Az élő iskola
(emlékiratrészlet)

________________
KERESZTURY DEZSŐ

      (In: Keresztury Dezső: Az élő iskola /Az ötven éves Eötvös Kollégiumnak/. Válasz, 1947. 1. sz. 64.; 66-68.; 70-71.)

A századforduló nehézkes újromán stílusában emelt épület magasan kiemelkedett az apró nyaralók s üres telkek közül. Előtte csupasz lejtő süllyedt a beépített Átlós útig; száraz agyagán poros gaz, vásott gyep s néhány elhagyatott mandulafa rengett csak a régi kertek helyén. Azóta autóút, lila akáccal szegett lépcsősor, teraszos függőkert, pergola, nagyvárosi villanegyed épült a Kollégium köré; sárga vakolata megkopott s felfrissült: a diákok után menekülő hivatalok, harcba vezényelt katonák szállták meg, golyózáporba, gránáttűzbe került, rombadőlt, s újraépült. Mindez szemem előtt zajlott le, s emlékezetemben mégis úgy él a ház, ahogy diákként először megpillantottam. Két kofferrel a kezemben, a forró nap s a belső izgalom tüzétől áthevülten, a kapaszkodótól porosan és lihegve megálltam az íves kapubejárat előtt, amelynek díszeit zöld lombfüggönnyel takarta el a vadszőlő. Büszkeség és szorongás, betelt sóvárgás és szárnyát bontogató kalandvágy egymást erősítve gomolyogtak bennem; álmaim célpontjához jutottam. A portán K. úr fogadott szertartásos kapusfölénnyel, s J., az örökké nevető kövér altiszt, a fehér köpenyes inasok felügyelője vezetett szobámba. A lépcsőház faláról az előcsarnok hűvös ívei között elegáns nyugalommal nézett le Rafael „Athéni iskolá”-ja. A visszhangos folyosókon fiatalemberek siettek szótlan ünnepélyességgel, s az első emeleten, a könyvtár s az előadók előtt lábujjhegyre emelkedtek. Minden ragyogott s ez a tisztaság nemcsak a frissen mosott kövekről, a tükrös linóleumpadlóról s a fényes ablakok felől lehel rám.
      B.G. úr, az igazgató, könyvekkel telerakott asztalok között fogadott. Ősz bajusza, s szakálla elrejtette száját; rövid, tömör mondatait kedves, szigorral vegyes derű, nyugodt határozottság, s enyhén felvidékies ejtés tette vonzóvá s érdekessé. Szülőföldem iránt érdeklődött; azt akarta tudni, voltam-e már Pesten s arra figyelmeztetett, hogy a budai hegyekről se feledkezzem meg a város miatt.
      (...)
      Az „életet”, amelyet akkoriban nagy É-vel volt divatos írni, egyformán akartuk megtapasztalni és értelmezni, élni és ismerni. Voltak, akiknek a nők, voltak, akiknek az utazás, a társadalom, a természet jelentette az életet, de voltak s nem is kevesen, akik szegényen, csúnyán, ügyetlenül, félszegen csak vágyakoztak utána. „Filoszok” voltunk, zsúrfiú, nőhódító, összeesküvő kevés akadt közöttünk. De bizonyos, hogy az „elefántcsont-torony” nemigen tartozott eszményeink közé. Ha valaki széplélekesdit akart volna játszani, a dögészek s kapcsolt részeik hamarosan lerántották volna álmai tündérhonából. Az „élet”-et persze nemcsak a dögészek képviselték; az élet a politikát is jelentette. A húszas évek elején az ország mindennek volt nevezhető, csak nyugodtnak nem s a közélet, forradalom és ellenforradalom, haladás és restauráció, nemzetköziség és irredenta a Kollégium társadalmában is megtalálta a maga képviselőit. Még a diákpolitika is. A jobboldali diákszervezetek ekkor fejlődtek fel; néhány tányérsapka feltűnt a folyosók falán végighúzódó fogasokon is. „Majd jövök az én fanatikusaimmal!” - harsogta P.G.B. egyik este a társalgóban, amikor tömegfelvonulásra akarta megszervezni a Tisztelt Kollégiumot, hogy a Bölcsészsegítő valamilyen elnökválasztó csatáját megnyerje. Felszólítását közröhej fogadta; a vezényszavak akkor sem találtak visszhangra a függetlenségére finnyásan büszke ifjúságban. S ahogy nőtt a diákvezérek hangja, úgy nőtt a szellem gőgjébe, a szabadság érzékeny féltésébe, a független ítélet fölényébe zárkózók tartózkodása.
      (...)
      A Kollégium erősség volt, amelynek tornyairól messzire nyílt kilátás, de amely itthoni hegyre épült, s úgy emelkedett a magyar lapály fölé, mint egy modern laikus Pannonhalma. Lakóit minden magyar vidék küldte s minden osztály. (...) A fiúk között sok volt a vidéki, számos a paraszt- s nem ritka a munkásgyerek. De ezt senki sem tartotta számon. A kiváltságos osztályok soha nem részesítették előnyben Magyarországon a tanári pályát. Aki erre vágyott s a Kollégiumba került, azt nem igen fűtögették társadalmi ambíciók. Ezért is alakulhatott ki a Kollégiumban osztályok és tájak családias együttélésében s versengésében a magyar élet egészének kicsinyített képe. A magyar társadalom minden rétege ütközés és ellenkezés nélkül vegyült el az ifjúságban. Szekfű Gyula történelempolitikai tanulmányaiban, akkor készülő