EPA Budapesti Negyed 12-13 (1996/2-3)Schweitzer G.: Az Abbazia < > Kresalek G. - Zeke Gy.: A Japán

A Centrál kávéház tükörcserepei

______________
SÁROSSI BOGÁTA

      Tükörcserepek
      A Centrál kávéház múltját tükrözik, s ha a egymás mellé rakosgatjuk őket, talán összeáll a kép. Még ha kicsit töredezett és homályos is, a cserepek csillogása bearanyozza.

      A ház
      A budapesti Egyetem utca 1. sz. alatti telek szabálytalan alakja sok nehézséget okozott beépítésekor. A háztulajdonos, Erényi Ullmann Lajos éveken át nem tudta eldönteni, hogy a rendelkezésére álló tervrajzok közül melyiket fogadja el. Végül Quittner Zsigmondot bízta meg a teljes tervezet elkészítésével. „A programm azt követelte, hogy a teleknek lehető kihasználásával és a költségek lehető kímélésével a földszinten nagy kávéházi helyiség, az emeleteken pedig négy-négy lakás - minden hozzátartozó mellékhelyiséggel együtt - rendeztessék be. (...) A főbejárásnak a Ferenciek terén lévő főhomlokzat közepén, a főlépcsőház tengelyében lett volna természetes helye, minthogy azonban ez a földszinti kávéházi helyiség összefüggését megszakította volna, célszerűbbnek mutatkozott a főbejárást az Egyetem utcai homlokzat közepére helyezni” - írja Quittner Zsigmond az Építő Ipar című műszaki hetilapban. [1] Az újságban megjelent a ház fényképe és alaprajza is. Az alaprajzon látható, hogy szinte az egész földszintet a kávéház foglalta el nyolc termével, két játékszobájával, kávékonyhájával és ruhatárával.

      Beköltözés
      1885-ben alapították és 1887-ben nyílt meg a Centrál (Központi) kávéház Erényi Ullmann Lajos házában. Egy bizonyos Seemann úr rendezte be veje, Frankl részére. A megnyitás alkalmából cikk jelent meg az egyik építészeti szaklapban A budapesti Café Central címmel. Szerzője, Dr. Hell Alois kiemelte Scholz Róbert mester festő-, mázoló-, és aranyozómunkáját, mely a termek plafonját és falait díszítette. A mester a világos narancsszínt kombinálta kékkel, fehérrel és aranyozott cirádákkal. A villanyfény, amivel a kávéházat kivilágították, életre keltette ezeket a színeket. A büfét maga Quittner Zsigmond tervezte, falát két óriás tükör fogta közre, melyek az F. Waldsteiner cégtől származtak. Hell Alois fontosnak tartotta megemlíteni, hogy a kávéházban minden munkálatot magyar cégek végeztek, csak a világítóberendezést hozatták Bécsből, a B. Egger cégtől. „A világítótestek, s az egész berendezés, úgymint a márványasztalok, fotelek, biliárdasztalok, az egész játékszoba s a kávé-konyha, sőt az edények és csészék is oly szépek, hogy szebbet elképzelni sem lehetne” - írja. Megtudhatjuk továbbá a cikkből, hogy a Centrálban a legtöbb bel- és külföldi újság a vendégek rendelkezésére állt, hogy a felkínált italok kiválóak, nem is túl drágák, és a pincérek figyelmesek, udvariasak voltak. [2]

      A szomszédok
      A Centrál valóban központi helyen állt a Ferenciek tere sarkán, szemben az Egyetemi Könyvtárral, közel a Fővárosi Könyvtárhoz, az Egyetemhez és a Franklin Társulat épületéhez, az Athenaeum-nyomda szomszédságában. (Ez utóbbit 1898-ban lebontották). Ilyen kulturális környezetben szinte magától értődő, hogy a kávéház szellemi centrummá vált.

