TOLNAI OTTÓ: Karácsony Benő Debrecenben

Nem először beszélek így, az Ünnepi Könyvhét megnyitóünnepségén, tehát akár úgy is mondhatnám, némileg már járatos vagyok ebben a műfajban, jóllehet most itt, Debrecenben, éppen arról szeretnék szólni valami módon hogy min­dennek ellenére semmiféle jártasságra, rutinra nem sikerült szert tennem: ugyan­az a – könyvet mint olyant illető – meghatottság, a könyvnek ugyanaz a borgesi nehézkedése a kezemben, ugyanaz az elemelkedésre, a könyv fedelétől, illa­tá­­tól, testétől való elemelkedésre való képtelenség.

Persze, ami egyáltalán nem je­len­ti azt, hogy akár a digitális könyv dicséretét is ne zenghetném, lévén hogy a kisebbségi írót éppen az internet, a digitális könyv mentette fel a kisebbségi sors, a kisebbségi szerep kínos terhe alól, mivel kis példányszámban jelentek meg könyvei – minden kisebbségi könyv eleve bibliofil ritkaságnak számít, ha valamiért, hát ezért örülök, hogy kisebbségi írónak születtem, mert minden könyvem eleve bibliofil ritkaság és én már gyerekkorom óta úgy tudtam, hogy a jó könyv az bibliofil ritkaság, szóval a digitalitásnak köszönve a kisebbségi író helyi közleményei, helyi moccanatai immár szélesebb körben is hoz­záférhetőek, ismertek.

De én most nem ezt a dicséretet zengeni érkeztem ide, ugyanis ezzel a dolog számomra elintéztetett. A digitalitásnak köszönve kiszabadíttatunk a kisebbségi irodalom rabságából – ne tudd meg, milyen ez a rabság, ez a diktátum.

Szóval én most Önöknek éppen hogy a könyvtárgyak, az antikvár könyvek delejességéről szeretnék szólani.

Először is az újvidéki nyomdászok jutnak eszembe, az a kis nyomda Újvidék és a Telep határán, az ecetgyár mellett, közel a vakvágányhoz, az a nyomda, amely akárha a háborúban, leégett és elfolytak ifjúkori könyveim betűi, el az ólom, mellyel nyomtak-nyomattak, mert hát az irodalom valójában egy prés, folyt a forró ólom valami kisállat tetemekkel teli, bűzös kanálisba…

Persze, próbálok én elemelkedni. Ez alkalommal is gondoltam arra, nem bonyolítom, és csupán egy Paszternak-versrészletre fogok variálni.

Paszternak ugyanis egy hársfasorról ír, és egy váratlan pillanatban – de hát Pasz­ternak költészete ezekről a váratlan pillanatokról szól különben is, váratlanságai szinte dadaisztikusak, egy dadaista természetköltő – a hársfasort a könyvhöz hasonlítja, mondván: „...eláll tőle a szív ütése / akár egy szép könyv, andalít, / könyv, melynek kert a kötése.”

Igen, úgy határoztam volt, hogy az Ünnepi Könyvhéten most erről a könyv­ről fo­gok szólni: melynek, ahogy Illyés Gyula fordítja, kert a kötése. A fordítót most azért is fontos külön kiemelni, mert, mint a Hunok Párizsban című köny­vé­ből tudjuk, Illyés könyvkötőként dolgozott volt a Citében, lévén a könyvszakmát illetően az egyik legilletékesebb, a könyvkötés védszentje...

Minden bizonnyal azért kerülhetett a kezembe ez a Paszternak vers, mert egyik meghatározó könyvélményemet mostanában egy róla szóló nagy, ezer oldalas monográfia jelentette, amit olvasás közben alig bírtam tartani; Paszternak korai pró­zája, a Luvres gyermekkora és a Menlevél ifjúkorom legkedvesebb olvasmányai kö­zé tartozott, de mindig is érdekelt édesapja és Tolsztoj viszonya is például, meg hát persze az a Rilkével és Cvetajevával képezett különös háromszög, valamint nem utolsó sorban foglalkozatott a forradalomhoz, illetve Sztálinhoz való viszonya, az, ahogyan az ő költői-emberi hőfoka, rádiumszerű kisugárzása mindennél erő­seb­bé lesz, jóllehet első pillanatban, mint jeleztem, csupán egy természetköltőt lá­tunk, erősebbé a forradalomnál, Sztálinnál, erősebbé a történelemnél, a sorsnál ma­­gánál: Könyveiből szemcsék sugára ég...

