EPA Budapesti Negyed 8. (1995/2)Molnár G. P.: A kalábriász parti < > Lackó M.: Az irodalomban

A nagyvárosi kultúra új formái és a zsidóság

__________
ZEKE GYULA

Az utóbbi években keletkezett történeti irodalom immár látnunk engedi a hazai, s ezen belül a budapesti zsidóság modernkori történetének számos feledésre ítélt fejleményét. [1] Ismereteink a szoros értelemben vett felekezettörténet, az asszimiláció, vagy épp a gazdasági modernizáció tárgyköreiben egyre bővülnek. Maradt azonban egy terület, amely fontosságához mérten szinte semmi figyelmet nem kapott, legalábbis itthon nem, a zsidóságnak a polgári kultúra kiépítésében játszott szerepe. Nem a magaskultúrára, nem a tudományos és művészi modernizmus nemzedékének zsidó tagjaira gondolok. Ők, s közülük is különösképp az emigránsok - McCagg nevezetes kötetének [2] alakjai - viszonylag ismertebbek. De még csak nem is a közép- és a felsőfokú iskolázottság aránylagosan igen magas adataira, és a fontosabb értelmiségi csoportokban ennek következtében előállt, a fővárosban rendre az országos átlagot is fölülmúló magas zsidó részesedés ugyancsak ismert számaira utalok. [3]
      A zsidó részvételnek volt egy a szó szoros értelmében alapvetőbb vonulata, amely az új, nagyvárosi kultúra elemi formáinak létrehozásában, illetve számos, már meglevő régi forma polgári jellegének megteremtésében öltött testet. Formák, struktúrák, melyeknek kiépüléséről egyáltalában is keveset tudunk. Sport, sajtó, színház, mozi, könyvkiadás van ma is, úgy-ahogy, kabaré, dal, antikvárium is akad, de hiába keressük azokat a finom intézményeket, amelyek túlságosan zavarták a proletariátus 1949 utáni diktatúráját. A Budapest Lexikon második, bővített és átdolgozott kiadása 1993-ban azt mondja: „A századfordulón kb. 500 kávéház volt Budapesten.”, ám név szerint mindössze 34-et említ meg. [4] Valamivel többre jutunk a Budapest történetének bibliográfiájával: a VII. kötet indexe már 148 kávéházról tudósít. [5]
      Magam sem vállalkozhatom ez alkalommal sokra. Sorra veszem csupán a fönt említett területek némelyikét, s igyekszem föltárni a létrejöttükben játszott zsidó szerepeket.
      Itt van mindjárt a sport, amely Magyarországon az 1880-as években kezdett intézményesülni, s vált arisztokrata passzióból a maihoz hasonló értelmű versenysporttá. [6] Példáján kitűnően szemléltethető a modernizációs késztetések és az asszimilációs többletjelentés oly ismerős összefonódása. Régi vád, de legalábbis elmarasztaló vélekedés állította, hogy a zsidók testi felépítése satnyább, fizikai teherbíróképessége gyengébb a nem-zsidókénál. Ez, még ha nem is volt kifejezetten antiszemita élű, érthető okokból irritálta a jogilag rögzített másodrendűség évezredes nyomása alól épp csak az imént fölszabadult sérülékeny zsidó pszichét, kiváltképp a férfiasság övezeteit, ahol az uralkodó normát ráadásul az úri virtus eszményei szabták meg. „Ha a magyar zsidó hazafiságán és műveltségén kívül egészséges, edzett testtel és önérzettel fog rendelkezni, akkor csak vallása révén lesz különbség közte és a haza más hazafias érzelmű lakója között” - mondja a recepció évében az IMIT Évkönyv egyik cikkírója. [7] Ez a folyamatosan jelenlevő indíték, no meg a születő versenysport évtizedekig elsősorban középosztályi jellege magyarázza, hogy nemcsak az egyesületek mecénásai, szervezői között lelünk legendás zsidó pályafutásokra, de fokozott mértékben a sportolók között is.
