IMRE LÁSZLÓ: ÚJ PROTESTÁNS KULTURÁLIS ÖNSZEMLÉLET FELÉ

 

Az 1980-as évektől kezdve az irodalom- és más humántudományok számos terüle­tén vált egyre fontosabbá a keresztény vallásosság kutatása. Olyanok gondolkodá­sá­­nak is központi kérdése lett a kultúra értelmezése e művelődési és irodalmi ha­gyo­mány felől, akik számára személyes élményt nem jelentett a vallás, illetve nem tar­­toztak szorosan egyetlen keresztény felekezethez sem. Ezek közül csak két meg­­­határozó, de különböző jellegű felfogást említek az utóbbi évtized nemzetkö­zi­­ kutatási színteréről. Egyrészt Slavoj Žižek, a szlovén radikális baloldali filozófusét, akinek A törékeny abszolútum – Avagy: Miért érdemes harcolni a keresztény örök­ségért című könyve először 2000-ben jelent meg angolul. A 2011-ben kiadott ma­gyar fordítás utószavának írója, Kiss Lajos András is hangsúlyozza, Žižek ahhoz a bölcselői hagyományhoz tartozik, amelynek képviselői a két, egymással szemben álló eszmerendszer, a marxizmus és a kereszténység összetartozásának lehetőségeiről gondolkodnak. Žižek számára ennek azért van tétje, hogy az iszlám fun­da­mentalista ágának, a New Age mozgalom szinkretista spiritualizmusának, valamint a posztmodern partikularizmusok (multikulturalizmus, posztkoloniális elmé­le­tek, cultural studies stb.) tolerancia-kultuszának kihívásai közepette egy olyan eszményt tudjon felmutatni, amely dacol a korszellemmel. Ennek az eszménynek azért lehet mintája a konzervatív keresztény gondolkodás, mert az hűségesen ra­gaszkodik hitéhez és értékeihez, elkötelezett, nem semleges és nem szkeptikus, nem relativizálja az igazságot és nem köt folyamatosan kompromisszumot, megal­ku­vás nélkül hisz az emberi bűnösségben és az ezt Krisztuson keresztül eltörölni képes isteni kegyelemben. Másrészt Heinz Schlaffer, német irodalomtörténész Die kur­ze Geschichte der deutschen Literatur című, 2002-ben megjelent könyvét érdemes figyelembe venni. Ennek előszavában a szerző a felvilágosodás radikális kép­viselőjeként mutatja be önmagát. Kijelenti, hogy minden vallás, így a kereszténység is „tévedés, bár nem következmények nélküli tévedés”. Azt állítja, hogy a ke­reszténységnek ritkán pozitív következményei is vannak, és e következmények leg­jobbjának a német irodalmat tartja. Ebből a nézőpontból­ a kereszténység hatásaként vizsgálva tekinti át e literatúra történetét.

A vallás és a keresztény örökség iránti érdeklődés részbeni fellendülése Ma­gyar­országon is elkezdődött már a rendszerváltás előtt. Nemcsak újszerű kutatá­sok for­málódtak, hanem az ezeket közzétenni igyekvő fórumok száma is gyarapodott. Új­ra- és újonnan alapított folyóiratok, növekvő számú konferenciák, fordításban meg­jelent és eredeti kötetek jelezték a hazai érdeklődést, illetve inspiráltak további vizsgálatokat. E kutatások között fontos iránynak látszik az is, amelynek képvi­se­lői nem külső szemlélőként foglalkoznak a kereszténységgel, a vallás és a kultú­ra viszonyának történetével, hanem valamely felekezet tagjaként, s ezt az érintettségüket vállalják, írásaikban meg is jelenítik. Így vált az utóbbi évtizedekben többek számára például a vallásos irodalmi hagyományok és az egyházias művelődés tör­ténetének kutatása, a múltbéli és jelenkori társadalmi, kulturális és egzisztenciális összefüggésekről való gondolkodás a személyes és részben a szakmai identitás ré­szévé, s akár közéleti jellegű megnyilvánulássá is.