Szóval arra gondoltam, elmesélem Önöknek ezt a könyvet, hol mesélném el, ha nem a fűvészek városában, elmesélem a könyvet, melynek kert a kötése, lévén hogy az én kertem is egy éppen ilyen könyv.

Ablakomból kipillantva egy kis nyírfaligetet látni... Túl a nyírligeten, a kékköves hordó és egy füge, illetve a piros levelű mogyoróbokrok között a homokban, vi­rá­gokkal teleültetve a kutyatemető... Balra, közel az udvar egyik vak sarkában né­hány bambuszszál. Namármost két-három éve, nem sokkal Japánból való haza­té­résem után, ahol is a bambuszerdők jelentették számomra az egyik legnagyobb él­ményt, a bambuszerdők voltak a legszebbek, kaptam néhány bambuszrizómát. Úgy ültettük, hogy legyen tere terjeszkedni, hogy netán erdővé ]ehessen. De csak az idén vettem észre, hogy az 10-20 szál körül egyszer csak, mint alulról vert nagy, ko­vácsolt szögek, akárha Stendhal szöggyárában vert szögek, illetve mint a Bib­liában, ahol a bölcseknek szavai, melyek egy pásztortól adattak, erősen le vannak ver­ve, csak a mi esetünkben alulról fölfelé: tömérdek helyen átverték a földet, máris jelezve mohó terjeszkedésük irányát... Az eset, amiről mesélni szerettem vol­na, még akkor történt, amikor azt hittem, nem fog terjeszkedni az a néhány bambuszszál nem fog terjeszkedni kertem japán mozzanata, szavaim nem fogják átverni a földet... és ezt el is panaszoltam Sanyinak, a hentesből lett motorkarosszéria­fes­tőnek, akitől a rizómákat kaptam, mire Sanyi – aki immáron egy a gyár, vagyis a gyárak által betyárul kisemmizett szegény lumpen – valójában azt mondta, én csak legyek nyugodt a bambuszok meg fognak indulni... Ha érdekli, mi vár magára, jöjjön el hozzám. És egy napon én, lévén kíváncsi, mi vár reám e világban, elsétáltam Sa­nyiék utcájába, becsöngettem, akárha mesebeli házikójukba. Sanyi megörült ne­kem, itallal kínált, majd azt mondta, menjünk hátra. Nem tudtam, hogy még ott a kis bosztánon és a tyúkketrecen túl is van valamije. Egy nagy telek volt ott, talán apósáé, talán valakitől örökölték, fogalmam sem volt, nem is kérdeztem. Nem, mert elállt a lélegzetem.

Ugyanis egy bambuszerdő előtt álltam. Immár egy bambuszerdőbe kerültem. Majd­nem, hogy azt írtam: életem alkonyán, Bácskában, egy csodálatos bambuszer­dőbe jutottam. És Sanyi japáni szakértelemmel sétált, tett-vett a bambuszerdőben, im­már sokkal gazdagabban, mint azok a gyárát privatizáló gyanús figurák... Iste­nem, egy könyv! – kiáltok most fel, melynek esetünkben nem hársfasor, hanem egész bam­buszerdő a kötése, és a holt gyárak holtnak nyilvánított munkásai sétálnak ben­­ne – istenem, csak ha tudnánk, min törik a fejüket?!

