A szöveg mint útnak indított kislány

JÓKAI ANNA: ÉHES ÉLET

Jókai Anna életműve abban is egyedi (nyolcvanadik születésnapjához közeledve, bá­torítva érezhetjük magunkat ennek konstatálására), hogy az írónő „kispolgári kör­nyezetből származik” (maga fogalmazott így!), melyben a „lelki szerencsétlenség uralkodott el”. Nem vezetett életútja cselédsorból Párizsba, sem grófi származás, sem a proletársors nyomora, sem semmiféle különleges „plusz” nem adódott hoz­zá benyomásaihoz. Nem kap készen „régimódi történet”-et. Maga keresi és ta­lálja meg szociológiai és pszichológiai élménykörét, melynek segítségével a Magyarórától, a 4447-től e legújabb műig, az Éhes életig ível a pálya. Ahogy emléke­ze­tes regényének, Az együttlétnek egyik szereplője mondja az önálló életre kelt szö­vegről: olyan az, mint „az utcára kitett leányka: a templomba indítottuk, de út­közben kedvét töltheti rajta akárki csavargó.” Jókai Anna szövegei nem hagyták ma­gukat kihasználni, félremagyarázni, mindig a maguk útját járták. Emberképe mö­gött nem átgondolt és célirányos szándék lappang (mint Németh László, Déry Ti­bor és mások esetében olykor), hanem élettapasztalat és éleslátás. Ezért nem redukálható egyetlen műve sem politikai vagy etikai programra, aminek köszönhetően az olvasó már néhány bekezdés után emberi történések közvetlen narráci­ó­jának a hatása alá kerül, szinte nem is érzékelve, hogy ami a színéről naturalista rész­letezés, az a fonákjáról költői, sőt parabolisztikus történetmondás.

Az Éhes életben az ún. valóságanyagnak a bősége fogadtatja el a mély értelmű pa­radoxonok tömegét. Czezar Apollónia, az ünnepelt, de enyhén paranoid idős író­nő viszonya az unokája korú, „kigyúrt” őrző-védő fiatalemberrel, Kováts Bélával (aki testőrből a fogadott fiú szerepébe emelkedik) például nemcsak azért hiteles, mert valóságos eset ihlethette, hanem azért is, mert szélesebb körben honos jelen­sé­geket modellál: nagy vagyoni és műveltségbeli különbségek nivellálását, egyfe­lől extrém pózolást, másfelől gyakorlatias „nyomulást”, aztán üldöztetési mániát, amelyet rosszhiszemű politikai hisztériakeltés is táplál, a média és presztízs rivali­zá­lásnak való kiszolgáltatottság érzetét stb. Paradox helyzetek vezetnek el a re­gény megoldásához is: a szellemi-fizikai (hústömegnél alig több) nyomorék gyermek halála hozza össze az elvált, s valóban eltávolodott házastársakat, Áront és Ró­zsát. Patrícia egy hosszan „reménytelen esetnek” látszó hajléktalan (doktor Ber­tin­szky Tivadar, kábítószer miatt foglalkozása gyakorlásától eltiltott orvos) oldalán ta­lálja meg későn jött boldogságát.

Csupa bizarr, szerencsétlen kapcsolat bukkan itt fel, ahogy kifordul lényegéből a jótékonyság, ahogy egyik szereplő a mártíromságban talál gyönyörűséget, egy má­sik a karácsonyt csak két Xanaxszal tudja elviselni. A lényege szerint otthont és megtartó erőt hordozó kapcsolatok önmaguk ellentétévé változnak át, mintha min­dent a káosz uralna, még a természetet is: „A halandó valamiféle állandóságot re­mél. De belefáradt a természet, hogy az egyre kiszámíthatatlanabb emberiségnek mintát szabjon. Árvíz, belvíz, szökőár, aszály, jégverés, földomlás, iszapömlés, or­kán és tornádó, tegnap mínusz hét, mára plusz harminckettő. Döglesztő kánikula – átmenet nélkül – a csontig ható nyirkos hideg után.”

