EPA Budapesti Negyed 9. (1995/3)Barta S.: Aranyásók < > Németh L.: Bűn

Kártyavár
(regényrészlet)

____________
BABITS MIHÁLY

Gyermekkorunkban én és a testvérem - és rokon gyerekek - egy sajátságos játékot eszeltünk ki egymással. (...) Hosszú ívek listáiba róttuk a csupán papiroson létező lakosságot, gyermekes pedánssággal rendeztük gyülekező irattárunkat, mely egy egész kis világ egyetlen valóságát képezte, és nem engedtünk azontúl semmilyen eseményt nyom nélkül elrepülni: anyakönyvet vezettünk a születésekről, esküvőkről és halálozásokról, házakat építettünk, adásvételi szerződéseket kötöttünk, mappát csináltunk a városhoz, lerajzoltuk a fundusokat, telekkönyvbe róttuk az adósságokat. Folyt a játék hónapokon át, új istenek, s egy gondolt ország királyai lettünk, s már nem éltünk a magunk világában; ha beszélgettünk, egy képzelt élet híreit újságoltuk egymásnak, és a felnőttek meg nem értettek bennünket.
      Nos, olvasó, hasonló játékra hívlak meg téged. Egy várost fogok alapítani én is, nem messze különben, csak itt mindjárt a főváros mellett, és benépesítem emberekkel, és nevezni fogom Újvárosnak. Hiába keresed Újvárost a mappán: Újpestet fogod találni és Kispestet és Rákospalotát és Erzsébetfalvát. Mind csak tökéletlen exemplárok! Újváros a negyedik dimenzióban áll, és lakóit sem ismerhetted soha. Rájuk ismersz mégis? Meglehet! Istenem! az emberek mind olyan egyformák.
      (...)
      - Nini, itt még handlék is vannak - konstatálta magában Partos Kálmán járásbíró úr, és gyermekkorára gondolt, amikor Pesten laktak egy darabig, és akkor még Pesten is jártak handlék, s a legjobb utcákban. Úgy hatott rá ez az emlék, mint valami csöndes, üdítő és szentimentális gondolat, ami jól is esett már neki, mert először volt Újvárosban, és mindeddig semmi csöndes, üdítő és szentimentális vonást nem bírt itt felfedezni.
      (...)
      A bíró szinte rémülettel nézett ki a térre, mely előtte nyúlt. Nagy, puszta térség volt: homokkupacok, kőhalmazok, mésztörmelékek hevertek rajta szerteszét. És a közepén pompázott egy torony, egy sohasem látott formájú és színű, idomtalan nagyságú bábeli torony, amely fönn hirtelen nekivastagodott, és megdöbbentő nagy fejet eresztett, erkéllyel és képtelen ablakokkal: egy víztorony. Az alacsony házak és üres telkek között szinte ez volt a világ legcsodálatosabb építménye, és Partos bírónak valóban gyermekkori fogalmait juttatta eszébe a babiloni építkezésekről. Meséskönyvekben vannak ilyen tornyok.
      A villamos félelmesen rázott: de Partos azért jól érezte magát, hogy megszabadult a fiú szemétől, és egy kicsit nyugodtan tűnődhet. A város centrumában, a hivatala közelében lesznek tán szebb helyek is; ott kell lakást keresni, mert Pestről bejárni naponta nagy strapa volna mégis. Kissé mosolygott a csalódásán. Otthon, Szakolcán, azzal vigasztalta a feleségét - akinek hiúságát sértette, hogy nem pesti, csak Újvárosi áthelyezéssel dicsekedhetik barátnői közt -, hogy hiszen még szebb és urasabb így, nem Pesten lakni, hanem Pest mellett valahol, kertes házban talán, villatelepen: a gyerekeknek sem árt a jó levegő. Most látta csak, mennyire tévedett: hisz ez rosszabb Pestnél.
      (...)
      E pillanatban árny esett a papírra.
      - Pardon - szólalt meg előtte egy szőke bajszú, vörös képű, elhanyagolt külsejű úriember. - Nem Partos Kálmán úrhoz van szerencsém?
      - Én vagyok - felelte Partos kissé bizalmatlanul.
      A vöröses arc kordiális mosolyra szélesedett.
      - Szervusz - szólt nagy hangon az ismeretlen. - Nem emlékszel rám? Iskolatársak voltunk, Kovács Endre vagyok.
