Események a Vérmezőn
_____________________________
 

      Tizenhétezer katona a Vérmezőn.

- Saját tudósitónktól -

Budapest, máj. 5.

      Tizenhétezer katona a mezőn és ötvenezernyi néző köröskörül a domboldalakon: ez a rengeteg tömeg lepte el ma reggel a budai vár tulsó oldalát a májusi nagy csapatszemle alkalmával, a mely, beleilleszkedvén az ezredéves ünnepek keretébe, ezuttal mintha külön magyar nemzeti jelleget is kapott volna. A nemzeti karakter fájdalom csak addig terjed, a meddig a honvédek vörös zsinórja világitott, a meddig a fehér prémek és forgók látszottak, azontul német vezérszóra lépdeltek a bakák, kocogtak a huszárok és dübörögtek az ágyuk. De hát, a mi millenáris ünnepnek nem igen illett be, látványnak gyönyörü volt. Tessék elképzelni a Vérmezőt, ezt az óriási amfiteátrumot, a melynél különbet, sőt a melyhez hasonlót a római cézárok fantáziája ki nem gondolhatott és kincstára létre nem hozhatott. A rengeteg cirkusz emelkedő oldalain feketéllett a néptömeg, három vörössel bevont tribünön minden előkelősége az ünnepünkre eljöttekkel megszaporodott Budapestnek, mellettük mérhetetlen vonalban, körös körben a főváros látványosságra váró népe abból a fajtából, a mely kétezer esztendővel ezelőtt panem et circenses után kiabált. A ki oda nem fért, a vár oldalain helyezkedett el, s a bástyákat szállta meg. Miattuk fujhatott a májusba nem illő, jeges szél, meg nem mozdultak a helyükről. A Krisztina-köruton nagy kocsi-erdő mindegyik pasasérjára várakozva, lenn a mező szélén eleven korlát gyanánt, hogy a tömeg rá ne szakadjon a csapatokra, egyes huszár-, tüzér- és lovasrendőr-őrszemek, magán a mezőn csodálatos ragyogó, ezerszinü látványa Budapest egész helyőrségének, ime a kép, a melyben gyönyörködhettek, a kik nem rösteltek korán fölkelni.
      Mert nagyon jókor kellett ébredni annak, a ki ökleinek segitsége nélkül jó helyet akart magának szerezni a Vérmező körül. Hét és nyolc óra közt már olyan emberáradat tolongott át a lánchidon és az Alaguton Budára, hogy a ki előre akart jutni, inkább az olimpiai versenyekre jelentkezett volna birkózni, ott több sansza lett volna a győzelemre. Egyidejüleg a kocsik végtelen sora is megindult, s fél kilenc órára mindenki a helyén volt már. A vár lábánál, a déli-vasuttal elhelyezett tribünökön, a melyek közül a középsőn meghivott vendégek, nagyurak, ragyogó szép asszonyokkal, lányokkal vegyest foglaltak helyet, a másik kettőre pedig egy mérnökkari százados árulta a jegyeket olyan szakértelemmel, mint egy érdemekben megőszült pénztáros kisasszony.
      A magyar miniszterek ott voltak feleségükkel. (...)
      A rendet a Lovas-ut sarkán, a melyről a királyt várták, s a hol a torlódás a legnagyobb volt, Splény Ödön báró tartotta fönn Lickl lovas felügyelő segitségével. Erre vonultak le a Vérmezőre a csapatok is, a hol félkilencre tökéletes rendben elhelyezkedtek.