Az emberi kapcsolatok bizarr visszásságai tehát összhangban látszanak lenni a ter­mészet káoszával és a politika kiszámíthatatlanságával, mely szerint nemcsak a NATO hírszerzése számára volt meglepetés a szocialista „tábor” önfelszámolása, ha­nem az átlagemberek is egyik ámulatból a másikba estek, amikor a prognosztizált nyugati jólét helyett létbizonytalanságot és amorális „tülekedést” hozott a Sza­badság. (Pedig erre éppen lehetett is volna számítani: tudnivaló, hogy 1867 után Arany János és legkiválóbb kortársai éppígy estek depresszióba, látván, hogy az ön­kényuralmi rendszer bukása, a demokrácia diadala semmiféle szellemi vagy erkölcsi emelkedéshez nem vezetett el.) Mintha az „öregek szerelme” témát sem csak a valóság (mert az is!) ihletné, hanem valami zsibbasztó és mindenre kiterjedő degenerálódás: szépnek mondatik, ami csúnya, gyümölcsözőnek, ami terméketlen. A manapság önnön világára rádöbbenő ember e szörnyű hamisságok „fé­nyé­nél” ismeri fel az öröklött önáltatások rendszerét. Apollónia karácsonykor a könnyező pálmát díszíti fel csillaggal, gumiállatkákkal, mintegy szembeszállva a ha­vas karácsonyfa kultuszával. Hiszen Krisztus születésekor „Betlehemben meleg volt. És hol találsz te utalást a szent iratokban fenyőre? Ez csak német szokás, a ti­zenkilencedik században terjedt el.”

Igaz, Jókai Anna négy évtizeddel ezelőtt is vonzódott a nyers, szókimondó fo­galmazáshoz, most azonban minden fáradtabbnak, reménytelenebbnek mutatkozik. Még a közönség ízléséhez nagyon is igazodó írónő, Apollónia is azt mondja: „Mint­ha mi, írók, szabnánk ki ezt a sok elfuserált lelket… holott mi csak felmutatjuk az elfuserált példányokat.” Jókai Anna kegyetlensége nem kizárólag drasztikumban nyilvánul meg, hanem olyan lelki mechanizmusok, reakciók bemutatásában, amelyek az egyetemes káosszal egybehangzóan viszolyogtatóak, s az erkölcsi és emocionális diszpozíció kilátástalanságával döbbentenek meg. Zsizse például azért nem akart gyermeket második férjétől, mert attól tartott, hogy ez párkapcso­la­tukban az ő rangvesztéséhez, háttérbe szorulásához vezethet: „Egyszer majdnem elgázoltunk egy kutyát. Atyi kiugrott a kocsiból, ölelte, simogatta a loncsos állatot, az meg ember módra két lábra állt, az elülső mancsait Atyi vállára támasztotta, és Atyi gügyögött neki majdnem azon a gyengéd, érzelemtől böcögő, kényeztető han­gon, mint amilyenen hozzám szokott gügyögni a szerelmi eufória csúcsán! No, itt nem lesz kutya! Egy jól sikerült gyerek még nagyobb rizikó. Hipp-hopp, egykettőre visszacsúszás másodiknak…” A sok-sok formában megismétlődő beállítások tanúsága szerint a szereplők boldogtalanságának végső oka az önzés, a birtok­lás- és élvezetvágy fékezhetetlensége. A tolókocsis Rózsa, a szabados Réka, a haj­lék­talan Tivadar, a sikerember Áron, Kováts Béla testőr és mind a többiek önzésük és tévedéseik rabjai. Még Atyi is, aki folytonos moralizálásával, vallásos bölcselke­dé­sével inkább idegesíti, mint segíti a többieket.