      - Hogyne, hogyne - felelt a jó Partos. - Ott ültél mindig a harmadik padban. Ejnye, ejnye, hogy nem ismertelek meg! Pedig emlegettelek, többször, a feleségemnek is beszéltem rólad. Ejnye, ejnye, nézze meg az ember! Hát te itt vagy Újvároson?
      - Én bizony rögtön megismertelek: nem változtál egy csöppet se, pajtás! Mintha csak most is ott ülnél az iskolapadban. Emlékszel még az öreg Gyilkosra? De hát mi szél hoz téged e sivatag helyre, hol még a madár se jár? (...) De ne beszéljünk erről: van-e már lakásod? Pesten fogsz lakni vagy Újvároson?
      - Az igazat megvallva, a mai tapasztalataim után szívesebben laknék Budapesten: nagyon is - hogy mondjam? - üzleti jellegű ez a ti Újvárosotok...
      - Nekem mondod? Annak idején fogni kellett ide a tisztességes embert - az államtitkár válogatta -, engem is úgy fogtak - tudod, három oklevelem is van... a méhészetit is megszereztem... nem szívesen jöttem ide... abban az időben még rosszabb híre volt... nem is Újváros ez, hanem Pfujváros...
      - Hm. De viszont minden nap kivasutazni: az se valami kellemes kilátás, s aligha hatna jól az idegeimre. Azért ha kaphatnék valami csöndesebb helyet, ahol por se volna nagy, lehetőleg kertes házzal...
      - A telepen, barátom, csakis az új tisztviselőtelepen. Építtetsz magadnak egy kedvedre való kis hajlékot: nem kerül úgyszólván semmibe: a város garanciát vállal mindenért. És tudod: egy év alatt huszonöt percenttel emelkednek az árak!
      - De hol is lakom addig? - kérdezte a bíró, akinek a lélegzete is elállt arra a gondolatra, hogy ő Újvároson házat építtessen.
      - Veszel ki egy ideiglenes lakást. Tudod, üzletnek se lesz ám utolsó! Aztán nem kell soká várnod, arra mérget vehetsz: a polgármester már összevásárolta a telkeket, és tudod, sok mindent lehet Madárra mondani, nagy hasznokat rak zsebre: de amibe egyszer belefog - no, valóságos boszorkánymester ez az ember. Én ki nem állhatom, de azt meg kell hagyni, hogy boszorkánymester. És erre az ügyre nagyon rávetette magát.
      Partos úgy érezte, mintha ennek az új városnak barátságtalan nyüzsgése egyszerre elkapná és magával ragadná az ő lelkét is. Mint aki nagy, szeles masina mellé jut, s megérzi a sodrát. Szédült. A villamosok csengetése, a gépfavágó rettenetes zaja, a vonat füttye, egy reklámautó szirénája: mintha végre összeolvadtak volna benne valami idegizgató, idegen zenévé. Egy nagy nő ment a kávéház előtt rövid, fehér szoknyában és fehér harisnyával... Ó, micsoda gondolat! Villatulajdonosnak lenni Budapest közelében! Milyen büszke lenne a felesége! De... Oly nagyhangú és furcsa ez az ember. Természetes félénksége bizalmatlanná tette.
      - És... és gondolod, hogy nem kockáztatnék semmit?
      - Barátom! Ha egyszer Madár János polgármester garantál neked, és garantál érted az Építő Céhnél - az életedet ráteheted. És, mondom, nem kerül úgyszólván semmibe. A lakbéredet lekötöd, és megvan: olcsóbb, mint egy bérlakás. Melyik tisztviselő nem fizet rá manapság a lakbérére?
      - És hol tudom meg pontosabban a feltételeket?
      - Hol? megállj csak! Legjobb lesz, ha magával a polgármesterrel beszélsz. Majd én elviszlek hozzá (...) akarsz velem most kisétálni a szigetre, megnézni a telep helyét? Legalább kedvet kapsz rá! Épp most találkoztam Adameccel, a főszámvevővel, azt mondta, hogy oda készül, a polgármester kíséretében, megtekinteni a vízműveket: esetleg találkozunk, és mindjárt megbeszélhetitek a dolgot - nos, van kedved?
      A bíró megint szinte elvesztette a lélegzetét e nagy sietéstől és energiától. Ki ez az ember, ez a kopott senki, egy tanító, hogy így elkapja egyszerre az akaratát, hogy így kiemeli, egy apró kerék a nagy masinából? Valami kényszert érzett, mintha szíve ellen vonnák valahova.
