A 90-es évek városi közterei: világméretű kitekintés

______________
LYNN HOLLEN LEES

      Részletek Lynn Hollen Lees: Urban Public Space and Imaginel Communities in the 1980's in: Journal of Urban History. Summer, 1994.

A közösségi terek évszázadokon át - fizikai és metafizikai értelemben egyaránt - a városok szívében feküdtek. [1] Spiro Kostoff szerint a „tér az, ahol szabadságunkat (franchise) és kötődéseinket megvalósítjuk.” [2] A görög és a római városokban a férfiak a közügyeket a központi agórán és a fórumon intézték. A középkor óta az európai városok terei adnak helyet a választásoknak, felvonulásoknak, ünnepségeknek éppúgy, mint a normális társadalmi élethez tartozó mindennapos találkozásoknak és beszélgetéseknek. A városi nagy terek polgári jellegét sokfunkciós voltuk és a polgárok azon vágya adta, hogy köz- és magánügyeiket itt bonyolítsák le. A terek attól éltek, hogy használták őket. A tüntetések, az ünnepségek, a megemlékezések vagy a beszélgetések egyaránt megfelelő otthonra leltek itt. A város terein jött mozgásba, elevenedett meg a város közössége és összetartozás-tudata.
      Napjainkban azonban az építészek és az urbanisták azt állítják, hogy ez a hagyomány már a múlté vagy legalábbis idejét múlttá vált a mai Amerikában. Robert Venturi a hatvanas évek közepén azt írta, hogy a „piazza valójában nem amerikai. Egy amerikai kényelmetlennek érzi, hogy a téren üldögéljen ahelyett, hogy dolgozna a hivatalban vagy otthon a családjával nézné a tévét, esetleg játszana a tekepályán.” [3] Charles Moore 1965-ben arra a felismerésre jutott, hogy „egyáltalán nem világos, miből is áll a köz birodalma, sőt, az sem, hogy kinek van rá szüksége.” [4] A mai elemzők kevésbé örülnek ennek a következtetésnek, de elismerik a problémát. Michael Pollan, a Harper's Magazine szerkesztője szerint az amerikaiak mintha „elfelejtették volna annak fortélyát, hogy olyan helyeket építsenek, ahol tölgyfák állnak. Már nem tudjuk, hogy kell vonzó köztereket alkotni.” [5] Mike Davis az erődítményre emlékeztető Los Angeles kapcsán arról panaszkodik, hogy a megközelíthető közösségi tér rendületlenül folyó pusztításának és a járókelő polgárok általános visszaszorításának vagyunk szemtanúi. [6] Richard Sennett The Fall of a Public Man („A közösségi ember bukása”) című művében kijelenti, hogy a közterek halottak, a közösségi élet értelmét vesztette. Megölte a kapitalizmus, a szekularizáció és a városszerkezetben lezajlott változások. [7] Sennett és Davis tulajdonképpen tagadja, hogy a modern városban lehetséges igazi közösségi élet. Szerintük megszakadt a kapcsolat a köztér és az aktív állampolgári lét között; a városi utcák és terek már nem fórumai a demokratikus vitáknak.
      Én másképp gondolom. Az újságok tele vannak példákkal arra, hogyan használják politizálásra a köztereket a polgárok. Elég csak 1989 Európáját megnézni: Prága, Lipcse, Berlin terei és utcái voltak a színterei azoknak a népi megmozdulásoknak, amelyek a közép- és kelet-európai kommunista rezsimek végét jelentették. Legutóbb, 1993 januárjában pedig németek ezrei vonultak az utcára tucatnyi városban, hogy tiltakozzanak az idegenekkel szembeni erőszakhullám ellen. Brüsszelben, 1993. április 26-án belgák tízezerei gyűltek össze a főtereken, hogy elutasítsák a flamand és a vallon nacionalisták függetlenségi követeléseit. Az Uffizi képtárban történt bombarobbanás után 1993 májusában Firenzében, a Piazza Santa Crocén, százezres tömeg követelte a terrorizmus megfékezését. Hasonló példák az elmúlt évekből a világ minden tájáról hozhatók. A közterek még mindig a tiltakozások, az ünneplések és az aktuális politikai kérdések nyilvános megvitatásának színtereként szolgálnak. A polgárok a legnagyobb természetességgel veszik birtokukba ezeket a tereket és használják őket saját politikai céljaikra, attól függően, hogy a fennálló politikai rezsimmel rokonszenveznek-e vagy sem.
      Az utolsó néhány év nagyobb politikai földrengései során - Kínában, Oroszországban, Németországban, Kelet-Európában, Palesztinában, Thaiföldön vagy Burmában, hogy csak a legdrámaibbakat említsem - minden esetben küzdelem folyt a városi terek birtoklásáért; a polgárok a kormányoktól azon joguk elismerését követelték - és számos esetben sikerrel -, hogy politikai demonstrációkat tarthassanak a városközpontokban. Egyáltalán nem indokolt tehát megkongatni a vészharangot a közterek fölött és azt mondani, hogy elvesztették jelentőségüket. Az sem erősíthető meg, hogy az amerikai városok különböznek a világ más városaitól. Sok közülük nem különbözik; Washingtonban a Mall hosszú ideje demonstrációk és városi ünnepségek kedvelt helyszíne. A Capitolium környéke tulajdonképpen teljesen közösségi térként funkcionál, hiszen jó időben, napközben látogatók tömege lepi el. Sőt, még Los Angeles is tele van számtalan, élettől lüktető térrel.
      Ha körülnézünk a világban, láthatjuk, hogy a városi köztér jelentős maradt. Sőt, valóságos ostromgyűrűbe fogják a városfejlesztők, az utcákon közlekedő tömegek, a rendőrök, a hatalmukat féltő kormányok vagy éppen a zsákmányra leső portyázók. Mivel a városok társadalmi élete sok helyen kevésbé polgári és kevésbé nyilvános, a köztereket bizonytalanság és veszély fenyegeti. A köztér újradefiniálása csakúgy, mint egyre kétesebb célú használata aggasztó. Mindez arra késztet, hogy a városi élet minőségéről és magáról a polgári státuszról vallott elképzeléseinket újraértelmezzük. A közterek használatának mai formái valójában a városi élet nyugtalanító és vitatható átalakulásait jelzik. Tanulmányomban - főként Los Angelesre, Philadelphiára, Párizsra, Pekingre és Berlinre összpontosítva - néhány ilyen, 1993-ban észlelt változást vizsgálok meg. Nem azt feltételezem, hogy eltűnt a közösségi ember, hanem éppen azt, hogy a sokféle fajhoz, etnikumhoz, valláshoz, nemhez és korosztályhoz tartozó polgárok megkísérlik újraképzelni a városi közösséget. A szocialista és kommunista kormányzatok világméretű összeomlásával megújult az érdeklődés azon politikai, társadalmi, vagy éppen környezeti változások iránt, amelyek az embereket a nyilvános küzdőtérre viszik. Ezek a mozgások különböző helyeken különböző formákban jelentkeztek, de közös volt bennük az, hogy a városi közösségek adott érdekeinek kifejezésére a köztereken került sor. Az elképzelések persze igen eltérőek és egymást kizáróak is lehettek.
