A költői idő

KEMÉNY ISTVÁN: ÁLLÁSTALAN TÁNCOSNŐ

Nagyon nagy utat tett meg – mondhatnám: odisszeiáját járta – a költészet láthatatlan formálója, szereplője, ideáltípusa, hogy immár konkrétan bemutatható, megne­vez­hető költőként jelenhessen meg. Hogy íme, őt vándorolni vágyó letelepedett vagy éppen letelepedni vágyó vándor egyénként lehet meghatározni: Petőfi Sán­dor, Arany János, Charles Baudelaire, Ady Endre, Georg Trakl, Esterházy Péter, Par­ti Nagy Lajos, Vörös István, Kun Árpád, Bartis Attila és végül, de nem utolsósor­ban Kemény István. Persze most, első nekifutásra csupán a nyilvánvalóan – azaz Ke­mény István számára textuálisan is reflektáltan – fontos emberekre utalok. Ugya­n­is valamikor régen, a szikrákként fel-felcsillanó, de alapvetően mégiscsak ho­mályló távoli időkben a költők még névtelen s hontalan rapszodoszokként vándo­rol­tak városról városra, telepedtek le ligetekben, olykor az Ilisszosz partján, éne­kel­ni, tánc­ra ingerelni a nyugodt lépteket, ritmikus mozgásra csábítani a rohanó lá­bakat, nyug­talan lelkeket, imádni Dionüszoszt vagy éppen imádkozni Apollónért, há­lál­kodni Orfeusznak, hogy egyáltalán lehet énekelni.

Hans-Georg Gadamer azt állítja Platón nyomán, hogy a költőként megszólaló, a költői forma szerint élő ember nem sok mindenre alkalmas: tudniillik nem jó az ál­lamalapításra, mint pl. tette azt Szolón, nem jó egy közösség életét alapvetően be­folyásoló, adott esetben a nyilvános vagy egyéni boldogságot, boldogulást elő­segítő zseniális felfedezésekre, mint láthattunk erre példát Thalésztól kezdve oly sok mindenkinél, nem gyógyít úgy, mint Hippokratész, nem szervez és istápol oly mó­don közösséget, mint Pitagorasz. Ő otthontalanul s örökös nyugtalanságban bo­lyong, egy rapszodikus lét felé kormányozza önmagát és hallgatóságát. Mert­hogy a költőre hallgatnak. Nem mindenkire s nem mindig ugyanúgy, de a hangos vagy néma olvasás intenzív tereiben szó szerint alávetjük magunkat a költői szó dik­tátumának. Ez, nézzük akárhonnan, hatalom. Szépséges, csábító, űzött, üldözött, megtépázott, de áhított hatalom.

Kemény István verseire mindig is jó volt és szépséges dolgokkal kecsegtető volt odahallgatni. Ez a jóság nem Hélioszé, inkább lunáris természetű, ha mondha­tom így, Kemény verseiben többször jön fel a Hold, mint kel fel a Nap. Estékbe át­forduló homálylások, alig-kontúros formák, éjszakai kalandozások borzongató jó­sága ez. És a szépséges dolgok általánossága is rengetegféle különböző indíttatá­sok­ból kinövő, sokféle fölkavarulásból alakot nyerő esztétikai konkrétumot takar ná­la: a versek motivikus, metaforikus, retorikus és szerkezeti természetét tekintve egyaránt. Keménynek, jól kellene érteni ezt, kultusza voltvanlesz. Így egyben, kur­zi­válva a létige alakzatait szükséges ezt írni, az időt, a nyelv felosztó rendjébe illeszkedő időt kissé megtréfálva, egybevonva a mégiscsak széttartót, intenzifikálva az extenzív módon bennünk s körülöttünk lévő dolgokat, történelmet, törté­nete­ket, tájakat, városokat, sorslehetőségeket: voltvanlesz. Én magam fiatal főisko­lás­ként hallottam Keményről először. Ahogy mondani szokták, híre megelőzte verseit. A kezdeti rajongás aztán a dolgok természete szerint nálam is, immár egyete­mis­taként, átalakult a versélmények táplálta sajátos ismeretté, ami várakozásba fordult. Kemény műveit tudniillik várni szokták olvasói. Legutóbb egyik versét övezte ilyen felfokozott várakozás. Emblematikus az, ahogyan a Holmi-beli Búcsúlevél nap­világra került. Kemény István nyugtalan, rapszodikus költői hatalmának allegorikus megnyilvánulása mindez az én szememben. Mert hogyan is lehetne másként értelmezni az egyszerűségnek távlatot kölcsönző és a distanciálást közelhozó szavakat, mint egy letelepedett, tehát történelemmel rendelkező ember kétségbe­esett, őszinte gesztusát, aki történetesen költő, s önmagát kénytelen otthontalanságba, örökös vándorlásba taszítani: „Hozzádöregszem és belehalok, ha / most téged el nem hagylak. // Amíg élek, úton leszek”. Most is odafigyelünk, odafigyelek Ke­ményre, akárcsak húsz-huszonkét évvel ezelőtt. És ettől egy kicsit jobb.

