Nagy Imre temetése,
és az 56-os emlékmű születése

________________________________________
MIHANCSIK ZSÓFIA interjúja JOVÁNOVICS GYÖRGGYEL

      Jovánovics György: „... amit ott építettem, az nem politikai mű. Halálmű”

      Mihancsik Zsófia: A Történelmi Igazságtétel Bizottság pályázatot írt ki - nem sokkal a Nagy Imre-temetést követően - az 56-os emlékmű megtervezésére. Ha jól tudom, a maga számára nem volt rögtön egyértelmű, hogy részt vesz a pályázaton. Elmondaná ennek az okait?
      Jovánovics György: Én 88-89-ben egy éves ösztöndíjjal Berlinben dolgoztam, és azt hiszem, Ungvári Rudolf hozta a hírt, hogy lesz egy 301-es parcella-szobor. Az eredeti terv az volt, hogy három szobrászt kérnek fel, de aztán rájöttek, hogy ezt csak nagy nyilvános pályázatként lehet megcsinálni. A száz pályázó közül így is név szerint hívtak meg huszonnégy embert, engem is. Az is kiderült, hogy ha az eredeti terv szerint három embert hívnak meg, ezek egyike is én lettem volna. Én azonban úgy gondoltam, nem veszek részt a pályázaton, művészi-esztétikai okokból. De aztán Radnóti Sándor és Ungvári Rudolf - mindketten barátaim, Ungvári TIB-tag is volt, Radnóti pedig benne volt abban a zsűriben, amelyet a TIB állított fel a pályázat elbírálására - azt mondta, lehetetlen, hogy ne vegyek részt, morálisan megindokolhatatlan. Bár a távolmaradásom oka tényleg nem politikai lett volna, hanem esztétikai.
      Ami miért zárta volna ki a részvételt?
      Mert úgy gondoltam, ez annyira politikai jellegű munka lesz, és az emlékmű meg a köztéri szobor tőlem oly mértékig idegen - maga a hatalom, tehát a köztér -, ami kizárja a részvételemet. Hiszen 1956. november 4-e óta - tizenhét éves voltam akkor - egy olyan ország állampolgára voltam, amelyet egy másodpercig sem vállaltam: sem a közjogát, sem a közerkölcsét, sem a közterét; magánemberként, magánerkölcsök szerint éltem, szamizdat létben.

Azt tudni kell, hogy a szamizdat létet nem a Charta 77-et aláíró írók és filozófusok teremtették meg Magyarországon, hanem képzőművészek - még akkor is, ha a későbbi tiltakozók között ők nem szerepeltek. Ennek megvan a maga oka, érdekes szociográfiai elemzést lehetne és kellene csinálni róla. Viszont Haraszti Miklós megírta az egyik Párizsi Füzetekhez készített előszavában, hogy ő, a Darabbér szerzője ezt az élet- és gondolkodásmódot onnan vette, hogy fiatalon, az egyetemről kirúgva észrevett egy csoportot az országban, az úgynevezett iparterveseket. Ezt a csoportot 68-69-ben szerveztük, megcsináltuk a két híres kiállításunkat a föld alatt, az Iparterv építészirodában, zsűri nélkül, állami engedély nélkül, mert a képzőművészek egy csoportja úgy döntött, ha otthon a szobájában megcsinál egy munkát, akkor azt megpróbálja pár embernek megmutatni. És nem foglalkozik azzal, hogy zsűritörvény van, beadási törvény van, várakozási idő és cenzúra. Ugyanis a szürrealista, absztrakt és pop-art műveket ugyanolyan ellenségesen fogadták, mint a Darabbért, amely verbálisan mondott ki kemény igazságokat; Bak Imre absztrakt ferde csíkjainak például vagy az én fekvő emberszobromnak persze semmi politikai vonatkozása nem volt, de a stílust magát olyan ellenségesnek tekintették, mint az amerikai hadsereget, ha bevonult volna Magyarországra. Haraszti tehát azt írta ebben az előszóban, hogy észrevette ezeket az embereket, egy csoportot, mely Erdély Miklósból, Hajas Tiborból, Szentjóby Tamásból, belőlem és másokból állt, és a Kárpátiában tanyázott napi egy pohár sör mellett, mert többre nem telt -, és eltanulta ezt az életmódot: hogy egyáltalán nem kell az állami megrendelés és a rendőr és Aczél elvtárs ahhoz, hogy az ember éljen és csinálja a munkáit. Ezt nem az írók találták fel, mert akkor ők még a kiadókhoz vitték a könyveiket, ahol vagy kiadták vagy nem. Ezek a képzőművészek független szabad emberekként éltek, akik nem is politikai kijelentéseket tettek, hanem a saját mondandójukat fogalmazták meg és mutatták meg, és nem érdekelte őket, hogy az állam nem szereti és tiltja, amit művelnek. Két nap múlva minden kiállításunkat bezárta a rendőrség, de akkor is megcsináltuk a következőt - megint két napig. Ez pontosan elég volt ahhoz, hogy az a kétszáz ember, akit ez a fajta művészet érdekelt ebben az országban, megnézhesse.