      Fel kell tennünk a kérdést, mennyire elégítik ki a kilencvenes években a közterek a mai városi közösségek igényeit és aspirációit. Az Egyesült Államokban erről erősen megoszlanak a vélemények. A pozitívan vélekedők között találhatók azok az építészek és építészeti kritikusok, akik a nagyvárosok új életre keltését fantáziadús tervek révén képzelik el. Az elmúlt ötven évben Edmund Bacon védte és bővítette a philadelphiai közterületekre készített „tengelyirányú” terveit. [8] Denise Scott Brown ékesszólóan méltatta az egyik vezető philadelphiai építészeti cég, a „Venturi, Rausch and Scott Brown” sikeres építészeti stílusát, az úgynevezett „humanista városiasságot” vagy „közösségi építészetet”, mint amely képes kifejezni „korunk aspirációit”. [9] Olyan formákat ajánlva, mint Baltimoreban a Harborplace vagy a South Street Seaport, amelyek szerinte „a közösségiség iránti mély igényt elégítik ki”, James Saunders arra a megállapításra jut, hogy „a nemzet a közösségi terek és a közösségi élet új, komplex felfogása felé halad.” [10]
      Az ellenkező nézetek azonban messze nagyobb publicitást kaptak. Két amerikai építész, Michael C. Cunningham és Donald F. Savoie az „amerikai városok csökkenő városiasságáról” (civicness) írt, azzal vádolva a közszektort, hogy vonakodik használható köztereket építeni, a tervezőket pedig azzal, hogy nem rendelkeznek ehhez megfelelő szakértelemmel. [11] Jól ismertek Mike Davis kirohanásai a Los Angeles-i terek militarizálódása és osztályszegregációja ellen, és néhány olvasója biztosan egyetért vele abban, hogy mindannyiunkra ilyen „Los Angeles-szerű” jövő vár. [12] Michael Sorkin a „Variations on a Theme Park” című művében a városiasság elárulására, a kortárs építészetnek a városi közösségekre gyakorolt destruktív hatására figyelmeztet. Sorkin azt rója fel, hogy „az új város alig több, mint városi darabok sokasága, amely lemond arról, hogy egészként látszódjék, és feláldozza a városnak mint közösségnek és mint az emberi kapcsolatok színhelyének az eszméjét.” Sorkin és társai számára a jövő városa egy egyetemes Disneyland fenyegető rémeként jelenik meg, ahol a földrajzi sajátosságokkal nem törődő, steril „Ersatz-építészet” a polgárokat „a demokratikus nyilvánosság birodalmából a fogyasztás műanyag templomaiba” tereli át. Szerintük az újjáépített tengerparti városrészek piacterei és üzletközpontjai a „megtévesztés építészetének” termékei, amelyek az őket körülvevő autentikusabb várost helyettesítik a jelen és a jövő egyaránt alapvetően hamis képével. [13]
      Kevés közös pont van e két álláspont és a belőle következő politika között. Mégis, az idézett szerzők (Scott Brown és Venturi talán kivétel) az építészeti determinizmus hitét vallják. A Modern Mozgalom legtöbb építésze közvetlen ok-okozati összefüggést feltételez az épületek és a bennük zajló társadalmi élet között. A középületek és a háború utáni Új Városok tervezői szerint az újjátervezett környezet átalakítja a lakosok szokásait. Feltételezésük szerint a közösségi interakciók közvetlenül következnek a formákból, mivel a tiszta falak és a közművek civilizálják a bérlőket. [14] Sorkin ugyancsak azt feltételezi, hogy az üzletközpontok és városi átriumüzletek meghatározzák használóik viselkedését, mivel megfosztják őket hagyományaiktól és az együtt cselekvés képességétől.
      De vajon képes-e az építészet mozgatni a dolgokat? Az ilyen hiedelmek az épített környezetnek az emberi viselkedésre gyakorolt hatását valló korábbi felfogásból származnak. Természetesen a várostervezők hosszú időn át olyan különleges tervekkel álltak elő, amelyek az utópikus álmok legedzettebb hirdetőit is zavarba hozták volna. Gondoljunk csak azokra az új világokra, amelyek az utópista Robert Owen szocialista közösségről szóló terveinek megvalósításából születtek volna. Ahogy ő mondta: „ez olyan ötlet, amely rögtön elképzelhetetlen mértékben megsokszorozza az egész társadalom fizikai és mentális erejét anélkül, hogy bevezetése és gyors véghezvitele következtében bárki is sérülne.” [15] Ebenezer Howard a Kertvárost „az ipari élet jobb és magasabb formájához vezető lépcsőfokként” ajánlja. Amikor leírja az általa elképzelt ideális közösség hatását, az egészséges környezet fizikai előnyeitől gyorsan eljut metafizikai áldásaihoz. „A Kertvárosban a harag elnémulna a jó szándék érdekében, a háború eszközeiről lemondanának a béke eszközei javára.” [16] Ma a legtöbb tervező szerényebb célokat tűz maga elé, bár az Építészeti Szemle oldalai még mindig tele vannak a high-tech design derűlátó helyeslésével és a városi közösségekre gyakorolt üdvös hatásával. Sok építész és tervező szemmel láthatóan hinni akar a tervezés erejében, a társadalmi és politikai életet formáló hatásában. Az építészeti determinizmus szelleme tovább él.
      De mint jól tudjuk, ahhoz, hogy egy közösségi tér városi jelentőségre tegyen szert, sokkal több kell művészi tervnél. A történelem, a közösség emlékezete és a politikai legitimáció szerepe a döntő. A legsikeresebb köztereknek többféle identitása és súlyos áron megszerzett szimbolikus ereje van. Egy orosz polgárnak egy szokványos baráti beszélgetés a Vörös téren vagy a vásárlás ugyanott egy utcai árustól teljesen mást jelent, mint ha ugyanez valahol máshol történik meg. Egy üzletközpont-sor nem változtatható át a Champs Elysées-vé pusztán azáltal, hogy néhány fát teszünk bele és egy ívet a végére. Jóllehet az üzletközpontok nyilvános terek, mégsem közösségi terek, mert hiányoznak belőlük azok a politikai és ceremoniális funkciók, amelyek az üzleti szellem világánál nagyobb jelentőségű események színterévé tennék őket.