És a könyvtől, melynek kert a kötése, már csak egy lépés a halinához, ami ne­kem valamiféleképpen a gyopárral kereszteződött. Mert a minap az egyik pesti an­tikváriumban találtam egy érintetlen halinát, ami nagyon megérintett: egy érintetlen Áprilyt. Egzakt módon megállapítható, előttem még senki sem nyitotta ki. Könnyen megtörténhetett volna, elájulok. Lévén halinaérzékeny. Teljes halina-gyűj­teményem van. Szűz, abszolút halinák, ám ugyanakkor a molyok és mindenféle atkák által átírtak, perforáltak. Úgy éreztem, meghalok, ha nem érinthetem meg azt a halinát, a Havasokat (akárha a Havasok könyvét, melyben ott a magyar iro­dalom számomra – egy máramarosi sócsempész família leszármazottja számára – egyik legfontosabb mondata: Sót visznek nyalatni az űszőknek a Havasba), ahogyan Crnjanski mondja, ha nem érinthetem, meg az Ural havas csúcsait, gyengéd kézzel…

A különös az, hogy éppen a halináknak köszönhetően tudtam kissé előbbre, nem is kissé, sokkal előbbre helyezni a sorban Karácsony Benőt.

Sosem felejtem el, amikor Mária-Róza barátnőm, megismerkedve Eörsivel, minden bevezető nélkül azt kérdezte tőle, olvasta-e Karácsony Benő Napos oldalát? Nem, mondta Eörsi. Nem is hallottam róla. Mire Mária-Róza barátnőm azt mondta, ak­kor nem beszélgetünk. Mire Eörsi megesküdött, ha hazaér első dolga lesz elol­vas­ni. És én máris elképzeltem, ahogyan Eörsi ül az egyik pesti kávéházban, kezében halinával...

De a nagyobb vidéki magyar városokban, Pécsett, Kecskeméten, Debrecenben, Szombathelyen, Győrött, Pozsonyban irodalmi teadélutánok, irodalmi estek és estélyek, színházi képzőművészeti vonatkozású rendezvények után is gyakran történt meg velem, hogy éjszaka avagy éppen hajnaltájt a város könyves antikváriumának kirakata előtt találtam volt magam. Kevés rám, az irodalmárra jellemzőbb, szebb, megrázóbb, akár még azt is mondhatnám, életveszélyesebb helyzetet tudok. Mint akváriumra tapadok az antikvárium kirakatára. És minden egyes alkalommal sikerül azonnal megpillantanom azt az éppen legfontosabb, akkor, abban a pillanatban, azon az elviselhetetlenül kiüresedett éjszakán egyszerűen nélkülözhetetlen, leginkább halinakötésű könyvet, amely nélkül egyszerűen nem élem meg a másnapot, ott pusztulok el, ott találnak majd a kirakat előtt tetememre az utcaseprők... Minden egyes alkalommal csak hajszálon múlott, mert minden egyes alkalommal hihetetlen ajzottság uralkodott el rajtam, akár egyfajta őrületről is beszélhetnénk, hogy nem törtem be az üveget, hogy megérinthessem az éppen megpillantott, nélkülözhetetlennek tűnő könyvet, hogy szívemre szoríthassam, hogy beleolvashassak, hogy elolvashassam azt a bizonyos mondatot, passzust, amelyet persze fejből is tudtam, hiszen ezek a könyvek mind megvoltak otthoni könyvtáramban, de mondom, ott, akkor egyszerűen nélkülözhetetlenek voltak, ahhoz, hogy megérjem a másnapot...

