EPA Budapesti Negyed 12-13 (1996/2-3)Forrai J.: Kávéházak és kéjnők < > Sárossi B.: A Centrál

Lapok
az Abbazia
kávéház
történetéhez

(az 1888-as alapítástól
az 1944-es ideiglenes bezárásig) [1]

________________
SCHWEITZER GÁBOR

Sehol a világon annyira nem őrzik a kávéháznak kultusát, mint Budapesten - írja Gerő Ödön, alias Viharos 1891-ben -, Budapesten sehol úgy, mint a Terézvárosban. A Lipótvárosban sok a klub, a Belvárosban a templom, az Erzsébetvárosban a kifőző, a Ferenczvárosban a korcsma, a Terézvárosban a kávéház.
      A kávéháznak ha ezer is a hibája, a temérdek hibát jóvá teszi az az egy érdeme, hogy a demokrácziát terjeszti. A márványasztal körül czifra ruha mellett a kopottas is megfér, pecsenyelakott ember szomszédjában bátran koroghat napidíjjal hízlalt gyomor.” [2]
      Ha létezett a Terézvárosban ténylegesen is demokratikus értékeket hordozó kávéház, úgy az Oktogon és a Nagykörút által határolt, az Andrássy út 49. sz. alatti háztömbben hat évtizeden át, az államosításig funkcionáló Abbazia kávéház, Eötvös Károly, majd Vázsonyi Vilmos törzshelye feltétlenül annak számított. Az 1888-ban alapított s 1949-ben államosításra, illetve profilváltásra ítélt kávéház - a második világháborús kényszerszünettől eltekintve - elválaszthatatlanul összeforrott egyúttal az egyik legismertebb fővárosi kávés-dinasztia, a Steuer-család történetével is.
      A kávéház helyén ma a Kereskedelmi Bank Rt. üzemel, a legendás régi idők emlékét pedig 1993 óta rideg márványtábla hirdeti.

      Egy kis család- és cégtörténet
      Az alapító atya nem volt ismeretlen a budapesti kávés társadalomban. Steuer Jónás Gyula (1841-1913) több vállalkozás után nyitotta meg a számára halhatatlanságot biztosító Abbazia kávéházat. Nevéhez fűződik - egyebek mellett - a Fiume kávéház 1883-as alapítása is. „Steuer Gyuláról mondották a céhbeliek, hogy születésekor szinte magával hozta kávésipari engedélyét” - írja a kávéházi intimitások jeles ismerője, Balla Vilmos. [3]
      1887. október 18-i keltezésű az az okirat, amelyet a VI. kerületi elöljáróság mint területileg illetékes első fokú hatóság állított ki Steuer Gyula részére. Ennek értelmében, miután Steuer eleget tett a törvényes rendelkezések által megkívánt bejelentési kötelezettségnek, 1888. január 1-i hatállyal - egyéni kereskedelmi cégként bejegyzett - kávéház nyitására jogosult az Andrássy út 49. sz. alatt. [4] „Huszonöt évvel ezelőtt nagy meglepetés érte Budapest kávéházi publikumát” - írja egy folyóirat a nyitás időszakára visszaemlékezve. „Az Oktogon-téren csuda történt: egy kávéház alapítódott, melyről még megnyitása előtt azt rebesgették, hogy új korszakot jelent a kávéházi Pest életében. Az egész Monarchiában nem volt nagyobb tükör sehol, mint ebben az új helyiségben, az asztalokat értékes onixmárvány fedte és benne angol-módra borotvált pincérek villogtatták plasztrónjukat. Az új kávéház az »Abbazia« volt.” [5]
      A Vas megyei születésű - Kemenes-Sömjéni - Steuer Gyula ekkorra már tekintélyes fővárosi polgár. Legalábbis erre utal az a tény, hogy 1885-től, vagyis alapítása évétől tagja volt a „Deák Ferencz a Testvériséghez” szabadkőműves páholynak. [6] Sokatmondó az az információ is, miszerint neve hosszú időn át fel-felbukkant a budapesti virilisek, vagyis a legtöbb adót fizető 1200 polgár jegyzékén. 1888-ban 1767 forint adóval a 209-ik helyet foglalta el, 1900-ban 5561 koronával a 191-ik, 1904-ben 5885 korona adóval már a 137-ik hely birtokosa, majd egy gyors zuhanás után 1912-ben a virilisjegyzék 1078-ik helyezettje 2037 korona adóteherrel. [7] Ezek az adatok, noha közvetlenül nem utalnak a tényleges vagyoni helyzetre, mindenesetre jelzés értékűek. Jelzik számunkra, hogy Steuer Gyula - egyfajta szempontból - privilegizált helyzetű polgára volt a székesfővárosnak. Ahhoz a szűk gazdasági és politikai elithez tartozott, amely hosszú időn keresztül a fővárosi törvényhatósági bizottsági választások alkalmával igen meghatározó jelentőségű volt. A kínálkozó lehetőséggel, mármint, hogy virilistársai szavazata jóvoltából az imént említett testület tagjai közé választassék, Steuer Gyula kávés és háztulajdonos a jelek szerint nem élt. Úgy tűnik, nem vonzotta a közéleti szerepvállalás. Nevével még a kávés szakmai testületek vezetőségében sem találkozunk. Igaz, 1891-ben jelölték a Budapesti Kávés Ipartársulat választmányi tagjának, de mindössze egyetlenegy szavazatot kapott. [8] Testvéröccse, Sándor, a Fiume kávéház tulajdonosa viszont hosszabb időn át volt tagja az ipartársulat számvizsgáló/felügyelő bizottságának. [9]
      Amikor 1913 márciusában, élete 72-ik évében elhunyt, temetésén illusztris közönség kísérte utolsó útjára. A francia és a spanyol konzul, valamint Vaszilievits János alpolgármester jelenlétében a kor jeles rabbinusa, Hevesi Simon mondott búcsúbeszédet felette. A kávéház-építészettel is foglalkozó Intérieur című képes folyóirat elismerő szavakkal búcsúzott Steuer Gyulától. Többek között azt is megtudhatjuk itt, hogy svábhegyi tehenészetének köszönhetően „ő volt (...) az első kávés, kinek vendégei tudták, hogy »igazi« tejet isznak a kávéjukhoz.” [10]
      Steuer Gyula leszármazottai közül két fiúgyermek - Steuer Marcell és Steuer Lóránd - jutott jelentős szerephez az Abbazia kávéház históriájában. Hivatalosan elsőként Marcell (1875-1944) lépett be a „Steuer Gyula cég” történetébe, amikor 1908. december 18-án a cégbíróság közkereseti társaságként vette lajstromába a „Steuer Gyula céget.” [11] Ez gyakorlailag annyit jelentett, hogy az öregedő Steuer Gyula tagtársként vette maga mellé fiát, jóllehet Marcell jogosítványait csak bizonyos korlátozásokkal gyakorolhatta, hiszen a cég képviseletére és jegyzésére csak édesapjával együttesen nyílott lehetősége. Steuer Gyula halála után, 1913 nyarán özvegye - második felesége -, született Hoffmann Henriette cégvezetői minőségben kapcsolódott be a családi vállalkozásba. [12] Egyidejűleg Marcell együttes cégvezetői jogát is bejegyezték, illetve megerősítették. Steuer Gyula özvegye azonban 1920-ban elhunyt, és itt álljunk meg egy pillanatra.