      Első helyen kell említenünk a magyar zsidó olimpikonokat. Az első világháborúig megrendezett öt újkori olimpia tizenegy magyar aranyérméből ötöt zsidó sportolók szereztek, további kettőt pedig a Londonban és Stockholmban is győztes kardcsapat tagjaiként (Fuchs Jenő, Földes Dezső, Werkner Lajos) hoztak el. Az egyéni győzelmek - s egyben a magyar olimpiai aranyérmek - sorát a legendás Hajós Alfréd nyitotta meg, aki 1896-ban Athénban, az első újkori olimpián alig tizenhét évesen két úszásnemben is a dobogó legfelső fokára állhatott. Rá mint futballjátékosra, stadionépítőre, hosszú időn át a magyar válogatott kapitányára és sportvezetőre is emlékezhetünk. Weisz Richárd Londonban nyert aranyat 1908-ban. Tíz éven át, visszavonulásáig nem talált birkózásban legyőzőre itthon, s nevéhez fűződik a súlyemelés meghonosítása Magyarországon. Nem kevésbé legendás Fuchs Jenő alakja, aki kardvívásban Londonban és Stockholmban (1912) is győzött.
      A különféle sportágak jeles magyar zsidó bajnokainak neveit hosszan sorolhatnám, hely hiányában az érdeklődő olvasót a 6-os számú lábjegyzetben elősorolt irodalomhoz utalhatom. Csak néhány példát említek. A számos zsidó tornász közül is kiemelkedett Müller Dávid könyvkereskedő, az ország „legszebben fejlett izomzatú magyar ember”-e, amint a kortársi vélekedést a Zsidó Lexikon felidézi. [8] Az 1880-as és az 1890-es évek fordulóján háromszor egymás után is bajnok lett, s így elnyerte a megtisztelő „viator”-címet. Alakját ma is láthatjuk, ő volt Stróbl Alajos Toldi Miklósának, a Nemzeti Múzeum előtti Arany János szobor mellékalakjának a modellje. Ott van azután a futball. Mint Andrew Handler írja értékes kötetében: „Approximately thirty Jewish players, mostly members of the MTK and the FTC, the two most popular clubs, represented Hungary in international matches between 1901 and 1918.” [9] Ennek következtében nem egy nemzetek közötti mérkőzés akadt a korszakban, melynek során a játékosoknak több mint a fele zsidó volt. Külön figyelmet érdemel végül a vívás. A zsidó vívók nagy számában és sikereiben közvetlenül is tetten érhető a párbajozó magyar úr férfiideáljának való megfelelési kényszer. (Kedvelt antiszemita eljárás volt a zsidó párbajképtelenné nyilvánítása. Ady még nagyváradi újságíróként beszámol egy esetről, amelyben egy aradi zsidó kereskedősegéd lovagias ügyből kifolyólag párbajra hívta Gulyás Istvánt, a felvilágosult szellemű debreceni tudósprofesszort, „aki családapa, kikerülhette volna a fegyver elé állást. Nem tette. Félt, hogy félremagyarázzák. Előkelő felfogása még a gondolattól is irtózott, hogy meg nem verekedését előítéletnek, elfogultságnak találják venni. Kardot mért az ellenfelével, s összevágta...” Ady - mi sem vet élesebb fényt a magyar zsidó asszimiláció aranykorára - így kommentál: „csatát vesztett ismét egy hülye előítélet, mely a mostani - ha ugyan van ilyen - magyar középosztályt mindig tartózkodóvá teszi legméltóbb, legszebb jövőjű faktorától, a magyar kereskedőségtől...” [10] Vázsonyi Vilmos, ki politikai pályája kezdetétől a párbaj engesztelhetetlen ellensége volt, egyetemi évei során maga is párbajozott, hozzá a szintén zsidó Márkus Miksával, a későbbi tekintélyes publicistával, 1908-tól I. Ferenc József udvari tanácsosával. [11] Az ugyancsak zsidó Fodor Károly nyitotta végül 1885-ben a belváros leglátogatottabb vívótermét a Koronaherceg u. 3. szám alatt, mely egyebek közt korának ott lezajlott párbajairól volt híres.)