Debrecenben például, mert most azt az esetemet illene elmesélnem és akkor valójában ez lenne a megnyitó, ha már egész idő alatt mesélek, ez a mese: éjfél után felhívtam telefonon az antikváriust. Az antikváriumok ajtaján mindig írja az üzletvezető, a tulajdonos címét, telefonját tűz vagy betörés esetén, hogy értesíteni tudják. Ám mivel a boltos nem vette fel a telefont, megkerestem a házat, amelyben lakott, becsöngettem, tíz percet sem kellett várnom és az üzletvezető, egy okos, nyurga, Lennon-szemüveges fiú máris kijött, minden idegesség nélkül (akkor értettem meg, egy jó antikvárius olyan, akár az orvos), megkérdezte, kit keresek és miért. Mondtam, őt keresem és előadtam neki, mi történt velem. Mármint, hogy megpillantottam a Pjotruskát az antikvárium kirakatában. Ah, mondta, nem lepődött meg, hiszen Karácsony Benő neki is az egyik kedvenc szerzője. Meg – mondtam össze-vissza és zihálva –, hogy beteg vagyok: halinaérzékeny... A Pjotruska néhány mondatára lenne szükségem, hogy megleljem magam e sötétségben hogy megéljem a hajnalt. Nyugodjak le, mondta, csak visszaugrik a kulcsért és a kalapjáért. Tényleg csak felugrott. Kedves uram, állok rendelkezésére, mondta, ahogy visszaérkezett. Szinte futólépésben értünk az antikváriumhoz. Gyorsan pörgetve a kulcsokat kinyitotta az üzletet és betessékelt. Magam vehettem ki a kirakatból a Pjotruskát. Mohón magamhoz öleltem. A halina érintése kissé lecsillapított. Mennyivel tartozom? Kérdeztem. Semmivel, mondta. Ön az első halinaérzékeny ember, akivel találkoztam. Hol szállt meg uram? – kérdezte. Sehol, mondtam, hajnalban utazom. Akkor gyerünk ki a vasútállomásra, a vonatig megiszunk valamit. És már loholtunk is, miközben én a Pjotruskát végig a szívemhez szorítottam. Úgy léptünk be a vasútállomás restijébe is, halinával a szívemen.

Bűz, füst és sűrű homály. Alig találtunk magunknak szabad asztalt. Két dupla unicumot rendelt. Koccintottunk. Mondtam, egyszer találkoztam volt Zwack úrral. Erre többen felénk fordultak. Hallottam, ahogy mondogatják egymásnak, ez a figura találkozott a Zwack úrral! Megittuk italunkat. Kezdtem lecsendesedni. Örültem a Lennon-szemüveges új barátnak. Felütöttem a Pjotruskát. És hogy igazoljam magam, hogy megmutassam melyik is az az életbevágó passzus, a 154. oldalhoz lapoztam. Olvasni kezdtem. Már az egész resti ránk figyelt. Csak akkor vettem észre, valójában éppen úgy ülünk, szemben a hallgatókkal, akárha egy irodalmi estélyen – életem legszebb irodalmi estélyén, akárha egy kísérleti színház performanszán. Talán ezzel magyarázható, hogy kissé hangosabban kezdtem olvasni, mint magam és hát az antikváros is képzelte volna.

Odanézz... az a szentjánosbogár ott a sötétben... Látod mit csinál? Világít, maga világít magának... Saját villanytelep. Mi feltaláltuk a villanyt, de a céljaink, a vágyaink, a korlátoltság, az önzés, a durva ostobaság sötétjében tévelyegnek… A világosság, amit feltaláltunk, csak hazug kirakatainkban csillog... bennünk még teljes az éjszaka...

Nagy csend lett. Csak egy halvány fénykör esett az asztalra, mint egy olvasólámpa csupán a Lennon-szemüveges antikvárius cigarettája világított. Senki sem mozdult. Ismét olvasni kezdtem a passzusomat.

Odanézz... az a szentjánosbogár ott a sötétben... Látod, mit csinál? Világít, maga világít magának… Saját villanytelep.

És akkor, közben még egy fordulót hozott a pincér, ha jól érzékeltem, mindenkinek, gondolták, majd a Zwack úr állja, akárha valóban életem legszebb irodalmi estélyén, mesélni kezdtem.