      A Hét
      1890-ben tette át Kiss József törzshelyét a Centrálba. Ezt megelőzően a Korona kávéházban tanyázott, itt alakult meg szerkesztésével 1889-ben A Hét, az a szépirodalmi hetilap, mely aztán a Centrálban élte meg fénykorát. Kiss József így emlékezik:
      „...a belvárosi Centrál kávéház volt A Hét főhadiszállása, az Atheaneum tőszomszédságában... Itt nyomták és ott, a kávéházban készült A Hét. Minden pénteken és szombaton gyanús külsejű urak foglalták le a kávéház különböző sarkait, akik ott hétközben soha meg nem fordultak. Órahosszat elültek egy pikkoló mellett egy helyen és serényen rótták egymás alá a sorokat az egyformára szabott papirosokon. Ezek A Hét emberei voltak. A nyüzsgés, a moraj, az ide-oda röpködő beszédek kavargása, a vágni való füst őket nem bántotta, sőt, úgy látszik, mintha ez lett volna valódi elemük. (...) Itt, az eleven élet hullámzása közepett, mintegy a nyilvánosság ellenőrzése mellett íródott A Hét ...” [3]
      A Centrálba járt tehát A Hét révén többek között Mikszáth Kálmán, Ambrus Zoltán, Szomory Dezső, Bródy Sándor, Herczeg Ferenc, Petelei István, Gárdonyi Géza, Ignotus (Veigelsberg Hugó), Heltai Jenő és Krúdy Gyula, kicsivel később pedig már Osvát Ernő, Fenyő Miksa, Molnár Ferenc, Bányai Elemér (Zuboly) és Erdős Renée is. Ők alkották Kiss József Kerek Asztalának tagságát. „Ez nem volt egy bizonyos asztal, a kávéháznak minden asztala tette ki a Kerek Asztalt, az öreg Mester lelke volt a Kerek Asztal, mert minden régimódi tollat, mely a kávéház régimódi vas-tintatartóiba mártódott be, a Mester éber figyelme kísért” - olvashatjuk a Pest-budai kávéházak történetében. [4]
      A Hétnek előfizetője volt a főváros mind a négyszáz kávéháza. Akkoriban ebből fenn lehetett tartani egy lapot. Persze az újságra nagyon sok magánszemély is előfizetett, hiszen műveltségi rangot jelentett olvasójának lenni, olvashatjuk Mikszáth Kálmán Mese a varrógépről című művében.

      Tulajdonosváltás
      1900-ban Grüneck Gusztáv lett a kávéház bérlője, majd mikor súlyosan megbetegedett, 1905-ben lányának vőlegénye (azután férje), Mészáros Győző vette át a vezetést, otthagyva bankfőtisztviselői állását. [5]
      Érdemes itt egy rövid kitérőben vázolni Mészáros Győző pályafutását. Megcáfolva kollégái és barátai hitetlenkedését, rövid idő alatt a kávésipar egyik legkiválóbb képviselőjévé vált. Amint átvette a Centrált, azonnal bekapcsolódott a kávéstestület életébe, ahol 1910-től kezdve mint a pincérség szociális ügyeinek vezetője, később, 1917-től kezdve mint megválasztott alelnök munkálkodott.
      Az 1910-es pincérsztrájk és az egyre erősödő munkásmozgalmi törekvések szükségessé tették, hogy megalakuljon a Budapesti Kávésok Szövetsége. Ennek első elnöke is Mészáros Győző lett. Ezen tisztségében sikerült egyrészt a testület és a munkaadó kávésok, másrészt a dolgozók és a pincérek érdekei között egyensúlyt, a két fél között megegyezést teremtenie, „noha az akkori pincérséggel folytatott tárgyalások turbulens és a vezetőségre nézve többször közvetlenül életveszélyes, forradalmi indulatú lázongásokban robbantak ki a felizgatott pincérség részéről kiindulóan” [6].
      Mint a kávéstestület alelnöke megszervezte a testületi ingyenes munkaközvetítést és tanoncképzést. 1921-ben a szervezet ipartestületté alakult, s ennek elnöki posztját 1927-től 1942-ig szintén Mészáros Győző töltötte be. Hihetetlenül aktív volt tehát a különböző szervezetekben, s mint látni fogjuk, saját kávéháza hangulatának és szerepének kialakításában is. A Pest-budai kávéházak történetének megírásával is ő bízta meg a Bevilaqua Borsody Béla-Mazsáry Béla szerzőpárost. A könyv maga a Centrálban íródott, Bevilaqua Borsody Béla a kávéház Egyetem utcai szárnyában szeretett üldögélni. A Centrálról szóló fejezet utolsó mondata így szól: „Nem könyvből írtam, hanem életből, a kávéházi műhelyasztalon.”