      A sportszervezés és mecenatúra magyar zsidó alakjainak sorából - a már említett Hajós Alfréd mellett - föltétlenül ki kell emelnünk még a korszakban Aschner Lipót, Brüll Alfréd, Fischer Mór és Hajdú Marcell nevét. Aschner Lipót újpesti gyáros hosszú időn át úgyszólván egymaga tartotta fönn az UTÉ-t. Brüll Alfréd szerteágazó tevékenységének középpontjában az MTK bőkezű támogatása állt, ám emellett a tizet közelíti azon sportágak száma, melyeknek magyarországi meghonosításában úttörő szerepet vállalt, s 1924-től 1928-ig a Nemzetközi Birkózó Szövetség elnöki tisztét is betöltötte. Fischer Mór gépészmérnök nevéhez fűződik a Törekvés Sport Egylet megalakítása, két évtizeden át volt a Magyar Labdarúgó Szövetség elnöke, s nemzetközi sportdiplomáciai tevékenysége fölbecsülhetetlen hasznot hozott a magyar sport számára. Hajdú Marcell ügyvéd demokrata várospolitikus volt, s a két világháború között fontos tisztségeket viselt a Pesti Izraelita Hitközség elöljáróságában is. Sportszervezőként a magyar vívósport fejlődéséért tett sokat, megalapította a Nemzeti Vívók Klubját, s a stockholmi olimpián ő irányította a győztes magyar csapatot.
      Kifejezetten zsidó jellegű sportegyesület mindössze egy alakult Magyarországon, a kisszámú hazai cionisták által 1906-ban létrehozott Vívó és Atlétikai Club. Az 1888 óta létező Magyar Testgyakorlók Köre sosem tekintette magát zsidó sportklubnak, jóllehet megalakulásában szerepet játszott a már meglevő egyesületek egy részének elzárkózása a zsidó sportolók elől. Mégis, egészen az első zsidótörvényig - egy-egy sportág néhány egyesületét nem számítva - számos helyen találunk zsidó sportolókat, s nem volt más a helyzet az egyesületek vezetésében s mecenatúrájának köreiben sem.
      Ha a születő versenysport új tereket, új intézményeket és addig nem létező embertípusokat adott a városnak, nem kevesebb érdem illeti meg a polgári korszak sajtóját. Itt is valami gyökeresen új született, s ebben is komoly szerepe volt a zsidóságnak. Nem tanulság nélkül való mindjárt a statisztika. A budapesti szerkesztőknek és hírlapíróknak (sajnos összevont az adat) 1890-ben közel 46, 1900-ban már több mint 49, de még 1910-ben is 48,4%-a volt zsidó. [12] (A számok csupán a felekezeti értelemben vett zsidókat tartalmazzák, a kitérteket nem.) Akárhogyan is, felefele, ez jelentőségteljes arány. Mégsem mutatja föl önmagában azt a mást, azt az újságot, amely a zsidókkal jelent meg a sajtóban a magyar modernizáció első évtizedeiben.
      Ennek föltárására most két ellentétes előjelű szöveget állítok egymás mellé. Nézzük az elsőt: „Liberális és zsidó szemüvegen át láttuk az irodalmi, művészeti, gazdasági és politikai életet; filozófiában, esztétikában, sportban, katonai, műszaki, kereskedelmi, erkölcsi, sőt theológiai és egyházi kérdésekben is csak azt tudtuk meg és úgy tudtuk meg, amit és ahogy a zsidó sajtónak kedve telt velünk közölni. Még a vatikáni híreket is zsidó kézből kaptuk, az Istent magát, az evangéliumot, a kereszténységet zsidó szemüvegen át kellett látnunk.[...] Belekapaszkodott [ti. a zsidó sajtó] a mi széthúzó, vastagnyakú, fenegyerekeskedő természetünkbe, s csinált köztünk végeszakadatlan testvérharcot; belekapaszkodott szabadságvágyunkba, önérzetünkbe és gőgünkbe, s megrészegített az önistenítő hitetlenség, a vallási és erkölcsi fegyelmezetlenség mámorával; belekapaszkodott honfiúi érzelmeinkbe és éretlen, céltalan, káros sovinizmussá fűtötte azokat; belekapaszkodott úrhatnámságunkba, s esztelen költekezésre, szertelen fényűzésre, takarón túl nyújtózkodó élvezetvágyra szoktatta a szegény középosztályt; belekapaszkodott érzékiségünkbe, s közönségünket, népünket, sőt ifjúságunkat a fékevesztett szexualizmusnak ideálokat elhomályosító, tetterőt bénító, erkölcsiséget és egészséget sorvasztó ingoványaiba vitte; belekapaszkodott tudásvágyunkba és kíváncsiságunkba, s megtanított mindennel felületesen, semmivel sem alaposan foglalkozni. Ha ma erkölcsileg, vallásilag, művelődésileg és gazdaságilag roncsok és romok vagyunk, ennek hihetetlen mértékben az a titkosan és lassan ölő méreg az oka, melyet a modern liberális és zsidó sajtó évtizedeken át naponta, sőt naponta kétszeri, háromszori adagolással millió és millió keresztény embernek vérébe csepegtetett; s e téren nemcsak a kimondottan destruktív sajtó, talán nem is elsősorban az, okozott hihetetlen károkat.” [13] Bangha Béla páter ír így 1920 tavaszán a Magyarország újjáépítése és a kereszténység című munkájában, amely Szekfű Gyula Három nemzedék-e és Szabó Dezső Az elsodort falu-ja mellett a két világháború közötti korszak legnagyobb hatású antiliberális műve volt.
