Az anglista mint mímus

BÉNYEI TAMÁS: TRAUMATIKUS TALÁLKOZÁSOK

Izgalmas olvasmánynak ígérkezik Bényei Tamás Traumatikus találkozások című köny­ve, amely a posztkoloniális és posztstrukturalista elméletek határmezsgyéjén egyensúlyozva bontja ki az identitás és az interszubjektivitás legfontosabb alakzatait, teszi mindezt elméleti irányultságú szövegeken kívül Rudyard Kipling és E. M. For­ster „kivétel nélkül gyarmati találkozások”-ról (19.) szóló szövegeinek újraolva­sása segítségével. Kapcsolódik tehát az új kötet gondolatmenete a szerző korábbi köny­veihez is, elsősorban az Apokrif iratokhoz (1997) a komoly posztkoloniális ér­deklődés, valamint Az ártatlan országhoz (2003) az „angolság” irodalmi szövegeken keresztül történő vizsgálata révén. Míg az Apokrif iratok elismerte, hogy „a má­gikus realista regények nagy része posztkoloniális kontextusban született,” azonban azt már tagadta, hogy „az írásmód per definitionem a »perifériák«, kisebb­sé­gek, oppozicionális (posztkoloniális vagy női) irodalmak”, netalán „valamely föld­rajzi régió” monopóliumai volnának (16.). A Traumatikus találkozások esetében immár nem Latin-Amerika, hanem Angol-India az elsődlegesen bejárandó ima­ginárius-szimbolikus tér: a kötet gondolatmenetét leginkább befolyásoló kriti­ku­sok (Sara Suleri és Homi Bhabha), valamint az olvasandó irodalmi szövegek (Kipling, Forster) is első sorban erre a sajátos gyarmati helyzetre reflektálnak (50.), amelynek a tanulságait a kötet érvelése alápján azonban paradigmatikusnak te­kinthetjük a posztkoloniális szituáció egészét tekintve is.

Jól ismert jelenség az angol irodalom történetében az 1980-as évektől kezdve a Linda Hutcheon által historiografikus metafikciónak nevezett posztmodern írásmód térnyerése, amely a nyelv és az írás inherens politikumára helyezte a hangsúlyt. Nagyjából ebben az időben kezdett felfutni a posztkoloniális kritikai diskurzus is, így a szépirodalmi szövegek és az elméleti alakzatok vektorai és érdekei sokszor érintkeztek egymással. Kézenfekvő lett volna tehát, ha Bényei Tamás az ehhez az írásmódhoz köthető alkotások közül válogatott volna, azonban mégsem így döntött. (Egy ilyen posztmodern szöveg, Paul Scott A korona ékköve című tet­ra­lógiájának elemzését Bényei a Studia Litteraria 2011/3-4. számában végzi el, azonban a Traumatikus találkozások is sok helyen párbeszédet folytat ezzel a szöveggel.) Kipling és Forster személyében ugyanis nem posztmodern írókról van szó, műveik viktoriánus/modernista szövegek, amelyek számos olvasatban váltak a posztkoloniális kritika „céltábláivá” és „állatorvosi lovaivá”, hiszen sok elméleti axiómát lehetett a segítségükkel illusztrálni. A Traumatikus találkozások azonban nem ilyen ismerős, belakott terekként közelíti meg a verseket, novellákat és regényeket, hanem azokra a pontjaikra is éleslátóan rámutat, ahol a szövegek kisiklatják a posztkoloniális kritika által jól bejáratott teoretikus kliséket. A posztkoloniális kritika, ahogyan az Apokrif iratokban sem, itt sem válik a „mélyebb igazságok” megvilágításának egyetlen üdvös módszerévé: például a könyvet záró Forster-ol­vasat olyan, mintha a Paul de Man-féle retorikai elmélet nyelvről alkotott belátásait hosszabbítaná meg a posztkoloniális kritika irányába, illetve a posztkoloniális kritika politikai-kontextuális olvasási stratégiáját kívánná ötvözni a dekonstrukció textuális olvasási módszereivel (285–286). Óvatosan teszi azonban mindezt, hiszen a szövegek nyelvi dimenzióinak megmutatása a szerző véleménye szerint sem szabad, hogy „egyszersmind a politikai – posztkoloniális – kérdés háttérbe szorítása vagy megkerülése” (250.) legyen.