Imre László összesen tíz, nagyrészt az 1990-es évek végétől a 2000-es évek vé­géig írott és publikált tanulmányából, kritikájából összeállított könyvét is érdemes azon hazai gondolkodók, kutatók és tanárok munkái között értelmezni, amely szö­vegek művelődés- és irodalomtörténeti, egyházpolitikai és szociológiai né­ző­pont­ból vizsgálják és bírálják a keresztény hagyományok, a most recenzeált könyv ese­té­ben a protestantizmus mai kulturális és társadalmi szerepét, helyzetét, cél­jait. Ezek szerzői, Imre Lászlóhoz hasonlóan, a legtöbb esetben nem lelkészek, ha­nem gya­korló gyülekezeti tagok, nagyrészt reformátusok. Kósa Lászlónak pél­dá­ul nemcsak a mai egyházi közéletet javító szándékú kritikával szemlélő, Tar­to­z­ni­ valahová. Protestantizmus és református azonosságtudat című 2009-es es­szé­gyűj­te­mé­nye, hanem a Reformátusok Budapesten című, általa szerkesztett egyház­tör­téneti tanul­mánykötet is úgy tárgyalta rendkívüli alapossággal a történeti össze­füg­géseket, hogy a könyv kérdései a jelen felől fogalmazódtak meg. Imre László erről írt, a most tárgyalt kötetébe is beemelt recenziója szerint Kósáék munkája „magas színvonalú és megvesztegethetetlenül tárgyilagos, nemegyszer önkritikus, mégis vál­laló és önértelmező leírás”. (34.) Imre László kötetének egy másik írása sze­rint ez a „ma felől nézve” megmutatkozó, „jövőt alakító” „református hagyomá­ny­” (20, 23.) jellemző Győri L. János A magyar reformáció irodalmi hagyományai cí­mű össze­foglalására is, miként az Imre által ugyancsak hivatkozott Szegedy-Ma­szák Mihály, Kovács I. Gábor, Tőkéczki László és mások számos történeti, irodalomtörténeti munkájára, amelyek tudatosan vállalták a protestantizmus múltjának jelen fe­lől való értelmezését. Amit a múltról mondanak, így válik „a jövőt alakító, a meg­ma­radást szolgáló értékgyarapodás”-sá. (22–23.) Nem véletlen, hogy az említett szer­zők, Imre Lászlóval együtt, az 1992-ben újraindított – de 2005 óta szünetelő – Protestáns Szemle szellemi köréhez tartoztak, a folyóirat szerkesztői, szerzői voltak.