      Szóval én úgy gondoltam, ha ötvenéves koromig nem csináltam emlékművet, akkor most nem fogom elkezdeni. Ez eleve gyanús műfaj, amelyben egy sor konzervatív, XIX. századi, idejétmúlt művészeti elem van, és hamis igényre épül, az elvárásai is középszerűek és silányak. Ezt én nem fogom kiszolgálni. Úgy gondoltam, ha részt veszek ezen a pályázaton, olyan kompromisszumra kényszerülök, amely számomra vállalhatatlan. Erkölcsileg persze teljes erővel Nagy Imre és a forradalom mellett álltam, 1956. november 4-étől egy másodpercre ettől el nem tértem, de ezt nem a szobraimmal fejezem ki, hanem a magatartásommal.
      Tehát Radnóti meg Ungvári azt mondták, nem lehet megmagyarázni, ha én nem veszek részt, vagyis üljek neki, és szakadjak meg. Azt is mondták, ez olyan pályázat, ahol nem kell XIX. századi közhelyeket alkalmazni. Voltak persze pályázók, akik azt alkalmaztak, de a meghívott huszonnégy ember nagy része a magyar képzőművészeti avantgardot képviselte. Az aztán más kérdés, hogy nekem tényleg hihetetlen küzdelem volt míg rájöttem, hogy lehet avantgard emlékművet csinálni.

Ez valóban nem az, amit eddig a szocialista realizmus vagy egy lopott modernizmus keveréknyelvén a Varga Imre-i kádárista, populáris szobrászat nyújtott - ami egyszerűen giccs. Mást a képzőművészeti kultúrán nem nevelkedett, vizuális tudatlanságban tartott közönség nehezen tud megérteni. Lyka Károly maga úgy írta le Budapestet és a magyar szobrászatot, hogy Budapest a rossz szobrok városa. És az avantgard, amióta létezik, mindig be volt tiltva, tehát nem is volt módja köztérre szobrokat csinálni.

      Értem, hogy erkölcsi fenntartásai voltak azzal kapcsolatban, hogy egy olyan rendszernek kellene köztéri szobrot csinálnia, amellyel az első pillanattól és folyamatosan nem ért egyet. De nem értem, miért tételezte fel vagy miért gondolta mércének saját maga számára, hogy egy köztéri szobornak a közízlést kell kiszolgálnia?
      Mert egy olyan szobornak, gondoltam én, amelyik erre nincs figyelemmel, nincs esélye, hogy nyerjen. És mert nem érdekelt a köztér. Mert a köztérre csak olyan megbízások vannak, amelyek ellen én ma is harcolok, hisz ostoba, feudális felfogást tükröznek: van egy politikus, aki megnyer vagy elveszít egy csatát, fölakasztják vagy elesik, kikiáltja a szabadságot vagy a rabságot, és megkérik a szobrászt, hogy ezt örökítse meg. A szobrászatnak nem ez a feladata. Ez egy tévedés! Donatello óta ezt nem lehet jól csinálni.

Valamikor a XV. században a forma még igaz nyelven el tudta mondani, hogy egy condottiere belovagol egy városba, mert a lóról és a lovon ülő páncélos figuráról akkor még volt el nem csépelt mondanivalója. Azóta minden lovasszobor szinte csak ismétlés. Ám a politikai megrendelés élt, mert az uralkodó nem tudta elképzelni másként saját maga megörökítését, csak lovasszobor formájában. Az írók már az Ulyssest írták, Picassóék a kubista szobrokat színezték, de a lehetőségeket továbbra sem a szobrászat formanyelve határozta meg, hanem a politikusok és a társadalmi közízlés. Ugyanígy volt a Kádár-rendszerben. A pályázatok olyasmire szóltak, amiben mi eleve nem vehettünk részt, mert ugye azt mondták: Lenin, Kun Béla. Még ha zseniális Kun Béla szobrot tudnék is csinálni, az undortól nem veszek részt ilyen pályázaton.

      Mikor egy ország fölszabadul - mondta viszont Radnóti és Ungvári - én nem mondhatok nemet pusztán azon az alapon, hogy ilyesmit az avantgard nem szokott csinálni. Igenis küzdjem ki az agyamból azt a megoldást, amelyik garancia rá, hogy nem kell engednem a szellemi színvonalból, mégis arról szól a dolog, hogy ez az ország nemcsak szobákban ünnepel, nemcsak titokban jár ki kis gyertyákkal a 301-es parcellába, és nemcsak a rendőrök háta mögött mer lopva elhelyezni egy koszorút, hanem igenis kivonul az ország legnagyobb terére, és tesz egy jelet a sírokra. Találj ki egy avantgard jelet, mondták. Olyasmit, mint a Kába-kő, amely ugye szent dolog, a világ egyik legszebb szobrászi munkája, bár állítólag nem ember csinálta, mert ez a kődarab az űrből jött - fekete és kocka alakú. Az arabok tehát nem egy íját kifeszítő hadvezért tisztelnek, aki legyőzte a zsidókat vagy az európaiakat, nem azt az iránit, aki megölte az irakit, hanem egy kockát. Egy fekete kockát, ami olyan, mint Malevics fekete négyzete. Mindegy, mit nevezünk ki a szeretetünk tárgyának.
      Nekem és jó néhány kollégámnak aztán valóban meg kellett szakadnunk a tervezésnél - mert rengeteg jó terv volt, ezt mindenki láthatta, aki megnézte a pályaművek kiállítását. A kiállítást Mészöly Miklós nyitotta meg 1989. október 23-án, és november 4-én már eredményt hirdettek, vagyis még bőven a kommunista kormány alatt. Mégis, ez olyan pillanat volt, amikor tényleg lehetett avantgard szellemben tervezni köztérre, mert az ország szellemileg is fogékony volt az újra; az egyszerű lélek is felfogta, hogy ide nem egy ostoba lovasszobor kell.
      Miből állt egyébként ez a megszakadás, amire felszólították, és amelyre rá is kényszerült, mint mondja?
      Ez azt jelenti, hogy valóban soha nem köztérben gondolkodtam, egyetlen kivétellel, hogy Szöulban áll egy tízméter magas szobrom. Majdnem reménytelen, hogy Magyarországon valaha is ilyen intelligens megbízást adjanak szobrásznak.