      A másik idézendő szöveg ugyancsak 1920-ban keletkezett, s Cholnoky Lászlótól való: „Hanem aztán kezdtek megjelenni a zsidók és velük együtt élet és nyüzsgés költözött a szerkesztőségekbe. Amíg mi keresztények azelőtt ravaszul egymásra akartuk tolni a riportot meg a politikát, és mindnyájan csak a kényelmes irodalomra vagy az elegáns színházi kritikára aspiráltunk és egy világért ki nem mozdultunk volna megszokott köreinkből, addig a fiatal zsidógyerekek lázasan szaladgáltak a városban fel-alá, ott voltak mindenütt, tudtak mindent, a politikai rovat vezetője szinte egész életét a parlamentben és a pártkörökben töltötte, megteremtették az úgynevezett interjút, amit azelőtt csak külföldi lapokból ismertünk, a közgazdasági rovatot, amit azelőtt még ímmel-ámmal összenyirbálni sem volt érdemes, mert úgy sem olvasta senki, a lap legfontosabb rovatává emelték, és hogy egy jól vezetett közgazdasági rovat mit jelent nemcsak a lapra, hanem a rovatvezetőre nézve is, azt fényesen illusztrálja például Miklós Andor zsurnalisztikai karrierje, aki a Pesti Napló közgazdasági rovatából csiráztatta ki európai nívójú lapvállalatát, Az Estet. - A zsidók kezdték meg a külföldre járást, ők teremtették meg a sajtó internacionális kapcsolatait, - itt ne méltóztassanak az internacionális szónak ma oly gyűlöletes értelmére gondolni, bár ennek megteremtésében is jelentékeny szerepet játszottak izraelita honfitársaink, élükön az azóta már, hála isten eltűnt és a közéletből kivonódott Jászi Oszkárral, - a szerkesztésbe belevitték az idegen nyelvek ismeretét, szóval a magyar sajtót belekapcsolták az európai sajtóba. Vészi József, Barna Izidor, Braun Sándor, mind a három zsidó ember, voltak az új magyar sajtó megteremtői...” [14]
      Ezek a szövegek is példázzák, mennyi minden fordul meg a 19-20. századi magyar történelem fontos fejleményeinek megítélésében a modernizmushoz való viszonyon.
      Lássunk még néhány példát! A polgári Magyarország sajtója meglehetősen színes képet mutatott, s a jellegzetes típusoknak mind megvolt a maguk zsidó klasszikusa, akinek nevéhez számos esetben az adott kiadványtípus hazai kitalálása, meghonosítása is fűződik. Ilyen egyéniség volt mindjárt a korszak elején Ágai Adolf, kinek Borsszem Jankója műfajt teremtett: a cvikkerpotyogtató karikatúrákkal kísért társadalom- és politikakritika műfaját. Tolnai Simon képes hetilapja, a Tolnai Világlapja a magas színvonalú kulturális és tudományos ismeretterjesztés nagy népszerűség övezte orgánuma volt. A kiegyezés évében született Tolnai szép és nem egyedülálló példája a kultúra üres területein vállalkozó, semmiből induló karrierekre. „Típusa a self-made-man-nek, aki a legalacsonyabb sorból küzdötte fel magát az egyik legnagyobb magyar kiadóvállalat tulajdonosává. Nyolcéves kora óta önálló. Karrierjét azzal kezdte, hogy a kávéházakban összevásárolta az elhasznált újságokat és azokat eladta.” [15] - így a (Magyar) Zsidó Lexikon.