Termékenyítő prezentista felfogás az, ahogyan Imre László például a két világ­há­ború közötti erdélyi magyarság protestáns értelmiségének koncepcióiról szólva (Már megint és még mindig: magunk revíziója) egy mai, immár az Európai Unió­ban megvalósítandó kisebbségi politika irányába mutat mintát. (117–119.) Vagy mi­ként a nemzeti értékteremtés és felelősségérzet kérdésében – az amúgy korához kö­töttnek bemutatott – Ravasz László is több szempontból példaként ér­tel­mezhető a későbbi református püspökök, egyházi (lelkészi és világi) értelmi­ség­i­ek számára. (Ra­vasz László és a Protestáns Szemle, vö. 82.) A szerző ez utóbbi ta­nulmányában az 1910-es, 20-as, 30-as évekbeli Protestáns Szemle Adyról, illetve a korabeli refor­má­tus költők életművéről vallott felfogását vizsgálja. A lapot 1913 végétől főszer­kesz­tőként irányító Ravasz a megelőző másfél évszázad etikai hangsúlyú, illetve a fel­világosodás, a szabadelvűség, a tolerancia és a magyarság mellett elkötelezett pro­testantizmusát és kálvinizmusát értelmezte, bírálva annak alapvető hiányosságát. Újfajta programot is megfogalmazott, és a „mély, evangéliumi, hitszerű vallásosság” elérését tűzte ki célul. (83.) Ám sokáig még a püspök sem vette észre az Ady hitével való rokonságát, sem a költői életmű vallásos verseiben, sem a megtérő személyiségben történt változásokat. Ebben, a meghatározó protestáns gondol­ko­dók közül, közismerten Makkai Sándor 1927-es könyvéé az első hely. Addig mind­kettejük és például a Protestáns Szemle körének más értelmiségijei is megle­he­tősen erősen állították irodalomszemléletük és szépirodalmi tájékozódásuk kö­zép­pontjába az erkölcsi értékskála alapján a népnemzeti iskola esztétikáját. A val­lás­erkölcsi nézőpontot magukénak valló 19–20. századi protestáns szerzők (Lévay József, Baksay Sándor, Gyóni Géza, Herczeg Ferenc stb.) – poétikailag és retorikailag kevéssé releváns – munkáit jelentősnek tartva elsősorban a Nyugat esztéticizmusa által képviselt értékrendszerrel kerültek szembe. (A kérdésről Imre könyve óta bővebben Szénási Zoltán írt: A Protestáns Szemle és az irodalmi műveltség, 1889–1920, Irodalomismeret, 2011/1, 23–34, itt: 30–33.) A folyóirat 1919-es meg­szűnésének, majd 1924-es újraindulásának Imre László által hangsúlyozott ce­zúrája vi­szont azt eredményezte, hogy a 20-as évek második felétől kezdve a lap már „nem pusztán egy szűkebb, egyházias kör kibővülését demonstrálja, hanem azt is, hogy szinte az egész új és legértékesebb irodalom kerül bele a munkatársi gár­dá­ba, vagy legalábbis a szemhatárba”. (84–85, 91.)

Imre László hangsúlyozza, hogy a mélyhitű protestantizmus új eszményére Makkainál és Ravasznál jóval később és nehezen „érett meg a legfogékonyabb pro­testáns értelmiség”. (84.) A költők, így Reményik Sándor is csak a 30-as években jutott el költészetében a személytelen parnasszista szerepversek „közvetett vallo­másosságától” (101.) az Adyéhoz hasonló, imádságszerű, személyes hitet színre vivő szövegek megfogalmazásáig. Ez utóbbi verseket értelmezve úgy véli Imre Lász­ló, hogy Reményik átgondolt, rendszerezett tematikájú költészete a magyar vallásos lírát is képes volt megújítani (Hagyomány és újítás Reményik vallásos verseiben). A kötet egy másik írása szerint Reményik kisebbségi tematikájú szövegei is a 30-as években hagyják maguk mögött a Végvári-versek „keserű és számonkérő hangját”, és szólítanak fel „az érdekellentétben álló népcsoportok megbékélésére, összefogására”. (98.) (Reményik Sándor vallásos lírája és a kisebbségi etika)

A kötet leghosszabb, korábban még nem publikált dolgozatában Imre László két eltérőnek láttatott költői életmű elemeiként hasonlítja össze Arany és Ady is­ten­­él­ményének reciprocitását. Aranyét inkább etikai alapúnak mutatja be, aki egy pro­testáns közösség reprezentánsaként racionális istenélményt megjelenítő verseiben az isteni törvényhez való igazodástól várja az én stabilizálódását. Ady istenél­mé­nyét pedig mélyen megéltnek tartja, aki küzdelmes, de szoros és őszinte sze­mé­lyes viszonyban beszél – az Imre által rendszerező felosztásban tárgyalt – ima­ver­seiben az Úrral. A szerző többször pontosítja, hogy Arany és Ady istenes ver­seinek nagy­részt különböző típusú megszólalásait mint műalkotásokat kell vizs­gálni, hi­szen „a beszéd stabilitása nem annyira a beszélő vallási meggyőződé­sé­nek, mint in­kább művészi alakító erejének függvénye”. (64.) Néha azonban nem látszik vilá­go­san, hogy egy költemény vagy egy ciklus beszélőjének, a költői életmű sosem egyértelműen absztrahálható alanyának, vagy éppen magának a személyiségnek a kö­nyörgő, bűnbánó, hálaadó megszólalásaként értsük a tanulmány néhány értel­me­zésének vers- (és nem más típusú szövegeiből származó) idézeteit. Ám nemcsak Arany vagy Ady kapcsán, hanem – ahogy például Kulcsár-Szabó Ernő Az újra­értés küszöbén című, Szabolcsi Miklós József Attila-monográfiájáról írott bírálata is hangsúlyozza – bármilyen más műelemzésről, költői életmű vagy éppen pá­lyarajz megírásáról van szó, sosem könnyű feladat következetesen vég­igvezetni az egy­séges érvelést. Különösen akkor nehéz ez, ha a költői művek interpretátorának szó­tárában olyan kifejezések szerepelnek, mint vallási meg­győ­ző­dés, bűnbánat, há­laadás, megtérés, őszinte istenélmény stb.

