: Das Wiener Kaffeehaus. Wien, München, Zürich, 1978.
      Hadwiger, Peter - Hippler, Jochen - Lotz, Helmuth (Hg.): Kaffee. Gewohnheit und Konsequenz. Wuppertal, St. Gallen, 1983.
      Hasenkamp, Holger: Das wiener Café. Ausstellungskatalog, Zürich, 1989.
      Heise, Ulla (Hg.): Coffeana. Lob und Tadel von Kaffee und Kaffeehaus in Gedichten aus vier Jahrhunderten. Leipzig, 1988.
      Heise, Ulla: Kaffee und Kaffeehaus. Eine Kulturgeschichte. Leipzig, 1987.
      Heering, Kurt Jürgen (Hg.): Das Wiener Kaffeehaus. Frankfurt/M, Leipzig, 1993.
      Jacob, Heinrich Eduard: Sage und Siegeszug des Kaffees. Die Biographie eines weltwirtschaftlichen Stoffes. Hamburg, 1953.
      Jahn, Karl-Heinz (Hg.): Das Prager Kaffeehaus. Berlin, 1988.
      Kesten, Hermann: Dichter im Café. München, Wien, Basel, 1959.
      Martinek, Thomas: Kaffeehauser im Wien. Ein Führer durch die Wiener Kaffeehauser. Wien, 1992.
      Schebera, Jürgen: Damals im Romanischen Café... Leipzig, 1988.
      Söhn, Gerhard: Von Mokka bis Espresso. Hamburg, 1957.
      Torberg, Friedrich: Kaffeehaus war überall. München, Wien, 1982.


EPA Budapesti Negyed 12-13 (1996/2-3)Kosztolányi D.: A kávéváros < > Sánta G.: „Vigasztal”