Ha az imént azt mondtam, hogy kicselezem vagy inkább megtréfálnám az időt, ak­kor most azt kell regisztrálnom, hogy az idő mókázik velem. Kemény István öt­ven­­éves lett. Az én szememben tudniillik Kemény a par excellence kortalan köl­tő, amit legelsősorban is úgy szeretnék érteni és megértetni, hogy az ő költészete fe­lett az idő nem horizontálisan múlik, hanem vertikálisan intenzifikálódik benne. Ke­mény költészetének nincs a múlandóságot kinyilvánító történelmi ideje, hanem fo­kozódó, a pillanatba mindig másként átforduló, az origót dédelgető költői ideje van. A verseit övező várakozás is véleményem szerint valahonnan innen táplálkozik. Ritkán jelentkezik új kötettel, ám érdekes módon – most tudatosult bennem is, ol­­vasgatva az Állástalan táncosnő címmel kiadott, s ahogy látom, a könyörtelen kro­­nológia szerint szerkesztett összegyűjtött verseskötetét, mindehhez pedig hoz­zá­­véve a regényeit – tulajdonképpen folyamatosan ír.

E gyűjteményes kötetet lapozgatva számomra három dolog tisztult le Kemény ki­­ismerhetetlen és persze nagyon is ismerős világát illetően. Az elsőt egy sajátos moz­gásformában tudnám megragadni, ami leginkább egyfajta eltolódásként for­má­­lódik meg a közvetett beszédmódoktól a közvetlen megszólalások, majd a köz­é­l­e­ti megnyilvánulás irányába. Közvetett beszédmód alatt az első kötetek átstilizált, leglátványosabban a rokokó szerethető enyészetnek indult világát középpont­ba állító líraiságát értem, az idill és az apokalipszis zavartan egymásba forduló tör­té­­néseinek és vidékeinek leírásait. Dzsungel benőtte városok, „elhagyatott kerti utak”, rejtett múltak, rozsdás vasoszlopok, beomló tárnák, réseken kitüremlő öreg nö­­vények, elfelejtett csigalépcsők, szállongó márványpor, alattomos kígyónyomok, darabokra tört autóreflektorok, árva villamossínek, a túlságosan is magára ha­­gyott természeti és épített környezet burjánzó enyészete üli meg Kemény korai ver­­svidékeit. Anélkül hogy az egészben mégiscsak benne rejlő vészjósló fenyegetés valóra válhatna egyszer is. Keménynél a rokokó túlérettsége túléli a forradalom és a terror szakadásait. Miként az Idilli sorai mutatják, szerelmek szövődnek e fel­sti­lizált téridőben, urak és szolgák között egyaránt, noha sétáik nem zavartalanok, a szerelmesek számára idilli környezetet jelentő tengerparti kert közelében cápák úszkálnak: „mindketten egy nagy kert / közepén álltak csevegve. (…) // A Hölgy az Úrral a kert közepén állt, / meg-megtorpanva tették a Sétát, (…) // a luxusföveny körül erős / acélhálóba úsznak a cápák”.