      Steuer Gyulának két házassága volt. Első feleségétől, Hoffmann Karolinától hat fiú- és három leánygyermeke született, míg a második házasságából három fiúgyermek származott. 1920-ban tehát tizenkét utód között kellett megosztani az örökséget, így - többek között - a kávéházat. [13] A hagyatéki eljárás eredményeként a második házasságból származó legidősebb fiúgyermek, Lóránd (1888-1951) került be a céget addig is vezető Marcell mellé. [14] A cégbíróság 1922. augusztus 17-én tagtársként jegyezte be az ifjabb testvért. Ennek értelmében együttesen jegyezték és képviselték a „Steuer Gyula cég”-et. 1924 folyamán a társtulajdonosok megváltoztatják az elnevezését, s ettől fogva „Steuer Gyula Abbazia Kávéház” néven jegyzik cégüket.
      Egy évtizedig nem történik érdemleges változás a cégtörténetben, mígnem Marcell 1934-ben, huszonöt év után bejelenti és bejegyezteti kiválását. Marcell azonban nemcsak a cégtől vált meg, hanem lemondott hosszú éveken át betöltött társadalmi funkcióiról is. Édesapjával szemben Marcell vállalt szakmai-közéleti szereplést, hiszen már az 1910-es években tagja volt a Budapesti Kávés Ipartársulat választmányának, a későbbiekben pedig ugyanezen Ipartestületnek és Ipartársulatnak egyik alelnöki tisztét is betöltötte. [15]
      Steuer Marcell a kávéházi ipart érintő szakkérdésekben egyúttal elismert tekintélynek számított. Egyike volt az elsőknek, akik a sajtóban az ún. revier-rendszer - azaz, hogy a számolást is a kávéházi felszolgáló pincér kapja feladatul - magyarországi bevezetését szorgalmazták. Ugyancsak Marcell volt Magyarországon az első, aki a „café-restaurant” műfaját meghonosította. (Egyetlen metszésponton találkozott apa és fia „közéleti” szerepvállalása, ugyanis 1910-től Marcell is tagja volt a „Deák Ferencz a Testvériséghez” szabadkőműves páholynak.)
      Steuer Marcell visszavonulásának okát pontosan nem tudjuk, csak sejtjük. Az ipartestület archívumában fennmaradt néhány levél, amelyeket Steuer Marcell és az ipartestület elnöke, Mészáros Győző váltott egymással. Ebből kiderül, hogy egy kudarcot vallott vállalkozás - a Neptun rt. - miatt 1934-35 folyamán megromlott a viszony Marcell és az ipartestület vezetősége között. [16] Gyanítjuk, a sikertelen gazdasági vállalkozásnak alapos köze lehetett Steuer Marcell idő előtti visszavonulásához. Ez természetesen nem jelentette azt, hogy minden addigi „kávés” kapcsolatát megszakította volna, hiszen továbbra is fennmaradt közte és az Ipartestület között az érintkezés.
      Marcell kiválását követően nyomban megszűnt a közkereseti társaság. Lóránd egyedüli tulajdonosként 1934. március 21-én az egyéni cégek jegyzékébe vezetteti át (vissza) a kávéházat. [17] (Amikor Lóránd 1934-ben átvette a kávéházat, többek között 4 főpincért, 3 felírót, 16 felszolgálót, 2 trafikost, 4 tanoncot, összesen 44 személyt foglalkoztatott.) Nem sokkal később azonban, 1937. március 11-én már törlik is a bejegyzést, hiszen időközben, 1936. december 30-án megalakult az Abbazia Kávéház Rt. [18] A még megválaszolandó kérdések közé tartozik, hogy a tőkebevitelen kívül mi indokolta a részvénytársasági forma felvételét.
      Az alapító okirat kimondta, hogy az Abbazia Kávéház Rt. célja: „A »Steuer Gyula Abbazia Kávéház« bejegyzett kávéházi üzlet és üzemnek Steuer Lóránd budapesti lakos egyedüli tulajdonostól való átvétele és folytatása.” A jogi formaságok, így bizonyos alaki pontatlanságok kijavítása után a Budapesti Királyi Törvényszék mint cégbíróság 1937. január 21-én elrendelte, hogy az újonnan alakult részvénytársaságot a kereskedelmi társas cégek jegyzékébe bevezessék. A részvénytársasággá történő átalakulás lényegében családi tőkeapport révén ment végbe. [19] Az alakuló közgyűlésen az 500 darab, egyenként 200 pengő névértékű részvény megosztásáról is rendelkeztek: a nyolc részvényes közül 300 részvény Lórándot mint egykori tulajdonost illette meg, féltestvére, özv. Steiner Hermannné (máshol Árminné, szül. Steuer Elza) 104 részvényt mondhatott magáénak, míg Lóránd felesége és egyik rokona, Rédl István (valószínűleg az egyik leánytestvér, Rédl Sándorné, szül. Steuer Erzsébet fia) 18-18 részvénnyel rendelkezett. A család ügyvédje, Bakonyi Pál, aki a későbbiekben egy ideig fő részvényese lesz a részvénytársaságnak, egyelőre 15 részvényt birtokolt. [20] A részvénytársaság igazgatóságába a két főrészvényes, Steuer Lóránd és özv. Steiner Hermannné került. A cég vezetésével Steuer Lórándnét bízták meg, aki 1938-ig tölti be e tisztséget. A cégvezető ezután Steuer Lóránd lesz. 1939 nyarára az igazgatóság létszáma - Steuer Lórándné lemondása, illetve Steiner Hermannné elhunyta folytán - egyetlen főre, Lórándra olvadt le. A részvénytársaság 1939. március 18-án tartott második évi rendes közgyűlésén a részvények többsége még mindig a szűk értelemben vett család kezében volt. Steuer Lóránd 230, míg felesége 212 részvényt mondhatott magáénak. A következő évi, 1940. február 3-án megtartott harmadik évi rendes közgyűlés azonban már jelzi az ország életében időközben bekövetkezett, elsősorban politikai jellegű változásokat.