      A Nyugat
      Térjünk vissza a Centrálban zajló szellemi élethez. 1907-ben rendkívüli szakasza kezdődött a magyar irodalomnak. A Hét fiatalabb íróinak csoportja, Ady Endre, Babits Mihály, Kemény Simon, Gellért Oszkár, Csáth Géza, Kaffka Margit, Karinthy Frigyes, Juhász Gyula, Szép Ernő, Tóth Arpád, Kárpáti Aurél, Kosztolányi Dezső, Surányi Miklós - az új nemzedék új hangot keresett magának, új irodalmi és eszmei áramlatok iránt kezdett érdeklődni. A Bristolban fogant meg s a Centrálban született a Nyugat, de nemsokára át is költözik a New-Yorkba. Ignotus így ír a kiválásról: „Ki tudja, mint fordult volna a magyar költészet, ha A Hét és Kiss József nem jár a Nyugat előtt? Mert nemcsak az írók tanultak tőle írni, de a mesterségét megbecsülő íróról az olvasóra is átragadt az érzés, hogy az írás külön nagy dolog, melyért annak, aki tud írni, külön becsület jár.” [7]
      Babits Mihály Halálfiai című regényében érzékelteti a hangulatot, melyben a Nyugat megalakult. Igaz, a regénybeli kávéházat Sienának hívják, de egyértelmű, hogy Babits a Centrálra utal. Néhány szóban vázolja a kávéház berendezését is: „...meghomályozott tükreivel, kényelmes, kopott fekete bőr karosszékeivel s nagy kerek márványasztalaival a régi Pest egy épen maradt darabja volt, mindaddig míg néhány évvel később a modern igényeknek megfelelően át nem alakították.[8]

      Átalakítások
      És ebben az időszakban egyre több kávéházban került sor átalakításokra. Zuboly, a városban zajló változások lelkiismeretes krónikása a következőképpen számol be a folyamatról: „Az utolsó öt év alatt kezdték rohamosan felhajtani a háztulajdonosok a kávéházak bérét a történeti belvárosban és az igazi belvárosban. Úgy látszik a laikus előtt, hogy a bérösszegekben az egyes kávéházak között aránytalanságok vannak, de ez csak a látszaton alapul, mert a bér kisebb vagy nagyobb voltát az is meghatározza, hogy a kávéházi berendezések újabban vagy régebben kinek a költségére történtek.” Megtudhatjuk az újságcikkből, hogy az Abbazia évi bére 45.000 koronáról 70.000-re szökött fel, hogy a New-York évi bére 42.000 korona, a Centrálé 20.000 korona volt. Tizennégy kávéház bére mozgott húsz- és harmincezer, kilencé tíz- és húszezer korona között. A bérleti díjak emelkedésének egyik jelentős okát Zuboly abban látja, hogy „...a budapesti kávéházak egymásután kezdték régi öltözetüket felcserélni. Az 1880-as és 90-es évekből való bútorzatot, asztalokat, székeket, tükröket sorra eltávolították, s helyükre párnázott padok, fotelok, függönyök, új formájú márványasztalok, új biliárdok, s oltárszerű építésű kusza emelvények kerültek, melyek oly rohamosan divattá váltak, hogy nemcsak az új kávéházakat rendezték be ebben a modorban, hanem a régieket is ezek szerint átalakították.
      Kéj-gyönyör-márvány-tükör és villanyfény paradicsomi káprázata szédíti el azóta a kávézó pesti vendéget, melynek kegyeiért öles tükrökkel, villanycsillárokkal, perzsa szőnyegekkel, s minden szatrapai kényelmet ígérő fényűzésekkel udvarol a pesti kávéház intendatúrája.” 50-60 fillérért a pesti világváros szegénylegényei és kispolgárai mindezt naponként megkaphatták. [9]
      A Centrál egy kis ideig még tartja magát a modernizációval szemben, de 1913-ban Mészáros Győző is nekikezd az átalakítási munkálatoknak. A Pesti Hírlap beszámolója: „A Belváros egyik legrégibb és legelőkelőbb kávéházát, a Centrált ma reggel bezárták. Közel negyven évi fennállása óta ma történt meg először, hogy megfordították a kulcsot az ajtók zárjaiban s az éjjel-nappal állandóan nyitva levő kávéházat egy időre beszüntették. Hogy miért kellett így lennie, arra érdekes felvilágosítást ad a kávéház tulajdonosa, Mészáros Győző... »Budapesten a kávéházi konkurencia 8-10 év óta a régi szolid kávéházakat egymás után kiirtotta. Divatba jöttek a márvány burkolatú, pazar díszű, amerikai eleganciájú kávéházak, melyek először a körutakon rendezkedtek be. Később aztán a belvárosi üzletekre is rákényszerítették az újításokat. Mi már tavaly meg akartuk ezt tenni, de elálltunk szándékunktól, mert mint a lapok megírták, törzsvendégeink nagy része kijelentette, hogy kimarad, ha a kávéház megszokott rendjében változások lesznek. Az átalakításokat tovább azonban nem lehetett halogatni, pláne, miután a belvárosban mi maradtunk utoljára, akik a régi patriarchális stílus mellett kitartottunk.« A régi Centrál mostani bezárásával a pesti életnek érdekes történelmi múltú társasintézménye szűnik meg.” [10]

