CSUKÁS ISTVÁN verse

Tandori Dezső Konrad Lorenzet olvas

Item, /ugyanúgy, ismét, hasonlóképpen, továbbá/
Riemann, Fritz egyszer megkérdezte
tőlem: „Az ön Kaspar Hauserei voltaképpen,
ahogy mondani szokás, tapintatlanok?”
Csak álltunk Helga Mamblona-Fi-
scher és én, döbbenten néztünk egymásra,
ugyanis az efféle kísérleti állatok pontosan ilyenek!
Közeledtünk, Dortmund közeledett? Egymásba közeledtünk,
ásítva, hajnal vagy este, ki kit nyel el, ki nyel ma?
Semmi. „Seewiesenben készítettem egy berendezést, amely emberi
irányítás nélkül a szürkelúd fiókák póttárgyra való,
s figyeljünk csak! ideális beállítódását irányította…”
tán még nem értem, de olvasom tovább, item,
vagy ő olvas engem, ezzel szemben, de hisz most senkivel,
átsiklok egy pár mondaton, egyedül,
nincs rímkényszer, nincs rímhelyzet sem,
távolodunk, de nem egymástól, „a mátkaréce,
Aix sponsa, amely az elhagyott füttyögés pszichofizikai,
nem vicc! állapotában van, bizonyos sebességgel távolodni kell.”
Diderot és most: nem Voltaire, egy váltóállítással,
oxigént lihegve, Konrad Lorenz útján megint,
régi sínek, kopottak, de ez van, ezen jövünk,
ingyenjeggyel? Mindenért keményen megfizetek!
de majd csak a végén, alkuszom,
esetleg részletekben nem lehetne? Csakhát,
zörej a szívben, szívzörej, zörög a szív, kopogtat,
semmi sapiens, semmi homo, mert minden, ami kívül van,
őrület, az a minden, s a semmibe fogózom, majd,
ha elengedem, hova lesz a minden, bizony,
elég egy napra ez is, sok, illetve semmi,
lapozok szórakozottan, 57, 58, 59, vissza is, visszafojtom, egy
yógi, márpedig „válaszul ez elhagyottság füttyére,
ez az! Hangot kell adni!” De mielőtt összecsuknám a könyvet, vagy
talán valaki más csukná be, a 60-ik oldal előtt,
tétova ujjam a könyvjelző,
ha rácsukódik, végleg, tapintatlanul, nos
akkor én, vagyis a mindenből
ha kivonom a semmit,
akkor én
hol vagyok, s
akkor te hol vagy?