      Az 1938-ban elfogadott ún. első, és az 1939-ben meghozott ún. második zsidótörvény, mint ismeretes, a zsidóknak a társadalmi, a gazdasági és a közéletből való kiszorítását célozta. Ennek hatását kimondatlanul is nyomon lehet követni e gazdasági értelemben véve kis vállalkozás, az Abbazia Kávéház Rt. esetében is. A fellelhető cégpapírok, az igazgatóság, illetve a közgyűlések jegyzőkönyvei egyetlen szóval sem említik, hogy mi a részvénytársaság életében és működésében bekövetkezett lényegi/személyi változások valódi oka. De talán nem is volt szükség a vonatkozó törvényekre való hivatkozásra, hiszen a rideg tények önmagukért beszéltek. Egy apró jel azonban mégis utalt a közállapotokra. Az 1939-ik évi rendes közgyűlésen az igazgatóság beszámolójában olvashatjuk az alábbi árulkodó mondatot: „A politikai és gazdasági élet rosszabbodása a forgalom csökkenésében ugyan éreztette hatását, azonban az üzleti kiadások csökkentésével ellensúlyoztuk a forgalom csökkenését.”
      1940-ben, s ugyanez érvényes a következő esztendőre is, Steuer Lóránd tulajdonában már csak 130 részvény maradt, felesége mindössze 12, míg a fentebb már említett Bakonyi Pál ügyvéd 215 részvényhez jutott. (65 részvényt mondhatott magáénak Bittner Béla ügyvéd, míg Rédl István 72 részvénnyel rendelkezett.) A cég gleichsaltolása vagy, a korszellemet jobban kifejező terminust használva, „árjásítása” 1942 januárjára fejeződött be. A január 15-én megtartott ötödik évi rendes közgyűlésen bejelentették, hogy Steuer Lóránd ügyvezetői igazgatói megbízásának teendőiről véglegesen lemond. [21]
      A zsidótörvények éveiben hallgatásra ítélt, utóbb a nyilas terror áldozatává vált költő, Kemény Simon naplójában így ír: „Zsidótörvény: Az Arizonát eladták 500 000 pengőért, az Abbáziát 300 000-ért.” [22] A közgyűlés Steuer Lóránd bejelentését egyébként „sajnálattal” vette tudomásul, egyúttal vitéz Miklós Józsefet ajánlotta, majd nevezte ki utódjául. Ezzel a bejelentéssel a világháború végéig megszűnt a Steuer-család minden hivatalos kötődése az Abbazia Kávéházhoz. [23] Egyidejűleg természetesen bekövetkezett az őrségváltás a részvényesek között is. Noha a részvényesek és az általuk birtokolt részvények száma már az első rendes közgyűlés után is változott, 1942-ben teljesen új nevek kezébe került az Abbazia Kávéház Rt. A legtöbb részvénye, szám szerint 200, vitéz Miklós Józsefnek volt, míg felesége 75, és Miklós Aranka 50 részvényhez jutott. A megmaradt részvényeken négyen osztoztak. A részvénytársaság 1943. január 16-án rendkívüli közgyűlést tartott, amelyen elhatározták a társaság felszámolását, melynek lebonyolításával vitéz Miklós Józsefet bízták meg.
      A felszámolásra - a közgyűlési jegyzőkönyv tanúsága szerint - amiatt került sor, mert a Pénzügyminisztérium a részvénytársasági jellegre való hivatkozás miatt nem adta meg az italmérési engedélyt. Az engedély megadását pedig ahhoz kötötte, hogy „a kávéház és vendéglői üzem” a társaság felszámolásával egyéni cégként folytassa működését. A részvénytársaság 1943. december 16-án tartott rendkívüli közgyűlésén vitéz Miklós József vételi ajánlatot tett a kávéházra, amelyet a részvényesek egy ellenszavazattal el is fogadtak. A beérkezett négy vételi ajánlat közül az övé bizonyult a legkedvezőbbnek. A részvénytársaság 1944. január 16-án tartotta végelszámoló közgyűlését, amelyen bejelentették a társaság feloszlatását. Egyúttal intézkedtek a cégbírósági bejegyzés törléséről is. [24] A jogutódként fellépő vitéz Miklós József - miután kiváltotta iparengedélyét [25], és felvették az ipartestületbe (Kávésok Lapja, 1944. március. 1.) - 1944. szeptember 18-án bejelentette a Budapesti Kávés Ipartestületnek, hogy a kávéház a légitámadások miatt szeptember 14-e óta nincs üzemben. [26]

      „A kávéházban pallérozódott városi polgárrá sok parlagi magyar...”
      „...és ott európai entellektuellé nem egy zugújságíró” - állítja emlékezéseiben Herczeg Ferenc, hiszen a budapesti kávéház ugyanolyan kultúrhivatást teljesít, mint az ókori Athénban az Agora. [27] Se szeri, se száma a budapesti kávéházakról, törzsasztalokról szóló, mára feltétlenül nosztalgikusnak ható írásoknak, visszaemlékezéseknek. Ezek az írások a kávéházi lét fő vonzerejét a (nagyvárosi) polgári életforma megvalósulásában és kiteljesedésében látják, s ugyanezt tartják a kávéház mint intézmény eminens hivatásáról is. A méltatások olykor az árnyoldalakra is felhívják a figyelmünket. „Pesten egy lélek ismerősöm sem volt” - emlékezik vissza fővárosba jövetelének időszakára Lengyel Menyhért. „Hová lehetett menni? A kávéházba.” [28] Varannai Aurél a rossz lakásviszonyokkal hozta összefüggésbe a pesti kávéházak hallatlan népszerűségét: „Ahelyett, hogy sötét, szűk, hideg lakásában töltötte volna az időt, ide járt a pesti ember (...) a pesti kávéház második otthona volt a pesti embernek.” [29]
      Sokakat az a remény vitt a kávéházakba, hogy egy kis időre - a piccoló kávén túl - híres emberek társaságát is élvezhetik. Krúdy Gyula elmesél egy történetet egy bizonyos Kálnay László nevű ex-ügyvédről, „aki írt is néhány zamatos beszélyt”, s kinek leghőbb vágya az volt, hogy írók társaságában lehessen. Betért nagy lelkesen a New-Yorkba, de kissé csalódva válaszolt az őt faggató főpincérnek: „Írótársakat keresek egész éjszaka és mindenütt lump-cimborákat találok.” Szerencsétlenségére elvetődött az Abbazia kávéházba is, Eötvös Károly törzsasztalához, de a Vajda utóbb „összevonta bozontos szemöldökét és »kinézte« társaságából a vidéki fiskálist.” [30] Egy-egy kávéház hírnevet, rangot leginkább a törzsasztalai révén szerzett magának. (Igaz, valamelyest a kávéháznak is hozzá kellett járulnia vonzerejével ahhoz, hogy felkeltse maga iránt az érdeklődést.) Az Abbaziával sem lehetett ez másként. Már 1891-ben, a megnyitást követő harmadik esztendőben a számon tartott kávéházak közé tartozott.