      Milyen ragyogó látvány! Milyen pompája a szineknek! A bakák sötétkék vonalai, a melyeken egyenes vörös, rózsaszin, szürke és zöld szalagként fut végig az ezer, meg ezer hajtóka. Odább az utászok szürke csapata, mint egy négyszögletes felhő utánuk a vártüzérek lépdelnek a helyükre: a századok fejlődött vonala, mint egy ember mozog, az egyik lépésnél vörös, a másik lépésnél kék szinben mutatván a lábát, a szerint, a mint a külső vagy a belső oldalát látjuk. A Vérmező szélén porzik a föld; az ágyuk ütegei kanyarodnak föl egy sorba; ha léniát illesztenének a keréktengelyek közé, egy sugár vonal lenne az egész, hiába akaratoskodnak elül a lovak, a tüzérek vasmarokkal fogják le paripáikat. A déli vasut felőli oldalon állnak a huszárok: egyetlen kilencszáz lépés hosszu sorban a tizenhatodik ezred. A nyalka legények kihuzzák magukat, mint a fenyő, még a mikor pihenj-t vezényelnek nekik, két kézzel erősen fogják a kantárt, ne hogy valamelyik toporzékoló paripa megbontsa a rendet. Mellettük a honvédhuszárok nyilegyenes vonala állott: fehérprémes mentéjük, fehérforgós csákójuk messze látszott a mezőn. Utánuk vöröskeresztes szekerek és ponyvás kocsik következtek, a melyek előtt a kadétiskolák mosolygó, piros képü fiatalsága állott. És ragyogtak a gombok, csillogtak a kardok, egy rozsdafolt nélkül villogott a kengyel és a lószerszám, a kocsik olyanok voltak, mintha most kerültek volna elő a mühelyből: hetek óta tisztogatnak, javitanak, pucoválnak már a kaszárnyákban, hogy a legfőbb hadur szeme semmi kivetnivalón meg ne akadjon. És a bakák négyszögei, a huszárok sorai fölött, mint egy fiatal erdő zöld hajtásai, viritottak a csákók rózsája mellett a fenyőgalyak.
      Háromnegyed kilenc órakor érkezett meg Lobkowitz herceg, a 4. hadtest parancsnoka, s leintvén a tiszteletére fujott diszjelet, átvette a csapatok fölötti parancsnokságot, s kiséretével a Lovas-ut vérmezei torkolatánál helyezkedett el, előreküldvén egy vezérkari törzstisztet egy trombitással, hogy ő felsége érkezését jelentsék. Mély tisztelettel üdvözölte a csapat az udvari kocsikat, melyeknek érkezését a tömeg éljenzése jelentette be. Az elsőn Belegarde gróf és Széchenyi grófnő udvarhölgy ült. Kevéssel 9 óra előtt két üléses udvari hintón érkezett meg Stefánia özvegy trónörökösné, Gizella bajor hercegnővel. Az özvegy trónörökösné, a ki világos ruhát és nyuszt prémes gallért viselt, nyájas mosolylyal fogadta a közönség éljenzését. Utánuk jöttek Lujza hercegnő, Auguszta és Jozefa kir. hercegnők külön fogatokon udvarhölgyük kiséretében.
      Pontban kilenc órakor, megszólalt a hosszu, nyujtott vékonyhangu trombitaszó: a diszjel hirdette, hogy jön a király.
      És zöld forgós csákóban, lovastábornoki szürke atillában, pompás sötétpej paripán jött a király, s mögötte a kanyargós uton olyan fényes lovascsapat szállt alá, mint egy pompás tündérálom. Mintha Mátyás király kora elevenedett volna meg, szinte hiányzott a nagy várkapu dübörgése, a fölvonó hid láncainak csörgése, hogy az álom teljes legyen. A vagy kétszáz főnyi kiséretben ott voltak Lipót bajor herceg, tüzérezredesi egyenruhában és Koburg Fülöp herceg, a kir. hercegek közül: József, Lajos Viktor, Rajner, Frigyes, Jenő, Ottó, Károly Ferdinánd, Péter Ferdinánd, József Ágost, Ferdinánd Szalvátor, Lipót Szalvátor és Ferenc Szalvátor, mindannyian teljes katonai diszben. Ott volt a diplomaták egy része a katonai attasékkal, ott lobogott a francia piros-fehér-kék tollbokrétája a német ezüstveretü sisakja mellett, az angol piros uniformisa mellett a török vállrojtjai ragyogtak, s az idegen egyenruhák e sokaságában ott pompázott a mieink közül vagy huszonöt tábornoki egyenruha, viritottak a törzstisztek arany-ezüst gallérjai, libegett-lobogott a sok kakastoll a vezérkari tisztek kalapján, uszott a szélben az adjutánsok hosszu aranysárga csarpja és ott kocogott, ügetett, vágtatott a csapatokkal ki nem vonult budapesti lovastisztek csoportja, mint aranyos felhő, a mely hol szétszakad, hol megint egy csomóba fut össze. A menetet, a melyet roppant éljenzés fogadott és kisért végig az utján, óriás fehér paripákon hat udvari zsandár zárta be.