Az elbeszélés valósághűségét a jól ismert szituációk újszerűen eleven előadása biz­tosítja. Az öregek a beszűkült tér és lehetőség következtében egymás ellen for­dul­nak oly mértékig, hogy még pozitív vonásaik is elviselhetetlenné válnak. Zsizse mondja Atyiról: „Egyre rosszabb. Ahogy hanyatlik, egyre kenetteljesebb. Prédikál. Ok­tat­gat. Már-már kényszeres. De nem a kezét mossa óránként harmincszor, nem a kilincset törölgeti, nem a szőnyegrojtokat kefélgeti, hanem a lelkét csiszatolja, dör­zsöli rongyos-tisztára. Retteg mindentől, ami egy kicsit is izgalmas vagy szokatlan. Hogy foltot ejt a patyolaton. Lassan nem tud disztingválni, hogy mi a szutyokfolt és mi a díszítő minta! Az életvitelének se íze, se bűze. Mi ez, ha nem lelki anorexia?” Az Atyi-képlet fájdalmas tanulsága: a jó szándékú, segítőkész öregember retorikája azért elviselhetetlen, mert szüntelen önmegerősítés, önigazolás, sőt önérték tulajdonítás áll mögötte, amit az egyre bizonytalanabb önbecsülés, a fizikai hanyatlással járó sok megalázó helyzet kompenzálása tesz szükségessé. Ugyan­ennek a viszonynak Atyi felől való érzékelése: „Szinte lesben áll, keresi az al­kalmat, hogy belém köthessen. Mártírarccal a nyakamba teszi a szalvétát, aztán dü­hösen letépi, ha ráfröccsen a kanálból a leves… »Koncentrálj, persze, ha elbambulsz!« Lakberendezési ötletekkel őrjít és faggat, de ha szóra nyitom a számat, ásítani kezd… Hozza a kényelmetlen papucsomat, gombolja az ingemet, kiszedi a slic­cemből a foltot… Mindent megtesz. És igazában mégsem törődik velem.” Va­lamikor mikrorealizmusnak mondták az ilyen beszéltetés apró remekléseit. Valójá­ban ezek a részletek boltozzák teljessé a kilátástalan világélmény méreteit és ki­játsz­hatatlanságát.

Az ember testi, lelki nyomorúságainak nyomasztó felsorakoztatása adja a körkép lényegét. Az idős írónő attól szenved, hogy bár dicséri a kritika, rajonganak ér­te az olvasók, a kánonból (az igazi nagyságok listájából) rendre kimarad, s talán ép­pen azért, mert kielégületlenségében a haza bölcse és az operettek primadonnája egyszerre szeretne lenni. Az „elfuserált életek katalógusa” (mint egykor Csű­rös Miklós találóan állapította meg) valóban monolitikus egységbe olvasztja a mű­vet. A háttérben pedig ott „kuncog” annak a felismerése, hogy miután megbukott egy „baloldali” utópia, a szocialista világmegváltás, most bukik meg egy „jobbolda­li” utópia, mely szerint minden baj oka a kommunista rendszer volt, melytől meg­sza­badulva a boldog jövő vár ránk. Ez a gunyoros paradoxon kimondatlanul is meg­határozza a sokféle perspektíva nélküli vergődést.

A valósággal analóg elbeszélésmód azért nélkülözhetetlen Jókai Anna számára, mert a nagy folyamatok felismerésének ez a garanciája. Talán a csupa párbeszédből és belső monológból összeálló forma is erre szolgál. Az író háttérben marad, a hősök beszélnek. („Minden esemény az érzékelő tudat belső nyelvére fordítódik le” – idézte Jókai Anna monográfiájában – okkal – Olasz Sándor Dorrit Cohnt.) En­nek a parttalan párbeszéd és monológ áradatnak ad keretet a tizenkét hónapra osztás szabályossága, az idő telését és teljességét is illusztrálva. A párbeszéd és a belső monológ váltakozása ugyanakkor a mindennapi lét lelki mechanizmusát is pontosan adja vissza. Hiszen mindenki kommunikál, s ezt mindenki belső gondolatfolyammal, értékelő, érzelemkifejező, meditáló stb. monológgal kommentálja. Az egyes jelenetek megőrzik novellaszerű kerekdedségüket, olykor még csattanó­fé­­le poén is kerül a végükre. Végső soron azonban mindezt önértékelő és kommunikáló tudatáramlásként érzékeljük.