      „Azt modják, hogy ez egy discret kávéház”
      - írja ugyanezen évben a Kávésipar Szakközlönye cikkírója. „Tisztek, művészek, mérnökök, képviselők, szép és elegáns hölgyek nem ritkák erre.” [31] Az Abbazia kávéház valójában sokféle közönségnek adott otthont. Noha az Abbaziát híressé tevő közönségből a képzőművészek zöme nem sokáig tartott ki, s Lechner Ödön meg Szinyei-Merse Pál vezetésével áttelepedtek a szomszédos Japánba, a demokrata politikusok és hírlapírók hűsége töretlen maradt. Az Abbazia népszerűségére utal az is, hogy első komolyabb belső átépítésére már 1894-ben sor került: „Sok a kávéház. Az Abbazia mégis szűk lett vendégeinek. S ezért tulajdonosa, aki mindenkinek csak »kedves«, áttört a falakon és megnagyobbíttatta.” [32]
      A hőskorszak vitathatatlanul legjelesebb politikus törzsvendége a függetlenségi eszme harcos híve, Kossuth Lajos magyarországi „helytartója”, Eötvös Károly (1842-1916) volt. Jellegzetes alakját sokan megörökítették Krúdy Gyulától Nagy Endréig. [33] Eötvös, az egykori veszprémi fiskus, a tiszaeszlári vérvád vádlottainak sikeres védője, több cikluson keresztül országgyűlési képviselő, jeles újság- és szépíró legendás asztaltársaságot gyűjtött maga köré. Herczeg Ferenc - aki maga nem tartozott az Abbazia vendégei közé - írja az Eötvös-asztalról: „Az elnöküket (azaz Eötvös Károlyt - Sch. G.) Vajdának nevezték, és nem tudtak betelni szélesen ömlő, színes és elképesztően »tudományos« fejtegetéseivel. A Vajda olykor súlyos teherpróbának vetette alá híveinek hiszékenységét, de annyira elmés és mulatságos volt, hogy mindenképpen érdemes volt meghallgatni.” [34]
      Ebben lehetett némi igazság, hiszen hasonlóan vélekedett a jelzőkkel igen bőkezűen bánó Ágai Adolf is: az Abbaziában „esténkint bő corona hallgatja a nagy mesemondó, adomázó, stratega, orvos, politikus, regényíró, zeneköltő, piktor, államférfi, történetbúvár, folklorista és jogász előadásait de rebus omnibus et quibusdam aliis. Sokszor hallgattam én itt, hallgatom ma is egy-két dolgát nem egyszer, de tízszer.” [35] S való igaz, a kövérkés, fekete selyemsipkát hordó, csibukozó, híveit és hódolóit maga köré gyűjtő Vajda valóságos polihisztor volt a maga nemében. Asztali beszélgetései egyike-másika lelkes híveinek köszönhetően fennmaradt. Egy alkalommal a Vajdát elvitték az Operaházba - írja meg a történetet Molnár Jenő -, hogy hallgassa meg a Parsifalt. Az előadás után az Abbaziában megkérdezték a véleményét: „Hát a kuruc zene is zene, a Wagneré is zene, mint ahogy a Blaháné hangja is hang, meg a hortyogó ember hangja is hang.” [36] „A Vajda a Wagner zenéről” c. humoreszket az 1907-ben a Teréz krt. 27. sz. alatt megnyílt Bonbonnière kabaré is műsorára tűzte.
      Ugyancsak a Bonbonniére-ben hangzott el először, 1907. október 28-án „A Vajda az Abbáziában” c. Nagy Endre szám is. [37] A történet szerint a Vajda éppen előadást tartott a bolháról. A magyar „bóha” kétféle lehet, oktatta híveit, lehet játékos és szomorú. Mikor éppen a kortárs politikusok jellemzéséhez érkezett, famulusa, Soma (Perl Soma ügyvédről van szó) közbeszólt, hogy sürgöny érkezett. Soma újabb sürgetésére azonban már felcsattant a Vajda: „Ugyan, mi baja vammá azzal a sürgönnyel? Haggya a fenébe!” „De bocsánatot kérek, az van ráírva, hogy sürgős” - mentegetőzik Soma. „Hásze sürgős annak, aki küldte! De nekem nem, a zistenit neki!” - intézte el végül is az ügyet a Vajda. [38] A történet hitelessége felőli kételyeinket Balla Vilmos oszlathatja szét, aki szerint ténylegesen is az Abbaziába hozták a Vajdának szóló táviratokat, „amiket fölbontatlanul zakkója zsebébe csúsztatott.” [39] Az Abbazia kávéház azonban nemcsak e kedélyes adomák helyszíne, hanem a politikacsinálás egyik kis műhelye is volt. Legalábbis ez derül ki az 1898-ban az Egyetértésben előbb név nélkül és folytatásban, utóbb Eötvös Károly által közzétett - ám Krúdy és mások véleménye szerint inkább írt - Gróf Károlyi Gábor följegyzései című könyvből. A történet tanúsága szerint a Szapáry-kormány bukásához a Vajda Abbazia-beli törzsasztala körül ülő urak „összeesküvése” vezetett. De nem is maga a történet az érdekes, hanem az, miként írja le szerzőnk a helyszínt. „...este a szokott időben tíz és negyed tizenegy órakor mentünk az Abbaziába. A vajda, a jó Ada (Horváth Adám országgyűlési képviselő - Sch. G.) és gróf Zichy Herman voltak nálam vacsorán s így együtt telepedtünk le szokott asztalunknál. Nem a kerek asztalnál a nagy tükör alatt. Ez csak később, az egyházpolitikai nagy harczok közepén lett a vajda asztala. Hanem a négyszögletű nagy asztalnál, mely közvetlenül az Andrássy-útra nézett. Azért is kellett elhagynunk, mert az utczán járókkelők, ha ott a vajda kerek fejét meglátták, igen gyakran megálltak, csődületet támasztottak, gyakran éljenzésbe is törtek ki, s ezt a vajda nem szerette.” [40]
      Ha elfogadjuk a mű eredetiségét illető fenntartásokat, akkor Eötvös remekműbe öntötte saját apoteózisát. A többször idézett Balla-féle összeállítás arról tanúskodik, miszerint a Vajdát „vidéki küldöttségek és külföldi nevezetességek keresték föl az Abbaziában, aminthogy minden politikai eseménynél (...) a kávéház ablakai előtt tüntetett a nép és hallani akarta Eötvöst, aki végül az utcára rakott asztalról lelkesítette a tömeget.” [41] Eötvös Károly halálával nem üresedett meg a kerek asztal, hiszen a fiatalabb pályatárs, Vázsonyi Vilmos (1868-1926) lépett örökébe.
