A kollégium
(naplórészlet)

____________
FODOR ANDRÁS

      (In: Fodor András: A Kollégium. Napló, 1947-1950. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1991. 75-76.; 126-127.; 177-179.; 327-329.; 466-468. Az idézetek a napló időrendjében a következő dátumokat takarják: 1948. II. 9./ 1948. VI. 18; VI. 19. / 1948. XI. 17.; XI. 18.; XI. 19. / 1949. IX. 13.; IX. 16. / 1950. VIII. 31.; IX. 1.; IX. 2.)

Keresztury vizitál a hálókban. Megró tegnapi nem táncolásomért, fej-félretartásos világfájdalmamért. Ördögbe is! képtelen vagyok neki épkézláb módon visszafelelni.
      Este a háború miatt megszakadt hagyomány fölélesztéseként együtt vacsoráznak velünk a kollégiumi tanárok. Tomasz úr kitesz magáért a jó menüvel. Odatelepszem, ahol Baleczky Emil az asztalfő. Sok mindenről kérdezgetem. Meglepetésemre azt állítja, nem azonos E. Baleckij kárpátaljai ruszin költővel, kinek verseit egy ottani negyvenes évek elején megjelent kiadványban fölfedeztem. (Talán csak nem akarja bevallani, hogy ilyen „bűnei” vannak.) Vekerdy Jóskával végigvezetjük a könyvtáron, majd elbúcsúztatva tanárunkat levonulunk az elnökválasztásra készülő étterembe.
      Itt az alkalom, hogy egyszer végre emberien beszélgessek Vekerdyvel, a szigoráról, kimeríthetetlen tudásáról híres filosszal. Megható előzékenységgel kezel, s ezzel a toleráns viselkedéssel egyenes arányban nő iránta való rokonszenvem, tiszteletem. Ez utóbbi főleg akkor, ha meggondolom, választott alelnökként mit lót-fut ez az ember a hihetetlenül bürokratikus beíratási ügyekben. Talán neki van a legsokágúbb elfoglaltsága, mégsem panaszkodik.
      Tizenegy órakor Ruttkay Kálmán, a sasrendőr (a volt igazgató, Szabó Miklós német érdemrendjére alapított pontifikátori méltóság) megkezdi a választási műveleteket. Mint valamennyi ehhez hasonló rítusnak itt a Kollégiumban, ennek is valami humoros-önironikus, de legalábbis félkomoly hangulata van. Jól mutatja ezt a titokzatos cédulaosztogatás, szavazatszámlálás, az állandó zaj, székdobálás, tettetett lazulás.
      (...)
      A nagy kabaré-előhangulat kellemetlen járuléka, hogy Fügedi Péter állandóan vállalkozó emberekre vadászik, uralkodik a szabad időnkön. Délután Nagy Andrást uszítja rám, s végül is Ozsváth, Boksai, Benczédi társaságában kénytelen vagyok egy húzós kocsival (targoncával) elmenni a Trefort utcai gyakorló gimnáziumba, hogy elhozzuk onnét a színpadi berendezést.
      A mai esti próba már színpadon, jelmezesen folyik. Van valami jóleső, fontoskodó izgalom az étteremben. Ahogy Szász mondja később: az előzmények ellenére is, a kabaré összefogta a kollégiumot.
      Brusznyai halvány színű köpönyegben, álhajjal és -szakállal, kitűnő magabiztossággal tölti be az ó-Szellem szerepét. Ugyanez mondható a piros köpenyes új-Szellemet játszó Bannerre is. A többi, kisebb szerepek nehézkesebbek. Én szerencsére már tudom a magamét. Az ablak mellé állított kettős létra tetején mohó gólyaként zavartalanul éneklem a Vágyom egy nő után-t (...) Nagy Miklós „Amerika hangja”-műsora kissé színtelenebb, de vannak benne kitűnő jelenetek, például a gólyalehúzás, melyen Simó Jenő katonaruhában, rohamsisakkal, Csongor Barna mint buddhista pap, Manninger mint szingapúri táncosnő jelenik meg, mellére ragasztott piros papírrózsákkal, választási plakátból vagdosott papírlógókkal körülaggatott fürdőruhában. A fenekén libegő egyik papírszeleten ez olvasható: „Dolgozók demokratikus seregszemléje” Hirtelen ötlettel begyűretem a re-szótagot, úgyhogy csak ez marad a szövegből: „Dolgozók demokratikus segszemléje”. (...) A Fülep-utánzás jól megy, no meg a pártnap Csatárival, Frankllal, Bodnárral, Boksaival. Latorral közös számunk pedig a közvetítés igazi csattanója. (...) Épületünk előkelő színt öltött. Szőnyegek, kiöltözködött szolgák. Látom az érkezők között a Hankiss családot is. A terem hamar megtelik.
