Blaháné és a többiek
_________________________
 

      Szinházi reformok

Budapest, okt. 8.

      A kik szinházi birálatokat olvasnak, (s okunk van hinni, hogy ilyen emberek is léteznek) azok előtt nem titok, hogy előadó müvészetünk rohamos hanyatlásában a diszoluczió [1] baczillusai ijesztő kvántumban találhatók. A kritikusok szent meggyőződéssel és neurashténikus [2] egészséggel konstatálják nap-nap után, hogy a nemzeti szinházban csak szavalni és társalogni tudnak, de beszélni nem, hogy az operában reális szinpadi ábrázolásokra csak az intendánsok [3] képesek.
      S hány szomoru bulletint [4] olvasunk a vigszinházról! Milyen feneketlen mélységü a vidéki szinészet nyomora, hol Pesti Ihász Lajos [5] szinigazgató inkább fizet 300 frt birságot, semhogy társulatot szervezzen - nyáron.
      De hát elégséges-e az, hogy szenvedélyesen lamentálunk, vagy stoikus flegmával lessük azoknak a zseniknek megjelenését, kik szinmüvészetünk ujabb renaissance-át megteremtik?
      Nem, ez nem elégséges. Ne feledjük, hogy a korszakalkotó zsenik igen megbizhatlan teremtések, kik néha évszázadokig várakoztatnak magukra. Tenni kell valamit, nehogy a pusztulás hullámai összecsapjanak züllő szinmüvészetünk roncsai fölött.
      Mentsük meg a hazai Tháliát zsenik nélkül. Alkossunk reformokat, s tatarozzuk ki azokkal szégyenitő foltjait s hézagjait. Aggassunk hiányos bájaira szépségflastromokat. Alkalmazzunk, ha mást nem tehetünk, palliativ rendszabályokat.
      Ime néhány paragrafusba szedett szinházi reform.
      Ajánljuk az irányadó körök figyelmébe.
      1. §. Évtizedek szomoru tapasztalása révén igazolást nyert, hogy egy intendáns alatt a szinházak boldogulni nem tudnak. Nevezzen ki tehát a kormány sürgősen minden szinházhoz legalább két intendánst. Ezek az urak a személyes marakodásokkal annyira el lesznek foglalva, hogy mellettük, sőt ellenükre a szinházak müvészi üzeme lendületes fejlődésnek indulhat.
      2. §. Ismételt kudarczok kellően beigazolták, hogy a karmesterek nem képesek tenoristákat felfedezni. Forditsák tehát meg a dolgot s küldjenek tenoristákat a külföldre karmestereket hajhászni. És pedig lehetőleg olyan karmestereket, a kik képesek tenoristákat megitélni. Igy, ha némi komplikáczióval is, de megoldást nyerhet a tenorista-kérdés.
      3. §. A szinházi titkárok száma megszaporitandó. Az eddigi létszám ugyanis nem volt elégséges arra, hogy a szinházi titkos skandalumok titkok maradjanak. Ha többen lesznek, nagyobb gonddal őrizhetik a titkokat.
      4. §. A turini Cariquano, a milánói Scala, a velenczei Fenice, a flórenczi Alfieri, a római Apolló s a nápolyi San-Carlo szinházak igazgatóságával kartel kötendő arra nézve, hogy az ottani énekesek a magyar nyelv megtanulására köteleztessenek. Mi ugyanis Olaszországgal müvészileg közös-ügyes alapon élünk s igy méltányos, hogy az olasz énekesek, kik hangjuk megcsappanásakor nálunk találnak menedéket, hazai nyelvünket hivatalból tanulják.
      5. §. A gyakori és gyanus indiszpozicziók az utóbbi időben járványszerü jelleget öltvén, kivánatosnak mutatkozik azok ellen erélyesen védekezni. Ha tehát valamelyik deklamáló vagy énekelő müvész egy jó szerepéről lemond, abban a szerepben 3 esztendeig nem szabad fellépnie. Ha ellenben háládatlan szerepről mond le, ugy köteleztessék azt a szerepet még abban a hónapban 3-szor elénekelni.
      6. §. A szinkörök részére szindarabokat, az opera részére egyfelvonásos balleteket csak a magyar tud. akadémia tagjainak szabadjon irni. Ez az egyetlen mód meggátolni azt az ijesztő tulprodukcziót, mely az alkalmi darabok s az egyfelvonásos balletek terén mutatkozik.
      7. §. A szinésziskolákban a váltójog a köteles tantárgyak közé veendő fel. Szaktanárnak ajánlhatjuk Weidingert.
      8. §. A hazai szinmüipar terén utóbbi időben többnyire ujságirók vállalkozásával találkoztunk. Jövőre kötelezni kell az ujságirókat, hogy darabjukról maguk irják meg a kritikát. A közönség ez által tájékoztatva lesz a felől, hogy meg van-e bennük a lángésznél kivánatos szerénység.
      9. §. A müvészi becsvágy ápolása czéljából a sugólyuk tartalmával együtt eltörlendő.
      10. §. Tudós utazók leirásából ösmeretes, hogy a Fidsi-szigeteken, az előhaladott koru vadakat hozzátartozóik nagy tisztelettel elemésztik. Ha ezt a szokást a müvészetben meghonositani lehetne, ugy nem kellene érdemes müvészek kiakolbolitásával kegyeletünket minduntalan megbolygatni. S ez esetben nem volna boldogabb ember a világon, mint Szigeti Imre, [6] a nemzeti szinház nyugdij-intézetének érdemes alelnöke.
      Ajánljuk e reformokat Perczel Dezső belügyminiszter szives figyelmébe. A választások viharos napjaiban ő ugyis csak passziv szereplő lesz. Ráér a csöndes kontemplácziókra. Ha sikerül neki keresztülhajtani a szinházi reformokat, ugy a tiszta választások glóriája mellé, még müvészi babérokat is szerezhet.
      Egy ambicziózus homlok sokat megbir.