      Amint ismeretes, a budapesti zsidóság fokozatosan vált magyar anyanyelvűvé. 1880-ban még több mint 40%-uk német anyanyelvűnek vallotta magát, s jóllehet arányuk 1910-re már nem érte el a 10%-ot [16], a kettős (anya)nyelvűek tömege még ekkor is százezres nagyságrendű volt. Ennek köszönhették létüket és hosszas fennmaradásukat (Buda)pest német nyelvű napi- és hetilapjai, így a Neues Pester Journal (1872-1925), amely szinte összefonódott szerkesztője (1873-1906), Bródy Zsigmond nevével, vagy a Neues Politisches Volksblatt (1877-1940), melyet a magyar zsidó asszimiláció egyik élharcosa, Tenczer Pál indított meg s szerkesztett hosszú időn át, s mindenekelőtt a Pester Lloyd (1854-1944), melyet a kiegyezés évétől 1908-ban bekövetkezett haláláig Falk Miksa szerkesztett, majd 1913-tól 1937-ig Vészi József. Irányítása alatt a lap - egykori funkciója jórészt fölöslegessé válván - már elsősorban a külföld tájékoztatására szolgált.
      Essék szó végül ismét Miklós Andorról. Lapja, az 1910-ben indított Az Est volt az első amerikai típusú sajtóvállalkozás Magyarországon. Külső megjelenése, szerkesztése, terjesztése, órára-kész információs hálózata külföldi tudósítókkal hamarosan a legnépszerűbb napilapok egyikévé tették. Miklós Andor 1919-ben megszerezte a Pesti Napló és a Magyarország tulajdonjogát, s a három lapból létrehozta az Est-lapok hírlapkiadó vállalatot, mely szoros kapcsolatban állt az ugyancsak tulajdonában levő Athenaeum kiadóval.
      Ez utóbbi információ már a kultúra intézményrendszerének olyan finomabb struktúrái felé visz, ahol használható statisztikai jellegű adatok hiányában a zsidó részvétel mélységét csak kifejezetten erre irányuló vizsgálatokra támaszkodva mérhetnénk fel. Ezek nélkül is bizonyos azonban, hogy a könyv- és zeneműkiadók, a könyvkereskedők, a galériatulajdonosok, a műgyűjtők vagy épp a mecénások körében ez a részesedés igen magas volt.
      A budapestiek, zsidók és nem-zsidók, ott ülnek a kávéházakban, következő fontos helyszínünkön. A kávéházak és rokonintézményeik zsidó vonatkozásait bemutatva most sem elég csupán a tulajdonosok közötti magas arányukra utalni. (A századfordulón a korcsmárosok, vendéglősök, szállodások és kávéház-tulajdonosok - országos adat! - majdnem fele zsidó volt, de még 1910-ben is több mint 41%-uk.) [17] A magánszférától hangsúlyosan elválva itt, kávégőzben és cigarettafüstben folyik a szó politikáról, művészetről, nőkről; születnek cikkek, versek, novellák és üzletek. A pincér többnyire kultúratisztelő, mindig és úgy van ott, amikor és ahogyan vendégei kívánják, s ha a hírlapíró vagy a szépíró - a kettő gyakran egy személy - még csak ezután lesz sikeres és gazdag, hitelt is kap a kávéjára. Nem kis részben itt formálódik az új, polgári személyiség, születik az új kultúra. „Ami történik ezen a földön, itt történik.” - írja Kosztolányi 1914-ben. [18]
      A színház intézménye cseppet sem mondható újnak, nem értelmetlen azonban polgári színházról vagy a színházzal való élés polgári módjáról beszélni. Az sem lesz téves, ha ezeket az új fejleményeket is kapcsolatba hozzuk a századforduló Budapestjének zsidóságával, s mindenekelőtt az 1896-ban megnyílt Vígszínházzal, vagy az 1903-ban megnyílt Király Színházzal. Utalhatunk a normává merevített nemzeti klasszicizmus oldódására műsorszerkezetükben, s talán a közönség felekezetileg kevésbé vegyes összetételére. Ha azonban a város többi színházát nézzük, semmi komoly nyomára nem akadunk valamiféle színházi szegregációnak. A neves zsidó színész- és rendezőkarrierek a legkülönfélébb színházakhoz, illetve színházi vállalkozásokhoz kötődtek. Hevesi Sándor például pályája során a Nemzeti Színház mellett évekig rendezett más színházakban, de ismeretesen ő hozta létre a Thália Társaság előadásait is.