      Kezdődik a játék:
      - Itt New York. Amerika hangja. Amerika az Egyesült Nemzetek egyike. Most Mr. Weecha, a Magyarországra küldött, onnét kiutasított, de azért továbbra is küldendő tudósítónk beszámolója következik a Vörös Terror elnyomása alatt sínylődő magyar tudományos utánpótlás helyzetéről... (...) Rigmus. Fölemelt ököllel „Imához!” állásban: „Országot építünk hittel,/ nem kell ide lorgnon, cvikker/ sokat láthat, s mindent eggyel:/ Marx-Mérei szemüveggel!”
      Gólyalehúzás. A mindig szenzációs Pál most kicsit halványabb. Rusvay Keresztury Dunántúli hexameterei-t parodizálja: „Méntás pázsiton át Dunántúl dombjai küldtek...” (Keresztury ott ül a közönség közt, derül önmagán. Fülepet nem látom: milyen arccal nézi Nagy Géza karikírozta saját járását.)
      (...)
      Hétkor teljes díszben találom a Kollégiumot. A díszterem előtt ácsorgók közt ott van a rég látott (Vasvári Akadémia helyett pártfőiskolára került) Csatári Dáni is. Váltunk néhány vigyorgósan szívélyes mondatot.
      A társaság a díszterem hátterében Szűcs Jenő vezényletével énekel, persze főként mozgalmi dalokat. Szép gyermekem jöjj ki a rétre - és hasonlókat. Kozma nagy garral figyelmeztet a huncut szórakozási lehetőségre, hogy a rádiósok csodamasinájáról dalunk, nem sokkal éneklés után, visszahallható. Szándékosan félreénekeltük az egyik sort („a szél sodorja szerteszét szívünk dalát”) - s röhögve halljuk, hogy szól vissza a variáns: „a szél sodorja szerte szét a pék faszát...” A Kollégium mintha csak azért is régi önmagára akarna visszaütni.
      Bevonul az előkelő vendégség: Révai József, Lukács György, Tolnai Gábor, Szávai Nándor, plusz a tanári kar. Lukács beszél először. Czine Mihály vastag nyaka, Horányi válla közt néha látom a fejét. Kissé lagymatagon beszél, semmi újat se mond, általános elveket ád az intézmény további működéséhez. Lutter szétaprózódó széljegyzetszövege után Frankl (Falus) az átállás történetét vázolja. Jó erős kolllégiumokat mond. Ő mutat rá a valóságos bajokra, az időpánikra például, melyben az egyetemre bevonult Eötvös-kollégium leledzik.
      A terem egyébként stílusosan ki van díszítve. Gombocz és B.G. úr arcképei helyett Szakasits és Rákosi portréi láthatók. Három oldalon pedig különféle, az épületben eddig sohase látott föliratok: „Forradalmi elmélet nélkül nincs forradalmi gyakorlat”; „Új ország új nemzedék”; „A tanulás fegyver, hazádat építed vele”. (Képzelem, hogy tetszik ez a nyelvi képtelenség Fülep úrnak, akit később az igazgatói irodában Révaival látok beszélgetni.)
      Újdonság persze a sok taps, vastaps is, de valahogy elviseljük, kivált mivel utána mehetünk az igazgatói irodába „szabad rablásra”. Eleinte bátortalanul mozgunk a „nagyok” közt, mihelyt azonban hozzák a feketekávét, rögtön a helyünkön vagyunk. Pillanatok alatt kiürül a mellékelt pogácsástál is, és még hányszor! Egy ízben előre behozzák a mokkacukrot, hogy jön majd utána fekete. Mint a szarkák, úgy kapkodjuk ki a fehér kockákat. Mulatságos ez a mohóság. A tanárok háta mögül is kilopkodjuk a pogácsát. Egyáltalán úgy mozgunk a kinyitott termekben, mint a díszbe öltözött cinkosok.
      Nincs kedvem komolyabb alakzatot felvenni, csak pillanatokig hallgatózom itt-ott: Kenéznél, Hadrovicsnál, Révainál.