Bár még mindig harcolok azért, hogy felfogják, nem kell megvárni április 4-ét vagy június 16-át, vagy Kádár János vagy bárki halálának a napját ahhoz, hogy szobrot lehessen csinálni, hanem azt kell tenni, amit a szöuliak: egyszerűen kiválasztottak a világ harminc országából egy-egy szobrászt, illetve egy-egy szobrot tőlük, azokat, amelyeket ők a legszebbnek ítéltek. De az eszükbe se jutott, hogy egy koreai politikai évfordulóhoz kössék a dolgot. Ez az eset ritka, de nem rendkívüli: a Themze közepén ott áll Naum Gabo plexi konstrukciójának a felnagyított változata. A londoniak úgy érezték, hogy Naum Gabo olyan nagy név, és az a kis plexi - a világ egyik első áttört szobra, amelyben a vonal, a húr megjelenik a szoborban a tömeget helyettesítendő - akkora szellemi tett, hogy a Themze közepén egy mesterséges szigetre, húsz méteres nagyságban meg kell csinálni. Mert ez a korszerűen szép. A politikai évfordulóra meg ott van az újságok első oldala.

      December első hetében a Francia Intézetben volt egy érdekes vita. Ezen a vitán négyen is azt mondták, hogy egyetlen politikai mű született Magyarországon, a 301-es emlékmű, és meg is kérdezték tőlem, hogy én, aki kifinomult, szubtilis, elvont műveket csinálok, hogy tudtam egy ilyen nagy jelentőségű és ilyen hatásos politikai emlékművet létrehozni. Én meg azt mondtam, a 301-es parcella emlékműve nem politikai mű. Döbbent csönd lett a többszáz fős nézőtéren. Aztán mondták, nem értik, hiszen a 301-es parcella a világ egyik leghíresebb politikai helye, olyan, mint a katini erdő vagy a Gulág. És ez igaz is a 301-es parcellára. De az én szobrom nem politikai mű. Ez önmagamnak is meglepő volt, amikor kimondtam, mert eddig még nem mondtam ki. Bár az elemzésem világosan mutatta eddig is, hogy a 301-es parcella emlékműve nem a politikáról szól, hanem a halálról. Formai értelemben tényleg új - büszke vagyok rá, hogy ezt mondják, mert semmi más célom nincs, mint hogy olyat csináljak, ami még nem volt -, valami olyasmit mond a halálról, amit szobrász így még ki nem mondott, de nem 56-ról beszél. Hanem arról, hogy ezek kivégzett emberek. Négyszáz embert kellett ott eltemetni. Rájöttem, hogy 56-ot elintéztük a Hősök terén, több százezren. Meg elintéztük, mikor azt mondtuk, hogy ez forradalom, és fejet hajtott tízmillió ember. De nekik sírhelyet csinálni, az sírszobrászat, tanatoplasztika, ott a halálról kell igazat mondani.
      Kétségtelen, hogy az ő haláluk különleges halál. Egyrészt nem olyan nagy tömeghalál, mint a Gulag vagy Auschwitz, mert ők tulajdonképpen a terrornak olyan áldozatai, akiket perben ítéltek halálra, hiszen erre kínosan ügyeltek. Hitler ezzel nem vacakolt volna, ő úgy hajtott be milliókat a gázkamrába, hogy egyetlen per nem folyt le közben, de a katini erdőben is ledarálták mind a tizenhétezer lengyel tisztet. Ez itt, a 301-es parcellában, másfajta tömegsír: valahogy finomabb, a gyilkosság borzalma még fölfogható benne, mert mind a négyszáz halált át tudja élni az ember. Tizenhétezer vagy hárommillió halált nem tudok átélni. Tehát valami különleges kifejezést kellett találni erre a halálra, mert bár ezek az emberek a politika áldozatai, mégsem lehet a mű politikai.

Ezt még sohasem mondtam el, de most szeretném, elsősorban azért, hogy gondolkodjanak az emberek, ha valami újat, szokatlant látnak, s ne az előítéleteikből induljanak ki. Magyarországon nincs se erős filozófiai-fogalmi gondolkodás, se lényeglátó műelemzés. Rettenetes hiányaink vannak... Kétszer negyven év szellemi kontraszelekciója, először jobbról, aztán balról. Fontos, a világban érvényes dolgokat nem adtak ki itt. Worringert például csak 1986-ban, nyolcvan év késéssel. És a magyar képzőművészeti élet szégyenszemre megvolt nélküle. Ez olyan, mintha a Háború és béke nem lenne meg magyarul. Nincs fogalmi rendszerünk a művészet elemzésére sem. Ebben az országban minden politikai rendszer esztétikai katasztrófákat okozott azzal, hogy a világban érvényes tudást nem gyűjtötte, nem sugározta szét.

