ANGYALOSI GERGELY: Az új irodalomtörténet koncepciója

Mindenekelőtt hangsúlyozni szeretném, hogy az MTA Irodalomtudományi In­té­ze­tében készülő irodalomtörténeti vállalkozásnak csupán a harmadik kötetéről fogok be­szélni, amelyet Veres Andrással közösen szerkesztünk. A koncepció újdonságához ugyanis hozzátartozik az a szokatlannak mondható megállapodás, hogy a há­rom kötetnek nem kell ugyanazon módszertani és szerkezeti elvek szerint készülnie. Bizonyos alapvető kérdésekben persze elkerülhetetlen a megegyezés, de hitünk szerint jobban tudjuk érvényesíteni a történetiség elvét, ha, mondjuk, a ré­gi magyar irodalmat tárgyaló egység egészen más szempontok alapján épül fel, mint a huszadik századi irodalomról szóló. Nos, ez utóbbi kötet irányadó proble­matikája az irodalmi modernség különféle változatainak kialakulása. Egyetér­tettünk abban, hogy modernséget sokarcú történelmi jelenségnek tekintjük. Ezek az arculatok néha párhuzamosan, akár egymás ellenében, néha pedig egymást követően, de egymásra utalva alakultak ki, és léteztek olykor hosszú évtizedekig. Ezt a bonyolult együttélési struktúrát kronologikus keretben tárgyaljuk; ezen belül azon­ban semmiféle értékhierarchiának vagy folyamatosan emelkedő virtuális ér­ték­szintnek nem kívánunk helyet biztosítani.

Ezzel jó esélyünk van arra, hogy elkerüljük a történeti teleológiának még a látszatát is, valamint hogy semlegesítsük a nemkívánatos „külső” (politikai, ideológiai, morális) értékszempontokat. A korszakhatárok megvonásakor azonban nem kí­vánjuk kirekeszteni a társadalomtörténeti-politikai meggondolásokat sem. Az irodalmi modernséget mint eltérő szellemi törekvések gyűjtőfogalmát tárgyaljuk, amelyet folyamatosan össze kell vetnünk a társadalmi modernizáció fogalmával. Szá­mot kell vetnünk azokkal a törekvésekkel, amelyek a „modernséget” egyáltalán nem kapcsolták össze a társadalmi progressziónak valamilyen felfogásával. A fo­lyamatok, jelenségek, egyéni írói teljesítmények szerepeltetésének arányát és mód­ját annak a metodológiának az alapján lehetne elgondolni, amelyet Deleuze (Fou­cault-ra utalva) kartográfiai módszernek nevezett. Ez annyit jelent, hogy a hosszú távú történeti folyamatokon belül az irodalmi diskurzusoknak sokféle, he­te­ro­gén típusa él együtt rövidebb-hosszabb ideig. Az ilyesfajta koegzisztenciát pe­dig úgy ragadhatjuk meg a legalkalmasabban, ha mintegy kiterítjük őket a térben, vagyis „térképként” szemléljük őket.

A kötet felépítése ezt az elvi orientációt tükrözi. Az irodalmi modernség kezdeteit az 1890–1905 közötti időszakban vizsgáljuk. Ez óhatatlanul átfedéseket ered­mé­nyez a II. kötet tematikájával, de ezt nem problémának, hanem az irodalom­történet-írás egyik termékeny, új lehetőségének tartjuk. A tervezett fejezetek típusai a következők: a) módszertani elvek (pl. a korszakolás problémái); b) az irodalmi modernség jelentkezése a különféle műfajokon belül; c) irányzatok, csoportosulások; d) intézménytörténet; e) az adott periódus társadalom- és irodalomtudománya; f) kis- és nagyportrék; g) kiemelten fontos művek elemzése; h) a külföldi irodalmak recepciója; i) a populáris irodalmi műfajok helyzete.