Persze Bényei megközelítésében sem nélkülöznek a szövegek bizonyos fokú exemplaritást, hiszen rajtuk keresztül kimutatható, hogy a posztmodernségre jellemző identitásválság és bizonytalanság már sokkal korábban kitapintható volt a gyar­mati találkozások során (visszaigazolva ezzel Bhabha elméleti belátásait is). Míg Az ártatlan ország az 1945 utáni angol regény egyik meghatározó folyamatának „az angolság mibenlétének, az angol identitás sajátosságainak birodalom utáni új­ra­fogalmazás[át]” tekintette (12.), a Traumatikus találkozások visszább megy néhány évtizedet az időben, és immár az angol birodalmi érdekek sötétebb (irodalom)történetét (is) írja, kiemelve azt, hogy „a gyarmati léthelyzet nem csak a meghódítottak számára jelenti az önazonosság újragondolásának szükségét, és az identitás potenciális válságát” (10.), hiszen ez az identitás mindig is kettős volt: „a »brit« (birodalmi) és az »angol« nemzeti önazonosság létrejötte és egymást kölcsönösen fel­tételező és alakító létezése a gyarmati helyzetnek volt köszönhető” (9.).

Figyelemre méltó a Traumatikus találkozások bevezetőjének az a gesztusa, amely szónoki kérdések láncolatának segítségével pozicionálja, illetve problematizálja a könyv témáját, illetve saját hangját is: „Vajon mi közünk lehet a posztkoloniális kritikához? […] miért lehet érdekes számunkra – vagyis a magyar professzio­ná­lis olvasók számára – a posztkoloniális kritika, […] miért érdekelhetnek bennünket a gyarmati szövegek újraolvasásának megváltozott stratégiái? Mi közünk van nekünk mindehhez?” (9.) Némi apologetikusságot és egy jó adag öniróniát is kié­rezhetünk ezekből a kérdésekből, amelyeket akár egy kicsit radikálisabban is újra­­fogalmazhatnánk: mi történik a posztkoloniális kritikával, ha Magyarországra importáljuk? Egyáltalán milyen keresnivalója van egy magyarországi, fehér, közép­osz­tálybeli férfi (tehát, Bhabha a könyvben is elemzett enigmatikus mondatát parafrazeálva, „majdnem mainstream, de nem egészen”) anglista által angol nyelven íródott irodalmi és elméleti szövegekről szóló könyvének a hazai kritika dis­kur­zusban? Úgy vélem, hogy nagyon is sok, és ezt bizonyítja ez a könyv, valamint Bé­nyei Tamás korábbi írásai is.

Tágabb kontextusát tekintve olyan előzményekre támaszkodhat a kötet itthon, mint – csak néhány fontos példát kiragadva – a Helikon folyóirat (1996/4) és a Filológiai Közlöny (2003/1-4) posztkoloniális művelődéselméleti számai, A poszt­mo­dern irodalomtudomány kialakulása (2002) című szöveggyűjtemény posztko­lo­niális kritikával foglakozó része, vagy a Metropolis folyóirat posztkoloniális film­el­méletnek szentelt száma (2005/2). A Traumatikus találkozások elsősorban egy ál­talános elméleti válasszal szolgál a felvetett kérdésekre: meglátása szerint a „mo­dernitás alapvető kategóriái (mint például a »nemzet« vagy a karteziánus szubjektum) és kétosztatúságai mind a gyarmati hódítás kontextusában jöttek létre, s ez a kon­textus oly mélyen beléjük íródott, hogy e fogalmak – nietzschei és foucault-i értelemben vett – genealógiája immár elképzelhetetlen a gyarmati kontextus feltárása nélkül” (9.).