      A temetőben a halálról kell beszélni, nem 1956-ról. 56 csak szimbolikusan van jelölve a műben azzal, hogy a fekete hasáb 1956 milliméteres. Amit nem lehet látni, mert az ember a szemével nem tud millimétereket mérni, de van egy misztériuma, ami a mű egyik fontos sajátossága: hogy a szoborba bele van komponálva egy fogalmi elem, egy kommunikációs elem, és ez az agysejtekben lévő információ van a formával rokonítva. És mind a kettő egyformán fontos a műben. A Műszaki Egyetem méréstudományi tanszéke műszerrel megmérte, hogy az 1956 milliméter ezredmilliméterre annyi, és az egyetem ezt egy okirattal meg is erősítette. Ez az okirat ugyanolyan fontos része a műnek, mint bármi más. És része a szájhagyomány, amely ezt terjeszti. Egyre többen tudják az országban, holott nincs ráírva, hogy ez 1956 milliméter. Ugyanúgy működik a dolog, mint a Kába kő esetében: arról is mindenki tudja, hogy az égből jött, noha ezt a tényt senki sem látta.
      Pusztán ennyi köze van az emlékműnek 1956-hoz. Mert az igazi probléma, melyen nekem a tervezéskor hosszan el kellett gondolkoznom, hogy olyan embereket temetünk el itt, akiket megaláztak, és nem akárhogy! A holttestüket alázták meg! Nemcsak az érdekes, hogy ők 56-ban mit tettek. Hanem az, hogy egy embert, akár 1201-ben, akár 2001-ben nem lehet hasra fektetve betenni a sírba, holott már kivégezték, tehát a büntetését elnyerte, ha bűnösnek tartották. A nürnbergi bíróság kivégezte a világ legnagyobb bűnöseit, majd másnap a családok megkapták a holttesteket, és akár márvány mauzóleumokban is elhelyezhették őket. A szövetségesek liberális világa úgy vélte, hogy a büntetés után - amit ma már eleve kétségbe vonunk, hogy joguk volt-e embereket halálra ítélni, még akkor is, ha azokat Hitlernek vagy Göbbelsnek hívták - a holttesteken nem lehet bosszút állni. Ezek meg hasra fektetve temettek el embereket! És hagyták, hogy az eső majd bemossa a földet, és mivel nincs jel, a hozzátartozók majd nem találják meg őket.... Itt nem a politikáról van szó, hanem erről. A megalázásról! Nekem az volt a dolgom, hogy négyszáz megalázott holttestet egyenként lemossak és tisztába tegyek.
      És megéreztem azt is, hogy a terv nem szolgálhat egyetlen politikai irányt sem. Nem szolgálhat például csak Nagy Imrének. Mert akkor mi van azzal az 56-os, a 301-es parcellában fekvő emberrel, aki az utcán esett el, és mondjuk nem szerette Nagy Imrét? Jobboldali ember volt, de mégis a forradalomban esett el. És akkor elkezdtem elemezni, hogy ez tulajdonképpen olyan tömegsír, ahol nem egyívású emberek fekszenek. Politikai emlékmű lehet a communardok emlékműve a Père Lachaise-ben, mert akiket ott a falnál agyonlőttek, mind a feudalizmus vagy a monarchia ellen mentek az utcára, múltjuktól és származásuktól függetlenül. Azt a helyet egy egységes politikai jellel meg lehet jelölni, nevezetesen vörössel, egy plebejusi jellel, és persze nem nemes lovagi emlékmű kell oda, mert ők kisemmizett városi proletárokként harcoltak. A katini erdőben világos, hogy lengyel katonatisztek az áldozatok, tehát a lengyel katonaság jelével lehet oda politikai emlékművet csinálni. De 56 halottai politikai értelemben halálosan eltérő emberek voltak: ateista és hívő, marxista és nem marxista, baloldali és jobboldali, internacionalista és nacionalista. Én egyiknek sem akarom minősíteni sem a valláshoz, sem a politikához való viszonyát - egymáshoz képest esetleg ellentétes oldalon lennének ma -, mert az a lényeg, hogy 56 huszonvalahány napjában egyetlen dologért, egy idegen hatalom ellen, közösen hajlandók voltak fellépni. A közös tehát a szabadság vágya volt. De a szabadság emlékműve nem temetői téma, mert a szabadság evilági fogalom.

Voltak azonban olyanok, akik alantas politikai indulataikat szégyenszemre ide a temetőbe is kihozták. Az egyik fő hőzöngő ma gyilkosságra való felbujtás miatt négyéves börtönbüntetését tölti. Egyébként újabban már a képernyőn sem jelenhet meg az emlékmű. A mai magyar közszolgálati televízió - melynek vezetője októberben hazugsággal vádolt és megszüntetett egy műsort, mert az bemutatott valamit, ami megtörtént - véghezvitte azt a világhírű szerkesztői-operatőri bravúrt, hogy az 1993. október 23-i koszorúzásokat úgy közvetítette, hogy az 5300 m²-ből egyetlen négyzetcenti sem látszott. Ez tényleg operatőri csúcsteljesítmény. Zseniális operatőr kell hozzá, aki lefekszik a földre és inkább alulnézetből, tehát kedvezőtlen látószögből fényképezi a koszorúzó politikusokat - noha a filmfőiskolán tanítják, hogy ha valakit ellenséges színben akarok feltüntetni, akkor azt alulról kell fotózni -, csak nehogy látszódjon az 1956 milliméteres kő. 1992-ben még egy pillanatra felvillant a fekete hatszög, mielőtt rátették az első koszorút. Akkor még állva fényképeztek. Valaki szólhatott, hogy ez is sok...