Ezek a fejezettípusok ismétlődnek a következő periódusokon belül is. A század irodalomtörténetét a következő szakaszokra bontva írjuk le: Az irodalmi modernség kibontakozása (1906–1919); Az irodalmi modernség átalakulása (1920–1944); Az irodalmi modernség felszámolásának kísérlete (1945–1962); Az irodalmi modernség folytatásának-folytathatatlanságának dilemmája (1963–1989); Az irodalmi modernség utóélete – avagy továbbélése új alakban (1989-től az új évezred kezdetéig). A kötetet terveink szerint kronológiával és mutatókkal egészítjük ki. A kro­no­lógia tartalma: nevezetes politika- és társadalomtörténeti események; tudo­mánytörténeti fordulatok; jelentős művészeti teljesítmények; a legfontosabb mű­vek a magyar és a világirodalomban. A mutatók alkotók, irányzatok és intézmé­nyek nevének, művek címének, a legnevesebb események, helyszínek nevének jegyzékét, valamint a kötetben szereplő fogalmak indexét foglalnák magukba.

Szénási Zoltán A Nyugat és a Holnap fogadtatása című, egyelőre még kéziratos írásában figyelemreméltó megállapítást tesz a 20. század első évtizedének végén kia­lakuló helyzetről a magyar irodalmi életben. „Találunk példát arra is, hogy az 1908-tól átalakuló határvonalak miatt anélkül kerül valaki a korábbihoz képest új hely­zetbe, hogy saját pozícióján lényegében változtatott volna. Itt mindenekelőtt Kiss Józsefet és A Hét című hetilapot említhetjük.”¹ A további száraz módszertani és tartalmi ismertető helyett inkább egy konkrét pél­­dán, mégpedig pontosan Kiss Jó­zsef lapjának példáján szeretném érzékeltetni, hogy milyen szemléletmód érvé­nye­sülhet egy irodalomtörténeti jelenség tárgyalásakor az imént említett elvek alap­ján. Ez a szövegrész egy nagyobb terje­delmű, eddig még nem publikált dolgo­zatból való, amely A Hét utolsó két évti­zedét vizsgálja.

1907-ben, a XVIII. évfolyam első számában Kiss József azt írja, hogy A Hét prog­ramja az elmúlt 17 év során nem változott. A „sikerekben és szenzációkban gaz­dag múlt” azt indokolja, hogy meg kell tartani az eddigi programot és irányt. „A művelt nyugat eszméit hirdetjük; modernek akarunk lenni, a modernség kinövései – nemzetiek, sallangosság nélkül. Munkásait A Hét az irodalom színe-javából válogatja, és súlyt fektet arra, hogy a kritikát, amelyet gyakorol, az igazságokat, melyeket hirdet, a szépség zománcával aranyozza be. A múló, váltakozó ese­mé­nyek áramlatából kiragadjuk a figyelemreméltó jelenségeket – irodalomban, társas életben, politikában és művészetben egyaránt.” A régi, hűséges olva­só­közönség fi­gyelmébe ajánlja hát a lapot (ez az olvasókhoz intézett üzenet több számban is megjelenik). A főszerkesztő hangvétele azt jelzi, hogy inkább a régi olvasók meg­tar­tásában, mint a lap iránt érdeklődők körének bővítésében bízik.

Szintén ebben a számban A Petőfi-ház körül című cikk (Szini Gyula tollából) a Gon­court-akadémiát és a Petőfi Társaságot hasonlítja össze. Érdekes követ­kez­te­tésre jut: „száz év sem kell hozzá, és az egész világon jelentőségüket vesztik az iro­dal­mi társaságok, egyesületek, irodalmi irányok és iskolák (…) a művészet minden területe lassankint felszabadul mindenféle kasztszellem alól”. Ma ugyanis száz­féle módja van annak, hogy valaki a művészi pályára jusson. „Ma már nem le­het Társaságokkal körülbástyázni öregedő embereket sehol.” Ez azzal magya­rázható, hogy „a világon mindenütt a művészetben az ’egyéniség’ a jelszó, a harci kiá­ltás, a törekvés, a cél”. Az „iskolákat” irtják mindenfelé a világon. A szimbolizmus és az impresszionizmus erre szolgál, ezek nem új jelszavak, hanem az egyé­niséget, a művész egyéni szabadságát hirdetik. Nem iskolákat akarnak csinálni, ha­nem a meglévőket lerombolni. „Győzzön az Egy, aki igazán művész és bukjék a Sok, aki a Társaság jelszava mögé rejti a tehetségtelenségét.” A cikk szerzője le­zárásként fontosnak tartja megjegyezni, hogy mondandójának éle nem az éppen be­választott írók ellen irányul, tehát Tömörkény tagsága ellen sincs semmiféle ki­fogása.