      Később igen kellemes filosztársaságba csöppenek: Németh Géza és Mohay Béla közé. Az utóbbiról most fedezem fel, milyen jó érzésű ember: valósággal árasztja rám bizalmát. Ezért esik olyan jól Latorra vonatkozó információs érdeklődésére tiszta szívvel a legjobbakat mondani. Akármit csináltak is ezzel a közösséggel, a jók titkos összetartozásának tudata megmaradt köztünk.
      (...)
      Ma van az első Király-óránk a Kollégiumban. Lator olvassa fel Balassi-dolgozatát. Szélesen alapozott, jól rendszerezett, tárgyilagos tónusú írás. Király szerint azonban László szemlélete még szellemtörténeti, bár igyekszik túllépni rajta. Király bizony újmódian erőlteti szempontjait, mint amikor a nyelvtanár egy-két leckével előbbre tart tanítványainál, s még nem képes saját nyelvére formálni a tanultakat. Ő is az író profetizmusáról beszél, akárcsak Szigeti. (...) Ennek a profetizmus-követelésnek olyan mellékíze van, mintha a marxizmus nem tudna mit kezdeni az írókkal, kanonizálja hát őket, mondván, hogy az igazán kiemelkedők „társadalmakban gondolkodnak”. Előre látják a történendőket. Ha ez így van, annak kizárólag az író környezetéből, adott világából való szabadulhatnékja az oka, avagy, ahogy a régi tétel mondja: az író szemben áll a társadalommal. S hogy ez a szembenállás mennyire megvan ma is, jól mutatják Szigeti és Király noszogatásai. (...) Később még beülök a könyvtárba Illés Endrét olvasni. Köröttem Bodnár Gyurka, Illés Laci és mások a művész mint olyanról vitáznak. Csakugyan, ezt már Balassi kapcsán is mondani akartam, az irodalomtörténet miért kezeli olyan fölényes figyelmetlenséggel az írói alkat szerepét? Bodnár, Illés végül is elismerik, fontos az alkati vizsgálat, még ismeretelméleti szemszögből is.
      (...)
      A Kollégium, úgy látom, igen ritka levegőjű lett, a tagok csak úgy libegnek benne. Van ugyan összetartozás, de ez titkos jellegű, magán viseli a cinkosság, az illegalitás jeleit. A legszembetűnőbb az intézmény jelentőségvesztése, értelmetlenné válása. Nemcsak azért, mert jövője bizonytalan, de belül is, szinte kézzelfoghatóan tapasztalható az elsivárosodás. Hát csak ennyi a híres Eötvös Kollégium? Ilyenek a kollégisták? Az újoncok nem veszedelmesek, csomó jámbor parasztfiú, akik szegények, alig tudnak beilleszkedni az öregek sértődött, kiábrándult közösségébe. Este Miklós Paliék szobájában, rádióhallgatás közben szemügyre veszem Mészáros Istvánt, őt emlegetik a legértelmesebb gólyaként. Valóban, finom vonású, tiszta arcú, igen rokonszenves fiú. Tetszik az is, hogy munkásdalos jelvényt hord a kabátja hajtókáján.
      Szervánszky Szimfóniá-ját hallgatom. Kissé egyenetlen, de karakteres, jó muzsika.
      Éjfél után düllöngünk fel föl harmadik emeleti szobánkba Desewffyvel. Barátságos, rokonszenves gyerek. Fölényességében, rendetlenségében, lustaságában nincs semmi bántó. S emellett őszinte és közvetlen. Magától mondani kezdi, milyennek látja ő házunk táját. Említi, hogy némelyek, épp azok, akikben baloldali lelkiismerete védnökeit hitte, mennyire megváltoztak. (Gondolom Réz Palira céloz.) Folytatva a témát elmondjuk egymásnak, milyennek látjuk magunk körül a világot. Némileg megnyugtat bennünket a kölcsönösen szomorú summázat: semmi jót sem várhatunk.
      (...)