      A közterek elevenek a mai Amerikában, még olyan, állítólag durva környezetben is, mint Los Angeles és Orange megye; kétségkívül különböznek egy olasz piazzától. Denis Scott Brown a közteret mint fizikai formát öltött közösségi szektort határozza meg; nemcsak a szigorúan vett közterületet - a parkokat, az utcákat, a tereket, a kormányzati épületeket - értve beletartozónak, hanem azokat a félnyilvános helyeket is, ahol az egyének összegyűlnek, hogy kielégítsék közösségi szükségleteiket. [17] E definíció alapján ilyennek minősülnek a templomok, az egyetemi campusok, az üzletközpontok, az iskolaudvarok, piacterek, sportstadionok és tengerpartok. A városi élet lényege - áruk, információk és eszmék cseréje - még mindig erősen kötődik a térhez. Még ha a komputerek, telefonok és a televízió technikailag meg is szüntette a személyes találkozások szükségességét, ténylegesen mégsem következett be ez. Amikor az emberek játszanak, vásárolnak, élő zenét hallgatnak, szavaznak, imádkoznak vagy ünnepségeket tartanak, közteret teremtenek. Ezeknek a köztereknek a tervezését, hozzáférhetőségét és minőségét lehet és kell is bírálni, de el kell ismerni, hogy léteznek. Közösségi jellegét azonban közelebbről kell megvizsgálni.
      Nézzük először Los Angelest. Bár állítólag ez a „legprivatizáltabb” vidék az Egyesült Államokban, azért itt is sok a köztér. Malibutól Newporton keresztül Corona del Marig szinte végig a part mentén széles strandok sorakoznak. A Griffith és az Elysian Park északon, a MacArthur és a La Fayette park a központban csak néhány a városszerte található séta- és játszótér közül. Los Angeles középső része otthont ad egy gigantikus városházának, egy hangversenyközpontnak s egy városközpontnak, amely bővelkedik terekben, szabad területekben és széles utcákban. Egyetemi kampuszok tarkítják a világvárosi övezetet, amelyek játékokkal, előadásokkal, koncertekkel várják a polgárokat. És ha csak a szabad ég alatti területekre gondolunk, ahol az emberek összegyűlhetnek, ott vannak a mindenütt megtalálható parkolók. Elfogadom, hogy a világvárosi övezet aránya elnyomja a szabad területekét, de a városi közterek együttes nagysága és jelentősége nem csekély.
      Mégis, a közterületek hiányáról folyó vitákban nem igazán kerül szóba, hogy mit kínálnak, mit nyújtanak ezek a terek. Pedig a terek minősége és kulturális derivációja inkább probléma, mint az, hogy mennyi van belőlük. A korábban kereskedelmi célra használt nyilvános terek közül nagyon sok híjával van a tágabb polgári, városi funkciónak. Csak csonka, hiányos városiasságot képviselnek, amelyből hiányoznak a polgári részvétel szélesebb formái. Amikor Charles Moore kritizálta a Los Angeles-i köztéri építészetet, nem gondolt a szokványos, monumentális középületek és egyetemi campusok jelentőségére. Moore a Városházát „élettelennek” találta, olyannak, amely elriasztja az embereket a közügyekben való részvételtől. Ezzel szemben Disneylandre és a különböző árkádos üzletsorokra, filmszínházakra úgy tekint, mint olyan helyekre, amelyeket megtölt a közönség, s amelyeknek különös, tarka építészete megfogja az emberek képzeletét. Véleménye szerint Disneyland egymaga pótolja „egy közösségi birodalom sok olyan elemét, amely elveszett Dél-Kalifornia jellegtelen magánvilágában.” [18] Természetesen, amit Moore ünnepel, azon mások keseregnek. Michael Sorkin számára Disneyland a kulturális csőd jelképe üzleti szelleme és mesterkélt színpadiassága miatt, amelynek semmi köze a helyhez és a hagyományokhoz. A vélemények láthatóan megoszlanak abban, hogy az üzletközpontok, közparkok közösségi tereknek tekinthetők-e, ha nem járnak számottevő kulturális romlással.
      Ne felejtsük el azonban, hogy a kereskedelmi térségek mindig beépülnek a közterekbe és fordítva. A római városokban az adásvétel a fórumon zajlott, s a városi hatóságok is itt irányították a kereskedelmet és ellenőrizték a súlyokat és a mértékeket. Az utcai piacok jelentették a kevés szabadtéri nyilvános tér egy típusát az iszlám országokban és a középkori Európa kisvárosaiban. A londoni városházát még mindig Guild-hallnak (Céhcsarnoknak) hívják, ami a városi kereskedőkkel és kézművesekkel fenntartott szoros kapcsolatára emlékeztet. A középkori Európában a városházákon gyakran működött Ratskeller, azaz pince, ahol enni és inni lehetett, a földszinten pedig a piacként szolgáló árkádsor. A katedrálisok körül is voltak boltok és utcai árusok. Valójában a központi terek és árkádos középületek voltak az iparosodás előtti Európában az üzletközpontok megfelelői. Ha elismerjük, hogy a kereskedelmi térségek sokszor és sok helyütt sikeresen látták el a közösségi terek funkcióját, miért kellene ízléstelennek tartanunk az árusításra használt köztereket, az amerikai nagyvárosok üzletközpontjait és bevásárló árkádjait? Természetesen a megközelítésnek és az elhelyezkedésnek vannak törvényes problémái. Ha a közönség jelentős része nem veheti használatba az üzletközpontokat, mert nincs olcsó tömegközlekedés vagy tilos a behajtás, akkor ezek az üzletközpontok inkább erősítik, mintsem csökkentik a közösség megosztottságát. Mi több, olyan szuper, steril és kortalan környezetet nyújtanak, amely minden kapcsolatot megtagad az adott várossal és múltjával. Joan Didion „a fény, a személyiség és a józan ítélőképesség feladásáról” ír, amelyre a légkondícionált folyosókra belépve kényszerül az ember. [19] Bár az üzletközpontok közösségi teret kell hogy nyújtsanak, valójában annak elüzletiesített változatai. Általában este kilenckor bezárnak, és ekkor az üzletek ajtaját lelakatolják a betörők ellen védekezve. Mivel ezek az üzletközpontok magántulajdonban vannak, „átmenő forgalmuk” elég gyér, s inkább a piaci verseny, mintsem az állampolgári jogok gyakorlásának helyei. Sok tevékenységet kamerák kísérnek figyelemmel, s az idős polgárok olykor elszomorodva konstatálják, hogy az üzletközpontok folyosóit görkorcsolyapályává változtatják. Az amerikai bíróságokon most folynak perek arról, hogy mit is jelent a szólásszabadság ezeken a helyeken? Megengedjék-e szórólapok terjesztését vagy politikai célú tevékenység folytatását? A vélemények megoszlanak. Az üzletközpontok legfeljebb félnyilvános terek, amelyek így számtalan alapon kritizálhatók.