      Az első világháború után
      Az első világháborúban Mészáros Győző és Bányai Elemér is szolgált. 1915. április 2-án, harminchét évesen az erdélyi Kárpátokban Bányai Elemér, tartalékos századparancsnok elesett. Mészáros Győző még ebben az évben emléktáblát állított neki. A dombormű Magyarzsákody Csiszér János szobrászművész munkája, a táblát Ady Endre - Zuboly barátja - sorai díszítették:

      Újra a központban
      1920-ban a Nyugat visszatér a Centrálba. Nagyon sok visszaemlékezés született erről a korszakról. Bohuniczky Szefi így idézi fel az akkori atmoszférát: „Közelében volt a Belvárosi kávéház, de a két hely élete és látogatói úgy viszonyultak egymáshoz, mint egy porosz város és Nápoly tája. A Belvárosiba pénzszagot hoztak, a Centrálba szellemi kíváncsiságot. Így lett az egyik parádés, a másik szerény és nagyvonalú. A Centrál mindennapi beszélgetést és olvasást szolgált, s amint elhelyezkedtünk füstös melegében, már egy nagy család gyermekei voltunk. Hála ezért két derék főurunknak is: Ernő bácsinak és Gusztinak! Így hívták két kedves, mindig készséges és a vendégek ügyes-bajos dolgait szeretettel figyelő pincérünket. Ernő bácsi annyit állt az írók asztala mögött, hogy az idegen törzstagnak gondolhatta. És Gusztival együtt hozzájárultak, hogy aki egyszer belekóstolt a Centrál uzsonnakávéjába, ne kívánkozzék máshová.” [11]
      Bohuniczky Szefit Szabó Dezső szoktatta a Centrálba, az író, aki lenézte a nyugatosokat, s szinte mindenkit lenézett. Rendkívül furcsa, egyéni eszmevilágát egy politikai irányzattal sem tudta összeegyeztetni, így lassan egészen magára maradt, s később a Centrálból emigrált a Philadelphiába. Segítség! című regényében rajzolta meg Ernő pincér alakját: „Ernő, az öreg főpincér az igézett alvó biztonságával jár a vendégek között. Ötven év óta teszi ezt, ötven év óta a Központi Kávéház a világ számára. Itt volt pikkoló, itt volt pincér és harminc év óta itt szedi a pénzt. Már régóta csak megszokott teendőit látja a sok furcsaságú világból. A vendégeket is inkább a fogyasztásukról és nem az arcukról ismeri.” [12]
      Maga Szabó Dezső persze nagyon jól vélte ismerni a vendégeket, kívülről, belülről. Soha nem szalasztotta el, hogy megjegyzést tegyen a költőkre, írókra, kik a Nyugat vagy a Független Szemle asztalánál foglaltak helyet. A kávéház Egyetem utcai sarkában volt a nyugatosok asztala, ahol szinte mindennap megfordult az egész gárda: Tóth Árpád és felesége, Nagy Zoltán, Mikes Lajos, Móricz Zsigmond, Kaposi József (Dante-kutató), Divald Kornél (művészettörténész), Heinrich Gusztáv, Babits Mihály, Szabó Lőrinc, Schöpflin Aladár (a társaság lelke), Osvát Ernő, Füst Milán, Kosztolányi Dezső és felesége, Karinthy Frigyes és felesége, Fenyő Miksa, Elek Artúr, Gellért Oszkár, Gyergyai Albert, Farkas Zoltán, Tersánszky Józsi Jenő. A Független Szemlének dolgozott Czakó Ambró, Király György, Benedek Marcell, s ők is gyakran jártak a Centrálba.
      „Már-már annyira sok az igazi és ál-író a Centrálban, hogy a nyár folyamán Mészáros Győző egy külön karzatot épít számukra, s az Olimposzhoz közelebb, magasabbra telepíti őket. Így talán a másik közönség, a tisztes polgári elem is nagyobb kényelemhez jut majd” - írja 1922-ben a Bécsi Magyar Újság. [13]