      A trombitaszó hangjára, mintha elszállt volna az élet a Vérmezőről, megmerevedett minden a nagy térségen: a bakák ugy álltak ott, mint a cövek, mereven nézve maguk elé s mintha a lovak is megértették volna a pillanat fontosságát, egyszerre négy lábra álltak s csak az orrukat emelték fölebb, szimatolva a gazdájuk idegességének okát a levegőben. Lobkovitz herceg hadtestparancsnok rövid galoppban a király elé lovagolt s három lépésre előtte egyszerre megállitotta a lovát, háromszor tisztelgett a kardjával s megtette a jelentést:
      - Majestät, ich melde gehorsamst 17.400 Mann! [19]
      A király szalutált, s aztán intvén Lobkowitznak, hogy foglalja el helyét mögötte a suiteben, megindult a szemlére; a kiséret, a mely egy pillanatra megállapodott, gyors ügetésben zárkózott föl, a kir. hercegnők kocsisai a lovaik közé csaptak. A csapatok sarkán álló katonabanda a Gotterhalteba kezd, a századok kürtösei a diszjelet intonálják, s a csakhamar félelmessé váló hangzavar terjed, mint a tüz, a merre a király megy. Az első arcvonalon, mint a pisztolyropogás futott végig a parancsnokló tábornok vezérszava:
      - Habt acht! Rechts schaut! [20]
      Cak a végén hangzott ilyen formán:
      - Vigyázz! Jobbra nézz!
      Ott a honvédek álltak. A király a másik végén jobbról balra kezdte a szemlét, gyors ügetésben lovagolván le az arcvonalat. A kiséret, mint az üstökös csillag szétterpeszkedő kévéje huzódott utána. Itt láttuk, hogy milyen jó lovas a király. Igaz, hogy a paripája - sötétpej, magas karcsu, finom lábu állat, a mely gyönyörüen taillirozta a király alakját - föltétlenül nyugodt és megbizható ló, nem izgatta sem a szél, sem a napfény, sem a csillogás, sem a trombiták orkánja, de a király ugy ki is ülte, hogy gyönyörüség volt nézni. Egészen katonásan lovagol, sőt néha-néha rázatja magát s oly egyenesen, mint a gyertyaszál. A második arcvonalat balról jobbra lovagolja végig: a kiséret hátrább maradt része már galoppban megy utána végig a harmadik vonalon is. A huszárok előtt egy kissé lassitja a tempót, hogy meg ne vaditsa a nyugodtan álló lovakat. Ércesen hangzik a vezérszó:
      - Vigyázz! Kardot ránts! Balra nézz!
      S egyszerre ezernél több kard repül ki a hüvelyéből félelmes suhogással és a villám fényével töltve be a levegőt. A király egyik kisérőjének lova ettől a hangtól megvadult és magasan fölágaskodott. A király nyugodtan hátraszólt:
      - Ruhig!
      Aztán asszonygaloppban előrejött a tribünökig s elrendelte az elvonulást.