      Vázsonyi Vilmos a századelő újrafelfedezendő politikusai közé tartozik. Vezéregyénisége volt mindazoknak, akik számára a demokratikus, polgári liberális értékrend nem kiüresedő toposzokból, hanem ténylegesen is létező értékekből állt. Ezekért az eszmékért szállt csatasorba a századforduló éveiben, úgy is mint az utóbb párttá szeveződött Demokrata Kör alapítója. Utóbb a demokraták asztalának törzsvendégei lesznek Bródy Ernő, Baracs Marcell, Fábián Béla, Pakots József és Rupert Rezső országgyűlési képviselők is. [42] Egy évtizednek sem kellett eltelnie, míg a zsidó vallás egyenjogúsításáért a „mezítlábasokat” diadalra vivő fiatal ügyvédből országgyűlési képviselő lett. Az 1901-ik évi képviselőválasztás idejére tehető az az életkép, melyet Krúdy Gyula örökített meg. A tekintélyes terézvárosi pékről, az „öreg Glasner”-ről szól a történet, aki nem kevés gúnnyal „dörmögte magában”, midőn betekintett az Abbaziába, hogy „már megint ez a Vázsonyi tartja szóval a polgárokat.” [43] És Vázsonyi, a „terézvárosi Tankréd” be is jutott a képviselőházba. De ő már nem a letűnőfélben lévő régi jó táblabíró világ megtestesítője, miként volt Eötvös Károly, hanem egy másféle közeg, a fővárosi, azon belül is terézvárosi, liberális-demokrata kispolgárság politikailag öntudatosodó hírnöke. (Az elkövetkező új időket mintha a kávéház 1912-es nagy átalakítása során a szaksajtó is megsejtette volna: „A patriarchális összejövetelek kávéházából egy fényben ragyogó, finom izlésű kultúrhely bontakozott ki.” [44]
      Vázsonyi az 1905-ös képviselőválasztásokon Hieronymi Károly belügyminiszterrel szemben szállt ringbe a terézvárosi mandátumért. Az Abbazia kártyaszobája volt a sikeres választási küzdelem „intern vezérkari irodája és a billiárdasztalokon lelkes kortesbeszédeket tartottak.” [45] Az Abbazia kávéház azonban nemcsak a korteshadjáratok idején jutott szerephez a politikus Vázsonyi életében. Felesége emlékirataiban olvashatjuk, hogy „a Demokrata Kör minden mulatsága az Abbazia-kávéházban végződött. Egyáltalában akárhol voltunk esténként abban az időben, nem lehetett hazamenni uram, anélkül, hogy az Abbaziába be ne tértünk volna.” [46] Még politikai ellenfelei - miként Apponyi Albert - is elismerték jelentékenységét, hiszen mégiscsak eljutott a miniszteri bársonyszékig, ám pártja számára már nem futotta az elismerő szavakból: „... a demokrata párt nem lépte túl az érvényesülés terén budapesti külvárosi születési helyének határait, ezeken kívül csak nagyon sporadice tudott itt-ott egy-egy mandátumot hódítani.” [47]
      Vázsonyi Vilmos pályája mégis jelképez valamit, hiszen megteremtette a politikai nagykorúság határát átlépő fővárosi kispolgár ethoszát. Eötvös Károlyhoz hasonlóan azonban Vázsonyi sem tudta elkerülni, hogy ne vonuljon be a kabaré-történelembe. A Nagy Endre-féle Modern Színpad 1911. november 3-án tűzte műsorára „Buchinger és Vázsonyi” című, úgymond „aktuális tréfá”-ját. Talán nem haragudtak érte az érintettek. Az 1930-as években az Abbazia kávéházban márványtábla állításával tisztelegtek Eötvös Károly és Vázsonyi Vilmos - letűnt korok letűnt hősei - emlékének.

      „A demokrata újságírók ... főként az Abbazia-kávéházba jártak...”
      - legalábbis Róna Lajos emlékezéseiben. [48] Noha az Abbazia hírlapírói a mai olvasó számra talán nem olyan ismerősek, mint mondjuk a New-York törzsvendégei, egy-két „híresség” azért mégiscsak befordult az Oktogon jeles kávéházába. Ide jártak - a teljesség igénye nélkül - A Polgár c. lap szerkesztői, itt volt a tekintélyes Pesti Hírlap törzsasztala, egy ideig a Miklós Andor-féle Az Est szerkesztői is látogatták, és meg-megfordultak a Magyar Hírlap és Purjesz Lajos lapja, a Világ zsurnalisztái is.
      Vázsonyi Vilmosné még Molnár Ferencre és Bródy Sándorra is emlékszik a vendégek közül. Molnár Ferencről a kortárs Lengyel Menyhért megjegyzi, hogy „minden témáját elmondta széles körű hallgatóságának éspedig különféle kávéházakban, s leste a hatást. Ha a kávéházban sikere volt, megírta a művet, ha nem tetszett, félretette. De volt rá eset, hogy az Abbazia kávéházban megbukott a témával, de viszont a New-Yorkban sikere volt, s akkor egy ideig nem tudta, hozzáfogjon-e, míg végre a Japán kávéházi törzsasztalánál kiderült, hogy szép esélye lesz vele, tehát megírta a darabot.” [49]
      Egy idővel később azonban már másféle közérzetet tükrözött az Abbazia. „Bátorító fórum volt a Világ törzsasztala.” - írja Sós Endre az 1919 utáni fehérterror időszakáról. „Az egyszerű emberek, akik csak feketézni mentek a kávéházba, valamivel nyugodtabban és reménykedőbben távoztak onnan.” [50] Hogy minek volt köszönhető e bizakodás? Sós a Világ hasábjain megjelenő, a fehérterrort leleplező írásoknak tulajdonítja az emberek reménykedését.