      Egyébként a világ szobrászatában eddig a nyitott sír mint téma nem létezett: itt lett először ábrázolva művészi, elvont eszközökkel. A halál, a halott ember, a halott - legyőzött - ország, vagy a halott forradalom mint elvont fogalom van megjelenítve egy geometrikus testben, tisztán a fekete színnel és az évszámot misztifikáló, felmagasztosító megoldással. Ez a Nyitott Sír szobra.
      Úgy terveztem meg az új rítust, hogy a fekete követ kell megkoszorúzni, holott nem lehet mellé lépni, mert körülötte szakadék van. Jöttek is, hogy mi lesz, ha jön valaki koszorúzni, és közte meg a kő között ott van az az egy méter húsz centis távolság meg a két méter mély szakadék. Mondom, akkor majd vigyáz, hogy ki ne törje a nyakát. Korlátot akartak velem csináltatni köré mondván, hogy veszélyes. Nem! Ha nincs benne veszély, akkor ez nem is az 56-osok szobra. Akik ott fekszenek, ennél sokkal nagyobb veszélyt is vállaltak.
      Mindenesetre az itteni rítus nagyon eltér a sablon-koszorúzásoktól, ahol katona teszi le a koszorúzó helyett a virágot; itt az illetőnek magának kell csinálnia, és közben át kell nyúlnia a semmin. A lépcsőről át kell nyúlnia 56 nyitott sírja fölött, hogy rá tudja tenni a fekete kőre a koszorút. Szimbolizálva, hogy akármilyen nemzeti ünneppé tesszük is a forradalmat, nekünk ez mindig seb marad. A világon nincs ilyen koszorúzás! A magyar élet vagy magyar szabadság, vagy magyar érdek pártja büszke lehetne rá, hogy egy magyar ember ki tudott találni olyasmit, amit a világon senki más: hogy olyan nemes, gyászoló formánk legyen, és olyan nemes mozdulatot kelljen tennünk, amely sehol máshol nincs. De ehhez elfogulatlan szívvel kellene figyelni, micsoda méltóság lehet ott kint egy ilyen koszorúzásban. És ezt a szobor kényszeríti ki. Mint a tánc... Én kikalkuláltam a test mozgását, amikor megterveztem, hogy egy nyitott valami fölött valamit valamire rá kell tenni, és azt is tudtam, hogy ebben a testhelyzetben még a szobor legnagyobb ellensége is megérti, hogy itt valami szokatlan dologról van szó, ahol valóban a halál a legfontosabb, s ahol valóban a megölt embereknek kell méltóságot szolgáltatni.

Minden embert eltemetnek, minden embernek van sírja. Itt egy sírt kellett teremteni azoknak, akiktől sokszorosan megvonták a szeretetet, hisz negyven évig eldugták a sírjukat. Ez méltatlan. A halott embernek jár, hogy a hozzátartozója rá gondolhasson, amikor oda megy, ahol ő bent van két méterre a föld alatt. Nem lehet őt meg nem történtnek tekinteni. Az ember halála és a holtteste, akár eltemetik, akár elhamvasztják és a tengerbe szórják, minden egyes esetben meg van különböztetve a történelemben, holott már százmilliárdok éltek a földön. Ettől a négyszáz embertől ezt vették el.

      Én például azt, hogy ezeknek a holttesteknek szeretet-negatívumuk van úgy tudtam pótolni, hogy rájöttem: a gyászt nem túlhangsúlyozni kell, mint a XIX. századi emlékművek teszik, a heroikus bánat formalista, elcsépelt, giccses kifejezésével, a vér, a könny és a fekete szín túlhangsúlyozásával. Hanem venni kell egy pontot a térben - és egy pont olyan az 5300 m²-ben, mint egy gombostű ezen a szőnyegen itt -, ahol a fekete olyan intenzív lesz, hogy ha a pilóták felrepülnek és elindulnak a világba szerteszét Ferihegyről, a szemüket kiszúrja az a fekete pont. És örökre jelzi a bukást, a tragédiát és a halált. Azon túl viszont minden kivilágosodik. Minden mint egy óriási, hatalmas gyolcs, mint egy szeretet-pótlék vagy egy tömény szeretetkonzerv próbálja ezeket a szerencsétlen sírokat éppen a tisztasággal, éppen a világos színnel megvigasztalni.
      Én három évig egy tömegsírban dolgoztam, az volt a munkahelyem. És nem volt szabad sablont létrehoznom, mivel 56 tökéletesen egyedi. A világ semelyik forradalmához nem hasonlít: egy furcsa csoda történt október 23-án. És ennek a megölését, meg az emberekét, akik csinálták, csakis újszerű gondolattal szabad kifejezni. Ezért kellett olyan rítust kitalálnom, hogy úgy menjenek a sírhoz és úgy tegyék le a koszorút, ahogy a világon még sohasem tették le. Mert a művészetnek van ilyen hatalma. Úgy gondoltam, nekem egy ilyen esztétikai törvény megalkotása a feladatom, tehát egyedi mű létrehozása. Csak ez illik hozzájuk. Új rítust kell teremtenem: az ő sírjukhoz csak másként szabad menni. Nemcsak azért, mert ezek az emberek nagy tiszteletet érdemelnek - még akkor is, ha van nagyobb hőstett a világon, még akkor is, ha volt ennél nagyobb forradalom a világon, de hát én ebben vettem részt, ott voltam, láttam, ez tette tönkre és ez tölti ki az életemet -, hanem azért is, mert egyedi.
      Azt mondja, hogy új rítust akart teremteni. Abban a logikában, mellyel ezt az új rítust végiggondolta, mi a funkciója az emlékmű másik részének, a Nekropolisznak?
      Az egésznek valóban van egy szigorú konstrukciója. Meg van szabva, hogy általában honnan érkezünk. A főbejárat felől, átlósan egy saroknál rendszerint megpillantjuk az emlékművet, a legtávolabb a halottaktól. Erre gondolva komponáltam az egyik legfontosabb nézetét az emlékműnek, bár ez nem a szembenézete. Ahogy elindulunk, és el akarunk jutni bármelyik halotthoz - körülbelül egyforma távolságra vagyunk mindegyiküktől, sugarasan egy hatalmas köríven vannak távol tőlünk, és mi a kör gyújtópontjában vagyunk -, csak úgy tudunk hozzájuk jutni, hogy egyszer csak beleütközünk a Nyitott Sír látványába. Ezt a fekete pontot nem lehet nem észrevenni. Abban a pillanatban lehajtjuk a fejünket, ha virág van nálunk, rátesszük, majd fölemeljük a fejünket és megnyugszunk. Ez a kompozíció lényege.
      Innen egy végtelen, perspektivikus út visz egy ősi barbár templomhoz. Ez egy halotti templom, a halottak városa, nekropolisz. Barbár. Stilisztikai értelemben használom a szót, a nagy ősi kövek miatt. Ezek ötlete nem tőlem ered, ez volt a pályázati kiírás, amely egy halálba indulónak, Angyal Istvánnak Eörsi István által a börtönből kimentett búcsúmondatát idézte: „Egy nagy rusztikus kő legyen a csőcselék emléke”... Ezért a pályaművek 90%-a kövekből volt komponálva.