Luczián

      (Magyarország, október 9.)

      - A népszinházban ma adták másodszor az 1000 év-et, Verő György [7] látványos alkalmi darabját, ugyanolyan zsufolt ház előtt, s a közönség lelkesedéseinek ugyan-olyan kitöréseitől kisérve, mint tegnapi első előadásán. A szerzőt sokszor hivták. Hegyi Aranka [8] ma is olyan tündéri szép, ma is olyan pompásan játszott, mint tegnap. Komáromi Mariska [9] ma is minden énekszámát kétszer-háromszor énekelte el, s játékban is a legszebb dolgokat produkálta. Az előadásról szólván, meg kell emlékeznünk Solymosi Elekről, [10] a kit mai tudósitásunkból kifelejtettünk. A kitünő szinész ezt csak az impressziók sokaságának tulajdonitsa, mert ő három kis epizódszerepében - mindegyik egy-egy kabinetalak - minden dicséretre rászolgált.
      (Budapesti Hírlap, április)

      - Urfikisasszony. Ifj. Bokor József, [11] a népszinház jeles karmesterének negyvenezer létező darabja közül az Urfikisasszony czimü parasztbohózatot tegnap este adták először, ezuttal a városligeti arénában. Mi nem akarunk rosszat mondani ifj. Bokor urról, de a tegnapi premiére után hitelt kell adnunk annak a legendának, hogy Bokor József kézzel és géppel is csinál darabokat, mert az Urfikisasszony feltétlenül gépen férczelt darab. Egy pár jelenetében ugyan felcsillan a rutinos iró néhány ismert jó tulajdonsága, de általában a darabban szinte szándékosan kerüli a szerző a természetest, az igazat, aminek pedig parasztbohózatban, ahogy ő a darabját hivja, okvetlenül helye van. Például az elején mindjárt egy derék zupás őrmesterrel mondat olyan frázisokat, amilyenek a gimnázisták füzfaverseiben szoktak előfordulni. «A vad fa tövébe ojtott szelid bánatos virág»-ról - bocsánat - rendszerint még az olyan őrmésterek sem tudnak, akiket Bokor József minden katonai reglama [12] megsértésével egész este gyaláztat és megveret. Az átlátszó mese és régi unalmas nóták még csak segitettek eltemetni az Urfikisasszonyt, melyen a szereplők minden igyekezete sem tudott segiteni. (...)
      (Magyarország, május 30.)

      - A vigszinház első előadása. Nagy, előkelő közönség, fényüző toilettek töltötték meg a Vigszinházat az első előadásra. A nőknek nagyon tetszik a szinház, mert fényes a világitása, s ekkép nem megy kárba a szép öltözet, a gyémánt és ékszer. Ez pedig nagyon fontos s a Lipótvárosra, melynek annyi a ragyogtatni valója, alkalmasint szintén jelentékeny vonzerőt fog gyakorolni. A megnyitó előadás alatti idő egy részét a közönség arra használta, hogy megnézze a szinházat s egymást. A látcsövek többet forogtak köröskörül, mint a szinpad felé fordultak. Megtapsoltak mindent, Barna Izsó [13] karmester nyitányát, melyet a zenekar jól betanultan adott elő; a Prológot, melynek szerzőjét, Kozma Andort [14] a lámpák elé hivták; Jókai alkalmi darabját, a közremüködőket, kik elég jó szinpadi erőkül igérkeznek, noha ezuttal nincs különös terök kiválni, szerepeket csinálni. Jókai egy baloldali emeleti páholyból nézte a «Barangok» vigjátékának előadását. A közönség mindegyre feléje fordult, tapsolta, éljenezte a költőt, ki elvállalta a nem éppen kellemes feladatot, hogy megnyitó előadásra való alkalmi darabot irjon, a mi rendesen nem igen szokott sikerülni. Jókai a páholyból fogadta a tapsokat. Hosszu, zajos éljenzés kisérte a magyar nemzetre mondott áldomásokat, kivált a király felköszöntőjét, melyet Molnár László [15] erőteljesen és tüzzel hangoztatott. Tapolczay Dezső [16] pedig a «Gazdag szegények»-ről szóló ódai szárnyalásu költeménynyel tapsoltatta meg a közönséget. Mikor a közönség betelt a szinház megszokásával, a második felvonás után sokan eltávoztak, ugy, hogy a harmadik felvonást már csak félig telt ház nézte. Az eső is megeredt odakünn s ez a hir szórakozottá tette a közönséget. Az uj szinház május elsejétől beleilleszkedett a magyar főváros közéletébe. Fejleszsze a szinházaink közti üdvös versenyt, mely annyira szükséges a szinmüvészet nagyobb fejlődésére, a szinmüirodalomra, a közönségre. Legyen a magyarosodásnak is hathatós tényezője. E szép feladatokhoz szerencsét kivánunk Ditrói [17] igazgatónak, ki a szinház müvészi ügyeit intézi.
      (Magyarország, május 3.)