Sok minden egységesíti azután a monológok és dialógok váltakozását, leginkább azonban az, amit a szövegalkotás belső érzékenységének, érzékelni tudásá­nak vélhetünk. Olyan ember- és konfliktus-érzék ez, ami valóban csak Jókai Anná­ra jellemző, s bár hiányzik belőle minden, amit a nőírók jellemzőjének tartottak egy­koron (gügyögő gyöngédség, lényegkiemelés nélküli cicomázó részletezés, fe­minista ügyszolgálat), mégis olyan létérzékelés élteti, amely csak nőíróé lehet. A min­dennapok részletezése az öltözködésnek, a szexualitásnak, a kozmetikának olyan területeire tesz találó észrevételt, amire a legjobb megfigyelő férfiíró sem vol­na képes: „amikor jött a hír, hogy szegény bohém apám Hawaiion felakasztotta magát, anya előbb levette a zubogó levest a tűzről, hogy ki ne fusson, s csak azután pityeredett el.” Az ilyesfajta részleteknek nem is a valósághűségük a leginkább megragadó, hanem az az egyszerre közel hajoló és eltávolodó látásmód, mely hideg objektivitást s egy csepp elérzékenyülést egyszerre tartalmaz, mert be­lülről ismeri a figyelemmegosztás kényszerű helyzeteinek álságát is, elkerülhetet­len­­ségét is. „A harisnyanadrágnál nincs aszexuálisabb női holmi, se felvenni, se le­venni nem lehet esztétikusan.” Itt sem csak a tapasztalat és a jó megfigyelés segíti a nőírót a legjobb férfiíró fölé, hanem mindaz, aminek odaképzelésére inspirációt nyújt ez a szürke-okos megállapítás. Hiszen felrémlik mögötte az esztétikus, erotikusan vonzó gesztusokat ígérő ruhaneműk számba vétele, s a fáradt, beletörődő re­zignáció.

Az okos és humánus racionalitás „szemmozgásához” társul tehát valami titkokat tu­dó és esendőségünkben irántunk elnéző megértés, hiszen az olvasás legtöbb esztétikai élvezetet nyújtó kísérője nem minden esetben vendégszövegek és reminiszcenciák fellelése, hanem a közvetlen érzékiségnek és reflexiónak ez a nem mindennapi tehetségre valló összetapasztása. Tárgyias-naturalista közlésmódja észrevétlenül (a cím által is sugalmazva), de szüntelenül elvont, sőt szimbolikus je­len­téseket hordoz. A vegetatív létezés tényezőivel elhalmozva az olvasó ösztönösen is absztrakciós „kijáratokat” keres és talál. Minden leírás, minden belső és kül­ső szó az empíriához kötődik, ám egy-egy alig észrevehető többlet gesztussal el is oldódik tőle, távlatot kap. Ezért kockáztatható meg az a feltevés, hogy a Napok óta ez Jókai Annának a leginkább közélethez, sőt politikához kapcsolódó regénye, pe­dig ilyen jellegű reflexiói látszólag mindig hevenyészettek. Atyi szerint például: „Lát­ványosabb valami ellen lázadni, mint a megvalósultért lelkesedni… Pláne, ha rá­zendít az ember szívében: anyám, én nem ilyen lovat akartam… És nehéz megítélni, józanság vagy türelmetlenség szüli a föl-fölhorgadó keserűséget. Nagy baj len­ne, ha az egyetlen kivezetőnek hitt út is zsákutcának bizonyulna, mert akkor el­veszne a remény is.” Alighanem ez a végső magyarázat a regény minden eseményére, egész logikájára: az elvesző remény is belejátszik abba, hogy ilyesféleképpen alakul a bemutatott emberi sorsok sora.