Ezt az „édesen” stilizált areferencialitást szakítja meg, váltja fel később a helyenként a versek szövetébe határozottabban beleszőtt közvetlen referenciális mozzanat. A 2001-es Hideg című kötet Címlap, április című szövegében szereplő lezuhant bombázó és a rajta táncoló falusi szerbek erős, valós villanású képe minden­kép­­pen egyfajta fordulatról tanúskodik. A lezuhant bombázónak a halált, a végér­vé­­nyességet kétszeresen is allegorizáló (először is halált okoz, másodszor maga is már roncs) metonimikus alakzata, illetve az életükért táncoló örömittas szerbek kö­­­zött feszülő ellentét bravúrosan adja meg a költemény kibontakozó értelmének irá­nyát afelé a kiteljesedés felé, amelyet sorsproblémának nevezünk, s amelyet csak egy költemény képes ilyen drámai sűrítettséggel, lírai tömörséggel és balladisztikus erővel színre vinni. A szóban forgó vers esetében a realizálódó lehetetlent és hihetetlent, a legalapvetőbb életkörülményeket is felszámoló háborús borzalmat kell valamiképp mégis elrendezni, feldolgozni magukban a szereplőknek. Köz­vetlenségen elsősorban tehát az általános, nagy emberi sorskérdések kendőzetlen, mégis a poézis eszközkincsével ábrázolandó felvállalását értem, ami leglát­vá­nyosabban, mondjuk, az Élőbeszéd című kötet Káin-verseiben transzponálódik. Mindezt persze már többen is észrevételezték, maga Kemény pedig a Bartis Attilával közös, Amiről lehet című könyvében beszél róla. Angyalosi Gergely Hol a költészet mostanában? című kritikájában erről a következőket írja: „A nagy kérdések némelyike valóban megjelenik a kötetben, ráadásul – látszólag – minden köz­ve­­títés, csűrés-csavarás és szofisztikált csomagolás nélkül. Találkozunk a halállal, az élettel, az ördöggel, a bűnnel (…); általában elmondhatjuk, hogy a morál akará­sa egészen kivételes intenzitással (…) szólal meg ebben a kötetben. (…) Sze­ret­ném leszögezni, hogy (…) engem kifejezetten lenyűgöz az a vakmerőség, amellyel az Élőbeszéd szerzője pajzs és leeresztett sisakrostély nélkül nekiront ezeknek az ir­datlan problémáknak.” A közéleti szálról már volt szó, amivel kapcsolatban még an­nyit jegyeznék meg, hogy rendkívül tiszteletreméltónak tartom e fordulatot Ke­mény pályáján, mármint önmaga poétikai idealitásaihoz, inkább kimondatlan, mint tisz­­tázott ars poeticáihoz képest, aki egykor mégiscsak a forradalommal egye­n­ér­té­kű „édes stílus” szerint dalolt.