Bényei más írásai azonban a posztkoloniális kritikának a hazai diskurzusban betöltött helyére és szereplehetőségeire is rákérdeznek. Az Átjárások: Fiatal anglisták és amerikanisták tanulmányai (2005) című kötet bevezetőjében például így fo­galmaz: „egyre nagyobb szükség van és volna a két lovat megülő anglistákra, az át­járókra és átjárásokra, a közvetítőkre […]. Meggyőződésem, hogy erre a közvetítő szerepre – amely nemcsak fordítások és elméleti tanulmányok írása révén való­sul­hat meg, hanem úgy is, hogy az angolszász irodalom és kultúra jelenségeiről írunk magyarul, illetve a magyar irodalom és kultúra jelenségeiről az angolszász elméleti megközelítések felhasználásával – továbbra is égető szüksége van nemcsak a magyarországi anglisztikának, hanem a magyar irodalomtudomány egészének is.” (9–10.) A szerző fordítói és elméletírói tevékenysége, valamint a Traumatikus találkozások című könyv tehát maga is ennek a közvetítői szerepnek az egyik változatát testesíti meg, hiszen magyar nyelven ír „az angolszász irodalom és kul­túra jelenségeiről”. Ennek a tétje egyben nem más, mint amit az Út Indiába cí­mű regény olvasata a nyelvvel kapcsolatban feltár: „a szavak, mondatok és szövegek utaztatása egyben mindig fordítás (translation), kizökkenés, hibridizáció is” (253.). Ez a közvetítői szerep tehát felidézheti bennünk a kötet egyik legfontosabb alak­ját vagy alakzatát, a mimikrit is, így a magyar anglisták-amerikanisták fent meg­fogalmazott feladata párhuzamba állítható akár a „mimikri-emberekkel” is (mint Kipling Váli Dadja), hiszen hasonlóan hibrid, kétlaki lények, s ez a jellegük hol egyfajta megfosztottságként, hol pedig szubverzív potenciálként allegorizálódik (vö. 120., 177–178.). Kívülállók, azonban az idegen távlat mégis termékeny szem­pontokkal gazdagíthatja a honi kritika beszédmódjait.

Az efféle mímusi vagy „mimikri-ember” szerepnek a másik alakváltozatában – „a magyar irodalom és kultúra jelenségeiről az angolszász elméleti megközelítések felhasználásával” történő írásban – rejlő kritikai lehetőségekre Bényei még egy korábbi, 1999-es, szintén az Alföld hasábjain megjelent tanulmányában (Archívumok: A világirodalom helyei) hívja fel a figyelmet: meggyőződése szerint „a poszt­ko­loniális irodalom és elmélet (talán inkább, leginkább, olvasási szituáció) egyes jelenségeinek és belátásainak fényében a centrum-periféria viszony visszamenőleges átértelmezhetősége, felnyithatósága válik láthatóvá, s ekként talán a magyar és a közép-kelet-európai irodalmon belül is a jelenleg domináns tradíciók mellett (nem helyett) más szövegrendező elvek és főleg olvasási alakzatok válhatnának be­szédképessé. Egy lehetséges posztkoloniális indíttatású teóriának mindenképpen rendkívül érdekes problémát jelentene a közép-kelet-európai irodalom és irodalomtörténet teoretizálása” (85.). Manapság már erre a megközelítésre is láthatunk remek példákat, mint a 2004/12-es Korunk (Posztkommunizmus – Poszt­ko­lonializmus), a 2000 folyóirat 2008/9-es száma (David Chioni Moore írásai) vagy a Kolozsvárott tartott 2011-es Hungarológiai Kongresszus, amely programszerűen a zászlajára tűzte ezt a nézőpontot.