Ez a nagy rusztikus kő telitalálat; a barbarizmus vagy a korai művészet, a történelmi stílusok előtti művészet a legkevésbé sem volt barbár. Hanem fantasztikus tudás volt - gondoljon a menhirekre, a dolmenekre vagy a Stonehenge köveire -, valószínűleg asztrológiai tudás, amelyet még ma is alig tudunk megfejteni. És nem volt daru, és nem voltak műszerek, mégsem sablonosak. Igazi plasztikai jelek. Zseniális szobrok. Primitív, barbár - ezeket tehát én mindig pozitív értelemben használom. A primitív esztétikailag magasrendű stílus, amely nálam pusztán a naturalizmus ellentétét jelenti. A barbár meg egy történeti meghatározás: az az idő, amikor még nem volt villamos. Kész.

      Úgy gondoltam, azért köszönhetem meg Angyal István esztétikai tanácsát, hogy durva kövekből komponáljak, mert nem választhattam volna semelyik történelmi stílust sem, még a magam stílusával is nagyon vigyáznom kellett. Ugyanis abban a pillanatban, amint a négyszáz kivégzett sírjára néztem - és már régóta néztem, már a tilos időkben is -, méltatlannak éreztem azt a tudást, amit az iskolában tanultam, az összes hazug pompát, hiszen még mindig embereket lövünk tarkón, még mindig hassal lökjük be őket a sírba. Úgy éreztem, amit az európai kultúra csinált, azt Auschwitz vagy a Gulág vagy a 301-es parcella lemosta. Állandóan az adornói mondat járt eszemben, hogy Auschwitz után nem lehet verset írni. Csak egy módon lehet: ha az ember visszamegy a tiszta forráshoz, a történelem előtti időbe. Onnan elindulni, ahol az ősember kövekből már fantasztikus jeleket csinált, és ez volt a szobrászat kezdete, és egyben a legmagasabb foka. Nincs fejlődés, csak jó szobor van meg rossz.
      56-ot azért sem lehet más korok stílusával kifejezni, mert eleven jelenidejűsége volt a világnak. Tehát egy soha nem volt formát kellett csinálnom hozzá. De a „soha nem volt” a világban és a művészetben mindig nagyon hasonlít minden máshoz. Természetes hát, hogy a Nekropolisz jobb és bal oldali köve is hasonlít az egyiptomi pülonokhoz. Úgy is hívtam őket. Ha kellett egy kalapács, azt mondtam a segédmunkásnak, hogy ott hagytad a bal oldali pülonkőben, és akkor tudta, hova menjen. És tudta azt is, hogy kába kő. Azt is, hogy Bánat Út. A Bánat Út a fekete kőtől az Angyal István kövéig vezető negyvenöt méteres út. Az én művemben is van olyan elem, amely nem plasztikai, hanem olyan, mint egy dráma vagy egy tánc. A táncot már említettem, de ezt nem én találtam ki, a táncot a mai szobrászat használja, a test mozgása része a szobrászatnak. Ma szobrászok gyakran csinálnak 5300 m²-es szobrot, ez az úgynevezett environment, ami ugyanolyan műfaj, mint a tájkép. Az én emlékművem a mai művészettörténeti leírás szerint egy environment, környezetmű. Nem kertész tervezett ott egy kertet, amibe egy szobrász megcsinált egy lovasszobrot, az építész meg tett a szobor alá egy posztamenst, itt mindent én csináltam. Bár több száz ember dolgozott velem, de csak azt a mozdulatot tette, amit én kitaláltam és előírtam. Kertészem nem volt, építészem nem volt. Statikusom igen, ő számolt. De hogy a víz hova tűnjön a fekete kő gödréből, ha negyven napig esik az eső, azt én találtam ki.
      És hova tűnik?