      Küry Klára [18] az «Istennő»-ben
      A művésznők népszerűségének egyik ismertető jele, ha a közönség a keresztnevükön beszél róluk. Nem úgy mondják Prielle Kornélia, [19] hanem Kornélia, s ha most Klárikát hallunk emlegetni, ez Küry Klárának minden virágzápornál, taps-orkánnál nagyobb dicsősége.
      A népszerűség másik csalhatatlan jele, ha a nők kezdenek a feltünt művészcsillag szabója iránt érdeklődni. Lehet énekesnő szép mint Vénus, varrhat neki maga Worth, senki se törődik vele, ha ő maga nincs divatban, ha nevét nem emlegetik úton-útfélen, ha a lapok nem irnak róla csevegéseket, ha a kereskedések kirakatában nem díszeleg az arczképe, ha fellépteihez - még kapható jegy.
      Nos, Küry Klára ebben a tekintetben is elérte a népszerüség egyik legmeredekebb magaslatát. Uher Ödön, a Kossuth Lajos-utczai fiatal fényképész kilenczvenféle állásban és ülésben vette le. Csoda, valóságos csoda, hogy volt annyi lemeze és hogy a kecses művésznő képes volt kimerülés nélkül annyiféleképen mosolyogni, állni, ülni, hajolni, kacsintani.
      Ezek a jelmezképek mostanság a műkereskedés legérdekesebb látványosságai közé tartoznak és ha Küry Klára legújabb szerepe, Bokor «Gyermekasszony»-ában, háttérbe nem szorítaná a régebbit, egyedül e képek csődítenék a közönséget a Népszinházba, mert van rajtuk elég nézni s gyönyörködni való.
      Mi sem akarjuk olvasóinkat ettől az élvezettől megfosztani és bemutatjuk az «Istennő»-t mind a három felvonásbeli izléses, gazdag öltözékében, s közöljük azok hűséges leirását a „Háztartás” (Kürthy Emilné lapja) nyomán.
      1. Az istennő-toilette: görög szabású, lágy, fehér selyemruha, ezüst csillámmal és strassal himezve. A hajban és a karon gazdag gyémántkigyók. Ezüsttel himzett fátyol, a mely lágy hullámokban folyja körül az egész alakot. Kaméekkal [20] és brilliántokkal diszített gazdag munkáju öv. Ezüsttel áttört fehér szandálok, gyémántgombokkal fölgombolva.
      2. Tengerzöld és lila changeant-selyemruha [21] fehér duchesse-övvel. [22] Empire [23] szabás, mousseline-soie-újjakkal [24] és átlátszó, ránczos csukló-ujjakkal. A derék mélyen kivágott, zöld mousseline-soie fichu. [25] Fejdísz: fehér duchesse-szalag-csokor penséekkal. Lila czipő, zöld harisnya, ujjatlan fehér selyem keztyű.
      3. Ugyancsak empire-szabású nehéz, világoskék atlasz-ruha. Kék csillámmal, gazdag és nehéz aranynyal, gyöngygyel és művészi rózsaszin himzéssel diszítve. Empire-kalap rózsaszin virágokból, kék lekötő szalagokkal és a kalap elején egy bagollyal. Kék csillámmal himzett világoskék czipő, ugyanolyan harisnya. Magas bot kék-szalaggal és rózsa-díszszel. Créme és drap-szinü svéd-keztyű.
      Ezek után még csak azt kell megemlítenünk, hogy e pompás öltözékek a hires Drecoll bécsi műtermeiben készültek.

H.

      (Vasárnapi Újság, 13. szám)

      Blaháné [26]
      Nevezték őt csillagnak, csalogánynak, tündérnek: csak egyet nem mondtak el róla, hogy milyen nagy drámai művésznő.
      Úgy vagyunk Blahánéval, mint a holddal. Mindenki látja, gyönyörködik benne, lantokban dicséri; - de senki sem ismeri; a valódi sphćrája el van előlünk takarva; pedig ott lehet, ott van élet, növényzet, melegség - és talán boldogság is. Ezt a képet a földlakók soha sem látják.
      Nőm, [27] ki ugyanegy szinpadon működött Blahánéval, azt mondta róla, hogy ő a legkitünőbb drámai művészők egyike. Nekem is megadatott, hogy őt egy igen tragikus drámai szerepben láthassam. A tragikai múzsának minden ajándéka egyesítve volt nála: mély érzés s annak minden változatait kifejezni tudó hang, megkapó indulatkitörések, beszélő arczkifejezés, eredetiség a felfogásban, plasztikai mozdulatok és előkelő egyszerűség.
      Mindenki azt mondta róla ez alkalommal, a mit Jókainé: «ez egy elsőrangú drámai művésznő».
      Bizony a tragikai múzsa volt Blahánénak az édes anyja.
      Hanem hát az előkelő anya még azután sem adoptálta legkedvesebb leányát, a mikor véletlenül felismerte. Pedig az szerette őt; Blaháné szerette a drámai művészetet.
      Még akkor egy házban lakott a dráma és a népszinmű. Át-átlátogattak egymáshoz. Sőt még az opera is ott volt osztályos rokonnak. Az volt a kegyencz. A magasabb drámának a napja volt a péntek, a népszínműé a vasárnap.
      Lehetett öszehasonlításokat tenni. A pénteki szinház üres padsoraival, ásító páholyaival, kopott díszleteivel; az a lágymeleg hangulat, mely mint a malária, magának a művésznek a lelkét is ellankasztja... És aztán a vasárnapi szinház zsúfolt karzataival, lelkesedni, mulatni, örűlni kész közönségével; nyüzsgő színpad, daltól viszhangzó kulisszák, tapsvihar, hulló koszorúk!...
      És aztán? ... a hogy a nagy római mondta: «Inkább leszek első ember egy faluban, mint második Rómában». Mikor a népszinművet a Nemzeti Szinház átadta a Népszinháznak (a mit én ma is nagy hibának tartok), Blaháné elhagyta a magas sarkú múzsaanya házát, s vitte magával a pillangós czipőit a dajkája házához, a ki eddig fölnevelte. Inkább rózsakirályné a paraszt szalmás gunyhóban, mint hamupipőke a méltóságos palotában! S a siker, a diadal igazat adott a választásának. Mint népszinművek királynéja, egész országot teremtett maga körül. Saját szinműirodalmat fejlesztett ki. Jobbágyává tette a magyar Tháliának az idegen népet.
      És azután láttuk és bámultuk és szerettük őt az általa elővarázsolt világban, mint naiv paraszt leányt, mint kaczkiás menyecskét, mint dalos rózsakirálynét, mint operett-énekesnőt, mint fiú szerepek kedves személyesítőjét ...
      Nem! Nem akarok pamlagpört támasztani a művészetek istennői között. Dráma, opera, népszinmű, operette, vaudeville, [28] bohózat: kézcsókoló tisztelője vagyok valamennyinek s nem keresem közöttük a rangkülönbséget. Blahánénak pedig különösen hálás elismeréssel tartozom azért, hogy előkelő drámai tehetségével a népszinművet megnemesítette s az operette-nek tisztességet szerzett. A mély érzés, a nemes szív aureolát [29] sugárzott e műfajokra.
      Aztán Blaháné mindig a mienk volt!
      Talán ez a szó: «volt» - nem is historicum még? Talán az újhold sarlója ismét föl fog tünni előttünk?
      A közönség mindig maga előtt fogja őt látni, s mindig vissza fogja őt kivánni oda, diadalai paradicsomába: a népszinműbe.
      Csak én, a kinek megadatott egyszer láthatnom a hold túlsó oldalát is, a hol eleven élet van és virányok [30] és emberalakok, - csak én nem tudok kibékülni azzal a gondolattal, hogy Blaháné művészi ereje teljes birtokában, végkép letűnjön a láthatáron, s csak úgy magamban mondogatom, hogy ha már elvesztette Blahánét a Népszinház, hogy nem nyitotta meg előtte a főbejáratát a - Nemzeti Szinház?