De visszakanyarodva a könyvhöz: miután az előszóban Bényei tisztázza, hogy me­lyek azok a kritikai viták, amelyekbe nem kíván belebonyolódni (14.), számos rendkívül érdekes olvasatot kapunk a gyarmati találkozásról mint traumatikus helyzetről (19.) Kipling szövegeinek segítségével, aki „azért lehetett különösen al­kalmas a gyarmati találkozás traumatikusságának érzékelésére és dramatizálására, mert esetében a saját élettörténetéből adódó pszichés zavarok mintegy összeértek a gyarmati léthelyzet általános válságtüneteivel.” (30.) A fenti idézetből is kitűnik, hogy a kötet gyakran működteti a pszichoanalízis fogalomkészletét – például a tra­u­ma, a hátborzongató, az abjekt, a fétis, a kasztráció stb. fogalmán keresztül – a (poszt)gyarmati helyzet leírására, számot vetve természetesen azzal is, hogy a pszichoanalízis maga is „gyarmati diszciplína” (35.), így „a pszichoanalízis időtlennek és egyetemes érvényűnek szánt kategóriái nem vihetők át egyszerűen a gyarmati tapasztalat vizsgálatára.” (37.) Azért nagyon kulcsfontosságú diskurzus a könyvben a pszichoanalízis, mivel „az interszubjektivitás dinamikáját meghatározó folyamatok – a fantázia, a trauma, az azonosulás – tudattalan elemeket is tartalmaznak, már­pedig ezen a területen valóban a pszichoanalízis tűnik a legilletékesebbnek.” (38.) (Mindössze azt sajnálom csupán, hogy a kötet nem ír többet a Caruth-féle tra­u­ma­elmélet posztkoloniális és feminista kritika felől érkező kritikáiról, de nyilván ez is egy olyan vitának látszik, amelybe nem volt érdemes belebonyolódnia a könyv­nek.)

A bibliai elbeszélésen alapuló Nábót című Kipling-novellában a hagyományos értelemben vett allegorikus jelentéstulajdonítás szétesésének lehetünk szemtanúi, hiszen „Kipling nyílt utalása az allegorizálásra ekként nem a jelentés stabilizálása felé tett gesztus, hanem éppenséggel a gyarmati történetek szétfutó jelentéseire tett utalás” (29.). Az allegória hagyományos retorikai fogalma mögül tehát a dekonstruktív allegóriafogalom kezd itt előbukkanni (28.), amelynek fontos szerepe van a Forster-elemzésben is (263.). A fent említett novella, valamint A város falán című elbeszélés is „a kettős beíródás folyamatát” jeleníti meg a szerző szerint, „amelynek során az autoritást megalapító szövegek idegen kontextusba […] kerülve elkerülhetetlenül megváltoztatják a jelentésüket, ami nem az eredeti jelentés és autoritás megszilárdulásával, hanem annak utólagos elbizonytalanodásával, megsokszorozódásával, szétszóródásával jár.” (185.) A Traumatikus találkozások tanúsága szerint ezek az eredeti jelentésükből kibillenő alapszövegek lehetnek akár bibliai szövegek is, vagy utalhatnak a Forster-fejezet alapján az angol etikettregény hagyománya is (257.). (A bibliai Ahab és Nábót történetének egyébként nemcsak Angol-India retorikájában érdekes az utóélete, hanem a 19. századi amerikai kultúra és politika történetében is igen gazdag jelentésmezőt mozgósít. Do­nald E. Pease mutatott rá arra, hogy milyen egymással homlokegyenest ellentétes je­lenté­se­ket vehetett fel a történet attól függően, hogy milyen politikai üzenet illusztrálá­sa során használták fel. Például Theodore Parker az 1848-as mexikói há­ború és a rabszolgaság elleni intésként aktualizálta a történetet; a déli John C. Cal­houn az unió fenntartása ellen szólalt fel a segítségével; David Lee Child pedig a ter­jeszkedés és Texas Egyesült Államokhoz való csatolása elleni beszédében hasz­nál­ta a bib­liai történetet. Meglehetősen túldeterminált tehát a történet jelentés­me­ző­je eb­ben az esetben is, és szintén érinti az imperializmus és a gazdasági csere Kip­ling­nél is hangsúlyos metaforáit.)