      Az 1930-as és 40-es években, egészen az államosítás időszakáig Zsolt Bélának volt itt nevezetes törzshelye. Zsolt Béla regény- és drámaíróként maradandóan örökítette meg az erzsébetvárosi (zsidó) kispolgár morális tragédiáját. Publicistaként pedig tántoríthatatlan és harcos híve maradt a polgári szabadságjogoknak. Az Oktogon és környéke volt Zsolt igazi otthona. „Az otthonom az Oktogon,/ hol az időmet lopkodom./ Így fogyasztom a napokat./ A feketét, a lapokat” - vallotta. [51] Az 1933-ban, a Magyar Színházban színrevitt darabjában, az Oktogonban is megemlíti az Abbaziát. Meleg szavakkal emlékezett meg az ifjabb pályatárs, Kellér Andor - aki maga is látogatója volt az Abbaziának - a jóformán a kávéházban élő Zsolt Béláról, a „titkos lakó”-ról: „Ó, hogy szeretett enni, sokat, sokfélét, csillapíthatatlan vággyal. Reggeltől estig mindig »fogyasztott«, elindulva a Japánból, megtelepedve az Abbáziában, az Angolban, a New-Yorkban, és végső állomásán: a Simplonban, majd délután vissza, menetrend szerint. (...) Így élt öt kávéházban, ahol a fény, a meleg, a terített asztal, az ismerős pincérek testvéries, de szerény udvariassága az otthont pótolta. Ám ez a figyelmes, kutató pillantású férfiú az öt kávéházban többet, igazabbat látott, mint sok más író, aki öt földrészben kalandozott.” [52] Téved, aki azt gondolja, hogy Zsolt Béla volt az egyetlen kávéházi körutazó. Sárközi Mátyás írja nagyatyjáról, Molnár Ferencről szóló könyvében, hogy baráti társaságával „rendszerint a New-York-ban vacsoráztak, onnan vonultak át az Andrássy úti Helvécia kávéházba, ahol víg utcalányok itatták idős lovagjaikat. Később a szemközti Café Français jó kávéjával frissültek fel, majd hajnaltájt újból összegyűltek a Millennium kávéházban, hogy megnézzék, mit írtak a reggeli lapok. A legkitartóbbak ezután még visszatértek a New-Yorkba reggelizni.” [53]
      De térjünk még vissza Zsolt Bélához. „Ha valaki, ő volt az, aki a kávéházból, speciálisan az Abbazia kávéházból szemlélte a világot - rímel Németh Andor visszaemlékezése Kellér Andoréra - és a politikája pontosan a Király utcai kereskedők, ékszerészek és más zsidó kispolgárok színvonalán mozgott. (...) Mindent abból a szempontból ítélt meg: jó ez nekünk, zsidóknak? - értve ezalatt a zsidó kispolgárságot” - veti el végül is a sulykot, kissé igazságtalanul, Németh. [54] Néhány oldallal előbb pedig azt írja, hogy „Odaadtam neki egy novellámat, a Sibertörténetet, melyről Zsolt kijelentette Abbazia-beli törzsasztala körében, hogy ez a legjobb novella, amit olvasott.” [55]
      Ignotus Pál az Abbaziában ismerkedett meg az 1930-as években Zsolt Bélával: „Később (...) fölfedezett a befutott irodalmi újság és a baloldali echte-publicisztika is Zsolt Béla személyében, az Abbazia kávéház tükörasztalánál. Fiatalok voltunk...” [56] Ám nem mindig volt jó dolga az Abbaziába beeső fiatal újságírónak, előfordult ugyanis, hogy megtréfálták. Ez a kis történet is Kellér Andor kitűnő memóriájának köszönhető: „A kezdő hírlapíró kegyetlen ugratások céltáblája volt. Egy szenvedélyes fiatal újságírót leküldtek az Abbazia Kávéházba, érdeklődjék a kávésnál, igaz-e, hogy tegnap este ott uzsonnázott József Főherceg. (...) Előre figyelmeztették, hogy Steuer kávés tagadni szokott, legyen erőszakos. Alig távozott a fiatalember a szerkesztőségből, felhívták a kávést, közölték vele: egy elmebeteg járja végig a kávéházakat, a szerencsétlen azt firtatja, hogy ott uzsonnázott-e előző nap a főherceg. A sikerre éhes, felajzott hírlapíró megjelent az alaposan begyullasztott kávésnál, kérdezősködni kezdett. Steuer azonnal lefogatta, a mentőket kihívatta, és a tiltakozó hírlapírót percek múlva már a lipótmezei elmegyógyintézet felé röpítette a mentőautó.” [57]

      „Üdvözlöm mindannyiukat az Abbaziában, az Otthonban, a Fészekben”
      - fejezi be Lázár Bélához írott levelét az 1901-ben Moszkvában tartózkodó Rippl-Rónai József. [58] Az Abbazia történetének hőskorához a képzőművészek rövid ideig tartó jelenléte is hozzátartozott. Erről így írt Lyka Károly: „Az ifjabb nemzedék esti tanyái kávéházak voltak, előbb a váciuccai Korona, később az Oktogon téren az Abbazia- és a Nicoletti-kávéházak, még később a Royal és a Kairó is.” [59] E korszak kiemelkedő ifjú szobrász tehetsége volt Róna József. Visszaemlékezéseiben fel-felelevenednek az Abbaziában eltöltött esték, éjszakák. „Az Abbaziába vonultunk. A menet élén én haladtam Etelka kisasszonnyal. (...) Az egyik sarokban Ádám bácsi húzódott meg s mély pincehangján héber dalokat énekelt, amiben Vészi asszisztált neki. (Keményffy Ádám Gábor Vészi József apósa volt - Sch. G.) - Ez az ős-zene, minden zenének zenéje - mondotta. És Verdi, Beethoven, Mozart meg Wagner elbújhatnak mellette... Lechodaudi Likras kalo!” [60]
      A képzőművészek először a Nicoletti kávéházban tanyáztak, tudjuk meg Gundel Imrétől, s csak utóbb tették át székhelyüket a „szemközti, kényelmesebb Abbaziába.” [61] Sok anekdotát jegyzett fel az Abbaziát látogató művészekről Lázár Béla, a jeles műtörténész is. Az egyik történet főhőse, Donáth Gyula szobrász egy alkalommal nagy lelkesen tért be a kávéházba. Társai faggatására „lihegve” elmeséli, hogy nagy felfedezést tett Budán. „ - Mit fedeztél fel? - kérdezték tőle. Hogy egy teret neveztek el Rólam, a Donáti teret... - Bah, mondja Fényes Adolf - egy teret? Hiszen Vágóról már két hidat is neveztek el és Pesten... - Hát persze, mondtuk - a vágóhidat! Vágó Pál nagy szerényen mosolygott” - ért véget a történet. [62] Lázár históriáinak gyakori szereplői között találjuk Fényes Adolfot, Bihari Sándort, Fadrusz Jánost, Telcs Edét és Márk Lajost. Az Abbazia törzsasztalánál alapították a Magyar Impresszionisták és Naturalisták Körét. Szinyei-Merse Pál, Ferenczy Károly, Csók István, Márffy Ödön és mások tartoztak e rövid életű festőcsoporthoz. [63]
      A művészek és az idős Steuer Gyula között - állítólag - egy idő után megromlott a viszony. Ennek oka az volt, hogy a kávéházi folyóiratokból és képeslapokból a művészek kivágták az illusztrációkat. A megdühödött kávés erre bélyegzőt készített - szól a történet - és sorra lebélyegezte az „Ezt a képet az Abbazia kávéházból loptam” felirattal a képeket. Erre már a művészeknek lépniök kellett, s ők is egy bélyegzővel lepték meg a derék Steuer Gyulát: „Ezt a házat az Abbazia kávéházból loptam!” [64] A művészvilág szecessziója, vagyis a Japánba való átköltözése ezután történt. De nem mindenki szakította meg a kapcsolatot az Abbaziával. Rippl-Rónai József egy 1915-ben kelt levelében az Abbazia kávéházba invitálja Móricz Zsigmondot, mert hat és nyolc között ott lelhető fel a művész. [65] No, természetesen a Steuer-család sem szakított a piktorokkal, hiszen az 1930-as években Grünwald Ödön festőművész volt az Abbazia főpincére.