A második mozzanat, amely számomra revelatív volt, a már szóba hozott verti­ká­lis költői idő formáinak megjelenése a versekben. Itt valami olyasmiről lenne szó, hogy Keménynél a költői pillanat kevésbé a horizontalitások, a síkban bejárható vagy elképzelhető rendek mentén születik, mint inkább vertikálisan, a magasság/mélység, a zuhanás, a repülés elképesztően sokszínű alakzataiban és fokoza­tai­ban képződik meg. (Mint láthattuk, a Címlap, április című költeményben is egy le­­zuhant repülő jelentette a vershelyzet apropóját.) Ez azért lehet meglepő első hal­lásra, mert a versekben a szereplők rengeteget vándorolnak, sétálnak, sokféle te­­rületet járnak be. Látszólag tehát a területi elv szabályozza életüket. De ha elol­vas­suk történetesen éppen A területi elv című verset, akkor azt vehetjük észre, hogy benne a költői pillanat, azaz a poétikum egy sajátos vertikumban fokozódik és születik meg: a leesés, az esőknek, a gyümölcsöknek a földre esése, a kezeknek a billentyűre esése, illetve a telítődés, a kamrák feltöltődése és a fogalmi síkok meg­­telése révén – nos, tehát a leesés és a telítődés találkozása teremti meg a költői pillanatot. A pillanat intenzitásához – ahogyan Gaston Bachelard írja egy he­lyütt – ambivalencia szükséges. Hogy a széttartó mozgásminőségek egy pontba hú­­zódjanak vissza. Az egy pont, az origó, a nulla persze sok pontot feltételez, a vers­­forma vertikális elrendeződésében pedig ún. ambivalens pólusok szervezik a moz­gást. A területi elv ambivalens pólusai a leesés, pontosabban a leesést megelő­ző s mintegy lehetővé tevő függesztési pont, illetve a telítődés szaturációs pontja. E­ két pólus közti mozgás a költői pillanathoz vezető intenzifikálódás. A költői pil­la­nat nem akármilyen, hanem kitüntetett, egyensúlyi, egyensúlyos idő. És állíthatom, sok ilyen van Kemény István verseiben.

Itt van például az összegyűjtött versek címadó költeménye, az Állástalan táncosnő. A versszituáció egy balerina beszélgetése egy régi vaskályhával. A feszültség ugyan még horizontálisan teremtődik, mondjuk így, megpróbálunk visszamenni az időben. Azaz nem mint általában szokás, kiindulunk a kályhától, hanem vissza­térünk hozzá: „Vissza a kályhához, ha megvan, ha nem dobták ki még” – szól a vers felütése. A kályha mint kiindulópont a magyar nyelv szólásrendjének egy különös darabja: egyfajta kezdeti állapotot jelölünk vele. Most tehát visszatérünk a táncosnő életének egy fontos kezdeti pontjához. Ebbe a kezdeti pontba sűrűsödik mindaz, ami lehetőségfeltételét képezi a költői pillanatnak, amely a kályha mozdu­lat­lansága miatt csakis vertikálisan bontakozhat ki. Az állástalan balerina ehhez a vertikumhoz idomul, a kályha mellé ülve mintegy hozzáemelkedik a költői pillanat megszületésének lehetőségéhez. Az élet elsodorta mindenféle irányba, s ép­pen nincs állása. Persze egy táncosnő még attól táncosnő marad, hogy nincs állása. Táncolni lehet állás nélkül is, sőt, voltaképpen csakis anélkül lehet, tudniillik mozgás révén. (A versben számtalan bohókás vagy épp tragikusabb ellentétezés in­dul be, a kályha állása – merthogy neki meg csak az van – és a tánc között, a ré­gi kályha és a táncosnő által neki tulajdonított tavasz között stb.) A költeményben vé­gül is megképződő költői pillanat vertikumának ambivalens pólusai a kályha moz­dulatlan pontja, valamint a táncosnő állástalansága: e két pólus közötti oszcillatív fokozódásnak tekinthetjük a kettejük beszélgetését, amely végső soron a vers­pillanat megszületését teszi lehetővé. A kályha melege felfelé száll, eléri a ba­le­rina vacogó testét, a táncosnő szavai pedig a kályha elé bűvölik mozdulatlan tárgyi élete megannyi mozzanatát az ócskástól való félelmétől kezdve a hazug mesék i­ránti vonzalmáig.