      (...)
      - Hova megyünk tulajdonképpen? - kérdezte a bíró.
      - A Hirschfeld-szigetre.
      Mondta volna: „A vérpadra!”, nem tett volna Partosra olyan gyászos hatást, mint ez a két szó: Hirschfeld-sziget. Goldman utca! Hirschfeld-sziget! Hova jutott hát ő? A csúnyaságnak, a közönségességnek, az üzletiességnek micsoda tanyája ez a város, ahol még a szigeteket is így nevezik? Kinek volt lelke a szent Dunába ejteni ezt a kufár nevet?
      - Jaj barátom - magyarázta nyugton a tanító -, ezt meg kell szoknod Újvároson; itt minden a zsidóké. Ezt a várost Goldman Áron alapította vagy ötven esztendeje. A szigetnek különben Újvárosi-sziget a hivatalos neve: de biz az csak Hirschfeld-sziget marad, míg el nem viszik átellenbül a Hirschfeldék gyárát. Látod, az öreg Hirschfeld még maga vakarta a bőröket a Duna-parton: ma többszörös milliomos és nagyisten Újvárosban. Tudod, a bosnyák háborúból ered a vagyon: volt is akkor valami kellemetlensége az öregnek; persze eltussolták... - szólt felelőtlenül.
      - No de: Goldman utca!
      A tanító nem látszott méltányolni Partos elszörnyedését.
      - Ez semmi - mondta -, de jártál-e már Erzsébetfalván? Tudod, hogy híják az ottani főutcát? Hitel Márton utcának híják. Tudod, mért? Mert egy Hüttl Márton nevű bankügyvéd...
      (...)
      Már alacsony házak közt haladtak a Duna felé.
      - Itt csupa baptisták laknak - mondta a tanító.
      Egy hosszú léckerítés mögött deszkahasábok és ölfák fantasztikus romvárosa terült: GREGORETTI FA- ÉS SZÉNTELEPE. És az utolsó házban, egy szecessziós, modern városi házban, por közt, stílszerűtlenül BERCI BÁTYÁNK VENDÉGLŐJE s nagy koszorús cégtáblán fölötte: ÉLJEN A KIRÁLY! ÉLJEN A HAZA!
      - A kikötő!
      Hajók, kémények fehér, fekete színe. Por, széntörmelék, zsákok. Füst! Búcsúzó napfény. Avult köveken nagy vaskarikák piszkos ágya. A földön egy drótkötél számára való óriás faspulni, meztelen. Girbe fatörzsek, koromtól feketén, sivány folt füvek, keményre taposott, hepehupás talaj. Egy nagy gyár, gyárépületek csupasz falai, elfeketült, törött ablakokkal. De lentebb sejteni már, érezni a vizet, a Dunát, amint mossa, viszi le mindezt a sok piszkot a tengerbe, a Fekete-tengerbe! És túlnan, egy hegy, egy szép hegy a füst mögött, mintha Vezúv volna!
      És a zaj, tutulás! És micsoda szag! Micsoda bőrgyári szag!
      A járásbíró mindent meglátott, ahogy csak a most érkezett láthat, szítta, szürcsölte a benyomásokat, mint aki egy izgató italt, undok bár, nem tud abbahagyni. Otthon, Szakolcán, de Pesten is, évek óta nem látott annyit, mint most ez egy délután. A Megszokás, a Restség és a Kényelem, három jó testvér, lágyan befedték érzékeit, hogy a világból mennél kevesebb juthasson hozzájuk. Mert nem Szem volt ő ez életben, hanem Száj, aki csak érdekeit figyelte - és az érdekei egészen kicsiny, kis érdekek voltak. De most ezek, eddig oly tiszták és egyszerűek, belevesztek a jövőbe s e furcsa város zűrébe, s a szegény, kis hernyószáj kétségbeesetten csucsorodott e külső piszokba. S amint rálépett a csúnya, nagy hídra, a sziget felé, ahol - ki tudja? - talán háza, saját háza s egész új élete rejlett a jövőben, úgy érezte, hogy a benyomásoknak e szemén, fülén, orrán betóduló sűrű árama megkapja, és magával ragadja a Ismeretlen felé, ahol panamás polgármesterek, hirtelen milliomossá lett zsidók, építkezések, üzletek, puha, élveteg zsidó asszonyok és érthetetlen tolongások várták.