      Modern akadémia
      Szabó Lőrinc „modern akadémiá”-nak [14] nevezi a Centrált. A visszaemlékezésekből megtudhatjuk, mennyire ügyelt Mészáros Győző ennek az atmoszférának a megőrzésére. Gyakran kártyázott a karzaton egyetemi tanárokkal (állandó partnere volt Gerevich Tibor művészettörténész), s onnan felügyelte a rendet.
      „Mindig nagy súlyt helyezett műintézete csendes, intellektuális jellegére.” Például nem tűrte a részeg embereket és a félhomályos belvárosi utcák kissé laza hölgyeit s lovagjaikat. „Tudott tekintélyt és fegyelmet tartani és kiváltságos öntudat sugárzott homlokáról, ahogy egy züllött éjszakán személyesen közölte a visszacsatolt Nyitra megye kissé italos főjegyzőjével, aki hangos duhajságával feldúlta a kávéház csendjét: »Ön pedig itt nem lesz kiszolgálva!« - és saját kezűleg mozdította el az ordítozó duhaj vendég elől az asztalt”. Mészáros Győző leginkább az intellektualizmus biztonságára ügyelt, csak aztán nézte a társadalmi rangot. Nem szívesen látta a kávéházban a népieket (Erdei Ferencet, Féja Gézát, Kodolányi Jánost), mert ez a társaság is zavarta hangos vitáival a nyugalmat. [15]
      A kávéház fényének és előkelőségének növeléséhez Guszti főpincér is hozzájárult. Egyesek szerint felsőházi tagra, mások szerint francia márkira emlékeztetett, előkelő volt, halk és diszkrét. Fiatal írók mindig számíthattak nála hitelre, sőt kölcsönre is.
      Persze nemcsak írók látogatták a Centrált, hanem tudósok és művészek is: Eckhardt Sándor, Aba Novák Vilmos, Domanovszky Sándor, Gerevich Tibor, Pátzay Pál, Szekfű Gyula, Trócsányi Zoltán, Szőnyi István, Hóman Bálint, Gombocz Zoltán, Kandó László festő, s modelljével, Bányai Zorkával Rippl-Rónai.
      1926-tól „egyre gyérebb a Nyugat reprezentációja, a mindennapos összejövetelek kedd esti hivatalos zsúrokká zsugorodtak össze.” [16] Akkoriban, szerda esténként, a magyar írónők tartották itt összejöveteleiket, itt alapítva meg 1936-ban a Kaffka Margit Társaságot. 1937-ben pedig újabb márványtáblát helyeztetett el Mészáros Győző a kávéház falán, Surányi Miklós emlékére, az asztal fölé, ahol az író üldögélt. Az emléktáblát Lányi Dezső szobrász készítette. [17] Néhány csúfondáros viasz-szobra is díszítette a falakat, ezek Heltait, Zilahy Lajost, Karinthyt ábrázolták.

      Karinthy
      Karinthy Frigyes, miután átköltözött Budáról Pestre, székhelyét a Hadikból a Centrálba tette át. 1934-től 1938-ig minden nap itt ült. Ide járt hozzá többek között Székely Júlia, Bartók Béla tanítványa: „Karinthy úr, kérem, jöttem rajongani.” Karinthy „egy alkalommal mégis előre megfontoltan visszazarándokolt a Hadikba, egy kísérlet kedvéért. - Elhatároztam - mondta -, hogy megmérem a vicc budapesti terjedési sebességét. Kigondoltam és elmondtam a Hadikban egy viccet, és átmentem másfél órával később a Centrálba. Ott már nekem mesélték.” [18] A Centrálban észlelte először betegségének tüneteit is: „Ez év márciusában - tizedike felé lehetett - egy délután az Egyetem utcai Centrál kávéházban uzsonnáztam, ablak melletti törzsasztalomnál, ahonnan egyrészt a könyvtárra, másrészt egy bankfiókra nyílik kilátás. (...) Ekkor indultak meg a vonatok. Pontosan, menetrendszerűen, hét óra tíz perckor. Csodálkozva kaptam fel a fejem. Mi ez? (...) az egész dolog, velem együtt, elvesztette létezésének bizonyosságát. Az asztalok állnak, két úr megy keresztül a helyiségen, előttem kancsó víz, gyufatartó. De mindez kísértetiesen és ijesztően esetlegessé vált, mintha csak véletlenül lenne ott, ahol van, éppen úgy másutt is lehetne... az se biztos, hogy én itt vagyok, vagy hogy ami itt van, az én vagyok - az is lehet, hogy a kancsó víz ül itt a díványon, és én állok helyette a tálcán.” [19]