történelmének köteteiben a magyar élet áhított egysége rajzolódott elénk; Horváth János magasság és mélység termékeny egymásrahatását mutatta meg a magyar irodalomban, s Kodály Zoltán, akinek nagysága azokban az években kezdett teljes mértékben kibontakozni előttünk, példát mutatott arra, hogyan lehet a magyar népzenét az európai érvényű műzene ormára emelni. Mindhármukat büszkén tudtuk a Kollégium neveltjének. (...) De Horváth tanár úr nemcsak Aranyról, Keményről, hanem Adyról és Babitsról is beszélt, s a régi magyar irodalmat nem iskolás adathalmazban, hanem élő szervezetként, mint a magyar jellem hordozóját és modern költészetünk előkészítőjét mutatta be nekünk. Szabadságra buzdított, de a felelősségteljes munkában érvényesülő szabadságra.
      Az ő magatartása nem mindenkinek volt példa. Szabó Dezső, egykori kollégista társa éles bírálattal illette s a Kollégiumban sok híve akadt Szabó Dezsőnek, aki akkor állt pályája delelőjén, a magyar közélet lármás harcainak középpontjában, az összeomlott forradalomnak s az ellenforradalomból kibontakozó restaurációnak egyaránt ellenségeként. A „pamflet Michelangelója”, ahogy egyik kritikusa nevezte, lázadó szíveink újra meg újra trónját vesztett bálványa lett. Ott voltunk prédikátori előadásain, könyvei táplálták kamaszlázadásaink tüzét; bosszús tisztelettel néztük F.G.-t, aki Hölderlintől pártolt hozzá, akit egyedül írt folyóirata egyetlen munkatársául választott, s aki ezért minden munkáját elhanyagolva pártot ütött tanárai és B.G. úr ellen. Az effajta lázadások is hozzátartoztak a Kollégium életéhez, éppen úgy, ahogy hozzátartozott az osztályharc elméleti forradalmárainak komoly némasága is. Ezek szobájukba visszavonulva bújták Marxot, Szabó Ervint, Jászi Oszkárt s a többi tilos szerző könyveit. Mivel mozgalom, amelyben részt vehettek volna, akkoriban még a föld alatt sem volt, magányosan készültek a jövőre és csupán hallgatással mutatták ki elégedetlenségüket. De hozzátartoztak a Kollégium színképének teljességéhez a lélek forradalmárai is, akik egy látszólag szellemtisztelő, de szép jelszavai alatt egészen materialista korban a keresztény spiritualizmus forradalmát vallották s a Prohászka Ottokár ékesszólása mögött sejtett és vágyott szociális egyház híveiül szegődtek.
      (...)
      A Kollégiumra minden hű fia úgy emlékszik, mint egy szigetre, amelynek partjairól bátran vethette magát a tenger játékos és szeszélyes hullámaiba: az úszókat nem féltették, mert megtanították őket az örvények veszélyeire s a fennmaradás módszereire. Ezért tértek vissza az útrakeltek újra meg újra megpihenni, a zsákmányt betakarítani s erőt gyűjteni. Fiatalok és öregek, volt kollégisták, ösztöndíjasok, a vidéket s világot járó gyermekei az intézetnek nyilván nemcsak azért voltak hívek a Kollégiumhoz, mert szállást adott az átutazóknak, hanem azért is, mert otthont, enyhelyet kínált a világ kalandos Robinzonjainak. A sziget kormányzójának titka volt ez az egység? B.G. úr varázsa, erélyének és okosságának, nevelő példájának vonzása? Nyilván az is. A hallgatag, különös természetű, legendás öreg úr őszen és meggörnyedten is a sziget középpontjában állt, a lázadóktól is elismert uralkodóként. De végeredményben ő is hordozója volt csupán a sziget nála is hatalmasabb szellemének. (...) „A Kollégium szelleme” - próbálom megfogalmazni, de kicsúszik kezeim közül. Azt hiszem, ez legfontosabb tulajdonsága, ez a hajlékonyság, dogmanélküliség, sőt dogmaellenesség. Semmit se higgy el, legfeljebb olyan tekintélynek, akinek tudása, ítélőereje s jelleme meggyőzött. Ne azt tartsd igaznak, amit sokan ismételnek, hanem azt, amit megvizsgáltál s lelkiismeretesen lemértél. Nem a nagy kép teszi a tudományt, s nem a népszerűség ad szellemi rangot. (...) Mindez kissé egy laikus szerzet erkölcstanára emlékeztet. S bárhogy akarok kitérni előle, újra meg újra felbukkan ez a párhuzam. Mint a szerzetben a rendtagok, a Kollégium tagjai is legfőképpen egymást nevelték. A „lehúzások”, gólyaavatások, éjjeli zenés látogatások csak látható, brutálisabb eszközei voltak annak a nevelésnek, amely mélyebben, a közösséget formáló erkölcsi, szellemi, lelki erők birkózása közben folyt le. (...) Lehet, hogy kissé elvonatkoztunk a világtól, „doktrinérek” lettünk, de megszoktuk az élet szakadékai fölött járók szédületét s mertünk magasabbra szállni, hogy legalább megsejtsük a távoli vidékek összefüggéseit, az oszthatatlan világ egységét. Szabadság: ez volt vágyunk, büszkeségünk s kötelességünk. A kutatás, a bírálat, a kezdeményezés, a választás szabadsága s mindezek egysége: a haladás szabadsága.