      - A polgármester csakugyan itt jár - mondta Kovács Endre, és Partos, nagy bámulatára - mert nem gondolta, hogy Pest mellett ilyet lát - egy valóságos négylovas hintót pillantott meg jobbról a híd mellett. És sötét ruhás urak csoportja ácsorgott tovább.
      A sziget különben szintén nem volt valami üdítő látvány. Nagy kőkockák és heverő érccsövek nyomták szerte a szegény füvet, s monoton verő kalapácsolás hallatszott messzebbről. Az urak egy kerek medence előtt. Zöldes, békanyálas állott víz közepett, mintegy méternyire e talajvíz színétől, mélyre befúrt acélcsövek nyílásai.
      Az urak egyike magyarázott:
      - A csövek alsó vége - mondta - a Duna C pontján jóval alul van, s a lyukasztott alsó részét már az a tiszta, üde víz tölti be, amely a vízvezetéki csöveket fogja majd táplálni. Egy ily kerek medence, amint látni méltóztatik, az ekként befúrt acélcsövek egész kis csoportját foglalja magában. És mivel minden ilyen acélcső egy-egy kút első stádiuma: a medencét kútcsoportnak nevezhetjük.
      Micsoda varázs volt ez? A száraz szavak - az idegesítő kalapálás hátterén - oly műszakiak: a bíró szót sem értett, és valósággal szorongást érzett, mint diákkorában a fizikaórán. Szavak, csövek, kövek - minden oly idegen volt neki; hogy kerül ő ide? A tanító azonban nagy hangon köszönt, pertu szólította a polgármestert, s az alázatosság és tolakodás különös vegyülékével sietett bemutatni „városunk új lakóját, volt iskolatársamat, Partos Kálmán járásbíró urat”, mint kinek ez legjobb jogcíme a közeledésre, s mint ki önkénytelen is dicsekedni való szerencsének érzi egy járásbíró barátságát.
      Ah, de a polgármester az kellemes csalódás. Nem újvárosi típus. Fekete zsakettes; inkább alacsony; erélyes, de vidám, nyílt képű úriember, s barátságosan, házigazda módjára szorít kezet a bíróval: szokva a reprezentáláshoz, s látszik, hízeleg is neki, hogy minden új embert ő fogadjon először városában.
      - Van-e már lakása a bíró úrnak? - kérdezte azonnal, s megkérte, keresse fel őt másnap a városházán, hol a tisztviselőtelep ügyében minden felvilágosítást készségesen megad.
      - Egyébként a tanító úr, az én kedves barátom, el fogja kalauzolni a bíró urat a kiszemelt fundusokhoz, itt vannak pár lépésre; ugye, leszel oly szíves? - fordult Kovácshoz oly hangon, mintha az valóban neki tenne ezzel szívességet. - De ha érdekli az urakat, legyen szerencsénk, tekintsék meg velünk Újváros készülő vízműveit: mondhatom, érdekes látnivaló, kivált ily kitűnő kalauzzal - bókolt a mérnöknek.
      A bírót ismét vonta a nagy masina, amerre nem akart és nem szeretett. A nagy kopácsolás mind közelebbről jött. Oly kísérteties volt mindez! Még a kedves polgármester is mintha izgatott lenne, mintha valakit várna óráját nézte egyre, mintha gondjai volnának. S ez a meztelen munka mindenütt! Új „kútcsoport” elé értek, melynek számát egy nagy római hármas hirdette egy táblán.
      - Ez is kezdetleges stádium - mondta rá a mérnök. - A vezetőcölöpök most veretnek be, és a szádfák beverésre előkészítve várnak. Érdekesebb lesz a következő, a második számú: ott most verik le a kutak szádfalait, hogy a jövő hét folyamán a betonmunka megkezdhető legyen.
      Ah, itt a zaj fészke! Tompa ütések, egyhangú zakatolás, s közben egy-egy éles, metsző csengése a tömör acélnak. Ritmus, ritmus. Hogy rebegtek a gyér akácok poros lombjai! Két verőgép s két kéziverő dolgozott, s szürke munkások nyüzsögtek csoportosan, mint a nyárlevelek. Mily nagy Kényszer vagy Akarat szele rázza ezeket a csúf, szürke emberi lombokat? És kiáltások hangzottak, munkára hívó, jeleket adó, jelentő kiáltások - és - oly idegen; ó, minő Bábel ez! A munkások idegen nyelveken kiáltoztak.