A szerző Kipling Kelet és Nyugat balladáját a gyarmati találkozás imaginárius ősfantázia-színeként olvassa (59.), majd ezt az értelmezést az interszubjektivitás hegeli úr-szolga szcenárió fordulatokban gazdag recepciótörténeti narratívája, valamint részletes kibontása követi. Ennek a fantázia-színnek az összeomlásaként (90.) olvasható Bényei szerint Kipling Morrowbie Jukes különös vágtája című elbeszélése, amelynek rémálomszerű, a gyarmati gótika hagyományát idéző cselekményének terében (106.) a gyarmati uralom szimbolikus viszonyai megszűnni látszanak (95.). Nagyon hangsúlyos része a kötetnek az ezután következő, mimikriről szó­ló két fejezet, amelyekben Bényei arra tesz kísérletet, hogy kidolgozza „a mi­mikri egy lehetséges genealógiáját, illetve azt a fogalmi mezőt, ahol a gyarmati mi­mikri metaforája […] termékennyé és használhatóvá válhat a gyarmati […] inter­szub­jektivitás traumatikus, hátborzongató voltának megértésében.” (121.) A könyv ko­rábbi és jelen része közötti cezúra azonban csak látszólagos: a Traumatikus ta­lálkozások megközelítésében a hegeli úr-szolga szcenárió és a mimikri között lé­nyeges kapcsolat van, amennyiben a mimikri voltaképpen nem más, mint „a gyarmati allegóriaként értett úr-szolga szerkezetnek a látás rendjébe való átfordítása […], hiszen a mimikri is a vágy és a (f)elismerés drámája” (120.). A genealógia Pla­tóntól kezdve egészen Bhabháig követi az alakzat filozófiai, antropológiai, és pszichoanalitikus értelmezéseit, és később példás alapossággal tárja fel a Bhabha-féle gyarmati mimikri-koncepció hibrid elméleti terét.

Kipling Krisna Mulvaney megtestesülése című novellája „azok közé a meglehe­tő­sen ritka gyarmati szövegek közé tartozik, amelyekben fontos szerepet játszik a gyarmati rend és interszubjektivitás – marxi értelemben is vett – alapja, a gyarmatok és a bennszülöttek gazdasági kizsákmányolása” (216.), azaz „a gyarmati el- és ki­sajátítás erőszakos története” (217.). Bényei olvasata ennek megfelelően a fétis ant­ropológiai, közgazdaságtani és pszichoanalitikus diskurzusok kontextusában ki­bomló fogalmától (219.) indítva bogozza ki a pikareszk és „a komikus hőseposz ha­gyományát” megidéző (231.) szöveg jelentés-összetevőit, amelyek „mitikus-kar­ne­valisztikus” eszközökkel ábrázolják a gyarmati léthelyzetet (51.).

Bényei a Gunga Din című verset az aposztrofé Paul de Man-i elméletében ki­bontott alakzatának segítségével elemzi, és kimutatja, hogy a vers legfontosabb témája „a gyarmati megszólítás válsága, amelyet Kipling verse” – csakúgy mint Forster regénye – „összekapcsol az ember fogalmának gyarmati válságával vagy megkérdőjeleződésével.” (40.) Retorikai és politikai dimenziók összekeveredésének vagyunk szemtanúi az Út Indiába olvasóiként is, a regényben ugyanis „a gyarmati nyelv dehumanizáló stratégiáinak problematikája egy olyan univerzumban dra­matizálódik, ahol a hang nemcsak a regénynyelv figurativitásának, de etikai tétjének is a kulcsa.” (312.) Bényei szerint Forster végeredményben „a költészet ro­mantikus-modernista mítoszát ajánlja a gyarmati helyzet orvoslására: a költészet utó­piája épp a másikkal való traumatikus találkozást, a másik megszólításának tra­u­matikus aktusát látja úgy, mint egy újfajta, etikus, vokatívuszi interszubjektivitás alapját.” (333.)