A harmadik felismerés a versek modális karakterével függ össze, azaz hogy mi­kép­pen formálódik meg a lehetőség teremtette verrsszituációban, a mindenkori létezés meghatározta téridőben, a szükségszerűség szelíd örvénye közepette a költői pillanat. Ezek a költői időpillanatok az Állástalan táncosnő című kötet lapjain, hogy úgy mondjam, nem is költészetté, hanem költőiséggé sűrűsödnek össze. A költőiség Keménynél amellett, hogy egyfajta teremtői elvként funkcionál, egy tapasztalat neve, egy tapasztalaté, amely talán legközelebbről az emlékezet és a szív ökonómiáját rendezi s teszi nyilvánvalóvá. E kétféle ökonomikus, bizonyos ér­telemben a költői formát alapvetően befolyásoló elrendeződésről Jacques Der­ri­da beszél egy helyütt. Az emlékezet kapcsán a versforma elliptikus, azaz a kihagyást releváns mozzanatként tekintő természetét hangsúlyozva, a szívvel összefüg­gés­ben pedig egy élmény, egy érzés megfoghatatlan egyediségének a formában szét­szóródó, rendkívüli veszélyeknek kitett, egyszersmind veszélyeket előidéző ös­szegömbölyödését. Derrida a forma ilyetén mozgalmas és törékeny természetének érzékeltetésére a sündisznó alakját s metaforáját aktualizálja: azt „óvnád (…) a fe­ledéstől, ami kiteszi magát a halálnak, de közben védekezik is ellene – egyszóval a sündisznó ügyességét, visszahúzódását és összezsugorodását. Akárcsak egy au­tópályán összegömbölyödött állatot.” Ebben pedig rokon Friedrich Schlegel fel­fo­gásával, aki a töredékesség kapcsán utal a tüskés hátú teremtményre: „A töredék le­gyen akár egy kis műalkotás: elhatárolódva a környező világtól, önmagában teljes, mint egy sündisznó.” Erről persze rögtön eszünkbe juthat az Élőbeszéd egyik nyitóversének, a Kesztyűnek a lírai ént éppen egy útra kidobott kesztyűbe, majd egy sünbe áthasonító mozgása.

Ennél a kétségkívül esetlegesnek, bár igencsak plauzibilisnek tűnő korrespondenciánál a versforma konzisztenciájára relevánsabb példát is hozhatunk. Ezennel egyetlen momentumra hívnám fel a figyelmet, amely mind az emlékezet, mind a szív ökonómiájában fontos, s ez nem más, mint a belső rímelés. Most nem arra gon­dolok, ami a magyar irodalomban pl. Radnóti Miklós néhány versében, ma­nap­ság pedig leginkább Kovács András Ferencnél érvényesül játékos bravúrral, vagy pl. Poe A holló című nagy versének Tóth Árpád általi átültetésében komor kö­vetkezetességgel és kondenzációval. Tehát hogy még ugyanazon verssoron be­lül középhelyzetben cseng össze a rím. Ahogyan Friedrich Schlegel írja: „A legnagyobb modern költemények belsejében és egészében is ott a rím, ott az azonos elem szimmetrikus visszatérése.” Keménynél másról van szó, noha nála is a költemény belsejében és egészében ott van a rím. De különös módon itt a különböző elemek aszimmetrikus visszatérése teremt rímhelyzetet. Egészen pontosan az olvasás során a befogadóban megmaradt szó vagy szavak emlékének a vers valamely má­sik szava vagy szavai általi konszonáns felidéződéséről beszélhetünk. Váratlanul, el­lip­tikus elrendeződésben felbukkanó konszonanciák lehetősége a belső rímelés. A Kemény-versben a szavak emlékezetének ökonómiája beleíródik a nyelv uralha­tat­lan mozgásokat, metaforikus átkötéseket és allegorikus távlatokat rejtő ökonómiájába.

Érdekes, hogy oly szeretett és gyönyörű, tényleg hihetetlenül plasztikus magyar nyelvünk a memorizálásra, egy szövegnek valóban, tehát nem motorikusan, hanem reflektáltan sajátunkká tételének folyamatára a ’kívülről megtanulni’ kifejezést használja. Más nyelvek mindezt inkább a ’szívből megtanulni’ szókapcsolattal adják vissza. Jacques Derrida írja: „Mondjuk ki: a költőiség nem más, mint amit szeretnél megtanulni, de a másiktól, neki köszönhetően és diktálás útján, ’par coeur’ [szívből, szíved szerint]: imparare a memoria.” Nos, szívemből kívánom, hogy Kemény István verseit továbbra is ne kívülről, hanem szívből tanuljuk és olvassuk. (Magvető)

VALASTYÁN TAMÁS