      Tiz percnyi rendezkedés után - mialatt a király és kisérete a tribünökkel szemben állt föl - az Ujépület kadétiskolájának növendékei kezdték meg a menetet harsogó zeneszó mellett és - akármilyen peckesen léptek a fiuk - eléggé szerencsétlenül. Eltévesztették az irányt, a minek oka az elébük torlódott kiséret volt s arcvonaluk nem derékszögben menetelt a király vonala előtt, hanem 60 foknyi szögben. A király megállittatta őket, visszaküldte s ujra megcsináltatta velük az egészet. Szegény gyerekek! Pedig hogyan számitottak a mai szabad napra. Most ennek vége: legalább egy hétig ki sem mozdulhatnak az Ujépületből.
      Az utánuk következő magyar tisztjelölteket, a Ludovika-Akadémia hadapródjait ellenben megdicsérte a király. Csesznák tábornoknak, a ki mint minden parancsnok odalovagolt hozzá, ennyit mondott:
      - Nagyon szépen menetelnek!
      Ki is huzták magukat a fiuk a többiekkel együtt. De nem csak a legénység, hanem a tisztek is. Kövér főhadnagyok, a kik máskor mindig a század végére maradnak, a hol az ezredorvossal együtt nem kell lépést tartani, ugy rugták a port, mintha nyársat nyeltek volna. Az egymást sorban fölváltó zenekarok csengő muzsikája mellett sorban léptettek el a bakák. A honvédeknek most először fujta a talpuk alá a saját zenekaruk. Frigyes kir. herceg maga vezette a király elé az 52. gyalogezredet, a melynek ő a tulajdonosa. Hasonlóképpen maga Kropacsek lovag, altábornagy, tüzőrségi főfelügyelő vezette a saját ezredét, a 4. számu hadtest-tüzérezredet. Az ágyuk után a lovasság jött századonként, elül a Ludovika lovastiszti növendékei, utánok a honvédhuszár-önkéntesek, majd a budapesti 1. honvédhuszárezred, s végül az Üxküll-Gyllenband-huszárok. A defilét a szekerészek és az egészségügyi csapat kocsijai végezték be.
      A diszmenet után a király előre vágtatott, s maga köré gyüjtvén fényes törzskarát, Lobkowitz hercegnek megelégedését fejezte ki a mai diszszemlén bemutatottakért, különös dicsérettel illetvén a tüzérséget. Egyszersmind elrendelte, hogy legfelsőbb megelégedését még ma parancsban adják a főváros egész helyőrségének. Azután szalutált, a mire egyszerre háromszáz fehérkesztyüs kéz emelkedett a csákók széléhez, s elvágtatott a kir. hercegnők kocsijai után, a melyek nagy éljenzés közt már mentek fölfelé a kanyargó Lovas-uton. Ezek mellett a kocsik mellett - udvarolva, mint a bois de Boulogne akármelyik gavallérja - lovagolt föl a király a várba, az idén először. Azelőtt a Vérmező sarkán mindig kocsiba szállott.
      A nép pedig - a látványosság tizennegy óra körül véget érvén - szétoszlott s megtöltötte az összes budai korcsmákat, keresvén a circenseshez a panemet. A mentők statisztikája a mai reggelről: egy férfi, a kit összezuzott oldalbordával szedtek föl a tömeg közül, és két sulyosan sebesült kis fiu, a kik alatt egy faág összetört.
      (Budapesti Hírlap, május 8.)

      Az ezredéves népünnepély a Vérmezőn.