      Az olyan nagyvárosokban, mint Los Angeles nem a köztér, hanem inkább az olyan közösségi tér hiányzik, ahova a közösségi tevékenységek kötik a polgárokat. Mark Lilla szerint ez utóbbiak keretében belépünk a kormányzás, a rituálék vagy a magas kultúra nyilvános birodalmába, ahol polgár módjára és ünnepélyesen viselkedünk. [20] Az üzletközpontok és a kereskedelmi terek más fajtái nyilvánvalóan nem minősülnek ilyennek, de a tengerparti strandok, a parkolók vagy az autópályák sem. Los Angelesben nehéz élő közösségi teret találni, könnyű viszont felismerni a félresikerülteket. A legfrissebb Los Angeles-i útikalauz, bár reklámot kíván csinálni a városnak, a közösségi központi körzeteket „dagályosnak és élettelennek” bélyegzi: „Keresd a jelzést, amelyen ez áll: ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel.” [21] A monumentális városháza, a levéltár, a törvényszék és a szövetségi bíróság épülete közötti tömbökben terek és sétányok sora húzódik, tele padokkal, szökőkutakkal és a városi közterek más megszokott felszereléseivel. De sajnálatos módon ezek a terek gyakorlatilag üresek, a földön szétszóródva flakonok hevernek. Lánccal összekapcsolt kerítések zárnak el egy elgazosodott területet, amely kissé távolabb egy magas irodaépületbe és parkológarázsba torkollik. A megmaradó közterek legtöbbjén csak néhány hajléktalan kuporog a sarokban. Azon a napon, amikor ott jártam, rajtuk kívül egyedül egy sisakos, géppisztolyos rendőrségi akciócsoport volt ott, készenlétben, ha Rodney King tárgyalásának utolsó szakaszában netán attrocitásokra kerülne sor. Los Angeles nem Párizs, központi tereinek nincs politikai tartalmuk. Monumentális épületei és gondosan kialakított, több hektáros, szabad térségei ellenére Los Angeles központja gyakorlatilag halott - a feltámadás halvány reménye nélkül. Még Rayner Banham is, aki LA-t „építészetét tekintve a világ egyik vezető városának” nyilvánítja, azzal intézi el az egész belvárost, hogy „nem számottevő”. [22]
      A helybéliek, az angelinók számára a városközpont közösségi vagy kereskedelmi épületeinek nincs igazán kulturális jelentőségük. A dolgok máshol történnek. Ahogy Charles Moore rámutat, aprólékosan kidolgozott tervből és nagy tömegből nem lesz nagy mű - ahhoz emberek kellenek. A társadalmaknak ki kell jelölniük a saját szignifikáns tereiket, ezek felismerése pedig meghatározza a társadalom tagjainak helyét a közösségben. A városi civilizáció lényegéhez tartozik, állítja Moore, a közösségi terek kiválasztása és fenntartása. De a köz emlékezete kevés helynek tulajdonít nagyobb közösségi jelentőséget, kivéve a tengerpartot, néhány mozit és esetleg a Watts-beliek és Rodney King lázadásának színhelyét.
      Hogy segítsen a los angelesieknek múltat teremteni és a helynek közösségi tartalmat adni, 1983-ban Dolores Hayden vezetésével építészek, várostervezők, designerek és műemlékvédelmi szakemberek egy csoportja nekilátott, hogy bejárja Los Angeles gazdaság- és társadalomtörténetének fontos színtereit. A központ jól illusztrált térképe alapján azonosították az első állami iskolát, egy afrikai metodista episzkopális templomot, egy buddhista szentélyt és az amerikai őslakosok faluját. Útjuk ősi citrusligetek, olajmezők, virágházak és piacok mellett vezetett. Mi több, a helyi munkásmozgalom múltjából is sok helyre rátaláltak: a követségi előadóteremre, ahol szakszervezetisek tucatjai találkoztak, a Szónokok emelvényére (Speaker's Rostrum) a Plazán, ahol mexikói-amerikai munkások gyűltek össze meghallgatni a politikai okokból száműzötteket. A Power of Place („Tér hatalma”) csoport azt reméli, hogy új közösségi terek hálózatát hozza létre, amely feltárja az itt élő etnikai és faji csoportoknak a nagyváros kialakulásába betöltött szerepét. [23] Legnagyobb sikerükként emlékfalat építettek Biddy Mason, afroamerikai háziasszonynak és közösségi vezetőnek, amellyel a városért folytatott tevékenységének adóztak. Mégis, igen nehéz jelentést adni egy helynek, amikor az épületek már eltűntek és a területet másra használják. A telek, amelyen Biddy Mason háza állt, most parkoló; Kis-Tokió nagy részén toronyházak épültek, és a citrusligetek is eltűntek. Úgy tűnik, Los Angelesben a tervezők és a várostörténészek elvesztik a felejtéssel vívott csatájukat.
      A nagyvárosok a közösségi ünnepségek és a nyilvános rituálék révén is teremthetnek közösségi tereket. És az ünneplésre - mint a legtöbb városban - Los Angelesben sem hiányzik az alkalom. Az etnikai kisebbségeken belül a legerősebb a hajlam arra, hogy összegyűljenek és ünnepeljenek. A mexikói-amerikaiak a Cinco de Mayo térre mennek, és ott mulatnak napokon át. Az Amerikában élő japánok Kis-Tokióban építettek egy teret koncertek, fesztiválok és más csoportos ünnepségek számára. Chinatown ad otthont a kínai-amerikaiak közösségi fesztiváljainak. A Los Angelest alkotó sok etnikai csoport közül néhány megteremtette és ma is őrzi a hely szellemét. Az etnikai Los Angelesnek közösségi terei és ünnepei vannak, amelyek erősítik identitását annak ellenére, hogy a környezet jellege radikálisan megváltozott: decentralizálódott.
      De mi van a közösséggel? A közös ünneplések inkább a sporthoz és a szórakozáshoz kötődnek, semmint a városi vagy a nemzeti hagyományokra épülnének. Gondoljunk a hollywoodi Oscar-díjátadó ünnepségekre, a Rose Bowl parádéra vagy a futballmeccsekre, amikor ezrek díszítik a felvonulási élőképeket szállító járműveket, sorakoznak a Pasadenához vezető utakon és gyűlnek össze a stadionban. Mégsem sikerült sok közösségi hagyományt találnom, amely túlmegy az egyes etnikai csoportok vagy szomszédságok határain. Biztosan ilyen a július 4-i ünnepség a Huntington Beachen, amikor az emberek elözönlik a parádé és az általános hajcihő környékét. Mégis a polgárok többsége az országos ünnepeket a családjában vagy az etnikai csoportján belül ünnepli. Még a Rose Bowl tömegei által rövid időre átalakított közterek is gyorsan visszaváltoznak közönséges aszfaltúttá, és nem maradnak meg közösségi fontosságú területnek. A Függetlenség Napjának Huntington Beach-i ünnepségeit megtekintve Debra Gold Hansen és Mary Ryan arról panaszkodott, hogy „Orange megyében a közösségi élet viszonylag csekély, és a közösségi jelképek kiüresedtek.” Véleményük szerint a július 4-i ünnepségek is feltárták azt a gyökértelenséget és szétszórtságot, amely ma a megyét jellemzi." [24]
      Közösségi teret alig találni Orange Countyban és Los Angelesben. Miközben van néhány hagyományosan elrendezett városközpont - főként Santa Ana, valamint Pasadena városháza és a hozzá kapcsolódó épületek -, a megye többi része annyira decentralizált, hogy nincs egyetlen hely sem, ahol a polgárok összegyűlhetnek, hogy kifejezzék politikai akaratukat vagy szolidaritásukat. Hol is csinálnának a helybéliek Los Angelesben forradalmat? A hatvanas évek közepén egy építész úgy vélte, hogy az autópályák volnának a legjobbak erre a célra; ha az emberek a Los Angeles-i városházához vonulnának, senki sem figyelne fel rájuk. [25] Jóslata bevált.