      „Bűzbomba az Abbaziában”
      - címmel írt felháborodott vezércikket Vázsonyi János országgyűlési képviselő - aki nemcsak az Abbazia, hanem a Japán törzsvendége is volt - az Egyenlőség 1937. január 7-i számába. 1936 Szilveszter éjjelén, amikor a zenekar éppen a Himnusz akkordjait játszotta, kihasználva a pillanatnyi sötétséget, könnyfakasztó bombákat dobtak a zsúfolt kávéházba. „Mintha szimbólum volna ebben. A bűzbomba jelképe az izgatás, a gyűlölködés politikájának” - írja Vázsonyi János. „Annak a politikának, amelynek szaga van. Amely eszközeiben és céljaiban egyaránt orrfacsaró. Amelynek forrásai nem ismertek, vagy talán, hogy precízebbek legyünk, nem bizonyíthatóak, de nem szagtalanok.” [66]
      Az Abbazia addigi története viszonylag békés és nyugodt volt. A harmincas évek közepén Magyarországon is felerősödő szélsőjobboldali, náci mozgalmak és pártok egyre többször hallatták hangjukat. Velük hozható összefüggésbe a merénylet, melynek politikai felhangjai [67] már egy új, vészterhes korszak bevezető akkordjai voltak.
      Az Abbazia kávéház története nem ezzel az incidenssel ért véget, ám a világháború alatti idők és az 1945 utáni rövid másodvirágzás korszaka már egy következő történet része lesz.

      1. Ezúton is köszönöm a Budapest Főváros Levéltára és a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum Könyvtára munkatársainak szíves segítségét. Külön köszönettel tartozom Steuer Juditnak (Tel Aviv), Vázsonyi Vilmosnak (Párizs) és Vince Mátyásnak
      2. Viharos (Gerő Ödön): Az én fővárosom. Bp., 1891. 41-42. p.
      3. Balla Vilmos: A kávéforrás. Bp., 1927. 159. p.
      4. Budapest Főváros Levéltára. Pesti (1875-től Budapesti) Királyi Törvényszék cégbírósági iratai (a továbbiakban BFL) VII. 2/e Kereskedelmi Egyéni Cégek Jegyzéke. 5. k. 116. p.
      5. Intérieur, 1913. március. 28. p.
      6. Palatinus József: A szabadkőművesség bűnei. A magyarországi szabadkőművesek mozgalma és külföldi kapcsolatai 1920-tól 1930-ig. A magyarországi szabadkőműves páholyok tagjainak névsora 1868-tól 1920-ig. Bp., 1939. 321. p.
      7. Az 1912-es év adatát lásd: Fővárosi almanach, lexikon és útmutató 1913-1915. (Szerk. Guthi Imre, Budapest, 523.p.); 1888-ra: A fővárosi 1200 legtöbb adót fizető választó 1888. évi jogérvényes névjegyzéke.; 1900-ra: Budapest Székesfővárosban legtöbb adót fizető 1200 választó 1900. évi névjegyzéke. Bp., 1904.
      8. Kávésipar Szakközlönye, 1891. március 1.
      9. „A vendéglátás emlékei” c. Gundel Imre és Harmath Judit által írt könyv (Bp. 1982.) 214. oldalán szerepel egy fénykép, melyet - tévesen - Steuer Gyula képmásaként tüntettek fel. Az arckép - a Magyar Vendéglős és Kávésipar c. folyóirat 1899. II. 10-i száma szerint - Steuer Sándort ábrázolja, míg a Gyuláról készült fénykép ugyanezen folyóirat 1900. július 15-i számában látható.
      10. Intérieur, 1913. március 29. p.
      11. BFL VII. 2/e Kereskedelmi társascégek jegyzéke 49. kötet 365. lap, 161258. szám
      12. Lásd uo. 106255. szám alatt. 1913. június 27.
      13. lásd a 37/1921. hagy. számú hagyatéki tárgyalás kivonatos jegyzőkönyvét. Bfl VII. 2/e. cg. 9338. 2277 doboz
      14. Míg Marcell a nácizmus, addig Lóránd a kitelepítés áldozata lett.
      15. Lásd pl. A Budapesti Kávés Ipartársulat választmányának jelentése az 1911. évi működéséről c. kiadványt (Budapest, 1912. (37). p.), vagy a Magyar Kávésipari Évkönyv VIII. évfolyamát (Budapest, 1933. 24. p.)
      16. BFL IX. 233/b Budapesti Kávés Ipartestület, 328/931, továbbá 1441/934
      17. BFL VII. 2/e Kereskedelmi egyéni cégek jegyzéke 53. kötet 49. lap, cg 9338/19.
      18. Uo. cg 9338/21.
      19. A bejegyzést lásd BFL VII. 2/e. Kereskedelmi társas cégek jegyzéke. 165. kötet 1. lap cg 38782/5
      20. Lásd uo.
      21. Lásd uo.
      22. Kemény Simon: Napló. Bp., 1987. 17. p. A kávéházak hanyatlásáról szól az alábbi naplórészlet is: 1942. „május 29.: (...) Ma üresek a budapesti kávéházak, és el fognak pusztulni. A zsidótörvény kényszerítette a zsidó tulajdonosokat, hogy jól menő üzleteiket jó áron adják el. Ez megtörtént. A zsidótörvénnyel kereszténnyé tették a kávésipart...” 123. p.
      23. Az 1945-öt követő időszakban ismét Steuer Lóránd neve fémjelzi a kávéházat, ám erre a rövid, államosításig terjedő periódusra nem terjed ki e mostani áttekintés.