      Ottlik
      Ottlik Géza már kezdő íróként a Centrálba járt. „Kora ebéd után egy időben Karinthyval üldögéltem mindig az Egyetem utcai ablakban.”
      Karinthy elfogadta, hogy a fiatalember, aki délutánonként mellé telepszik: író - noha ezt akkoriban még többen kétségbe vonták.
      De Ottlikot nemcsak Karinthy szelleme vonzotta. „Mint több más, kisebb vagy nagyobb kávéház, a Centrál is nyitva tartott reggelig - vagyis éjjel-nappal. (...) Cukor utcai szárnyában kettő után nyugalomban olvashatott az ember egy szimpla fekete mellett négyig-ötig. »Gusztikám, tud visszaadni tíz pengőből?« - mondtam a fizetőnek, ha egy vasam se volt, és Guszti elegánsan leszámolt kilenc negyvenet, s szaladt, meg sem várta, hogy hozzátegyem: »Pénteken behozom.« A fekete drága volt, hatvan fillér, borravalót senki nem lesett, még Pista bácsi, a »kőbölcsős« hatvanéves újságosfiú sem, hordta mázsaszámra a lapokat, külföldi folyóiratokat a pamlagra. A gazda, a tekintélyes Mészáros Győző (...) ott ült fél háromig, rajta volt a szeme a jószágon. Néha átküldött Gusztival a saját főzésű kisüsti diópálinkájából az asztalunkhoz, 'tisztelete jeléül, hogy méltóztassuk megkóstolni'. Fél hatkor takarítottak, fél hétkor jött a pék, aztán az első reggeliző vendégek.” [20]

      A második világháború után
      „Mészáros Győző úr hátramaradt családtagjai 1945 táján felpanaszolták, hogy Guszti főúr a nyilasokkal cimborált volna, meg akarta szerezni magának a kávéházat, belegazdálkodott a konzervekbe és félretett készletekbe, állítólag feljelentette az ódon kávés dinasztiát és í.t. Senki se akarta elhinni ezeket a szörnyűségeket, akciók indultak az igazság kipuhatolására, újságírók, egyetemi tanárok, neves színésznők és képzőművészek érdeklődtek, tanácskoztak, sürgölődtek megdöbbent arccal. Utóbb Guszti főúr kiszabadult a vizsgálati fogságból, az ügynek nem lett folytatása, most valahol a Dunántúlon él kis szőlőjében és mellesleg betársult - mondják - egy autófuvarozó vállalatba. Mindenki sajnálta volna, ha Gusztival valami baj történik... nem lehetett róla elhinni ekkora gazságokat.” [21]
      Nemes Nagy Ágnes a következőképpen emlékezik a második világháború utáni időszakra: „Centrumban éltünk a Centrálban élve... ott összeismerkedtünk az egész magyar irodalommal, a legidősebbektől a legfiatalabbakig.(...) A Centrál egyébként azért is fontos volt, mert ott adtak egy Centrál-kávé nevű löttyöt, ami az élelmezésünknek komoly alapja volt. Abban nem volt persze kávé, csak valamilyen maláta-kávé, de tej volt benne ...milyen nagy dolog volt, az ember megihatott egy kávés tejet. (...) Itt, a Centrál kávéházban... szerkesztődött az első megindult folyóirat, a Magyarok, Kardos László és Kéry László szerkesztésében, és tulajdonképpen itt jött létre az Újhold is, az akkori fiatalok folyóirata, a miénk.” [22] Így lettek a kávéház törzsvendégei Lengyel Balázs és Nemes Nagy Ágnes, Pilinszky János, Somlyó György, Szabó Magda, Kolozsvári Grandpierre Emil, Csorba Győző, Devecseri Gábor, Benjámin László, Karinthy Ferenc, Mándy Iván, Örkény István, Ottlik Géza és Hubay Miklós.

      Eszpresszó
      Hogyan lett az irodalmi kávéházból eszpresszó? Erről is a Politika című lap már idézett cikke számol be:
      „Megkísérelték legújabb tulajdonosai, némely kellemetes és elbájoló hölgyek, a nagy kávéházi dinasztia kései leszármazottai, kiknek több érzékük volt a sikkes budapesti mondénség, mint a komoly és zárkózott tradíciók iránt, hogy [a Centrált] erővel megfiatalítsák. E célból egy műépítésszel, több tervezővel selymes paplanokkal és csíkozott huzatokkal borított kecses zsöllyéket és színes fotőjöket készítettek... - és ott elbűvölőnek hitt eszpresszót rendeztek be, elég csinosnak mondható árakkal, gótikus ablakokkal, pálmákkal. A nagy tükörablakok helyén az utcára kecses kis bárpultok tekintenek kifelé, ahol úrinők rázzák a koktélkeverő sékert, alkoholos italok aromája száll, drága italmárkák neve csendül. Éjjelente kacér és hívogató pikáns zene szól, divatos slágerek és műdalok zengenek az éjszakába, a mondén közönség itt ád találkozót egymásnak: előkelő belvárosi ügyvédek, aranyifjak, az operaházi balettkar lelkes pártfogói, vállalkozók és gyárosok. Az írók és a professzorok, akik régen a kávéház jellemét jelentették, messzire kerülik e traktust, és a magasabb igényű intellektualizmus képviselői mintha mostanában kevesebbet járnának ide.” [23] A cikk hangvétele rendkívül keserű és gúnyos. Szerzője úgy érezhette, a lehető legméltatlanabb dolog esett meg kedvelt kávéházával - szerencséjére nem láthatott előre az 1990-es évekbe. Végül 1949. július 2-án kénytelen hírül adni, hogy: „A Ferencziek-terének és Egyetem-utcának sarkán álló Centrál kávéház végképpen bezárta kapuit. (...) Most a Paprikaközpont Nemzeti Vállalat kerül a helyére - az új népiességnek megfelelően itt most paprikát mérnek majd.”