- Az Egyetértés tudósitójától -       A vérmezőn tegnap délután nagyszabásu ünnepély folyt le, a mely azonban lényegesen különbözött azoktól a katonai parádéktól, a melyeknek a szomoru emlékü térség már annyiszor tanuja volt. Egyszerü polgáremberek, a nép ünnepelte tegnap a magyar állam ezeréves fennállását s ott, a hol máskor katonai vezényszavak hozták mozgásba a szabályos sorokban álló tömegeket, tegnap délután csak két jelszó hangzott, mindenütt lelkes visszhangot keltve. E két jelszó: Éljen a haza! Éljen a király! voltak. A lelkesedés akkor érte el a tetőpontját, midőn a király megjelent a nép között, s a kik látták az egyszerü munkásembereket, hogy hogyan éltetik a királyt és a hazát, azok nem tartanak többé a szocziáldemokrata elvektől. A magyar munkásnép mindenkor hü lesz királyához és ahhoz a zászlóhoz, a mely alatt tegnap lelkesedéssel, vigadva ünnepelt.
      Már a kora délutáni órákban sürü embertömeg lepte el a lánczhidat, az alagutat s a budai részek ama utczáit, a melyek a vérmezőre vezetnek. A közlekedési eszközök mindannyian zsufolva voltak, ugy hogy az ünneplő tömeg kilencztized része gyalogszerrel volt kénytelen az utat megtenni, daczára annak, hogy a különböző jármüvek gyors egymásutánban haladtak az ünnepség szintere felé. Két óra tájban mintegy huszezer ember volt a hatalmas térségen s egy óra mulva ez a szám megkétszereződött.
      A vérmező négy főbejáratánál fenyőgalyakból diadalivek voltak felállitva, a melyek tetejéről óriási nemzeti szinü zászlók lobogtak. A diadaliv oszlopai a vármegyék czimereivel diszitvék, középütt az egész ivet átfogó tábla, mindegyiken más-más felirat: «Éljen a király», «Éljen a haza», «Él magyar, áll Buda még» és «896-1896».
      Bent, az ilyen czélokra kiválóan alkalmas térrségen zászlócsoportok, emelvények tarkitották az impozáns képet. Két katonazenekar, a 6-ik, Károly román király nevét viselő s a 49-ik, Este-ezred zenekara félhárom órakor zenditette rá a himnuszt s ezzel az ünnepség megkezdődött. Egyik helyről a másikra vándoroltak az embercsoportok s mindenütt valami látványosság szórakoztatta őket. A körhinták, hajóhinták, panoptikum, grafofon, panorámák vonzották ekkor a legtöbb embert, de igen sokan hallgatták a két különbözö helyen játszó czigányzenekart s nézték a készülődéseket az ökörsütéshez, valamint a verseny póznamászáshoz. Ekkor még mindenki csak kiváncsiskodva tekintette meg a látnivalókat.

      A király a nép között.
      Három óra volt, a midőn az előre vágtató lovasrendőrök jelezték a király közeledtét. Mindjárt utánuk, Rudnay főkapitány által megelőzve következett a király kocsija s ekkor óriási éljenzés tört ki, a mely ugyszólván nem is szünetelt, a mig csak a felség az ünnepélyről el nem távozott.
      A király folytonosan minden oldalra köszöntgetve lépésben hajtatott körül a vérmezőn. A kocsiban mellette br. Bánffy miniszterelnök ült, a ki a királynak a különböző látványosságokat magyarázta. A következő kocsiban gróf Paar főhadsegéd és Somogyi hadsegéd ültek, azután jöttek báró Fejérváry honvédelmi miniszter és Rohonczy altábornagy, Ráth Károly fő- és Gerlóczy Károly polgármesterek diszmagyarban, Darányi és Wlassics miniszterek s nehány városi tanácsnok szintén diszmagyarban. Sürü embertömeg állt sorfalat, a merre a király elhajtatott s az éljenzés mind erősebb lett. Mikor az óriási térséget már megkerülte a király, kiszállott kocsijából s meghallgatta a munkások dalosköre által elénekelt himnuszt. Az ének befejezte után odalépett Kraun tanárhoz, a dalárda karmesteréhez s a következőket mondta:
      - Nagyon szépen hangzott a dal, öröm volt hallgatni.