      Ha sorra vesszük Los Angelesben azokat a helyeket, ahol az elmúlt huszonöt évben nagyobb tüntetésekre került sor, egyetlen azonos helyet sem találunk. A szétszórtságuk szembeszökő. A csoportok azt a helyet választották, amelyik éppen kéznél volt, s nem jól azonosítható közösségi helyszíneket. A legnagyobb tüntetéseket a vietnami háború ellen a helyi egyetem (UCLA) campusában, a délen fekvő Laguna Parkban és egy westvoodi luxusszállónál tartották, ahol rövid ideig Lyndon B. Johnson is megszállt. 1965-ben a Watts lázadás Los Angeles déli központjának üzleti és lakónegyedében robbant ki. Amikor a hetvenes években a chicanók, a mexikói-amerikaiak az oktatásban érvényesülő egyenlőtlenségek ellen tiltakoztak, a főiskola környékére vonultak; a rendőri brutalitás miatti megmozdulások a város keleti részében, egy sheriff-hivatalnál zajlottak le. Gyűlöletük célpontjául tehát a közvetlen környéket választották. [26] Az „Igazság Cerberusai”, akik főként a szolgáltatóiparban dolgozó közép-amerikaiakból verbuválódtak, 1990 júniusában lakóhelyük környékén, a Mac Arthur Park nyugati oldalán levő utcákon csaptak össze a rendőrséggel. Legutóbb, a Rodney King első tárgyalását követően kirobbant zavargások központja Los Angeles déli része, Koreatown és a közép-amerikaik lakta Wilshire Boulevard környéke volt. A gyújtogatások és fosztogatások célpontjai közönséges üzleti utcák voltak, nem középületek. A közösségi terek hiánya Los Angelesben azt jelenti, hogy nincs olyan központi hely, amelyet az emberek elfoglalnak, ha magukra akarják irányítani a figyelmet, nincs olyan tér, amelyet megszállnak, hogy szimbolikus hatalmukat megerősítsék. Hatásos politikai célpont hiányában haragjuk saját környezetükön belülre korlátozódik. Los Angelesben a politikai gyűlölködéseket hatástalanítják kirobbanásuk szétszórt, esetleges helyszínei. Marginális jellegüket fokozza, hogy a tiltakozások elkülönült etnikai csoportokra vagy területekre koncentrálódnak. Nagyon sok ember egyszerűen úgy kezeli a prblémát, mint ami másoknál, a nem hozzá hasonló emberek között okoz gondot. A megfelelő közösségi tér közösségeket teremt és segít megoldani a politikai konfliktusokat; nem osztja meg a polgárokat.
      Ha búcsút mondunk Los Angelesnek, könnyen találunk példákat olyan közösségi terekre, amelyeket etnikailag és fajilag vegyes állampolgári csoportok ünnepségek és politikai demonstrációk céljára egyaránt gyakran használnak. Bár Los Angelesben nincs olyan gyűjtőpont, amely az erő és a tekintély szimbolikus központja lenne, sok amerikai városban van ilyen. Gondoljunk csak Philadelphiában a városházára és a Parkwayre, Bostonban a State House-ra és a városháza környékére, a Capitoliumra és a Mallra Washingtonban, a Jackson Square-re New Orleansban, az Empire State Plazára Albanyban vagy a Grant Parkra és a Daley Plazára Chicagóban. Philadelphiában 1993-ban az emberek a városházához vonultak, egy a rendőrség működését kivizsgáló bizottság felállítását követelve. Egy politikai mozgalom támogatói pedig körbevették a városházát, hogy így tiltakozzanak tagjaik folytatódó bebörtönzése ellen. Ugyanebben az évben Clinton elnök, Nelson Mandela és de Klerk elnök a városi tisztviselőkkel és polgárok ezreivel együtt a Függetlenség terén és a Mallon ünnepelte július 4-ét. Egész évben különféle alkalmakkor különböző osztályhoz, etnikumhoz, fajhoz tartozó emberek ezrei gyűltek össze Philadelphia központjában megnézni a felvonulásokat, meghallgatni a beszédeket vagy megünnepelni valamit a Phillies baseballcsapat győzelmeitől kezdve egészen a „Szuper vasárnapig”. A Delaware folyó partja közösségi ünnepségeknek és politikai felvonulásoknak éppúgy fő helyszínévé vált, mint a szokásos zászlófelvonásnak. Az itt álló Vietnam-emlékmű, az amfiteátrum, a folyóparti sétány vagy az éttermek sokféle célra vonzzák az embereket. Az én várorosomban a közterek élnek és tele vannak emberekkel.
      Európában a legtöbb nagyvárosban találhatók hasonló helyek. A polgárok és az állami hivatalnokok általában ideológiai álláspontjukat saját környezetükben fejezik ki, jól ismerve az ehhez tapadó történelmi örökséget. Átlagos vásárlóutcákban, amelyekben boltok, kávézók vagy köztéri szobrok sorakoznak, politikai emlékek sora szunnyad, amely ha szükség van rá, bármikor életre kelthető. Párizs központi terei és körútjai rendszeresen felidézik a múlt emlékeit, a legitimitás, a folytonosság légkörét adva hozzá a jelenhez. A július 14-i katonai díszszemlék örömmámorban zajlanak a Champs Elysées-n, amelyen egykor a királyi hintók gördültek végig a Tuileriáktól Versaillesba. Az út végén a Diadalív a nemzet szent helyeként szolgál 1840 óta, amikor Napóleon hamvait a Diadalív alatt szállították az Invalidusok templomában tartott újratemetésre. A külföldi politikusok rendszerint leróják kegyeletüket az Ismeretlen Katona sírjánál; de Gaulle itt jelentette be Párizs felszabadulását 1944-ben, amikor Hitler még épp hogy tudomást szerzett a város elestéről. Korábbi forradalmak emlékét felidézve kommunista és szakszerveti tüntetők szokás szerint a Köztársaság térről a Bastille térre vonulnak. A diákok a Boulevard St. Michelen vonulnak végig a folyótól a Pantheonig, ahol a korábbi nemzedékek barikádokat emeltek és az állammal való szembehelyezkedésüknek adtak hangot. Mitterrand elnök hasonló útvonalat választott 1981-ben, hogy kifejezze a baloldalnak a gaullisták feletti választási diadalát. Franciaországban a politikai szimbolizmus a polgárokat Párizsba szólítja, a közterekre, amelyek évszádokon át a hatalmat jelentették.