Imre László azonban fontosnak tartja az árnyalt megközelítéséket. Reményik, Ady és Arany mellett Tompa Mihály nagyrészt etikai alapozású (de hel­y­enként az „egyé­nített élmény többletét” is magában foglaló) vallásos költészetét e­lemezve, illet­ve prédikációit, imádságait és leveleit is érintve megmutatja e lí­ra­i é­l­etmű poé­ti­kai, illetve a személyiség mentalitástörténeti vizsgálati lehetősége­it­. Arany Jánost kö­veti e distinkció megfogalmazásában, aki Tompának a halál­vá­g­y­­at színre vivő ver­­seiről szóló bírálatában így óvott: „oly mélység fölött lebeg, hol félt­jük – az em­bert. Állítson a költő keresztet az ily örvény felé, s óvakodjék ott járni”. (41–42. – Arany kiemelése.)

A tanulmányok és recenziók azt mutatják, mintha a gyűjteményes kötet valójában egy monografikus feldolgozás gondolatmenetének is a vázlata lenne. Úgy lá­tom ugyanis, hogy Imre László könyvének legfőbb vizsgálati tárgya a 19. század má­­sodik felében Arany által (de Tompa költészetében szintén) elkezdett, egészében az 1910 körüli Ady-lírában megtörténő (de valamivel később a Reményik-élet­műben is megjelenő), az Istennel egyes szám első személyben viaskodó, sokszor elbi­zonytalanodó, de e beszédhelyzetben erősen involvált személy­es­ség poétikai for­dulata a vallásos lírában. Ezt a költészettörténeti újítást azonban az erdélyi és magyarországi protestáns értelmiség csak a következő két évtizedben is­merte fel. E felismerésnek a saját hitbeli, teológiai, etikai és nemzeti-kisebbségi gon­dol­ko­dása számára történő értelmezése az 1920-as évek második felétől és a 30­-a­s évek­ben válhatott a „magyar református identitás történetének” „roppant je­le­ntős for­du­lat”-ává (83.).

Noha a kötet címe és több megjegyzése protestáns hagyományról beszél, ez gya­kran mintha csak egyetlen felekezet tradícióját jelentené. Hiszen Imre László az evangélikus Reményiken kívül szinte kizárólag a református önszemléletet és vallásos lírát elemzi. A vizsgált időszak vallásos lírájának költészettörténeti fordulatát, pro­testáns felekezeteinek hitbeli megújulását pedig talán még árnyaltabban lehetne értelmezni a katolikus lírával, illetve lelkiséggel való összevetésben, to­vább pon­tosítva azokat a válaszokat, amelyeket a mitől (és mikor mitől) protest­á­ns (re­formátus, evangélikus stb.) vagy katolikus egy irodalom és kultúra? kérdés­re­ le­het fe­lelni. E kérdés tétje abban a kora újkortól ismert összefüggésben válik meg­kér­dő­jelezhetetlenné, amit a Reformátusok Budapesten című, Kósa László által szer­kesztett kötetből vett idézettel Imre László is vall: „a felekezetek kollektív tuda­t­ot hor­dozó és magatartást alakító társadalmi aggregátumok”. (27.) Vagyis „a nyelv és­ a vallás egymást őrző összefonódása” (23.), a nemzeti és a felekezeti öntudat, pél­dául a Kárpát-medencében, mindig rendkívül szorosan összetartozik, nem csupán kisebbségi léthelyzetben.