Számomra a könyv legkimagaslóbb pillanatai A város falán című Kipling-elbe­szé­lés értelmezésében bukkantak fel, amelyről a könyv kimutatja, hogy benne a posztkoloniális szövegekre jellemző „politikai allegorikusságot átszeli a nemiség disz­kurzusa” (195.). Kiemelendőnek tartom tehát a Traumatikus találkozásoknak azt a gesztusát, ahogyan számot vet a posztkoloniális kritika más elméletekkel való „ta­lálkozásával” is, például a feminizmussal vagy a gender-kritikával (erre példa le­het Hegel feminista recepciójának, vagy Luce Irigaray mimikri-elméletének részletes bemutatása). A társadalmi nemek szempontrendszere alapján beszédes hiánynak látszik a nőiség szerepének mellőzése a hangsúlyosan férfielvűnek feltüntetett gyar­mati léthelyzet ábrázolásából (például Kipling tárgyalt novelláiban alig-alig for­dulnak elő női alakok, a hegeli úr-szolga viszony is kizárja a nőiséget, bár ráve­tít­hető a nemi különbségek rendszerére is). A posztkoloniális kritikából ismerős le­het a Kelet titokzatos világának (205.) vagy a bennszülött férfiaknak a feminizálása (208.), emellett Angol-India retorikájának része volt az az előfeltevés is, hogy „a gyar­mati uralom férfias világában nincs helye a női finomkodásnak” (256.), illetve, hogy törekedni kell az angol nők és a bennszülöttek tökéletes elszeparálására: „ta­butéma, nyelvi korlát az 1857-es eseményekhez hasonlóan a nő is az európai és ben­nszülött férfiak közötti párbeszédben: a fajok vagy rasszok közötti vágyaknak, a fajkeveredés lehetőségének tökéletes kiküszöböléséről van szó, még a nyelv szint­jén is.” (207., vö. 263–264.) Emiatt is lehet olyan hangsúlyos Kipling és Forster tör­téneteiben a férfiak közötti homoszociális-homoerotikus kapocs, gondoljunk csak Váli Dad és a narrátor (208.), vagy Fielding és Aziz kapcsolatára (264., 319.).

Hiányoltam egy kicsit a kötet végéről a gondolatmenetből levonható konk­lú­ziók összegyűjtését, különösen amiatt, hogy a zárófejezet olyan lebilincselő volt. Vol­taképpen a könyv nem is a Forster-fejezettel ér véget: tartalmazza a kötetben ol­vasott Kipling szövegeknek a fordításait is, javarészt a szerző fordításában. Szim­bo­likusnak tekinthető tehát ez a módszer, amely a lezárás totalizáló gesztusát el­hagyva az olvasót az irodalomhoz téríti vissza, szóhoz juttatva újra az irodalmat az elméleti diskurzus másikjaként. Ez az „irodalomhoz való visszatérés” annyiban ha­sonlít Lacan Freudhoz való visszatéréséhez is, amennyiben az újrafordítás (vö. 186.), az újraértelmezés, az intervenció alakzatainak segítségével válhat értelmez­he­­tővé.

Bevallom, Bényei Tamás tanítványaként nehéz kritikai távolságot tartanom a kö­tettől. Számomra rendkívül izgalmas volt végigkövetni a doktori szemináriumokon, workshopokon, konferencia-előadásokon, illetve korábbi tanulmányokban megjelent ötletek és írások könyvvé formálódását. Véleményem szerint kétségtelenül a kötet irodalmi szövegeket olvasó részei a legkiemelkedőbbek, virtuóz példáiként annak, hogy hogyan lehet egy ilyesfajta hibrid elméleti pozícióból megszólíthatóvá tenni szinte bármilyen szöveget. Bízom abban, hogy a kötet értő olvasókra ta­lál a magyar kritikai diskurzusban és elősegíti a posztkoloniális nézőpontból le­vonható tanulságok szélesebb körben való elterjedését is. (Debreceni Egyetemi Kiadó)

SOMOGYI GYULA