      Még ahol a nyilvánosság terei hiányoznak, az erős államok ott is viszonylag rövid idő alatt képesek megteremteni ezeket, ahhoz szoktatva a polgárokat, hogy a politikai lojalitásuk kifejezésére használják ezeket. Pekingben a Ming és a Qing dinasztiák idején szinte nem léteztek közterületek, és nem volt hagyománya a demokratikus gyűléseknek vagy vitáknak. A város szívében feküdt a fallal körülvett Tiltott Város, amely az uralkodó és udvartartása lakóhelyéül szolgált, s amelyet a szintén elzárt, birodalmi kormányzati város vett körül. Katonák és magas falak gátolták meg a bejutást még a déli rész kis, nyitott területére is, ahol a külföldi követeket fogadták és ahol a birodalmi rendeleteket hirdették ki. A korai köztársaság idején a Tienanmen kaput helyreállították és a hozzá csatlakozó teret kiszélesítették. A tüntetők néha-néha a téren követelték a politikai változásokat, de a tér a hatalom ellenőrzése alatt maradt. [27] Mao itt jelentette be a Népköztársaság megalakulását, az uralkodó jelenlétét a saját megjelenésével pótolva. A Tienanmen tér mai modern formája az ötvenes évek második felében alakult ki, amikor a kommunista kormány úgy döntött, kibővítteti, hogy meglegyen a saját Vörös tere a katonai díszszemlék és ünnepségek lebonyolítására. Hatalmas területen lebontották az épületeket, s azóta a kommunista állam óriási emlékművei szegélyezik. A polgárokat a szokásos május elsejei díszszemlékre és tömegdemonstrációkra szólították ide. A hatóságok szigorú felügyelet alatt tartották a teret egészen 1974-ig, amikor a tömegek viselkedése megváltozott: a rendszer megerősítése helyett a rezsimmel való szembeszegülés erősödött fel. A kulturális forradalom befejezése óta a Tienanmen téren többször került sor demokratikusabb Kínát követelő megmozdulásokra; ezek 1989 júniusában tetőztek, amikor a diákok elfoglalták a teret. A kínai kormányzat annyira azonosította önmagát ezzel a térrel, hogy a vezetői hajlandók voltak tankokat és ágyúkat is bevetni a tér visszafoglalására. Az alatt a néhány nap alatt, amíg a tüntető diákok tartották birtokukban, a tér a politikai demokrácia nyilvános fórumaként működött. Olyan helyként, ahol a kínaiak újradefiniálták az állampolgárság jelentését. Épp olyan közösségi térként létezett, mint amilyenek a legélőbb nyugati megfelelői.
      Peking és Párizs példái alátámasztják azt a véleményt, hogy az állam általában ellenőrzi a köztereket. Ezért azok a kísérletek, hogy a kormányzat által tiltott módon vagy időben használják ezeket, közvetlen konfliktushoz vezethetnek. Ami máshol ártatlan és ártalmatlan dolog volna - dalokat énekelni, csoportosulni, feldíszíteni szobrokat politikai szempontból közömbös napokon -, az az állammal szembeni ellenszegülésnek minősül, ha a köztereken zajlik le. Ennek következtében a nyilvános terekért szinte verseny folyhat, különösen ott, ahol autoriter kormányzat uralkodik. A legutóbbi csehszlovákiai forradalmat az idézte elő, hogy a prágai Vencel téren nagy tömeg verődött össze, és nem sikerült kiszorítani onnan. A közterek ellenőrzése legitimáló tényező azokban az államokban, amelyek erősen azonosítják magukat egy meghatározott helyszínnel. A köztér, a politikai kontroll és az állampolgársági jogok fogalma a közgondolkodásban a világ sok táján szorosan összekapcsolódik.
      Napjaink Kelet-Európájában a kommunista rezsimek összeomlása után a köztereket az új politikának megfelelően áttervezik és átkeresztelik. Budapesten a kommunista időszak szobrait, obeliszkjeit és dísztábláit eltávolították a közterekről, és a városközponton kívül egy nyilvános szoborparkba költöztették. Az állam korábbi szimbólumai, mint például a Millenniumi Emlékmű, amely a Kárpát-medence magyar meghódításának ezredik évfordulójára épült, új életre keltek mint a magyar államiság és történelem megtestesítői. [28]
      A forradalommal együtt jelentkezett az igény arra, hogy a köztereket visszahódítsák az új politikai rendszer számára. Ha megnézzük, mire használták a köztereket a legutóbbi időkben Berlinben, láthatjuk, hogyan kapcsolódott össze a közgondolkodásban a szimbolikus mező és a politikai kontroll. A város 1945-ben történt felosztása után a szövetségesek és a nyugatnémet kormány fokozatosan adminisztratív központtá építette ki a Schoeneberg kerületet, mivel minden fontos középület a város keleti szektorában maradt. [29] Amikor 1961-ben megépült a berlini fal, ez kettévágta a régi városmagot, lezárva a Brandenburgi kapun keresztül bonyolódó forgalmat, és a lakosok sokaságát megakadályozta abban, hogy eljusson a katedrálishoz, a városházára, az egyetemre és a porosz állam legfontosabb középületeihez. A Párizs, a Potsdam és a Lipcse tér halott terekké váltak, amelyeken védelmi vonalakat emeltek, hogy a polgárokat távol tartsák a faltól. Az ünnepségek színhelyéül szolgáló régi városmagot úgy semlegesítették, hogy a keletnémet hatóságok az ünnepségeket távolabbra, a város keleti részébe helyezték át. Az elbarikádozott Brandenburgi kapu a hidegháborús politikai megosztottság jelképévé vált. Ronald Reagan a kapu nyugati oldalánál intézett üzenetet nyilvánosan Gorbacsov elnökhöz: „Ha Ön politikai liberalizációt óhajt, jöjjön ide a kapuhoz. Romboljuk le ezt a falat!” A köztér, vagy ez esetben a hiánya, azt a politikai rezsimet jelképezte, amelyik ellenőrzése alatt tartotta.