      Mivé lett?
      „...hamarosan a (...) földalattit építő vállalat kultúrotthona és üzemi étkezdéje lett az egykori kávéház Metro-klub címen. 1965 körül váratlanul megkapta az ELTE diákklubként, s egy ideig igen népszerű, sokak által látogatott hely volt”, már Eötvös-klub néven. „Belső berendezéséből még néhány falikar, kilincs, tükör a régi kávéházra emlékeztet, de bútorzata s az egész hangulat már valami furcsa keveréke a szocialista üdülő-étteremnek és egy kisajátított állami kastély ebédlőjének” - írja Bodor Ferenc. [24] „A Surányi Miklós és Bányai Elemér írók emlékét őrző márványtáblák sajnos elkallódtak, a régi csillárokat pedig a háztulajdonos összetörte, különben a MÉH nem vette volna át.” [25]
      1990-ben még sokan reménykedtek benne, hogy a kávéház nemsokára újra megnyílhat. Wilhelm Droste - aki, noha Hamburgból érkezett városunkba, úgy harcol a kávéházakért, mintha őshonos budapesti lenne - így ír: „A Centrál az intenzív osztályra jutott - de talán még megmenthető. A mostani helyzet bizonyosan nem tartható sokáig. A teljes vég fenyeget: az eladás, mi több, a kiárusítás. Átmenetileg ugyan tart még a kegyelmi állapot, most még az egyetem, az ELTE rendelkezik a helyiségekkel. Az eladásra vonatkozó híresztelések miatt azonban legfőbb ideje, hogy ezt a vissza nem térő alkalmat kihasználjuk, hogy megmentsük az elsüllyedt magyar kávéházi kultúra eme csodálatos mozaikmaradványát. A házat »természetvédelmi területté«, »rezervátummá« kell nyilvánítani, amelyet nem hasznosíthat »ültetvényként, selyemhernyó-tenyésztésre« semmiféle vásárló, jöjjön a világ bármely tájáról.” Minderről Wilhelm Droste szerint törvényt kellene alkotni. Törvényjavaslata 11 pontból áll. Az első pont így hangzik: „1. - A termeket kávéházzá, a CENTRÁL KÁVÉHÁZZÁ kell visszaváltoztatni.” [26] Sajnos, javaslatára nem figyeltek fel az illetékesek.
      „A döbbenetes az a Centrál legújabbkori történetében - elmélkedett Bodor Ferenc még 1992-ben -, hogy majdnem minden megvan vagy meg lenne ahhoz, hogy itt újra valódi kávéház nyíljon, de ezek az újranyitási kísérletek mindig valahol elakadnak. Hiába csináltak buzgó fiatalok Centrál-kört a kávéház újranyitása érdekében, hiába születtek belsőépítészeti tervek a rekonstrukcióra, a tulajdonosi viszonyok tisztázatlansága s más okok miatt...” [27] a Centrál kopottas diákklub maradt még egy éven át. 1993-ban ezt is bezárták, s nagyszabású felújító munkálatok kezdődtek. A Budapest Lexikon szerint az egykori Centrál „Berendezésének maradványai közül a lambéria és a lépcsőrendszer, illetve annak részei, mellvédek oszlopok, kandeláberek, falikarok stb., védettek.” [28] Ez utóbbiakat remélhetőleg leszerelték, s őrzik valahol.