      A nagyvárosi szórakoztatóipar újabb intézményeinek kiépítése viszont eléggé egyértelműen köthető a zsidósághoz. Az első világháború előtt és alatt működött orfeumok, varieték és kabarék döntő részét zsidók létesítették. (Természetesen itt sem állnak a rendelkezésemre statisztikák, minősítésemet a Budapest Lexikonban elősorolt vonatkozó intézmények tulajdonosainak részbeni ismeretére, illetve vezetékneveik jobbára fölismerhető német-zsidó alakjára alapozom.) Nem lehet említetlenül hagyni Nagy Endrét, aki megteremtette a magyar politikai kabaré műfaját.
      Folyamodjunk e ponton segítségért ismét az antiszemitákhoz! Hogy milyen eszelős módon azonosítottak minden „rosszat” a zsidósággal, arra szép példa a prostitúció. Egy klasszikusuk, mit sem törődve a felekezetileg igen vegyes valósággal, meg avval sem, hogy a prostitúció Magyarországon sem volt csak városi, de még csak sajátlag polgári kori képződmény sem, a nyilvánosházak lakóit mint „a nő-emancipáció szárnyain repkedő hebroni pillangó”-kat emlegeti. Szövegének további része az eddig tárgyalt nagyvárosi szerepeket a fő vádpontban, a kozmopolitizmusban egyesíti: „A zsidónak ez a kozmopolitizmusa [...] tért hódít, sőt már bent is van a magyar társadalom minden nyilvánulásában, bent van erkölcseiben, a családban, a hivatalban, a közéletben, a kultúrában; bent a szalonban, az utcán, a színházban, a dalban, a kaszinóban, a sportban, a bálban, egy szóval mindenütt.” [19]
      És szerzőnk fölsorolása még korántsem mondható teljesnek. Említhette volna a századvég új csodáját, a filmet. Alig múlik el két év a párizsi Lumière-testvérek felfedezése óta, a soproni születésű Décsi Gyula, az első magyar mozgóképszínház alapítója Párizsból hozott felszereléssel már vetít Budapesten 1896-ban. Az új médium körül kifejlődő intézményhálózat szinte minden pontján zsidók a kezdeményezők és a működtetők is. A mozi-engedélyek 90%-át a korszakban zsidók szerzik meg, övék lesz a filmkereskedelem, ők az első magyar filmek készítői. [20]
      A nagyvárosi szórakoztatóipar különféle, eddig nem említett színterei és műfajai is felszínre hozták a maguk zsidó klasszikusait. Így az operett - említsük csak Jacobi Victor Leányvásárát, vagy Kálmán Imre Csárdáskirálynőjét -, a városi műdal, a magyar nóták. Vajon hányan tudják az italos állapotban még énekelni is képesek egyre szűkülő táborában, hogy a szívfacsaró „Régi nóta, híres nóta” szerzője az a Lányi Ernő, aki Szabadka komolyzenei életét a századelőn fölvirágoztatta, s aki áttért lévén ma ugyanott, a bajai úti temetőben, Csáth Géza szomszédságában pihen?
      Igaz is, Csáth Géza: „Az utolsó tíz esztendő alatt megszületett a budapesti nyelv, amely különbözik minden más magyar nyelvtől, születtek új szavak és mondatszerkesztési divatok. Azaz, helyesebben, akadtak írók, akik észrevették, hogy ez történik, és mindannyiunk öntudatára hozták: Bródy Sándor, Molnár Ferenc, Heltai Jenő. Ők látták meg legelőször és legtisztábban, ami ennek a fővárosnak az életében specialitás. És megszületett a budapesti dal is. Nemrégen. A kabarévilággal köszöntött be.[...] Molnár, Heltai, Szép Ernő, Gábor Andor írják a szövegeket, és sorra kerül minden, ami Budapesten érdekes és különös.” [21]
      Egészen bizonyos végül, hogy a nagyvárosi kultúrában betöltött struktúrabővítő szerepek kiegészültek, pontosabban megalapozódtak egy széles körű befogadói, fogyasztói magatartással. Nincsenek statisztikák arról, hogy kik ültek a színházak nézőterein, kik látogatták a tárlatokat, kik jártak koncertekre, kik olvasták az új irodalmat. Több, egy irányba mutató jelzés szerint azonban a zsidók e területeken is „arányszámukat messze meghaladó mértékben” voltak jelen. A nem-zsidó Kőrösfői-Kriesch Aladár festőművész mondja a Huszadik Század 1917-es zsidókérdés-ankétján: „...nincsen igazi kultúraközönségünk, amely szomjazná a magyar kultúrát, s amelynek ilyen irányban, bár homályos, de mégis határozott irányú ösztönei és sejtései volnának. De igenis van kultúrszomjas zsidóközönségünk...” [22]

      1. Hadd utaljam az olvasót a nemrégiben megjelent szakirodalmi bibliográfiámhoz: A zsidók története Magyarországon a kezdeti időktől napjainkig. (Kísérlet az 1960 után keletkezett történeti szakirodalom feltárására) In: Gonda László: A zsidóság Magyarországon 1526-1945. Budapest, Századvég, 1992, 330-389.p. Az azóta napvilágot látott szakirodalom áttekintésére kiváló lehetőséget kínál Volenszky Paula rendszeres Múlt és Jövő-beli bibliográfiai összeállítása.