Jókai Mór.

      [Jókai Mór e czikkét Kéry Gyulának [31] Blahánéról készülő könyvéből közöljük.]
      (Vasárnapi Újság, 10. szám)

      Blaháné és a «Betyár kendője»
      Taps, ujrázás, kihivás és ünnepi hangulat közt folyt le Abonyi Lajos [32] «Betyár kendőjé»-nek ötvenedik előadása a Népszinházban. Az igazgatóság meghívta vidékről a szerzőt, a közönség meg szorongásig megtöltötte azt a házat, melynek egyénisége bájával annyi fényt ad az a művésznő, a kit mi a «nemzet csalogánya» czímén ismertünk meg mintegy huszonöt évvel ez előtt, s a ki most búcsúzási hajlamok hírébe kerűlt.
      Huszonöt év melankholikus érzésre hangoló idő; de nekem úgy látszik, mintha Blaháné most is annak az ő aranykorának frisseségével járná gyújtó dalához a tánczot. Nem - nem érintette ezt a rendkivüli teremtést az idő. Művészi egyéniségének jellege: az ízlés bája most is ott van minden mozdulatán, s paraszt lányainak magyar jellegét nem tudta érinteni a chansonettek divatos légkörének csábos árama. Megőrizte azt a jelleget, a melyet semmiféle más nemzet nem képes fölmutatni; mert az kizárólag a mienk; és hogy csakugyan kizárólag az: annak első rangú bizonyítéka: ő maga.
      Mikor itthon operetteket élvezek, meg-megvillan előttem a párisi «Folie Bergére», és eszembe jutnak időnként a bordeauxi és marseillei «Olympiá»-k, «Alcazar»-ok és «Éden»-ek feszes könnyüségekbe szorított csicsergőikkel; de mikor Blaháné gyújt a mi fajunk melankhóliával vegyes félcsapongásával az ő dalaira: akkor nem jut eszembe senki se; akkor csakis ő áll előttem.
      Hát ő csakugyan a szó legszorosabb értelmében: ő. Neki nem volt mintája idegenből; az ő mintáját a saját lelke adta neki; ő azt a születésével hozta magával. Egyszerű, természetes játéka úgy hat, mintha ellesnie se kellene az életet. Azon ritka művészek közé tartozik, a kik nem lesznek azokká, hanem a kiket azokká teremt az Isten s a kik meg is becsülik ezt a kiváltságos származásukat.
      Nekem úgy látszik, mintha minden mozgásában ott rejlene az ő művészi czélja, az izlés, és mintha minden dalát a szív és kedély nemesítésére dalolná, mintegy hirdetőjeül annak, hogy mi a különbség a magyar dal és a franczia couplet között. Nem tudom, más is úgy van-e vele. Én egyéni hatásról számolok. A franczia couplet, a mint azt azok a minden porczikájukban izgő-mozgó párisi hölgyikék - a ki nem mondhatót is minden áron kifejezni akaró mesterkedéssel - csiriplik a szinpadon, inkább az idegekre hat, semmint a kedélyre, azzal a mellékgondolattal agyamban, hogy itt nem annyira a dal, mint inkább a daloló bájainak érvényre juttatása a főczél. A Blaháné magyar dala belsőmben rezzenti meg a húrt.
      Van valami lélekre ható nemes büszkeség abban a módban, a hogy a magyar lány az ő csapongó kedvének kifejezést ad búsan-víg dalával az ajkán. Csak a spanyoloknál láttam valami ezzel rokonvonást. Azok jutnak eszembe, sőt maga a «Betyár kendője» is hozzájok irányítja emlékezésemet.
      (...)
      Ma különösen nekünk fővárosiaknak az a hitünk, hogy Budapest: az ország. Pedig nem az. Innét ugyan mi látjuk el az országot saját élete képét feltüntetni akaró népdarabokkal, csakhogy azokban nem ismer magára a nép. Az a fővárosi élet tarka képének egy-egy epizódszerű mozzanata, a mely azonban inkább kozmopolita jellegű, semmint magyar. Budapestnek a Népszinházban el nem férő és esti szórakozást kereső publikuma, a világvárosiasan fényes palotákban székelő orfeumok és füstös kávéházak elszaporodott dalszinházait tölti meg. A város lakosságának ez a nagy zöme - a mely ebből az alacsony légkörből szivja az életbölcseletet s táplálja a lelkét - szolgál mintaképül manapság a népélet-irónak.
      Az elmúlt harmincz év alatt új élet támadt odakünn is. Az még megirásra vár. A magyar paraszt, a világ legtöbb természetes észszel biró föld népét képezi, és kedélyvilága is gazdag tér az irónak. Az érzés minden fokozata megvan benne; szenvedélye nemesre, gonoszra ragadja, lelkének erkölcsi alapja szerint; szívügyei terén nem ismeri a főváros modern életébe beoltott conventionális megoldásokat; az anyagi téren dolgos, vagyonkereső s az új időkben szerzett tanúltsága nyomán, a maga köréhez arányított lelki miveltség számba menő társas életet él. A kisbirtokos gentryhez való viszonya, a melytől függetlenítette magát s a melylyel szemben, igényeinél fogva előnyben van mint vagyonszerző; saját, szűkebb körre szorított és a vagyonkülönbség szerint a mi kasztrendszerünknek megfelelő beléletük, torzsalkodásaik és közdolgokban szereplésük mind oly hálás talaj, a mely megérdemli a szinműíró részéről a tanulmányozást. Gúnyolni, dicsérni való van ott vegyesen!
      Úgy látom azonban, hogy megint csak messze ragad Blaháné az ő dalaival. De ez nem az én hibám, hanem az övé. Lelkesedésre, rajongásra vivő gyújtó hatásuk most is a régi. Egy kissé kevesebb önzést hát, tisztelt művésznő! A ki annyi millió szivet megrezegtetett dalaival egy negyedszázadon át mi közöttünk, s a ki a Népszinház ellen oly rohamra képes hangolni a közönséget most is, mint a milyennek sikertelen jegykereső minőségemben tanuja voltam a «Piros bugyelláris» előadása napján: nyissa meg egyszer a saját szivét a mi dalunkra, a mely neki nagyon is ismert dallamával így hangzik:

«Ne menj el, maradj itt,
Majd meglátod, jobb lesz itt.»

Szüry Dénes

      (Vasárnapi Újság, 10. szám)

      Blaháné körutja

- A Magyarország eredeti tárczája. -       A páratlan népszerüségü, kitünő müvésznőt ünneplik az országban. Most Debreczen koszoruzza, aztán sorra jönnek a többi városok. Két hónapig folyton diadal-uton lesz Blaha Lujza, májusra tér ismét vissza a fővárosba, nehogy az ezredéves ünnepélyekből hiányozzék, a kire mindnyájan büszkék vagyunk és a kit gyönyörüséggel mutatunk meg a külföldieknek: az igazi magyar müvésznő, a kit a délibáb teremtett.
      Egy darab ideje már azt beszélik és irják róla, hogy bucsuzásra készül. Pihenésre vágyik. Hát ugyan bele lehet fáradni a folytonos diadalmakba, meg kell pihenni egy ország közönségének szeretete elől? Már azt is mondják, hogy most utolszor jár a vidéken. Debreczenbe azért ment először, mert ott kezdődött az ő fényes utja dicsőségéhez. Ha aztán még egyszer bejárja azokat a helyeket, a hol koszorukat kötöttek neki, akkor be is fejezi diadalutját.
      Nem akarják ezt elhinni. Hiszen tökéletességében mért sietne eltávozni, mikor mindenki marasztalja, és még csak fel sem tünt valaki, hogy elfoglalja az ő helyét.
      Hanem néhány nap előtt ismerősei, tisztelői levelet kaptak a müvésznőtől, egy rövid kis levelet, mely azt kéri, hogy irjanak néhány emléksort az oda mellékelt kartonlapra. Ez a kérés komolyan hangzik. Emléksorokat ugyan minden körülmények közt, sőt körülmények nélkül is szokás gyüjteni, de ha Blaha Lujza éppen most gyüjti, ez valami kedélyhangulatot jelent, talán szándékot. Mért küld szavazó-lapokat, hiszen őt egyhangulag, szivből ünnepli az ország.
      Ez is a bucsut jelentené?

*       A magyar szinpadot Blaha Lujza nélkül el sem lehet képzelni. Milyen volna az nélküle?
      A pompás kedélyü, az aranyos fényü asszony nem csupán egy kitünő müvésznő, a kivel a falusi poézis és a népdal távozik. Ha politikai czelebritás volna, azt mondaná róla mindenki: egész programm. Ő egy specziális jelenség, a ki körül a magyar szinészetnek nevezetes korszaka képződött. Tündöklő kör, valóságos glória övezi.
      Még abban is része van, hogy ezt a vegyes fővárost magyarositja, már több mint két évtized óta. Ugyan van-e valaki Budapesten, a ki Blahánét ne tapsolta volna, a ki vágyva nem vágyik, hogy hallja énekét. A mit dalol, az hirtelen szerteszét hangzik az utczákon, eljut gyorsan még Ó-Budára is. Kisasszonyok dudolgatják és zongorázzák; a verklin az ő nótái hangzanak. Cseléd, inas mind magyar nótát fuj. Blaha Lujza ellátja az egész nagy város házait és utczáit jóféle nótákkal. Azelőtt a «Rothe-rothe», «Der Wenzel Kommt», «Schneider Fáni» és más efélék járták, polkákkal, hopszaszákkal, a mint Bécsből vagy a szengerájokból [33] eláradtak.
      Ennek a szép asszonynak, a nagy müvésznőnek még ilyen misszió is jutott Budapesten.

*       Népdalokat oly üdeséggel, oly egyszerün, és szivhez szólón senki sem énekelt még. Blaha Lujza a szinpadot reformálta vele, melyre a nemzeti elemet oly egészséges realizmussal vitte föl, a mint talán Szigligeti [34] és Szigeti [35] sem álmodták ő előtte. Volt egy jeles elődje a hatvanas években, a magyar közönség beczézett kedvencze, Hegedüs Lajosné. [36] Ragyogása rövid ideig tartott. A kedves fiatal asszony pár év alatt eltünt a sirban.
      Blaha Lujza valósággal rátermett a népszinmüvekre. Pazar adományokkal rendelkezett. Szépség, véralkat, bámulatos tanulékonyság, eredetiség, kedély, érzés, tiszta, csengő hang - oly tulajdonságok, melyek előtt tárva a szinpad dicsősége. Lehetett volna drámai szinésznő, operaénekesnő. Egész dus kincsei azonban a népszinmünek jutottak, a szinpad nemzeties irányának fejlesztésére. Nagy sikereinek hatása alá kerültek a vidéki szinházak is. Ott is elterjedtek a népszinmüvek. Ez is érdeme neki.