A cím (a Fellini-film áthallásával) éhes életre céloz. A szereplőket boldogság-éh­ség, presztizséhség, szeretetéhség, pénzéhség, önbecsüléséhség, egészségéhség, sikeréhség, szerelem-, sőt szexéhség, a szó szoros értelmében vett gasztronó­miai éhség űzi-hajtja. A személyiség szabadságát és egészséges működését is ezek az „éhségek” paralizálják. A kielégületlenség miatt az értékhiányból fakadó türel­met­lenség pedig a haláltól való rettegéshez vezet. Pontosan megkomponálva, a megkésettséget sokféleképpen megindokolva jön ez elő Zsizse szörnyű halálfélelmében, mely szörnyűséges hisztérikus roham formáját ölti. Ennek a korábban alig említett élménynek az ereje utóbb mutatkozik meg: „Amikor a halálról már nem képzelgünk, nem elmélkedünk róla, nem gyártunk hozzá ideológiát, nem rejtjük füg­göny mögé, nem hessegetjük a minél távolabbi jövőbe – hanem a villám fényességével és gyorsaságával csap ránk a biztos tudat: meg kell halni.”

A regény befejezése abban az Irgalomra, Németh László regényére emlékeztet, hogy szeretetnek és szánalomnak a párosítása vezet megoldáshoz. Áron a mindig is szeretett, de már tolókocsis Réka, egykori felesége mellett találja meg helyét. Ez an­nál is hihetőbb, mert az érzéki élvezetekbe csömörölve valami magasrendű lelki ál­lapotban nyeri el jutalmát is, nyugalmát is. A tiszta és egyértelmű kölcsönös vonzalom megbízhatósága értékelődik fel számukra, s ezzel mintegy a többi szereplő számára is a biztosabb és humánusabb megoldásnak mutatkozik. Réka végre álláshoz jutva nagymamájához költözik. Patrícia s az emberi méltóságát visszanyert dok­tor párosa is nyugvópontra jut.

A család új felállása Atyi halála után reményt sugall, s ezzel a halálélmény rettenetének, ha nem is megszüntetője, de lehalkítója. Áron vallomása egy irracionális, de mégis jelenvaló értéktartományt épít bele a regény befejezésébe: „A tékozló fiú hazatért. És Isten mégiscsak van. Nem szenilis, nem feledékeny, nem közönyös, nem szeszélyes. Hogy pontosan milyen, és miért ilyen, azt még most sem tudom. De van…” Mintha Atyinak a regény végén idézett mondása felelne minder­re: „hiába a karácsonyi megszületés, hiába a feltámadás a Golgotán, ha a hályog nem hull le az emberek szeméről.” Nos, a befejezésben mintha ez is megtörténne, valamelyest lehullana a hályog az emberek szeméről. Ha nem is tisztán, de tisztábban látnak. Ha nem is a boldog beteljesülés révébe jutnak el, de igaz értékek je­gyében kezdenek tájékozódni. A regény befejezése szűkszavú és igazmondó. Nem patetikus, érzelmes lezárás ez, csupán olyan ráeszmélés az igazságra, mely nem idegen a szereplőktől, sem a tértől, mely számukra adatott.

Jókai Anna szövege mégsem egészen olyan, mint „az utcára kitett leányka: a temp­lomba indították, de útközben kedvét töltheti rajta akárki csavargó.” Az in­duló művek védtelenek, bizonytalan jövőjűek voltak, kétségtelenül. Érték őket bán­tások is, veszélyeknek is ki voltak téve. De óvó, segítő szándékban sem volt hiány. Mégsem tölthette kedvét rajta „akárki csavargó”, s az ígéretes pálya sikerrel fu­tott csúcsra már sok évvel ezelőtt. Most pedig az Éhes élet befejezése mindama sok, könyveiben érintett szenvedés, nyomorúság után az erkölcsi érték érvényesü­lé­sével zárul, mely mintha Németh László és a nagy oroszok távoli ihletését is mutatná. A giccses happy ending most is idegen Jókai Annától. A megoldást az el­ső sortól az utolsóig érvényesülő kíméletlen igazmondás hitelesíti ismét, mint ama régen útnak indult kislányként funkcionáló szövegnek az esetében „eleitől fogva”. (Írók Alapítványa)

IMRE LÁSZLÓ