      2. McCagg, Jr.W.O.: Jewish Nobles and Geniuses in Modern Hungary. Boulder, Columbia University Press, 1972, 254 p.
      3. Hét évtized a hazai zsidóság életében. I. rész. Budapest, MTA Filozófiai Intézet, 1990, 191.;193. p.
      4. Budapest Lexikon. Első kötet. Második, bővített, átdolgozott kiadás. Főszerk. Berza László. Budapest, Akadémia, 1993, 653. p.
      5. Budapest történetének bibliográfiája..., VII. kötet, 211-212.p.
      6. A szöveg minden külön nem hivatkozott sporttárgyú információja a (Magyar) Zsidó Lexikon (Budapest, 1929), ill. a Budapest Lexikon (Budapest, 1993) vonatkozó címszavaiból származik.
      7. Izraelita Magyar Irodalmi Társulat, Évkönyv, 1895, 372. p. Idézi Handler, Andrew: From the Ghetto to the Games: Jewish Athletes in Hungary. New York and Boulder, Columbia University Press, 1985, p. 15.
      8. (Magyar) Zsidó Lexikon. Szerk. Ujvári Péter. Budapest, 1929, 907.p.
      9. Handler, A.: op.cit., p. 55.
      10. Ady Endre összes prózai művei. I. kötet, Szerk. Földessy Gyula és Király István, Budapest, 1955, 365-366. p.
      11. Vázsonyi Vilmos beszédei és írásai. Első kötet. Budapest, Országos Vázsonyi-emlékbizottság, 1927, 9.p.
      12. Hét évtized..., uo.
      13. Bangha Béla: Magyarország újjáépítése és a kereszténység. Budapest, Szent István Társulat, 1920, 51-52.p.
      14. Cholnoky László: A magyar irodalom és a zsidóság. Mi az igazság? Budapest, Garai ny., 1920, 7.p.
      15. (Magyar) Zsidó Lexikon..., 901.p.
      16. Hét évtized..., 190.p.
      17. A magyar szent korona országainak 1900. évi népszámlálása. A népesség foglalkozása az anyanyelvvel és a hitfelekezettel egybevetve. Budapest, 1906, kézirat gyanánt: a népszámlálási mű VII. kötetének kiegészítő része, 4-5.p.; A magyar szent korona országainak 1910. évi népszámlálása. Negyedik rész. A népesség foglalkozása a főbb demográfiai adatokkal egybevetve s a népesség ház- és földbirtokviszonyai. = Magyar Statisztikai Közlemények, Új sorozat, 56. kötet, 308-309.p.
      18. Kosztolányi Dezső: Budapest, a kávéváros. In: Elsüllyedt Európa. Budapest, Nyugat, 1943, 58.p.
      19. Petrássevich Géza: Magyarország és a zsidóság. Budapest, Szent Gellért műintézet, 1899, 174.p.
      20. (Magyar) Zsidó Lexikon..., 617.p.
      21. Csáth Géza: A pesti dal. In: Elfeledett álom. Csáth Géza válogatott művei. Vál. és szerk. Vargha Kálmán. Budapest, Kozmosz, 1987, 242.p.
      22. Huszadik Század, 1917/II. kötet, 101.p.


EPA Budapesti Negyed 8. (1995/2)Molnár G. P.: A kalábriász parti < > Lackó M.: Az irodalomban