      Illés Laci az éjjel drámai, meg-megszakadó önvallomásként előadta, hogy szeptember végéig pártbizottsági határozattal feloszlatják a Kollégiumot. S ezzel együtt 20-30 embert kivágnak, köztük olyanokat, mint Szűcs, Réz, Trócsányi, Bakos, Zoltai, Benczédi, Wilhelm, Horányi, Németh Géza, Papp Béla, Papp Ferenc, Kozma, Vekerdy, Zeller, Domokos, Lator, Kanócz. Maga Illés is megy, a párt rendeli valahová, a párt, amelyikhez Illés kétségek közt vergődve tartozik. (...) S hogy mi lesz itt rövidesen? Év végéig a Kollégiumból mindenkit kiszórnak. Szó van arról, hogy Szűcsöt, Réz Pált az egyetemről is kitiltják, úgyhogy tud olyan társunkról is, aki már azon gondolkodott, öngyilkos legyen-e? Fél év múlva netán csak a nagyüzemi munkások prosperálhatnak, azután meg a fene tudja kik... (...) Sose fogom elfelejteni, ahogy László a radiátorra gubbaszkodva, mozdulatlan, keserű arccal nézett, s ahogy én a Margit Intézet fáira meredtem a tudatos pillanatrögzítés kényszeres mozdulatlanságával. Engem, aki egyénileg már felkészültem rá, kevésbé sújt a közös bukás, hiszen még enyhíti is a kínt, hogy barátaim is jönnek velem. Mégis, nem lehetek annyira fásult, se közömbös, hogy ne érezzem át a Kollégium megszüntetésének katasztrófáját.
      - Igazad volt, Bandi - mi lettünk az utolsó kollégisták. - Mosolyognom kell - válaszolok -, amikor bekerültünk ide, milyen nemes csengése volt, ha valakire azt mondták volt kollégista! És most, pontosan az ellenkező, megbélyegző jelszó lesz majd, ha ránk alkalmazzák.
      (...)
      Teljes érzelmi közömbösséggel lépünk be Rádiccsal a Kollégium ajtaján, de a bent tapasztaltak rögtön kellemetlenül érintenek bennünket. Szekrények a folyosón, politúrszag, zsúfoltság. Benyitunk néhány szobába: emeletes ágyak matrac nélkül, csak úgy sodronyostul. Végigjárjuk az épületet. A jobb szárnyon vannak a lányok. Némelyik ajtó mögül vegyes hangok szűrődnek ki. Szegény Eötvös-kollégium! Sárosi Bálint és Nagy Micu szobája! Valaha itt laktam, meg ott, meg amott. Minden megváltozott, de talán bele tudunk illeszkedni. Ezt a talánt csak addig hordozom, amíg a földszintre lehozott táblán meg nem pillantom a diákszálló „életszabályzatát”: 11 után tilos a bejárás, 10 után nem éghet a villany, 48 órásnál hosszabb eltávozás nincs stb. Hiszen ez nem diákszálló, hanem kaszárnya. Kaszárnya-kupleráj, ötlik eszembe, arra a nőre gondolva, aki oly hetykén fordult be előttem az üvegajtón. Végre a földszinten, az egyik volt igazgatói szobában (Lutter vajon hová tűnt belőle?) találunk matracos üres ágyat. Arrafelé már itt-ott kollégista is akad. Fábián lemászik kedvünkért az emeletes ágyról, halkan, röviden és határozottan fölvilágosít bennünket arról, hogy mi van itt, hogy minden beutalt régi ember kifele készül. (...) Egyszerre megértjük, hogy Eötvös-kollégiumi pályánk, mely az utóbbi időben egyre formálisabb lett, befejeződött végérvényesen. S ha már úgysincs Kollégium, nincs mit sajnálni, amiért elkerülünk innét, de aligha bocsátanánk meg önmagunknak, ha itt maradnánk ebben a tömegnyomorban. (...) A nappali Kollégium egyenest elviselhetetlen, szökünk belőle gyorsan az értünk jött Sárosi Bálinttal. A Romániába készülő ösztöndíjas örül nekünk, de különben rossz a hangulata a késlekedő vízum miatt. Meddőnek érzi itthon várakozó állapotát, sokallja Joli néni túlbuzgó pátyolgatását. (...) Ahogy megbeszéltük, megyünk összekapaszkodva, Domokos, Kormos, Lator, Rádics, Sárosi meg én, a Nagyboldogasszony útján ama hagyományos kocsma felé. Bálintot búcsúztatjuk az éppen kapható rossz borral. Most már jobb kedve van. Kormosnak is. Eldöntötte, hogy holnap utazik velünk Somogyba.
      Hazafelé(?!) mentünkben végignépdalozzuk az utcát. Úgy vonulunk összefogózva, mint hat tiszta ember az elsötétedő tömegben, mint hat elszánt, harmonikus ember az egyre fokozódó káoszban.