      Ki kellett találnom egy mély derítőt, úgyhogy ha most negyven napos özönvíz jön, akkor sincs ott egy csepp víz sem. Angyal István köve negyven tonnás, és ez a monstrum úgy áll, hogy a hegyes csúcsára van fordítva. Azt mondták, így nem lehet megállítani. De kitaláltam egy olyan ágyazórendszert, egy olyan alapot, hogy a kő a levegőben lebeg, de megáll. Senki nem hitte el, hogy meg lehet csinálni. Olyan feladatokat adtam magamnak, amelyeknek a technikai részét is ki kellett találni. Ez az environment-mű. Ilyen az, ha az ember 5300 m²-ben gondolkodik. Olyan rítusokat jelent, amelyek az ember lelkiállapotát, de még a járását is kalkulálják.
      A Nyitott Sírnál körülbelül olyan érzés játszódik le bennünk, mint egy Shakespeare-drámában: megkoszorúztuk a sírt, fölpillantunk, és attól kezdve mindennek világos színűnek kell lennie. Hisz még a bűntudatunk is elvész, mert elégtételt szolgáltattunk azoknak az embereknek, akiknek sok mindennel tartozunk, már csak azért is, mert túléltük őket. Ez a fekete pontnál lezajlik az emberben, azért is, mert egy pillanatra átéli azt a bizonyos fizikai, de nem komoly veszélyt, és azért is, mert a legforróbb napon is hűvös lehellet csap fel a fekete kő körüli szakadékból. Nem kellemetlen, de figyelmeztető hűvösség. Ez kalkulált esztétikai hatás. Tudom, hogy hat egy emberre. És ha az illető fölnéz, és megkönnyebbül, nem szabad többé feketét látnia. Egy irreális, fehér túlvilág lebeg a szeme előtt - egy ateista ember a transzcendenciát érezheti benne, ha meg egy katolikus asszony megy oda, akinek a férjét kivégezték 56-ban, akkor az nyugodtan gondolhat a katolikusok mennyországára. Ez mind benne van, de egyiket sem jelenti külön.
      A Bánat Út is nagyon fontos, amelyen elérünk a templomba, hiszen azt a történetet kell megpróbálni formai nyelven elbeszélni, amely velük valóban megtörtént. Egy késleltetett, többszöri temetést. Több pontja van az emlékműnek. Többször megjelenik a gyász pontja, de csak egyszer tragikusan, a Nyitott Sírnál. 56-ban ugye november 4-e tragikus volt. Aztán az volt 58. június 16-a, és tragikusan tartott ez 61-ig, majd újabb harminc évig, amikor nem tudtuk, hol a sírjuk. És mikor megtaláltunk üres sírokat vagy negatív lyukakat, még akkor sem tudtuk, hogy ebben Nagy Imre van vagy más. Ez is megalázó volt. És a térben, a szoborban úgy működnek a rítusok, hogy ezt a tragikus többszöriséget megjelenítsék. Nagy Imrét háromszor temették el - , majdnem azt mondtam, életében, holott halálában, de ezt nem lehet mondani, a kettő együtt érvényes. A nyelvnek nincs szava ekkora gyalázatra: elföldelteti Kádár a börtön udvarán. Utána 61-62 körül kátránypapírba csomagolva kiviszik - nem tudtuk, hova. A konszolidálódott Kádár-rendszer éjszaka már meg merte tenni ezt a hős cselekedetet, hogy kihantolta Nagy Imrét. Majd itt megtaláltuk, exhumáltuk, azonosítottuk, és egy ország temette el őt harmadszor, újra, a második sírjába. Nincs több ilyen történet a földön!
      Tehát ha a Nekropoliszig elmegyünk, többé-kevésbé végigjárjuk azt az utat, amelyet a halottakkal végigjárattak holtukban. Ez az a fájdalmas út, amely a temetőből - a Nyitott Sírtól - újra a temetőbe visz: a tiszta temetésig. Mert rendeztek ezeknek az embereknek, negyven évvel a haláluk után, egy új, igazi temetést. Ez történik meg a Nekropoliszon. Kezdődik ezekkel a durva kövekkel, melyek egyszerre jelentik a börtönt, a templomot, a ravatalozóhelyet, a halotti várost. Fölötte lebeg, a semmiben, valami irreális, könnyű túlvilágban, sok-sok tonnából egy fehér szarkofág. Ez a Hősök terén épült ravatal megörökítése. Azt ugyanis lebontottuk, hiszen csak egy alkalomra szóló, városi vagy színpadi műalkotásként csinálta meg zseniálisan Rajk László és Bachmann Gábor. Meg kellett tehát formázni örök érvényű szobrászi anyagba, kőbe.