Cikkek jelennek meg Maeterlinckről és Strindbergről; a külföldi irodalmat Dosz­to­jevszkij, France, Hofmannsthal, Verlaine, Régnier reprezentálja. Syrion (Lo­vik károly) Tolstoj contra Shakespeare című cikkében kijelenti: „Meg kell tisztítani a modern irodalmi életet attól a kriptaszagtól, amely reánehezedik és útját állja a sza­bad alkotásnak és megértésnek.”² Ezt úgy érti, hogy szelektálni kell a valóban nagy írók és a középszerű „viaszbábok” között. Kosztolányi a lap egyik legfon­tosabb szerzőjévé lép elő. Ezt nem csupán az itt publikált versei és kritikái jelzik, ha­nem az is, hogy A Hét reklámozza Négy fal között című első verseskötetét. „A fiatal költőnemzedék egyik legértékesebb, legtartalmasabb tehetségének” nevezik. Júliusban két Ady-verset is közöl a lap, ami Kiss József és Ady nem éppen felhőt­len viszonyát tekintve kuriózumnak számít. Az év utolsó számában Kosztolányi ír a Vér és aranyról. Ady költészetét összekapcsolja „a modern kor fuvallatával”, amely „már a filozófiát is meglegyintette”. „Az amerikai pragmatizmus, amely intuitíve nézi az életet, és csak az emberileg érdekes és értékes momentumokat keresi, egy­szerre átcsapott Európába is, az olaszoknál Giovanni Papini, a franciáknál Ravais­son, de főleg Bergson, a legújabb filozófia mestere, távol minden holt formától, már a véres, izgalmas életet formulázza, s a vécu-t, az átéltet, a mozgalmas cselek­vést ragadja meg.” Ady lírája szerinte ugyanezen az úton halad, vagyis az érzések köz­vetlen, intuitív megragadása a célja, s hasonló érzések kiváltása az olvasóban. Olyan „sejtető szavakat” talál, „melyekkel mondani semmit sem akar, csupán a fan­táziánkat izgatja”.³ Nehéz eldönteni, mennyi irónia rejlik ebben a cikkben. Az viszont bátran kijelenthető, hogy Ady ösztönösségének, költészete intuitív köz­vetlenségének kiemelése, majd ennek egy nagy ívű, a filozófiát is magában foglaló kul­turális körbe való bekapcsolása sajátos kontrasztot alkot, és a cikkíró önjellemzéseként is felfogható. Mintha azt akarná kifejezni, hogy ő tudja is, amit Ady ösz­tö­nösen, fogalmak és kulturális háttér nélkül csinál – ez a funkciója a hivatkozások tű­zijátékának a cikkben.

A Hét viszonya az induló Nyugattal – akárcsak, mint említettük, magának Adynak a személyével – meglehetősen ambivalens. Kosztolányi Hetedhét ország felé cím­mel egy ironikusnak igazán nem mondható Ady-utánzatot közöl. Ide tartozik, hogy Kiss József Gozsdu Eleket köszönti nagy tisztelettel, aki ugyan két évtized alatt csak három-négy novellát írt A Hétben, mégis a lap szövetségesének és tá­maszának számít. A köszöntést azonban már egy Adynak szánt oldalvágás is szí­nezi. A Giorgione-drámát (A félisten, 1908) Gozsdu „verejték nélkül írta, hosszú pi­he­nés után. Magyar ugaron termett, mondanák a modern Titánok. A félisten szerzője mosolyogna a hangzatos beszéden. Ô nem Titán.” Az „Irodalom” rovatban Mar­co (Márkus László) egyértelmű gúnnyal fordul az új folyóirat felé E föld a lelkek temetője címmel. „A magyar ugaron sírnak az elkárhozott lelkek és nosztalgikus só­­hajok szállnak a távoli nyugat, sőt Nyugat felé.” Nyilvánvalóvá teszi, hogy egy­séges mentalitást tulajdonít a folyóirat prominenseinek, amelyet ingerülten elutasít. „Egészen körülhatárolt, különvaló csoport keletkezett a mi kultúránkban az utóbbi évek folyamán. Ezek a szent Nyugat fanatikusai, az ideszakadottak, az idegenül ve­rődők, a meg nem értettek, az édenkertből száműzöttek, ezek ama finomlelkű lények, akik törékeny vállaikon hordják a zseni fájdalmait és keserű mosollyal nyugosznak vele a változtathatatlanba: minden mindegy.” „Az ember születik, un­dorodik és meghal: íme ez a Nyugat felé stréberkedő ember tragédiája…” Majd meg­magyarázza, hogy miért tekinti ezt a magatartást morálisan kétesnek. „Egy kis kul­túrából csak a kis kultúrájú emberek vágynak kifelé valamely nagyobba…” Aki igazán zseni, és nem csak a zseni pózában tetszeleg, az kultúrát teremt maga kö­rül. Nem igaz, hogy a magyar ugar a lelkek temetője, „csupán az impotensek te­me­tője ez a föld”. Érdekes megfigyelni, hogy már ez a cikk is azzal próbálkozik, hogy leválassza Adyt azoktól, akiket Ady-követőknek minősít. „Az egész ügyben csak az a bosszantó, hogy egy tehetséges poéta zengő szavait használják ki a ma­guk igazolására.”⁴