      Kifejezve ellenállásukat az omladozó keletnémet rezsimel szemben, a polgárok 1989-ben átvették az ellenőrzést a városi közterületek és a politikai jellegű terek felett. Ezrek utaztak más kelet-európai országokba és másztak át a nyugatnémet nagykövetségek kerítésein. Az emberek az utcákra vonultak, gyertyákat égettek és énekeltek, miután kinyilvánították ellenőrzésüket Berlin és Lipcse központja felett. Amikor újrafogalmazták azt, hogy mit is jelent az állampolgárságuk, kezdtek egészen másként viselkedni azokban a szférákban, amelyeket korábban az állam uralt. Amikor szaporodtak a tüntetések Berlinben, a keletnémet kormány átengedte a tömegeknek a Potsdam és a Lipcse tér ellenőrzését. Nyugatnémetek másztak át a falon, táncoltak végig a fal mentén és a kapuhoz sereglettek. Miután l989. november 9-én megkapták a szabad utazás jogát, az NDK polgárai Nyugat-Berlinbe özönlöttek; két nappal később egy új ellenőrző pontot nyitottak meg a Potsdam téren. A korábban zárt terület végső meghódítása december 22-én következett be, amikor a keletnémet rezsim újra megnyitotta a Brandenburgi kaput. Azoknak az embereknek a lelkesedése, akik majd harminc év után kapták meg újra a jogot arra, hogy szabadon járhassanak a városukban, felejthetetlen volt mindenkinek, aki a helyszínen átélte vagy a televízión át látta a történteket. Egy középkorú asszony a katonákhoz fordult, hogy kísérjék őt át a középső kapun, amelyen egykor csak az uralkodó közlekedhetett: „Egyszer életemben át akarok sétálni itt, hogy lássam a másik oldalt. Olyan nehéz ezt megérteni?” Újra szabad volt keresztülmenni a kapun és élni az alapvető polgári jogokkal. Berlinben a közterek jelentették a kulcsot a hatalomhoz és a polgári közösséggé váláshoz. [30]
      Az elmúlt néhány évben Kelet- és Nyugat-Európában egyaránt drámai módon felerősödött egy élénk, nyilvános politikai stílus. Az 1989-es berlini események csak szélsőséges példa a köztereken zajló népi politizálás gazdag választékából. Az emberek az utcára vonultak nagyobb támogatást követelve a mezőgazdaságnak, védve vagy támadva a bevándorlókat, liberális abortusztörvényt követelve vagy ellenezve. Claus Offe írja le a politikai akció egy fajtáját, amely szerinte a hatvanas évek óta alakult ki Európában. Véleménye szerint a politika egyre inkább participatórikussá válik, mert az emberek egyre szélesebb körben gyakorolják demokratikus jogaikat. A politikai cselekvések repertoárja tehát bővült, beleértve az olyan nem igazán mindennapos formák gyakoribb használatát, mint a sztrájkok, demonstrációk, tiltakozó gyűlések. A népi beavatkozások gyakran szándékosan bomlasztóak és konfrontálók, nem harmóniában élő, hanem konfliktusban levő közösségre utalnak. Offe végül rámutat arra, hogy a követelések sok olyan dologgal bővülnek, amelyek korábban a magánszférába tartoztak. Egy sor erkölcsi, környezetvédelmi vagy gazdasági kérdés állampolgári akciókat indít el. Offe úgy látja, hogy ezek az új társadalmi mozgások a hagyományos politikai pártokon és intézményeken kívül zajlanak, helyettük a köztereket, a kulturális és vallási intézményeket, a művészetet, a zenét vagy a színházat használják fel arra, hogy a kommunikáció közvetlenebb módjait alakítsák ki. [31] Offe magyarázata növekvő érdeklődést feltételez a közterek és a közösségi kultúra iránt, amelyet a polgárok politikai célokra használnak.
      A történészeknek rá kell mutatniuk, hogy az ilyen akciók nem újak; emlékezzünk csak a francia forradalom nagy Journées-ira, a korai ipari korszak lázadásaira, tüntetéseire és sztrájkjaira, amikor a polgárok az utcát arra használták, hogy nyomást gyakoroljanak a kormányok politikájára. Hogy ne csak európai példákat hozzunk, gondoljunk a politikai tömegmegmozdulásokra a brit uralom ellen, amelyek Gandhi vezetésével az indiai városokban zajlottak le, vagy az amerikai polgárjogi menetekre Birminghamben és Washingtonban a hatvanas években. Sok mai európai agitáció nyíltan a különböző huszadik század közepi polgárjogi és függetlenségi mozgalmaktól kölcsönzött jelszavakat és módszereket. Napjainkban a nem erőszakos polgári megmozdulások meghatározó jelentőségűek Indiában és az amerikai Délen. [32]
      Az Offe által leírt jelenségek céljaikban jórészt korlátozottabbak és hatásukban töredékesebbek. Azok az emberek, akik különböző megoldásokat politikai kérdéssé tesznek, egymással tusakodnak a köztereken - vallás vallás ellen, párt párt ellen. Egy bizonyos értelemben Offe elképzelése a „participatórikus”, de megosztott európai politizálási stílusról tükörképe az ünneplés és tiltakozás széttöredezett kaliforniai gyakorlatának. Számtalan példát találhatunk az Atlanti óceán mindkét partján arra, miként használják saját céljaikra a közteret a megosztott városi csoportok, mint ahogy mindkét oldalon találhatunk példákat élő közösségi terekre is, amelyeket osztályok és kultúrák feletti csoportok vesznek birtokukba.
      Hogyan is tekintsük tehát Los Angelest, amikor el akarjuk helyezni a nyugat- és közép-európai városok között? Nyilvánvalóan a terek tervezésében megmutatkozik a történelmi különbségek és a meghatározó technológiák hatása. A régebbi városok, különösen amelyeket barokk stílusban terveztek vagy építettek újjá, bővelkednek központi terekben és műemlékekben, s ezek mélyebb közösségi emlékeket és asszociációkat ébresztenek. Az ilyen helyek alkalmasak közösségi színtereknek, feltéve hogy a kormányok és a polgárok használni kívánják őket. A központosított államok és autoriter kormányok különösen hatékonyan tudnak saját céljaikra ilyen tereket létrehozni; paradox módon miközben arra törekszenek, hogy a nemzeti közösségeket az államhoz lojálissá gyúrják, néha sikerül erős egyet nem értést ébreszteni bennük, s arra „ösztönözni” őket, hogy a köztereket a hatalom megbuktatására használják fel. Ezzel szemben az etnikailag megosztott városok, mint Los Angeles, ahol nincs nagy számú, megfelelő köztér, kevésbé tudják összekovácsolni a városi közösséget és áthidalni a szertartások és ceremóniák közti különbségeket. A széttördeltség és a kirekesztés erői ott erősebbek, mint az egységéi.