Egyébként a koporsó és a ház azonos ősi, archetipikus forma. A kőszarkofágok teteje pontosan ugyanaz a nyeregforma, mint a háztető. Az ember háza életében és halálában már az ősi művészetben egyforma volt.

      Tehát miután az ember belenézett a fekete gödörbe, elindul, megy negyven métert és alámegy a halottaknak. Belép a Nekropoliszba. Ez se szórakozás! Lelkierő kell hozzá, mint rátenni a koszorút a Nyitott Sírra. El kell tehát haladnom a a szimbolikus halott alatt, és akkor jön egy kísérteties, fantasztikus hanghatás: megyünk a két pülonkő között, és a lépteink zaja hirtelen olyan kísértetiesen hangzik fel, mint amiről annyit beszéltek a túlélők. A hajnali kopogás, amikor arra ébredtek a börtönben, hogy üvöltve vagy csendesen, a forradalmat éltetve vagy némán elindult valaki - egy közülük - az akasztófa alá. Ezeket az elbeszéléseket soha nem tudtam elfelejteni, muszáj volt megjelenítenem ezt a folyosót: ha belép, félelmetesen hangzanak fel a saját léptei, de ez csak négy lépés, és ezt követően úgy van komponálva a kövek tömegének eloszlása, hogy az olyan akusztikát hozzon létre, ahol a léptek hangjai csaknem egy oktávval emelkednek meg.
      Közeledünk Angyal István kövéhez. Kiérünk a kővárosból a természetbe, a fejünk fölött lebegő, nyomasztó túlvilágból is, fűbe lépünk, felettünk az ég, és a lépteink hangja feloldódik a természetben. Már csak a szimbolikus, ősi művészi jelként ábrázolt túlvilág-halál jelenik meg az Angyal István kövébe bevésett vakablak formájában. A halálnak nagyon kifejező formai szimbóluma ez, a semmiben lévő űr, amely nem fájdalmas, hisz minden ember meghal. Ez az az egy méterszer ötven centis nyílás egyébként már hetven-nyolcvan méterről is látszik. Óriásinak tűnik messziről - noha csak egy méteres -, mert nem lehet tudni, hogy a tér mekkora, hisz annyi anamorfikus formai eszköz van bevetve benne azért, hogy a lelkünkkel és a testünkkel átéljük az idő és a halál viadalát. Ez a képzőművészet egyik tudása a halálról, hogy formákkal tud időt és halált kifejezni.
      Az egész kompozíció tulajdonképpen erre a nagy rusztikus kőre van felépítve, arra, hogy én teljesítem Angyal István kívánságát, amely úgy szólt: „egy nagy rusztikus kő legyen a csőcselék emléke”. Tehát a szobrászi feladat - elvonatkoztatva 56-tól és mindattól, amit eddig mondtam -, leírható úgy is, hogy ezt a parancsot akartam teljesíteni. Kerestem egy rusztikus követ. Az ország legnagyobb köve, amely még mozgatható, szállítható magyar utakon a hadsereg legnagyobb szállítóeszközeivel, 40-50 tonna. Én egy 42-43 tonnás követ kerestem és találtam, Zuhányabányán, Siklós egyik bányájában. 220 millió éves jurakori kő. Angyal István végakarata azonban csak szimbolikusan értelmezhető egy szobrász számára: akármilyen nagy rusztikus követ sem lehet egyedül letenni egy 5300 m²-es térre: mint egy kis kavics, úgy veszne el ekkora térben, ha nincs komponálva. Viszont ez azt jelenti, hogy az egész gondolkodás és komponálás fordítva történt: a kő volt meg először, és onnan terveztem meg visszafelé a teret, hogy honnan jönnek be az emberek, és mi történik velük addig, míg eljutnak a kőig. Ebben a térben kellett elhelyezni a temetés, az exhumálás, újratemetés, meggyalázás, megtisztítás, fölmagasztosítás, megnyugvás gondolatát és érzését, térbeli ritmusát.
      Nem ment persze simán. Csak hogy példákat mondjak: a Ferencvárosba jártam ki a szarkofágot csinálni, hárommilliós munka volt, de közben a vállalatot privatizálták, és másnap tovább adták az egészet. Ennek a műhelynek a csarnokában, amely megszűnt, épült az én szarkofágom, és a munka negyedénél tartottunk. Nem is tudtam, túl lehet-e ezt egyáltalán élni, hiszen nem volt csarnok, nem volt kapuőr, és ott volt a hárommilliós szobor. Bármi történhetett vele. De nem tudtam mit csinálni, mert a szarkofág mozdíthatatlan volt. Negyven napos érési idejét töltötte éppen: a kész szobornak negyven napig víz alatt kellett lennie, ugyanis kidolgoztattam egy fagyálló megoldást, aminek ez a vízkád volt a lényege. Nem volt műhely, nem volt daru, ami összerakja, ha kész van, kint folyt a kertépítés, közben odarakták a székelykaput, hajnali ötkor kezdtem minden nap, nyakamon volt a Potyka bácsi és nem tudtam, mikor robbantanak föl. Ez volt az élet.
      Aztán az egyik kivitelező jött oda hozzám, hogy ez a terv hibás. Ki csinálta, melyik kertész? Mondom, nincs kertész. Uram - mondja -, ez kivitelezhetetlen: húsz centis lejtés, olyan nincs a kertépítészetben. Mondom, magának nincs, nekem van. Ha nem csinálja, holnap elmehet, és jön a következő vállalkozó. Ez meg lesz csinálva! Minden nap háromszor föl lesz állítva a teodolit: reggel, délben, este. Milliméternyi eltérés, és kezdheti újra az egészet. És másnap újra mérem. Addig nincs fizetve. A pasas nyelt egyet, és csinálta. És a tervnek megfelelően elkészült az 5300 m²-es táj-relief. Szándékosan puritán, hangsúlyozottan tiszta síkfelületet terveztem, melynek minden pontja a plusz-mínusz-nulla ponthoz képest - ez a Nekropolisz küszöbe - hajszálpontosan meghatározott. A legmagasabban a Nyitott Sírt szegélyező kőkeret van. Innen a tér minden irányba egyenletesen, de éppen hogy csak érezhetően lejt. Az egész egy ellapított, eltaposott kupola hatását kelti. A kupola csúcsán lévő fény-nyílás, a lanterna, itt a Nyitott Sír - a seb a föld testében. Ez a formai elem - az úgynevezett vertikális terv - és ennek pontos kivitelezése számomra az egészben a legnagyobb teljesítmény. Valóban nem volt könnyű a füves felület, a súlyos kőlapokkal burkolt tér és a többmázsás sírkőlapok síkját a megkívánt pontossággal beállítani. Egyébként évekig építettem úgy a szobrot, hogy a régi kerthez nem nyúltunk. És mikor a kerthez hozzányúlhattak, arra volt két hónap. Ötven centi mélyen felszedni a régi talajt, elvinni, lebontani a műkő teret, de közben vigyázni a Maléterék sírjára, miközben milliméterekre a szobortól dolgoztak az óriási daruk és gépek, szóval elképesztő, mi folyt ott.
      A politikai vonatkozásokat, a személyes konfliktusokat, a székely kapu körüli hercehurcákat meg majd megírom az emlékirataimban. Persze még el sem kezdtem, bár Ungvári Rudolffal rögtön meg akartuk írni, mert hihetetlen politikai történet, de azt hiszem, túlságosan fájt. Örültem, hogy túl voltunk rajta, és nagyon sok mindentől iszonyodtam. De ez nem is tartozik ide, mert mint mondtam, amit ott építettem, az nem politikai mű. Halálmű.