A Hét – nyilvánvalóan Kiss József által meghatározott – irányvonala tehát a mérsékelt modernség. Ilyen értelemben voltaképpen szükségük van a Nyugatra, vagy bármilyen más irodalmi jelenségre, amelyet modernista túlzásban elmarasz­tal­hatnak, mindazonáltal ügyelve arra, nehogy a begyepesedett akadémizmus oldalára kerüljenek. Ez határozza meg a külföldi irodalmi jelenségekkel kapcsolatos magatartásukat is. Egy névtelen cikk (Kritikusok kritikája) 1908-ban arról számol be, hogy „egy még csecsemőkorban levő” francia revü erősen támadja az im­presszionista kritikát, és „a bizonyító kritikát sóhajtozza vissza”, ami „kómikus ká­tyú”, mert ezzel „újra a tények kritikáját, a higgadt mérlegelés sivár nagy­ké­pűs­kö­dését hozzák vissza”. A kritikusnak idézetekkel és példákkal bizonyítani kell sze­rin­tük – ami egyenértékű azzal, hogy objektivitást kell hazudniuk. „A modernség je­gyében újítók keveset törődtek azzal, hogy ezeket az idézeteket és példákat, amelyeket a demonstratív kritika nevében hoznak fel, szintén egyéni ízlés sugallja és egyéni elmélet sorakoztatja fel majd a támadó, vagy védő hadsorba. A tények kri­tikája tehát újra az eredmények kritikája, impresszionista kritika lesz.” (A gondolatmenet nagyon hasonlít Ignotuséhoz, noha nem valószínű, hogy ezt a cikket ő ír­ta volna.) A kritika lényegét tekintve mindig is impresszionista volt, állítja a cikk, ám a maiak legalább őszinték, míg a régiek „holt kérgekkel” palástolták szubjekti­vizmusukat. A modern franciák „egy kis csoportja” megunta az őszinteséget és Lessinghez akarnak visszatérni. Pedig az igazi kritika „mindig vastaps, vagy fü­tyü­lés”. „Semmi egyéb.”

Lehotai (Kosztolányi Dezső) ír a lapban A Holnapról, Hét bihari poéta címmel.⁵ (Jelenleg tudomásom szerint nincs adatunk arra, hogy Juhász Gyula felkérte vol­na Kosztolányit is a kötetben való részvételre, bár maga utóbb így nyilatkozott. Az álláspontok eltérnek annak a valószínűségét illetően, hogy Kosztolányi utasította-e vissza az invitálást, vagy nem is hívták meg.⁶ „Az új líra jelentkező öntudata ez” – írja a kötetről. Nem ismeri el, hogy a társulás költői iskola lenne, mindössze né­hány közös vonást lát az alkotók között, amelyeket főleg a fiatalságnak és a bá­torságnak tulajdonít. Mindezzel némi modorosság jár együtt, jelenti ki, tehát pontosan azt a mérsékelten bíráló és kissé ironikusan elhatárolódó vonalat képviseli, amelyek korábban megfigyeltünk. Méltatja Adyt, Juhász Gyulát, Balázs Bélát, akit „Az ősgermán elmélyedések emberének” nevez. Kitér a „hárfalelkű” Miklós Jut­kára is. Az „ismeretlen” Babits Mihály szerinte „egy keserű, ideges, kissé bogaras, fi­lo­lo­gizáló és filozofáló, de ízig-vérig modern poéta, helytelen válogatásban jelent meg és így, sajnos, sokaknak majd úgy tűnik, hogy csak a „pour épater les bourgeois” el­vét szolgálja.” Ha több verset közöltek volna tőle, akkor láthattak volna az ol­va­sók csodás gondolat nuance-okat, „szóficamító, különcködő, Nietzsche új nyelvére em­lékeztető idiómát”. „Ez a poéta mintha – szemében a hindu világrej­tély mély misztikumával – feketekávé-részegségben írna.” Kosztolányi ismertetése te­hát alap­­já­ban pártoló hangvételű, elismeri a kollektív vállalkozás pozitívumait, de összes­sé­gében némileg visszavesz jelentőségéből.