Mesélni arról, hogy szülővárosomnak, Magyarka­ni­zsá­nak gyerekkoromban, a negyvenes és ötvenes években is még saját villanytelepe volt. Ott, nem messze a Ti­szától, az apácák veteményeskertjei mellett, akárha egy üveg­ház, igen, pontosan úgy nézett ki, csak valamivel kisebb volt, mint Csontváry Jajcei villanytelepe... Aztán egy hirtelen vágással arról kezdtem mesélni, hogy a mi­nap Palicsfürdőn meglátogatott japán barátom, a neves butto-táncos, Tanaka. Pes­ten filmezett, mondta, gondolta, átugrik Félixékhez, hozzánk, táncol nekünk. Hi­hetetlen meglepetés volt, hiszen a japán cunami, a fukusimai atomtelep tragédiája óta sokat gondoltam rá. Mi lett a táncosaival közösen épített, templomszerű szirt­lázával? Sokszor gondoltam, jó lenne beszélgetni vele, kifaggatni. És akkor Fé­lix tanyájának üres tisztaszobájában táncolt nekünk. Táncolt egy a tanyaudvaron talált megszenesedett, villámsújtotta fával, akárha egy sötét ideogrammával. Utána odamentem hoz­zá. Köszönöm, mondtam, hogy be­számolt, elmondta, mi történt, mi van most Ja­pán­ban. Igen, mondta, azért jött, hogy elmondja, hogy első kézből halljuk...

Két év is elmúlott már ama restiben megrendezett irodalmi estély óta, amikor is­­mét Debrecenben akadt dolgom. Első utam az antikváriumba vezetett Lennon-szem­üveges barátom behívott kis irodájába. Megkínált kávéval. Mondta, vasútállomási irodalmi estélyünk, alternatív színházi előadásunk óta több hallgatója-nézője felkereste, mindenki a Pjotruskát, mindenki Karácsony Benőt kereste. Akkor elá­rul­tam neki, hogy az én nevem valójában Kracsun, ami Karácsonyt jelent... Meg azt is megemlítettem neki, hogy Karácsony Benő együtt volt a koncentrációs tá­borban Rejtő Jenővel, és ha nem tévedek, a Tolnai Világlexikon és a Világtörté­ne­lem ki­adójával, Tolnai Simon bácsival. Azt mondta, hihetetlen, de azon az irodalmi es­télyen, a resti homályában egyszercsak világítani kezdtem, világítani, akárha egy sa­ját villanytelep. Hiszen különben nem láttál volna olvasni, mondta. Beindítottad sa­ját villanytelepedet. Különös, mondtam, én pedig azt hittem, akárha egy szentjá­nos­bogár villanytelepe, a te cigarettád parazsa mellett olvastam...

Csak azt sajnálom, tettem még hozzá, hogy kedves barátnőm, Cs. Gyimesi Éva, az egyik legfontosabb Karácsony Benő-szöveg, A megkésett polgár szerzője, már nem hallhatja ezeket a mi debreceni meséinket... (Cs. Gyimesi Éva Karácsony Be­nőről írt említett alaptanulmányát A megkésett polgárt, melyben különben a mi ma­gánvillanytelepes passzusunkat is idézi, a következő szavakkal fejezi be: Mielőtt el­vitték Auswitzba az írót, Wass Albert kereste meg, a kéziratai után érdeklődött. El­la néni tudósítása szerint Karácsony válaszra sem méltatta, s a szögesdrót kerítéstől visszafordulva, otthagyta Wasst. Ma sem tudni, van-e, és hol van a hagyatéka.)

– Különös, ahogy megnyitószövegemet írom, hallom a rádióban, leállították a fu­ku­simai atomerőművet, le immár mind a japán atomerőműveket. És Japán immár atomerőmű-mentes országgá lett. Az első atomerőmű-mentes országgá. Meg­döb­ben­tő, ennek az országnak miután Amerika atombombát dobott rá, majd aztán, az ame­ri­kanizmus majmolásával maga is dobott magára az atomerőművek által egy atombombát – csak most sikerült egyértelműen szakítania ezzel a rémálomnál is bor­zalmasabb valamivel, Istenem, milyen szép lesz majd Japán, milyen szép lesz majd a világ, a sok kis, szentjánosbogárként világító magán­villany­te­le­p­­pel! A Debreceni Ünnepi Könyvhetet e szép új világ hajnalán, hiszen minden könyv egy-egy magánvillanytelep, megnyitom.

Az Ünnepi Könyvhét debreceni megnyitóbeszédének szerkesztett szövege.