      - Igen - mondta a mérnök. - Ezek tótok, a szomszéd csoportban olaszok dolgoznak. Az újvárosi poliglott munkásság!
      - Egész Európából sereglettek ide, a szélrózsa minden irányából - szólt szinte büszkén a polgármester. - Azért ilyen nagy itt a pauperizmus.
      - És azért oly csekély a közbiztonság - toldotta a főjegyző, dr. Balázsy, egy szürke ruhás, fontos, keserű képű úr.
      - Csekély a közbiztonság? - a szegény bírónak eszébe nyilallott Újváros rossz híre: a csibészek, a jasszok!
      - Kérem - szólt a főjegyző, ki a város történetének megírásával foglalkozott. - Ezekről a csövekről jut éppen eszembe. Nemrég, a csatornázás alkalmával, sűrűn találtak embercsontvázakat, nagyon magasan, közel a föld színéhez. Furcsa világ volt itt valamikor. Hát 'iszen, kérem, csak gondoljuk meg. Tetszik tudni, hogyan épült Róma? A nagy Romulus ázilumot nyitott, menedékhelyet - no ugye? -, jött mindenfelől a sok csavargó, sehonnai, az üldözött gazemberek: és ebből származott a híres város, ennek a nyelvével nyomorgatják máig a gyerekeinket. Nem tom, Újváros eléri-e Róma nagyságát: de a származásuk egészen hasonló. Tessék megnézni a népesedési görbéket: hogy szökött fel hirtelen ez a város: és máig sincs bejelentőhivatala. Nem világos-e, hogy minden kétes egzisztencia Budapestről ide húzódik? Gyülevész nép ez, bíró úr, a nagy városok söpredéke! Én mondom, öreg újvárosi róka. Ázilum!
      - A minisztérium sokallja a bejelentőhivatal költségeit. De azért - mondta enyhítve a polgármester - nagyon javultak a viszonyok, mióta villany ég, s mióta az államrendőrség vette kezébe a közbiztonsági szolgálatot.
      - Ázilum! - ismétlé a főjegyző egy kézlegyintéssel: s mintha e latin szó oroszlánbarlangot jelentett volna, vagy mesebeli mágneshegyet, amely magához vonja a szegény hajókat, s tömegükkel növekszik. Partos döbbenve eszmélt rá, hogy az ő egysége is élezni fogja a népesedési görbe ijesztő meredekét. Ó, ilyen helyre jutni! Szeretett volna búcsút venni, valami mentséget felhozni, menekülni: vissza! Pestre! a hotelszobába! egyedül maradni! szemrehányó levelet írni a feleségének! - De nem volt mentsége, nem volt akarata, ment, amerre vitték a többiek: ez a sok idegen arc. (Milyen nagy esemény volt Szakolcán egy idegen arc!) Ment, mintha álmában menne. A mérnök tudálékos szavai, szavak és képek - kutak, csövek - tompán olvadtak egymásba lelkében - szivattyúhelyiség - első kútcsoport - a kutakhoz vezető csatornák betonozása folyik - a fenébe, mennyi szúnyog van itt - ó - egy épület - mely éppen (mondja a mérnök) a falegyent érte el, s a tető elhelyezésére vár: a gépház!
      - Amott meg az igazgatóság épületei.
      - Az is már elérte a falegyent.
      - Dehogy - mosolygott a mérnök -, azok csak a pince szintjének alapvonalai: még mintegy három méter feltöltési munkálat is befejezésre vár.
      Ó, szépen haladnak a munkálatok. E héten a csőhálózat lefektetett hossza már huszonnyolc métert ér el. Még a fagy előtt lefektetik a jövő évre tervezett csöveket is. Tetszett látni a Viola utcai víztornyot? Ott a kőművesek naponta tizenhétszer kerülik meg a falat. Lesz víz, jó víz lesz nemsokára. De a vízért árkokat kell ásni - a szélfújt port kell nyelni.

      In: Babits Mihály: Kártyavár. Atheneum, Budapest, (é.n.) 3-5.; 6.; 10-11.; 15-27.


EPA Budapesti Negyed 9. (1995/3)Barta S.: Aranyásók < > Németh L.: Bűn