*       A nemzeti szinházban Szigligeti és Szigeti népszinmüvei sok viszontagságot értek meg, mert - mint mondani szokták -«rosszul voltak ellátva.» Nem mindig akadt hozzájok szinész és szinésznő. A közönség azonban szerette a népszinmüveket a tarkaságért, a dalért, az életképies szinekért. Ha valaki ugy tudta énekelni a dalokat, mint Füredy Mihály, [37] nagyon szivesen meghallgatta. Igazi primadonnája a népszinmüveknek azonban nem akadt. Majd ez, majd az játszotta, énekelte, igen sokszor csak kisegitette szivességből az előadást. A népszinmüi koszorukat nem igen keresték. Az ötvenes években háttérbe szorult az egész genre. [38] Ha Szigligeti nem ír egy pár darabot, talán le is szorul. A nemzeti kaszinó, mely külön szinházi komitével [39] rendelkezett még a hatvanas években is, egyáltalán nem lelkesült a «gatyás darabokért». Festetics, Nyéky intendánsok hát nem törődtek a külön magyar genre-val; Radnótfáy [40] nem sokat tartott róla. Hegedüsné feltünése megmutatta ugyan a népszinmü vonzerejét, de ez csak pár évig tartott. Csupa véletlenség volt, hogy egy tálentumos asszony a népszinmüvekben keresse dicsőségét, mikor más szerepben is kitünhet, mint kitünt Hegedüsné (hogy csak egyet emlitsünk) a «Tücsök»-ben, melyet egy utánozhatatlan tücsök, a bécsi Gosszmann Henrietta játszott el a német szinházban s Hegedüsné is föl mert lépni benne a nemzeti szinházban és szintén nagyon kitünőnek találták.

*       Egyébiránt, hogy a népszinmüveknek kezdtek becsületet adni a nemzeti szinházban s minden vasárnap előkerült egy, annak egy kis története van.
      József kir. herczegnek éppen nagyon előkelő vendége érkezett, a ki több napig időzött itt. A kir. herczeg azt kérdezte Radnótfáy intendánstól, hogy nem lehetne-e népszinmüveket adni, mert szeretné arra elvinni vendégét. Mindjárt elővették «A vén bakancsost», a kir. herczeg és vendége végig nézték az előadást, jól mulattak rajta, a lapok pedig azt mondták, hogy a kir. herczeg olyan figyelmeztetést adott a nemzeti szinháznak, mely nagyon is ráfért. Forditsanak gondot a népszinmüvekre. Ezután minden vasárnap adtak egyet.

*       Bizony a budai népszinház keletkezése nem lenditett semmit a népszinmüvek sorsán. Látványosságok, operettek után kellett kapkodnia, hogy fenmaradjon. Ott játszott már a népszinmüveknek egy későbbi eredetisége, Tamássy József. [41] Valamint ott lépett fel nehányszor egy ügyes kis fekete leány, Kölesi Lujza, [42] próbálgatva, hogy mit tud, aztán ment tovább a vidékre, s a debreczeni szinház megnyitásakor tünt fel, mint Blaháné.
      S szinpadon nevelkedett. Atyja »Várai« név alatt szintén szinész volt. A kis leány, mikor még alig mult hét éves, 1858. jan. 15-ikén már játszott Győrben, Hegedüs Lajos szintársulatánál a »Koldusnő«-ben egy kis leányt. A győri lap szini kritikusa, dr. Kovács Pál, a derék iró, meg is dicsérte, s ajánlotta a szülőknek a gyermek szorgalmas kiképeztetését, »mert - ugymond - ily rejtett bimbókból nyilnak később a büszke rózsák.« Tehát már gyermeki első kisérlete is teljes siker volt.
      Az ötvenes évek végefelé, de főkép már a hatvanas években a magyar vidéki szinészet jobb állapotban volt, mint most. A közönségnek több ideje akadt a szinészek pártfogására. Jól szervezett társulatok müködtek. Debreczen város állandósitani kivánta a szinészetet, mikor szinházát fölépitette. A legjobb erőkből állt az a társulat, mely Debreczenen kivül még Nagy-Váradra támaszkodott. A telet Debreczenben, a nyarat Váradon töltötte, szétrebbennie nem kellett, hanem együtt volt, összeszokott. Volt operája is. Az akkor annyira divatos operetteket pedig itt a czivis városban adták elő legjobban. (...)
      Blahánét mint énekesnőt szerződtették 1872 tavaszán a nemzeti szinházhoz, nem specziálisan mint népszinmüénekesnőt. Operában is fölléptették, de azt kivánta mindenki, hogy ne vegyék el tőle az ő paraszt viganóit, [43] hagyják meg Julcsának, Rózsinak, hiszen Angela ugy is van. A gyönyörű asszony friss kedvével, játékával, önállóságával és zengő énekével olyan életet adott a népszinmüveknek, hogy ezek váltak kassza-darabbá; az ehez való személyzetet kiegészitették, Tamássyt is szerződtették. Népszinmüvek irására pedig pályadijat tüztek ki, hogy uj és uj szerepei legyenek Blahánénak.
      De minek erről még többet beszélni.
      (Magyarország, március 8.)