      Wizard's
      A csúcs-szuper-hiper-modern játéktermet működtető üzletember megnyugtatásul közli, hogy „a belső tér műanyag burkolata alatt ott van az eredeti mintájára felújított falambéria”, és „adott esetben csak le kell csavarozni a műanyagot.” Adottá válhat még valaha ez az eset? A cég továbbá azzal reklámozza magát, hogy a hely „most a tradícióknak megfelelően újra betöltheti központi szerepét az épület, a neves elődök szelleméhez híven” [29] - talán rosszul olvasom. Mihez híven? - „az új világszemlélet jegyében.” Világszemlélet? Aki a szimulátorokba beszáll, egy pszeudo-világba repíti magát. Vagy ez lenne a „Szép Legújabb Világ”? Reménytelen. Olyan zavart okoz a fejemben ez a Wizard's, mint Karinthyéban az agydaganat. „Az egész mindenség, mintha kihúzták volna alóla a talajt, hullámzani kezd. Az az érzésem, hogy meg kell kapaszkodnom. De mibe? ...nincs sehol egy fix pont... csak odabent a fejemben, ha találok egy képet, emléket, kapcsolódást, amiben önmagamra ismerek... Vagy akár csak egy szót... Valami tévedés... próbálom motyogni, görcsösen... tévedés...” [30]

      Ha találok egy képet
      ... amiben önmagamra ismerek... Csak egy ábrándkép. Egy olyan város képe, melyben lehetséges lesz az, amire ma még kevés a remény. Egy olyan Budapesté, ahol újra nyithat a Centrál.

      1. Quittner Zsigmond: Erényi Ullmann Lajos bérháza. Építő Ipar, 1888. február 12.
      2. Dr. Hell Alois: Das Café Central in Budapest. Bauzeitung für Ungarn, 1887. augusztus 20.
      3. Kiss József: Egy lapról, egy évfordulóról, egy szerkesztőről (1899). In: Kiss József Kerek Asztala. Bp., 1934. 22. p.
      4. Bevilaqua Borsody Béla-Mazsáry Béla: Pest-budai kávéházak. Kávé és kávésmesterség 1535-1935. Bp., 1935. 890. p.
      5. Balla Vilmos: A kávéforrás. (Második kiadás) Bp., 1927. 88. p.
      6. Bevilaqua Borsody Béla-Mazsáry Béla: I. m. 1259. p.
      7. Ignotus: Kiss József és Kerek Asztala. In: Kiss József Kerek Asztala. Bp., 1934. 130. p.
      8. Babits Mihály: Halálfiai. Bp., 1984. (1927) 374. p.
      9. Zuboly (Bányai Elemér): Budapesti kávéházak I. Magyar Nemzet, 1911. december 3.
      10. A Centrált bezárták. Pesti Hírlap, 1913. június 6.
      11. Bohuniczky Szefi: Az elfelejtett Centrál kávéház. Vigilia, 1959 augusztus
      12. Szabó Dezső: Segítség! Bp., 1925. I. 4-5. p.
      13. L-csi: A budapesti „Café Grösserwahn”. Bécsi Magyar Újság, 1922. 124. p.
      14. Szabó Lőrinc: Centrál. In: Tücsökzene. Bp., 1979. 264. p.
      15. Argus: Pesti illúziók - A Centrál kávéház.; A Centrál kávéház elmúlása. Politika, 1948. július 31.; 1949. július 2.
      16. Irodalmi kávéházak alkonya és újjászületése. Literatúra, 1926. 5. p.
      17. Gundel Imre-Harmath Judit: A vendéglátás emlékei. Bp., 1979. 211. p.
      18. Devecseri Gábor: Két emlék. In: Lágymányosi istenek. Bp., 1979. 150. p.
      19. Karinthy Frigyes: Utazás a koponyám körül. Bp., 1987. 11.; 13.; 31. p.
      20. Ottlik Géza: Reklámszövegeim. In: Próza. Bp., 1980. 235. p.
      21. Argus: Pesti illúziók - A Centrál kávéház. Politika, 1948. július31.
      22. Nemes Nagy Ágnes: Látkép gesztenyefával. In: A magasság vágya. Összegyűjtött esszék II. Bp., 1992. 394.; 408.; 454. p.
      23. Ld. 15. lj.
      24. Bodor Ferenc: A Centrál kávéház. Európai utas, 1992. 2. 24. p.
      25. Gundel Imre-Harmath Judit: I. m. 212. p.
      26. Wilhelm Droste: A kávéház mint „akarat és képzet”. (Ford. Módos Márton) Magyar Napló, 1990. május 24. 2. p.
      27. Bodor Ferenc: I. m., uo.
      28. Budapest Lexikon. (Főszerk. Berza László. Második, bővített, átdolgozott kiadás.) Bp., 1993. I. 282. p.
      29. Erki Edit: Kávéház-sirató. Bp., [1995]. 25. p.
      30. Karinthy Frigyes: I. m. uo.


EPA Budapesti Negyed 12-13 (1996/2-3)Schweitzer G.: Az Abbazia < > Kresalek G. - Zeke Gy.: A Japán