      24. A részvénytársaságra vonatkozóan lásd a 21. lábjegyzet alatt idézett iratállományt, cg 38782. Ezen kívül a Nagy Magyar Compass vonatkozó, 1937/38-1943/44-es kötetei is közölnek a forgalomra vonatkozó adatokat az Abbazia Kávéház Rt. működésére nézve. Az éves zárszámadásokat és a felszámolásra vonatkozó hivatalos közleményeket - az alapító okirat értelmében - a Budapesti Közlönyben folyamatosan közzétették.
      25. Lásd BFL IX. 233/b. Budapesti Kávésok Ipartestülete 75/944 sz. alatti iratát arról, hogy vitéz Miklós József 1944. január 4-én kávéházi és vendéglői iparengedélyt kapott.
      26. Lásd 16. lábjegyzet 75/944
      27. Herczeg Ferenc: A gótikus ház. Bp., 1985. 234. p. (Első megjelenés: 1939.)
      28. Lengyel Menyhért: Életem könyve. Bp., 1987. 54. p.
      29. Varannai Aurél: Toll és bilincs. Egy liberális újságíró élete. Bp., 1989. 163-164. p.
      30. Krúdy Gyula: Ady Endre éjszakái. Bp., 1989. 32. p.
      31. Kávéházi hűselők. Kávésipar Szakközlönye, 1891. július 15. Az Abbazia jeles asztaltársaságairól lásd Balla Vilmos: I. m. 157-164. p. A közelmúltban Erki Edit szerkesztésében napvilágot látott Kávéház-sirató c. összeállítás egy fejezetet szentel az Abbaziának. (Bp., 1995. 42-48. p.)
      32. Kávésipar Szakközlönye, 1894. január 15.
      33. Krúdy Gyula: A Vajda. (1926) In: A tegnapok ködlovagjai. Bp., 1981. 385-391. p.; Nagy Endre: Arckép Eötvös Károlyról. (1928) In: Várad - Pest - Párizs. Bp., 1958. 529-538. p. Ez utóbbi megemlíti Steuer Gyulát, az „öreg kávés”-t is.
      34. Herczeg Ferenc: I. m. 244. p.
      35. Porzó (Ágai Adolf): Utazás Pestről - Budapestre 1843-1907. Bp., 1912. 243. p.
      36. Molnár Jenő: Tréfál a Vajda. In: A törzsasztal mellől. Bp., 1909. 46-47. p. Ballánál olvashatjuk, hogy a kortárs élclapok, a Bolond Istók vagy a Borsszem Jankó is figyelemmel követték az Abbaziában történteket. (I. m. 162. p.)
      37. A Bonbonni<138>re-ben 1907-1908 között négy, a Modern Színpadon 1909-1910 között további három kabarészám örökítette meg Eötvös Károlyt. Így 'A Vajda a modern táncról', vagy a 'A Vajda az óriáskígyóról'. Lásd Alpár Ágnes: A fővárosi kabarék műsora 1901-1944. Bp., 1979.
      38. A magyar kabaré tízéves antológiája. (Összeáll. Balassa Ernő - Emőd Tamás.) Bp., é. n. 204-205. p. Nagy Endre is elbeszéli ezt a történetet. Tőle azt is megtudjuk, hogy az akkor fiatal komikus, Huszár Pufi játszotta el a Vajda szerepét. Lásd A kabaré regénye. (1935), In: Egy város regénye. A kabaré regénye. Bp., 1978. 180-181. p.
      39. Balla Vilmos: I. m. 164. p.
      40. Eötvös Károly: Gróf Károlyi Gábor feljegyzései. Bp., 1908. II. 148-149. p.
      41. Balla Vilmos: I. m., uo.
      42. Balla Vilmos: A kávéházak városa. In: Az 50 éves Pesti Hírlap jubileumi albuma. Bp., 1928. 768. p. Rupertről lásd Zsolt Béla: Tanulságok és reménységek. Bp., 1942. 104. p.
      43. Krúdy Gyula: Szent Terézia utcái (1926). In: Pesti album. Bp., 1985. 333-334. p.
      44. Intérieur, 1912. július 15. 18. p.
      45. Balla Vilmos: A kávéforrás. Bp., 1927. 162. p.
      46. Vázsonyi Vilmosné: Az én uram. Bp., é.n., 111. p. Közli: Erki Edit: I. m. 45. p.
      47. Apponyi Albert: Emlékiratai. Második kötet (1899-1906) Bp., 1934. 111-112. p.
      48. Róna Lajos: 30 év az újságíró-pályán. Bp., 1930. II. 607. p.
      49. Lengyel Menyhért: I. m. 209. p.
      50. Sós Endre: Feleky Géza. In: Felbukkanó arcok. Arcképek, emlékezések. Bp., 1965. 199. p.
      51. Zsolt „bökversét” Kellér Andor idézi Egyetlen acélhegyű tollal c. emlékezésében. In: Déli posta. Bp., 1964. 90. p.
      52. Kellér Andor: A titkos lakó. In: A titkos lakó. Bp., 1962. 9-10.p.
      53. Sárközi Mátyás: Színház az egész világ. Bp., 1995. 22. p.
      54. Németh Andor: Emlékiratok. In: A szélén behajtva. Válogatott írások. Bp., 1973. 637. p.
      55. I. m. 631. p.
      56. Ignotus Pál: Csipkerózsa (1947-1948). Bp., 1989. 25. p.
      57. Kellér Andor: I. m. 8. p.
      58. Rippl-Rónai József emlékezései. Bp., 1957. 139. p.
      59. Lyka Károly: Közönség és művészet. Bp., é. n., 26. p. Idézi Erki Edit: I. m. 47. p.
      60. Róna József: Egy magyar művész élete. Bp., 1929. II. 603-604. p.
      61. Gundel Imre: Vendéglátó emlékek (Kézirat, 1976.). Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum Könyvtára, 886-76. sz. 301. p.
      62. Lázár Béla: Írók és művészek között. Száz vidám história. Bp., 1918. 106-107. p.
      63. Herman Lipót: A művészasztal. Bp., 1958. 29. p. Idézi: Erki Edit: I. m. 48. p.; továbbá: Lyka Károly: Vándorlásaim a művészet körül. Bp., é. n., 286. p.
      64. A történetet elmeséli Gundel Imre-Takács Judit: I. m. 228. p., és Erki Edit: I. m. 48. p.
      65. Rippl-Rónai József: I. m. 152. p.
      66. Egyetértés, 1937. január 7.
      67. Lásd pl. Pesti Napló, 1937. január 5. 3. p. „Száz-száz pengőre ítélték a szilveszteri bűzbombásokat” c. írását.


EPA Budapesti Negyed 12-13 (1996/2-3)Forrai J.: Kávéházak és kéjnők < > Sárossi B.: A Centrál