Imre László rövid előszavának célkitűzése szerint „ha Apáczai Csere János és Köl­csey, Arany János és Németh László a döntő pillanatban a legfontosabbat tet­te, ak­kor a ma és a holnap magyar kultúrája sem lehet meg református géniusz nél­kül”. (7.) Ez a megfogalmazás azonban sem itt, sem máshol a kötetben nem je­lent el­fogultságot, hiszen a szerző rendre önkritikusan fogalmaz. Nemcsak saját egy­há­zával, hanem a protestáns líratörténet számos alkotójával és szövegével (Szász Ká­roly, Vargha Gyula, Szabolcska Mihály), valamint az őket túldicsérő korabeli pro­tes­táns értelmiségi kánonnal szemben is. Saját interpretációit szintén a folytonos meg­újulásra, jobbításra kész, az önbírálattól sem tartózkodó protestáns hagyo­mány­ban jeleníti meg. „Nemcsak a hűség és a hitvallás tradíciója tehát a magyar pro­testáns literatúra, hanem szüntelen és kíméletlen önvizsgálat is. Íróink tudták, s ma sincs ez másképpen, hogy a magyar reformátusság csak akkor volt és lesz fun­da­mentuma a nemzet lelki és erkölcsi újjászületésének, ha nem emeli ma­gát má­sok fölé, nem türelmetlen és ellenséges más nézetekkel szemben.” (13–14.) Ezt az éthoszt Imre László az előszóban elsődlegesen megcélzott olvasói, a protest­áns értel­miség számára mint alapvető identitáselemet kínálja fel. A tágabb olvasó­kö­zönség pedig ennek az éthosznak a 19–20. századi történetét és talán lehetséges je­lenét értheti meg a könyvből: a kárpát-medencei protestáns művelődés- és gon­dol­kodástörténet egy olyan sajátosságát, amely éppen e könyv által is folytonos tra­­dícióként mutatkozik meg.

„A kisebbségi sors olyan nemzeti önvizsgálatra ösztönöz, mely tökéletesen megújítja a magyarság helyzetértékelését, arra buzdítván: revízióra van szükség, de nem a határok korrekciójára, hanem magunk megváltoztatására, mert a jövő belső mi­nőség függvénye.” Így foglalja össze a szerző Makkai Sándor 1931-es Magunk re­víziója című írását, jelezve, hogy ezt a Németh László-féle „minőség forradalmához” hasonló felfogást Trianon után sokan már-már „balekségnek” tartották, s csak szűk körben, „egy speciális elit számára öröklődött tovább”. Ám határozottan kije­len­ti, hogy e szemlélet „meggyőződésünk szerint ma aktuálisabb, mint valaha”. (114.) A protestáns önszemlélet és a közéleti, kulturális feladatvállalás e folytonos­sá­­gát Imre László idézett írása és egész könyve is alátámasztja. Talán nem túlzás, ha nemcsak Kemény Zsigmond, Gyulai Pál, Arany János és Arany László neve által fém­­jelzett gondolkodástörténeti vonulatról beszélünk, hanem felfigyelünk arra, hogy ez az irány mind irodalomszemléleti és esztétikai szempontból, mind pedig a re­for­mátus éthoszt követő életprogram szempontjából folytatódik a 20. században. Egy­­részt annak az erdélyi, majd Trianon után részben Magyarországra települt szel­­lemi, sőt baráti és rokoni körnek köszönhetően, amelynek, mint a kötetben kö­­zölt egyik recenzióban említődik is, költők, teológusok, tanárok, így mások mel­­lett Reményik Sándor, Ravasz László, Makkai Sándor, Tavaszy Sándor és Imre La­­jos voltak a tagjai. (Vö. 114–115.) Másrészt az e klasszikus magyar irodalmi gon­d­ol­­kodást a nemzeti kultúrtörténet csúcspontjaként értelmező Horváth Jánoson ke­­resztül. E körök szellemi örökségét – az utóbbi tanítványának, az egyébként ka­to­­likus Barta Jánosnak a tanítványaként, az előbbiek kiterjedt értelmiségi családjának pedig a leszármazottjaként – mások (kevesek) mellett éppen Imre László vall­hat­ja magáénak.