      Ezután a király megkérdezte, hogy hány tagja van a dalárdának, majd odafordult Ráth főpolgármesterhez s örömét fejezte ki, hogy megjelenhetett az ünnepélyen. Most ujból kocsiba szállt a király s megparancsolta, hogy még egyszer hajtsanak körül a térségen. A rendőrök s a nemzeti szinü szallagos rendezők alig birták a lelkesült tömeget visszatartani és az éljenzés még erősebbé vált, mint előbb volt. Minden egyes sátornál érdeklődve fordult a király a körülállók felé s mikor kocsija a már ekkor megkezdődött ökörsütés mellett elhaladt, elmosolyogta magát s a kocsiban vissza is fordulva, nézte az érdekes jelenetet.
      A katonazenekar ugy a király érkezésekor mint most, midőn a kijárat felé tartott, a «Gott erhalte»-t játszotta, de annak hangjait messze tulharsogta a nép szivből jövő éljenzése.

      A mulatságok.
      Eltávozván a király, a tömeg már most szétszóródott a különböző mulatóhelyeken. A czigány zenekarok rázenditették a Rákóczy-indulót s utána a talpalávalókat s a dobogók egy pillanat alatt megteltek tánczos párokkal. Képviselve volt az ilyen emelvényen minden iparosság s a hadsereg minden fegyverneme. A fiatal legények kiválasztották tánczosnőjüket s egyhuzamban órákhosszáig járták ugyanazzal a kopogóst, a mártogatóst, a modernebbek a rezgőst, ki melyiket és a hogy tudta. Az animó megvolt s az ideiglenes tánczterem hangos jókedvtől visszhangzott.
      A legnagyobb tömeget a versenyfutás és póznamászás vonzotta, dicsőséget és értékes nyereményt lehetett ott kivivni. A térség közepe táján három, mintegy husz méter magas pózna volt a földbe ásva, tetején zászlókkal s megszámozott kis fatáblákkal. A ki feltudott odáig kuszni s egy táblát levett, az illető számnak megfelelő nyereményt kapta. Százan és százan próbálkoztak, de természetesen a legtöbb már a fele utján abbahagyta a merész vállalkozást. Jaj volt annak, a ki a pózna feléig sem birt eljutni. A lent álló óriási tömeg irgalmatlanul kinevette s a sikertelen vállalkozó szégyenkezve tünt el a láthatárról. Annál nagyobb diadala volt annak, a kinek sikerült egész a pózna végeig felkuszni: taps, dörgő éljenzés volt erkölcsi jutalma. A győző ilyenkor nagy büszkén válogatott a nyereménytáblák között s le-le szólt a tömeghez: kár, hogy nem hosszabb a pózna. Volt olyan, a ki kétszer is fölmászott s az ilyent valóságos hősként ünnepelték, ha mindjárt némi fortélylyal sikerült is a győzelmet kivivnia. Voltak ugyanis olyanok, a kik vastag zsinegből hurkot kötve a póznára, a zsineg végét fogaik közé szoritva, segitették magukat csuszás ellen védeni.
      A versenyfutásnál a fiatalabb nemzedék kereste a babérokat s a csengő koronákat. Hatos vagy tizes sorjában indultak a versenyzők száz méter távolságra s az elsőnek beérkezőt egy városi hajdu mindjárt elkapta - mert különben azonnal hárman is jelentkeztek, hogy ők voltak az elsők. Némelykor egész kis lovagias afférek támadtak az ilyen vitás kérdések felett. Az első futásokból kikerült győztesek azután hatan vagy tizen ujból összemérték képességüket s csak az ekkor győztesnek bizonyult kapta a három, két vagy egy forintból álló dijat. Igen sokszor «holtverseny» is volt s többször a leghumorosabb jelenetek játszódtak le. Igy például az egyik futam alkalmával vagy kilenczven méteren egy jól megtermett suhancz vezetett, de azután hirtelen lemaradt. Mikor beérkezett, kérdezték tőle, hogy talán «lesántult», mire a favorit dühösen mutatott duzzadt zsebeire:
      - Dehogy. A virslik nagyon nehezek voltak.