      - Blaháné ünneplése. A népszinház csütörtöki előadásán - mint értesülünk - érdekes ovációt rendeznek Blahánénak a szinház tagjai abból az alkalomból, hogy 1871. május 7-ikén, tehát 25 éve lépett föl először a nemzeti szinházban a kitünő müvésznő. Ugyanazt a darabot is adják: a Tündérlak Magyarhon-ban cimü népszinmüvet a melynek fő női szerepét, Marcsát, akkor is, ma is ő játszsza. A második fölvonás tudvalevőleg azzal kezdődik, hogy Marcsa és Gyuri, a rokkant huszár és a kedvese, fölébrednek a tábornok kastélyában s nem emlékezvén rá, hogyan kerültek oda, azt hiszik, hogy meg vannak babonázva, a házbelieket pedig bübájosoknak mondják. (...)
      Blaha Lujza holnap kedden lép föl először két hónapi szabadsága után a népszinházban a Piros bugyelláris Török birónéjában. 1871. május 7-kétől 1875. október 15-ig volt Blaháné a nemzeti szinház tagja és ez idő alatt 200-szor játszott. A népszinházban 1875. október 22-én lépett föl először s ez időtől fogva máig 2364 estén láttuk, összesen tehát a lefolyt 25 év alatt 2564-szer lépett föl. A népszinházban 135 különböző darabban és szerepben mutatta be magát és összesen 93 uj népszinmüben kreálta a főszerepet. Legtöbbször - éppen 100-szor - játszotta Török birónét a Piros bugyellárisban, 97-szer Finum Rózsit a Falu rosszában (79-szer a népszinházban és 18-szor a nemzetiben), 95-ször lépett föl a Tót leányban, 83-szor a Sárga csikóban, 76-szor a Vereshajuban, 76-szor a Tündérlak Magyarhonban népszinmüben (a miből 10 fellépés a nemzeti szinházra esik), 69-szer játszotta a Suhancot, 62-szer a Szókimondó asszonyságot, 60-szor a Királyfogást, 60-szor Boccacciot, 58-szor a Szegény Jonathan Mollyját, 49-szer játszotta a Szökött katona Julcsáját, továbbá a Nánit és a Koldusdiákot, 46-szor az Ingyenélőkben Sárikát, 38-szor a Parasztkisasszonyt, 36-szor Éjjel az erdőn-ben Boriskát, 35-ször a Vörös sapkát, 34-szer a Toloncot, 32-szer az Igmándi kispap-ban Esztikét és 30-szor Felhő Klárit.
      (Budapesti Hírlap, május 5.)

      Telefon-Hírmondó

      - Telefon-Hirmondó. [44] Thomán István zongoraművész holnap délután a Telefon-Hirmondóban hangversenyt rendez, mely alkalommal Bródi Sándor, [45] a kiváló iró olvas fel a Telefon-Hirmondó előfizetőinek.
      (Fővárosi Lapok, március 22.)

      - Hétköznapi szenzáció. Mindennapossá lesz a szenzáczió is, ha a közönség megszokja. Az a szenzácziót keltő hir, a mit e napokban jeleztünk, ugyanis, hogy a népszinház operette előadásait otthon is hallgatják a Telefon-Hirmondó előfizetői, megszokott szórakozássá lesz rövid idő mulva, mert a Telefon-Hirmondó már ma délután megkezdi a népszinházban szinre kerülő operettek továbbitását előfizetői lakására, és igy ma délután fél 3 órakor a Telefon-Hirmondó minden állomásán is hallható lesz a népszinházban szinrekerülő «Orpheusz» bájos zenéje. Ezentul pedig minden operettet a szinházban levőkkel egyidőben otthon is meghallgathat a közönség.
      (Magyarország, január 5.)

      - Mától kezdve a népszinház minden operette előadását otthon is hallgathatják a Telefon hirmondó elöfizetői. Előfizetés négy hóra hat forint. Kerepesi-ut 22. Andrássy-ut 30.

A Telefon Hirmondó

MÜSORA
szombaton, 1896. január 4-én

      1. Magyar dalok. Czimbalmon előadja Nagyseii Sey Dezsőné urnő.
      2. Nagy ária a «Carmen» operából. Énekli Semsey Mariska urhölgy, operaénekesnő.
      3. Dallam a «Dinorah» operából. Énekli Sondegg Adolf ur, operaénekes.
      4. Vorei morrire. Olasz dal, énekli Mikó Ella urhölgy.
      5. Nagy kettős a «Troubadour» operából, éneklik Rózsa Izabella urhölgy és Drechsler Jenő ur, a m. kir. operaház tagja.
      6. Utánzatok Madách Imre «Ember tragédiájá»-ból. Gyenes, Gabányi, Egressy, Szacsvay, Bercsényi, Vizvári előadási modorát utánozza Nagy Kálmán ur.
      7. Tavaszi dal. Gounodtól, énekli Semsey Mariska urhölgy, operaénekesnő.
      8. Magyar dalok. Xylophonon előadja Nagyseii Sey Dezsőné urnő.
      9. Dallam a «Fekete Dominó» operából, énkeli Mikó Ella urhölgy.
      10. Dal. Jahntól, énekli Sondegg Adolf ur, operaénekes.
      11. Magyar dalok. Énekli Rózsa Izabella urhölgy.
      12. Költemény. Szavalja Kürthy Sárika kisasszony.
      13. Dallam a «Zsidónő» operából. Énekli Drechsler Jenő ur, a m. kir. operaház tagja.
      14. Induló. Zongorán előadja Mihályi Ernő ur, a népszinház tagja.
      Kezdete 8 óra 30 perczkor. Előfizetése négy hóra 6 frt.
      (Magyarország, január 5.)

      - A Telefon Hirmondó ma este hat órakor gyermekestét rendez. Pontban hét órakor az Operából a Don Juan nyitányát, ezután pedig közvetetlenül a Népszinházból A kis alamuszi előadását fogják hallgathatni a Telefon-Hirmondó előfizetői.
      (Pesti Napló, január 9.)