Noha immár több mint négy évtizedes irodalomtörténészi, kritikai munkássága je­lentős részének, ahogy az előszóban írja, nem a magyar protestáns kultúra vizs­gá­lata volt meghatározó része, hanem a 19. és 20. századi magyar, illetve összehasonlító, főképp klasszikus orosz témájú tanulmányok és monográfiák, ám bizonyos, hogy amikor még nem a református hagyományról írt, valójában mindig már eb­ben az irodalom- és kultúraszemléleti, etikai és szellemi tradícióban állott ben­ne. Úgy tűnik ugyanis, hogy Imre Lászlónál, miképp az általa jellemzett Arany Já­nos esetében, „roppant szerepe van a hagyománynak, az elfogadott és mértéknek te­kintett szülői ház eligazításának. Azaz: kerülhetett ő bármiféle kételyek hatalmába, a család, a templomban hallottak, s egyáltalán egy több száz éves szokásrend és szólásmód eltéphetetlen szálakkal kötötte a »derék ember« kálvinista típusához.” (57.)

Mára sem tűnt hát tova egészen a kötetben tárgyalt Makkai Sándor, Imre Lajos és más protestáns, sokszor nemzetiségi értelemben is minoritásként létező értel­mi­sé­giek két világháború közötti, szolidaritás alapú, társadalmi küldetést vállaló prog­ramja. Ezek nyomán Imre László könyvének egésze is felülemelkedik a szű­ken vett felekezeti, sőt egyházias nézőponton. Több írás hangsúlyozza a vallási szem­benállások felszámolásának és a más keresztény felekezetek iránti türelmességnek a jelentőségét a magyarországi egyház- és művelődéstörténetében. (Pl. 14, 34.) Ám mivel e közösség az elmúlt évszázadokban önmagát leginkább a kisebbségi nar­ra­tívák használatával értelmezte, főképpen a Kárpát-medencében, felekezeti ho­vatartozástól függetlenül jól használható önszemléleti mintát adott a hivatástudattal rendelkező, minőségi munkát végző, másokért felelősséget vállaló, segítőkész és egymásban kölcsönösen megbízó tágabb értelmiség számára is. (Vö. 93–94, 114–119.) Ha pedig azt gondolnánk, hogy ez az önkép és életprogram a mai körülmények között még inkább utópiának, helyenként talán már-már pa­te­tikusnak tűnik, akkor érdemes Imre László könyvét a retorikán belüli bizonyíté­kok­nak a klasszikus szónoklattanok, így Arisztotelész, illetve Cicero és Qu­in­ti­li­a­nu­s munkái által kidolgozott rendszere alapján értelmeznünk. Hiszen érvelése úgy ké­­pes valóban tanítani, páthosza pedig fölindítani – bizonyosan nem csupán pro­­­tes­táns – olvasóját, hogy e szövegbeli, illetve a hallgatóságra tett hatásban foglalt két bizonyíték megbonthatatlan harmóniában van a harmadikkal: a szónok, ese­­t­ünkben a szerző éthoszával (itt: szavahihetőségével, szakmai hozzáértésével, e­ré­­­­nyes­ségével és a képviselt ügy iránti elkötelezettségével), amely pedig gyö­nyör­kö­­d­teti, sőt a beszélő céljaival való azonosulásra buzdíthatja közönségét.

FAZAKAS GERGELY TAMÁS