      Csakugyan vagy tizenkét pár főtt virslit szedett elő zsebeiből, a melyeket az ingyen-uzsonnánál ügyesen összeharácsolt s igy magamagát kisulyozta a versenyből.
      Nagy mulatságot keltettek a tizével felbocsátott apró léggömbök is, a melyekhez alól egy-egy felfujt szines hólyagbáb volt kötve. A mint a primitiv szerkezetü ballon captif szabaddá lett, eleintén lassan emelkedett s a néző sereg utána ugrált, hogy elkaphassa és hatalmába kerithesse. De sehogy sem sikerült, mert egy-egy kis légáramlat éppen akkor libbentette feljebb a léggömböket s az utánuk ugró kis kalózok szépen orra buktak.
      Ez alatt egyre vidámabb lett a hangulat, folytonos volt a derültség, a mit még fokozott a közelgő ingyen-uzsonna ingere. A mulatozók egy része oda hagyta a látványosságokat s az előkelő házigazdának, a főváros tanácsának vendégszeretetét ment élvezni.

      A főváros vendéglátása.
      A székes főváros közönsége négy nagy emelvényt állittatott fel, a hol a szórakozással betelt mulatókat megvendégelte. Minden ilyen bekeritett helyen egy-egy elöljáró vezetése alatt városi hajduk osztották szét az enni és inni valót. Óriási üstökben főzték a kolbászokat s a frankfurti virslit s minden emelvénynél két-két hat vagy hét hektoliteres hordó bor - a főváros saját kőbányai termelése állott csapra ütve.
      A négy uzsonáló helyen összesen 24000 pár kolbász, 8000 pár frankfurti, 32000 zsemlye és 52 hektoliter bor fogyott el. Az üstökből hosszu vashorgokon szedték ki és dobálták a nép közé a kolbászokat s bizony nem kellett félni, hogy csak egy is a földre essék. Mindet gyönyörüen elkapták röptében, sőt az élelmesebbek egész boltravalót szedtek össze. A néphumor itt is gyakran megnyilatkozott. Ha a szétdobált zsemlék közül valamelyik száradt volt, ugy arra egy czédulát kötöttek azzal a felirással: frissebbet kérünk. Azután szépen visszahajitották a honnan jött s ha a zsemle történetesen beleesett valamelyik üstbe, nevetve kiabálták:
      - Legalább megpuhul.
      A bor ezalatt egyre jobban fogyott, a poharak százai egymásután ürültek ki s azonképpen növekedett a jókedv is. Rövid fél óra alatt már elázott atyafiakat lehetett látni, a mint végtelen büszkeséggel hirdették, hogy ők ezredéves bortól ittasultak meg. De dicséretére legyen mondva a jelen volt óriási tömegnek, sehol botrány nem fordult elő, sőt ma még a rendőrség is igyekezett azt elkerülni.
      A népünnepélyek elmaradhatatlan részét képezi az ökörsütés. Már délbe bevezették a vérmezőre az áldozatul szánt nemzeti szinü szalaggal feldiszitett hizott tulkot, a melyet levágva hatalmas nyársra huztak. A nyárs két erős kecske lábon nyugodott, ugy, hogy a nyárs végire illesztett fakarokkal forgatni lehetett. Két óra után tüzet gyujtottak a nyárs alá s ettől kezdve állhatatosan nagy publikum várta az időt, mig a hatalmas állat annyira amennyire megsül és kiosztásra kerül. Az ökörsütés helye korlátokkal volt elzárva azonkivül négy órakor egy csapat rendőr vont körülötte kordont, mert az itt levő tömeg, talán a hosszas várakozásban kifáradva, legtürelmetlenebb volt. Az izzó parázsra csepegő zsir maga is ingerelte a jóétvágyu tömeget. Végre eloltották a tüzet s miután egy darabig hülni engedték a jól meghizott állatot, négy mészároslegény fehér kötényekkel, feltürt ingujjban hozzáfogott a feldaraboláshoz. Ekkor már lovasrendőröket kellett segitségül hivni, hogy a soká várakozott tömeg át ne törje a kordont.