      - Telefonograf. A Telefon Hirmondó kiállitási és Ős-Budavári pavillonjaiban napról-napra többen gyönyörködnek a legujabb magyar találmányban, a telefonografban. - A Telefonograf - mely nem más mint egy tökéletesített és javitott Edison fonograf [46] - olyan tisztán és élethüen adja vissza a felfogott hangokat, hogy méltán bámulatba ejti a hallgatókat. - A budapestiek azon tévhitben vannak, hogy a Telefon Hirmondó pavillonjában csak azt hallgathatják, amit mint Hirmondó előfizetők otthon is hallhatnak és kevesen látogatják a villamos ujság muzsikáló pavillonját, annál sürübben keresik fel azonban a vidékiek és különösen a külföldiek. Külföldről sürün érkeznek az elismerő levelek a Telefon Hirmondó igazgatóságához. Többek közt egy előkelő müncheni czég irt e napokban és legnagyobb elragadtatással szól a kiállitás területén hallott telefonográfról, kérdést intéz, nem vihetné-e ki Münchenbe?
      (Nemzet, június 7.)

      1. Felbomlás.
      2. Ingerlékeny.
      3. Állami színház főfelügyelője.
      4. Hivatalos közleményeket, jelentéseket tartalmazó (folyó)irat.
      5. Vándor színházi igazgató (1849-1935). 1869-ben kezdte pályáját a budai Népszínházban, majd a Várszínházban, a Budai Színkörben és több vidéki városban szerepelt. 1883-1906-ig színigazgatóként az egész országot bejárta.
      6. Színész (1831-1902), 1868-ban a Nemzeti Színház szerződtette.
      7. Zeneszerző, színműíró, rendező, színháztörténeti író(1857-1941).
      8. Énekesnő (1855-1906), 1880-től a Népszínház tagja, operett primadonnaként a legkitűnőbbek egyike. Stróbl Alajos róla mintázta a „Táncosnő” szobrát.
      9. Szoprán énekesnő (1864-1936), tagja volt a Népszínháznak, Nemzeti Színháznak, Operaháznak. 1888-1891 között Olaszországban és Párizsban tanult, majd ismét a Népszínház tagja lett.
      10. Színész, rendező, színigazgató (1847-1914), 1875-ben tagja lett a megnyíló pesti Népszínháznak, és közel három évtizeden át itt játszott. 1881-ben a Gyakorló Színésziskola igazgatója. 1886-ban Magyar Dalcsarnok néven mulatót alapított. 1908-ban nyugalomba vonult, és Debrecenben alapított színiiskolát.
      11. Zeneszerző és színműíró (1861-1911), 1893-tól a budapesti Népszínház karmestere, 1903-10 között a Király Színház főrendezője.
      12. Szabály, előírás.
      13. Operettszerző és karmester (1859-1940), 1896. május 1-én az ő ünnepi nyitányával nyílt meg a Vígszínház.
      14. Költő, műfordító (1861-1933), az MTA tagja. Állandó munkatársa volt a Pesti Hírlapnak, a Budapesti Hírlapnak, a Nemzetnek, Az Újságnak, a Borsszem Jankónak.
      15. Színész, színikritikus (1857-1925), 1896-tól a Vígszínház, majd a Magyar Színház tagja. Elbeszéléseket, tárcákat, színikritikákat írt vidéki és fővárosi lapokba.
      16. Színész, színigazgató (1866-1925), 1896-ban a Vígszínház tagja. 1922-től a Fővárosi Operettszínház igazgatója.
      17. Ditrói Mór (1851-1945), drámai színész és színigazgató. 1896-ban a Vígszínház alapító igazgatója. 1902-től az Országos Színészegyesület elnöke, 1903-tól a színészképző iskola vezetője.
      18. Színésznő (1870-1935). A századvég ünnepelt operett primadonnája. Eleinte mint Hajnal Klára szerepelt. 1892-1904-ig a pesti Népszínház tagja volt.
      19. Színésznő (1826-1906), 1861-től a Nemzeti Színház tagja.
      20. Domborműszerű vésett drágakő.
      21. Színjátszó (kelme).
      22. Nehéz atlaszselyem.
      23. Egyiptomi és antik formákat utánzó.
      24. Áttetsző kelme, főleg selyemből.
      25. Háromszögletű vállkendő.
      26. Blaha Lujza (1850-1926): „A nemzet csalogánya”, a századvégi népszínművek primadonnája.
      27. Laborfalvi Róza (1817-1886): színésznő, drámai hősnő, a Nemzeti Színház alapító tagja.
      28. Énekes, zenés vígjáték.
      29. Dicsfény, fénykoszorú.
      30. Üde, virágos táj.
      31. Újságíró, író, népdalszerző (1869-1919). A Petőfi Társaság tagja és titkára.
      32. Író (népszínmű, regény, elbeszélés) (1833-1898).
      33. Mulató.
      34. Drámaíró, színész, rendező (1814-1878), a magyar színpadművészet kiemelkedő egyénisége, a magyar népszínmű műfajának megteremtője.
      35. Színész, színpadi szerző, rendező (1822-1902), 1844-ben szerződtette a Nemzeti Színház. 1865-től a színitanoda tanára, majd igazgatója.
      36. Bodenburg Lina (1837-1859), naiva és népszínmű énekesnő. Hegedűs Lajosnak Nemzeti Színház színészének és rendezőjének felesége.
      37. Operaénekes és népdalgyűjtő (1816-1869), 1845-63 között a Nemzeti Színház tagja.
      38. Műfaj.
      39. Bizottság.
      40. Radnótfáy Nagy Sámuel (1803-1869), kancelláriai tisztviselő, a Nemzeti Színház igazgatója.
      41. Színész, népszínműénekes (1837-1892), 1871-től Blaha Lujza partnere.
      42. Blaha Lujza leánykori neve.
      43. Egybeszabott női ruha.
      44. A telefonhoz hasonló hírközlő berendezés; Puskás Tivadar találmánya (1893); híreket, szórakoztató műsort, színházi előadásokat közvetített előfizetőinek, eredetileg a budapesti telefonközponton keresztül, majd 1894-től a Telefonhírmondó R. T. saját vonalán.
      45. Bródy Sándor (1863-1924), regényíró, drámaíró. 1892-1902 között a Magyar Hírlap munkatársa.
      46. A legkorábbi hangrögzítő és -visszajátszó gép; a hangot viaszhengerre karcolta fel.