Már 1908 decemberétől kezdve többször fordulnak előfizetési felhívással az ol­vasókhoz, a lap közelgő 20 éves évfordulója alkalmából. A felhívás megfogalma­zója (nyilvánvalóan maga Kiss József) nem hagy kétséget afelől, hogy „irodalmunknak új korát, a magyar olvasás reneszánszát A Hét indította meg és A Hét csinálta meg”. „Ma is élén állunk a haladásnak, ma is a fiatalság erejével vagyunk el­telve, bár ízlésünk kizárja hasábjainkról a legmodernebb modernség különféle jel­igéi alatt felbukkanó hóbortokat, szigorú mértékünk kizár minden olyan ge­niáliskodást, amely alapjában nem más, mint éretlenség, ítéletünk szembeszáll a min­denáron új nekikeseredésnek épp úgy, mint a vaskalapos régimódiságnak.” Új­donságnak számít a „Toll és tőr” rovat beindulása. Az elkövetkezendő években meglehetősen sűrűn kerül szóba az „irodalmi forradalom”, vagy általában véve a mo­dernség mibenlétének kérdése. Az 1909/ 9. számban Gondolatok felhőfutása (Ak­tuális jegyzetek az új lírához) címmel a névtelen szerző határozottan ítélkezik egyes költőkről. Oláh Gábor szerinte ízléstelen, akaratos, makacs típus. „Minden be­tűje modorosság. Úgy látszik, ez egy visszájára fordított hazafias líra.” Babits, Ke­mény Simon, Juhász Gyula viszont azok közé tartoznak, akik nem üzletből mo­dernkednek. „Szeretnék egy modern és magyar verseskönyvet olvasni, amelyből új titkok, letompított fájdalmak, egy nagyon egyéni élet meleg és füllesztő lehelete csap­na az arcomba.” Ez lenne az igazi forradalom, „differenciálódott, különös lel­kek, nem snobok számára”. Kosztolányi továbbra is írja ismertető cikkeit Lehotai ál­néven, többek között az olasz futuristák költészetéről. A Futurismo című írás 1909 júliusában jelent meg, és sajátos gondolatmenettel vezeti föl a futuristák (vagy a hozzájuk hasonlóan agresszív és aktivista áramlatok) megjelenésének szük­ségességét. A fiatal magyar költőkre, akik „mostanában a legszebb új verseket írják”, az erősen dekadens, fáradt gesztusok jellemzők, „és mosolyogva gondoltam el, hogy ezek a mai forradalmárok”. „Puha, elfinomodott nők” benyomását keltik, közönyösek és hitetlenek, nincsenek igazi meggyőződéseik. Erre csak olyan költészet lehet a válasz, amelynek számára „bűn lesz ez az akaratgyengeség”, és könnyes szavak helyett vért akar majd. A milánói Poesia folyóirat futurizmus-szá­ma éppen ezt példázza a szemében. Marinettiék „állítani akarnak, ujjongani és ka­cagni”, a természethez és az ösztönélethez akarják visszatéríteni az embert, mert ők a XX. század ősemberei és a fiatalság papjai. Bizonyos szempontból nevetségesek, de Kosztolányi nem tanácsolja az olvasónak, hogy nevessen rajtuk, hiszen gesz­tusaik groteszk túlzásai ellenére „a változás érzésének villamos izgalmát hordozzák”, akár elődeik a romantika vagy a szimbolizmus forradalmárai. Hasonló szel­lemben ír Szomory Dezső Az isteni kert című novelláskönyvéről 1910 januárjában. Szomory stílusa „a lélek pompáját” mutatja szerinte. „A nyelve is ilyen fehér és fényes. Csupa hermelin, bársony, csillogó metafora, arany-ékszer, napraforgó és más ritka, bűnös virág.” Ez az író „nem embereket rajzol, hanem arról ír, hogyan hatnak reá. Semmi realizmus. Csupa ideálizmus, még a pipázó munkás is úgy beszél, mint egy fáradt, dekadens herceg.” Jellemző Kosztolányi kritikai szemlé­letének nyitottságára, hogy ezt a szecessziósan túlburjánzó, vállaltan dekadens pró­zaírást egyáltalán nem érzi a modernséggel ellentétesnek. Az a tény, hogy a futu­rizmus a dekadenciára adott válaszként bukkan föl, tehát időben utána kö­vetkezik, szemléletmódján belül nem teszi „modernebbé”, s különösen nem érték­te­lenebbé esztétikailag.