      A mészáros legények félkilós és kilós darabokra szelték széjjel a hust s papirzacskóba téve, a városi hajduknak adták oda szétosztás végett. Ezek ki is osztották a jókora adagokat, de a kiéhezett közönséget egy kis csalódás érte. A hus ugyanis nagyon is angolos volt s csak igen keveseknek jutott olyan rész, a mit elfogyaszthattak mindjárt s ezért legnagyobb része szépen haza vitte s otthon megsütve, fogyasztotta el az ingyenpecsenyét. Ennek különösen az asszonyok örültek, ugy gondolván, hogy legalább nem kell vacsoráról vagy holnap délre ebédről gondoskodni.
      Mikor azután már legnagyobbrészt ki volt az uzsonnáknál mindenki elégitve és a nyárson sült ökörnek csak a csontjai maradtak a helyszinén, megint mindenki a zenék köré huzódott vagy ment vissza versenyt futni és mászni. Mind sürübben hangzott fel a magyar nóta s annak a téves nézetnek a konstatálása, hogy «sohse halunk meg». Az egyik, a főváros szineivel diszitett emelvényt a hadsereg érdemes vitézei foglalták le maguknak, de békésen megfért velük egy-egy czivil jó barát is s azután együtt danolták a bus magyar nótákat. Messze fel lehetett ismerni az emelvényt s hogy kik mulatnak ott: körös-körül el volt állva leányokkal, asszonyokkal, a kik maguk is beleénekeltek némelykor a nótába. Igy telt az idő és bár egy része a jelenlevőknek öt óra után eltávozott, de még igy is nagy tömegekben hullámzott a nép a vérmező térségein, a melyek régóta nem láttak ilyen igaz lelkesült mulatozást.

      A tüzijáték.
      A népünnepély utolsó száma a tüzijáték volt, a mely a vérmező északi részén, egy külön e czélra elkeritett helyen folyt le. Nyolcz órakor, a mikor már egészen besötétedett, gyujtották meg az első rakétákat s utánna csakhamar két hatalmas szökőkut hányta tüzsugarait. Ezután a magyar korona világlott elő, mintha meg annyi különböző szinü drágakőből volna összeállitva, két oldalról pedig hatalmas betük világitottak be a sötétbe, a melyeket a nép hangosan kiáltva, olvasott el: Éljen a haza! Éljen a király!
      Néhány perczig tartott a szép jelenet s ekkor a vérmező négy sarkán a négy diadal-iv körül hatalmas bengáli fény világitotta be a térséget és a körül fekvő palotákat. Mozsárágyuk dörögtek közbe, majd római gyertyák és különböző fényü csillagok röpültek a magasba, a hol szétpattanva, ezer apró csillag hullott alá. Igen szép volt a forgó hold és nap, különösen pedig a japáni nap hatalmas két üstökösével, a melyek egymást kerketve, szórták vakitó fényü sziporkáikat. Dörregek, bombák következtek ezután, a melyeknek durranásait a körülfekvő hegyek sokszorosan viszhangozták. Glóriafény szökkent a magasba, hogy bevilágitsa a térséget s azután csend lett, hogy nemsokára reá megszólaljanak a katonazenekarok, a takarodót fujva.
      Ezzel véget ért a szép ünnepély, a melynek rendezéséért elösmerés illeti meg a székesfőváros tanácsát. Ma a nép ünnepe volt s a néppel együtt ünnepelt a király és az egész magyar nemzet.
      (Egyetértés, május 18.)

      19. Felség, alázatosan jelentem, 17400 ember felsorakozott!
      20. Vigyázz! Jobbra nézz!