      Az utolsó néhány évben a társadalmak szerte a világon megkísérelnek nyugvópontra, békességre jutni a saját pluralizmusukkal. A nagy távolságokra kiterjedő migráció, amely a birodalom és a hódítások összetett örökségéhez kötődik, a legtöbb társadalmat a különböző etnikai, vallási, vagy nyelvi csoportok mozaikjává teszi. Míg az előző nemzedékek a homogenitást idealizálták és erre törekedtek, a homogenitás ma sok helyen kulturálisan elavultnak tűnik akkor, amikor az egyének alternatív identitásukat erősítik és a személyes múltjukat alakítják, amely nem azonos annak a nemzetállamnak a mítoszával, amelyben laknak. Az állampolgárság fogalma kiterjesztődik, hogy a kulturális sokféleséget is magába fogadja - ez nem mindig sikerül. Egy ilyen világban a közösségi tereknek igen különböző egyéneket kell vonzaniuk, és elég rugalmasnak kell lenniük ahhoz, hogy sokféle célra használhassák őket. A múlt emlékművei és szent helyei azonban sajnálatos módon nem mindig harmonizálnak a jelen sokféle identitásával. A kilencvenes évek városainak újra kell építeniük közösségi életüket az újraképzelt, sokféle közösség körül, amelyek együtt léteznek, cselekszenek, s együtt alkotnak egy egészet. Néhány város ezt sikeresebben csinálja, mint mások. Los Angelesben és Pekingben a korlátozott közösségi tér jelentős része sajátos etnikai, osztály- vagy politikai jelleget kapott; ezzel szemben Philadelphiában és Berlinben a közösségi térre az egész közösség tart igényt. A közterek a jövőben is bizonytalan területek lesznek, amelyekért harc folyik, de amelyeknek feltehetően megnő a jelentőségük, mert a közösségek politikai és kulturális identitásuk újrameghatározására törekszenek. Ahelyett tehát, hogy kinyilatkoztatjuk a közterek halálát, igyekezzünk megőrizni sokszínűségüket és vonzerejüket a polgárok minél szélesebb csoportjai számára.

      1. Szeretnék köszönetet mondani Janet Goldennek, Dolores Haxden- nek, Sue Naquinnak és Eric Schneidernek azokért a beszélgetésekért, amelyek sokat segítettek gondolataim megfogalmazásában. Hálával tartozom Robert Fishmannek, Paul Hohenvergnek és Andrew Leesnek, akik okos és hasznos megjegyzéseikkel sokat segítettek e tanulmány végleges szövegének kialakításában.
      2. Spiro Kostof, The City Assembled (Boston: Little Brown and Co., 1992) p. 124.
      3. Robert Venturi, idézi James Saunders, „Toward a return of the public place: an American survey,” Architectural Record, Vol. 174, #4 (April 1985) p. 87.
      4. Charles W. Moore, „You Have to Pay for Public Life,” in Perspecta #10 (1965), p. 58; Szeretném megköszönni Robert Fishmannek, hogy felhívta a figyelmemet erre a műre.
      5. Michael Pollan, „Look Who's Saving the Elm,” New York Times Sunday Magazine (October 31, 1993), p. 93.
      6. Mike Davis, City of Quartz, (New York: Random House, 1992), pp. 223, 226.
      7. Richard Sennett, The Fall of Public Man (New York: W.W. Norton, 1974), pp. 3, 12, 54.
      8. Edmund N. Bacon, Design of Cities, rev. ed. (New York: Viking, 1974)
      9. Denise Scott Brown, Urban Concepts (New York: St. Martins, 1990), p. 51.
      10. James Saunders, „Toward a return of the public place: an American Survey,” Architectural Record, Vol. 173, #4, (April 1985), p. 95.
      11. Michael C. Cunningham and Donald F. Savoie, Is the Piazza un American? Its uses in Italian urban history," Ekistics, Vol. 39, #232 (March 1975), p. 176.
      12. Davis, id. mű.
      13. Michael Sorkin, ed., Variations on a Theme Park: The New American City and the End of Public Space (New York: The Noonday Press, 1992), pp. XIII-XIV.
      14. Jon Lang, Creating Architectural Theory (New York: Van Nostrand Reinhold, 1987), p. 103.
      15. Robert Owen, idézi Spiro Kostof, The City Shaped (Boston: Little Brown, 1991), p. 198.
      16. Ebenezer Howard, Garden Cities of Tomorrow, F.J. Osborn, Ed. (Cambridge, MA: MIT Press, 1965, eredeti kiadás, 1898), pp. 138, 150.
      17. Denise Scott Brown, Urban Concepts (New York: St. Martins, 1990), p. 21.
      18. Moore, id. mű, pp. 63-64.
      19. Joan Didion, „On the Mall,” The White Notebook (New York: Simon and Schuster, 1979), p. 183; idézi Margaret Crawford, „The World in a Shopping Mall,” Sorkin, id. mű, p. 14.
      20. Mark Lilla, „The Great Museim Muddle,” The New Republic, #8 (April, 1985), pp. 25-30; idézi Denise Scott Brown, Urban Concepts, p. 21.
      21. Richard Saul Wurman, LA Access (New York: Access Press, 1991), p. 9.
      22. Reyner Banham, Los Angeles: The Architecture of Four Ecologies (New York: Penguin, 1990), p. 208.
      23. A térképet, The Power of Place, Dolores Hayden bocsátotta ren- delkezésemre. School of Architecture Yale University.
      24. Debra Gold Hansen and Mary P., Ryan, „Public Ceremony in a Private Culture: Orange County Celebrates the Fourth of July,” in Rob Kling et. al., eds., Postsuburban California (Berkeley: University of California Press, 1991), pp. 166, 184.
      25. Moore, p. cit, p. 65.
      26. Martin J. Schiesl, „Behind the badge: The Polica and Social Discontent in Los Angeles since 1950,” in Norman M. Klein and Martin J. Schiesl, 20th Century Los Angeles (Claremont CA: Claremont Books, 1990), p. 172.
      27. Lásd Shi Mingzheng, „The Development of Municipal Institutions and Public Works in Early Twentieth-Century Beijing,” Chinese Historians, Vol. V, #2 (Fall, 1992), pp. 7-24; David Strand, Rickshaw Beijing, (Berkeley, CA: University of California Press, 1989), pp. 167-197.
      28. András Gerő, Heroe's Square Budapest: Hungary's History in stone and Bronze. (Budapest: Corvina, 1990)
      29. Kostoff, City Assembled, p. 71.
      30. Ez a beszámoló egy, a fal lebontásáról készített tévériportból való: Ode to Joy and Freedom (Berlin: SFB Sender Freies Berlin and NDR International, 1990).
      31. Claus Offe, „Challenging the boundaries of institutional politics: social movements since the 1960's,” in Charles S. Maier, ed., Changing Boundaries of the Political (Cambridge: Cambridge University Press, 1987), pp. 63-105.
      32. Ez az állítás Robert Fishmantól származik.