A lap magától értetődően cikket közöl a MIÉNK kiállításáról, amelyet túlnyo­mó­részt a neoimpresszionizmus felől értelmeznek, kiemelve Rippl-Rónai, Csók Ist­ván, Jávor Pál képeit. Ide kapcsolhatjuk Gulácsy Lajos Impresszionisták a Mű­vész­házban címmel a nemzetközi impresszionista kiállításról ír: „Nagyszerű manifesztáció ez a kiállítás a modern művészet mellett, méltó, hogy Párizs hasonlóval vi­szonozza.” Lengyel Géza Az új Páris című beszámolója szintén az impresszionizmus felől értelmezi a modernség fogalmának átalakulását. „Ha elfogadjuk az impresszionista, a még mindig modern – mert általánosan be nem fogadott – festő­művészet alapvető, lényeges tulajdonságának a felület túlbecsülését, és a mögötte elterülő mindenség, a lényeg vagy anyag mellőzését, hát konstatálni kell, hogy a vele együtt modernnek nevezett iparművészet és architektúra legnevezetesebb alapelvei merőben ellenkezőek.”⁷ (Kiemelés tőlem – A. G.) Ez a pontos megfigyelés rávilágít arra, hogy a kortársak is tudatában voltak a „modern” szó különféle jelen­té­seinek, továbbá annak, hogy a különféle művészeti ágakban egészen eltérő szem­léletmódok számítanak modernnek. Figyelemre méltó az is, hogy érezteti: csak addig számít modernnek egy művészeti törekvés, amíg nem válik általánosan el­fogadottá. Végül pedig hajszálpontosan jelzi formálódó konstruktivizmust az ipar­­­művészet és az építészet területén, megállapítva, hogy a jelszó itt éppenséggel a lényeg, vagyis a felhasznált anyagok és a konstrukció között összhang meg­te­remtése.

Talán ez a rövid szemelvény is elegendő annak érzékeltetésére, hogy miképpen képzeljük a modernség szempontjának érvényesítését a 20. század iroda­lomtörténetének újragondolásakor. Fontos kiemelnünk, hogy a szó nem egységes szem­antikai tartományt fed le, vagyis jelentése kontextustól függően erősen vál­toz­hat, s ezt minden egyes esetben jelezni szükséges. De csakis ez a flexibilitás te­heti lehetővé véleményem szerint egy kellőképpen sokrétű és számos különböző szem­pontot alkalmazni tudó, valóban korszerű irodalomtörténet megírását.

JEGYZETEK

1. Szénási Zoltán: A Nyugat és a Holnap fogadtatása. Kézirat, 24.

2. Syrion: Tolstoj contra Shakespeare. A Hét, XVIII. évf. 5. szám, 78.

3. Kosztolányi Dezső: Ady Endre: Vér és arany. A Hét, XVIII. évf. 52. szám, 891.

4. Marco: „E föld a lelkek temetője”. A Hét, XIX. évf. 13. szám, 207.

5. Lehotai: Hét bihari poéta. A Hét, XIX. évf. 37. szám, 600.

6. A kérdéssel kapcsolatosan köszönöm Veres András segítségét.

7. Lengyel Géza: Az uj Páris. A Hét, XXI. évf. 6. szám, 95.