MARNO JÁNOS versei

Diptichon

Halálom a kabát. Apámon
láttam először, hátulról, ott
állt az ablakban háttal nekem;
dermedten bújtam ágyamban
fekve magamba tőle, reggel,
vagy hajnalban, napkelte előtt,
hátamat jól nekivetve, mit
nekivetve! nekifeszítve
a falnak. Aztán sokáig nem
maradt semmi egyéb se hátra,
se előre, csak amit egy nő
kaphat magára egy ötlettől
hajtva, valami könnyebbet, és
amit élmény lesz ledobnia.

Át kell a szomszédba ugranom
vízért, mert itthon a szivattyú
megint lefulladt. Kútba esett
a szombati fürdésünk este,
tejünk a párkányon felejtve
alszik meg éjjel az üvegben,
savóján dereng át reggelre
az angol vécére és padlás-
feljáróra vezető tornác.
S még ekkor sem ismerek ott az
apámra egy alakban, svájci
sapkában, rojtos kardigánban,
mintha hűlne az idő, múlni
mégsem képes, pocsék egy nyár van.

Filc

Ó, azok a reggeli álmok,
mikor a vonatnak a farkát
látod csak odacsapódni már
az akác lombjához, üveges
hőségben, éjszaka vörösbort
ittál a noxyronra, és kést
rántottál a tükrös szekrényre.
A szerelvényt tehát lekésted,
bújhatsz ágyadból az ágy alá
pálló szégyenedben, apád jön
felrázni, egyszer délelőtt s még
egyszer délben, svájcisapkában,
hol a barnában, hol a kékben,
ott foszlik fogad közt a filce.

A féreglelkész

Ingmar Bergmannak

Egyre közelebb Isten távol-
létéhez, egy faluhoz, ahol
idegenkednek az embertől,
mert féregre emlékezteti
őket. Az pedig összerezzen,
mikor hirtelen egy százlábú
száguld keresztül a lába közt
a padlón, majd úgy felszívódik,
mintha csak a föld nyelte volna
el. Az ember leforrázva ül
tovább a székben egész éjjel;
reggel aztán a Néma Bözsi
vonítására riad fel, zöld
égbolt mögötte, haragoszöld.

Macskahályog

Elhízottan, hályogos szemmel
látom majd viszont évek múlva,
székemben ül, mintha jól állna
neki ott, jobban, mint álmában
akárhol másutt, vagy álmomban,
amelyben semmi sincs kizárva;
ha hátam viszketne mondjuk, hát
nyomban mögöttem teremve el-
kaparászná rajtam a napot.
Most a torkomban teszi. Ahogy
magamban beszélek, senkit sem
kívánva fölverni, hisz tudom,
mit jelent egyszerre fönt lenni
és zuhanni vissza leverten.

Egész közel

Nárcisz késsel a foga között
a folyóban, illetve folyamban
mint dologban, mely a folyónál
mérhetően nagyobb, mint tiszta
eszme azonban már a neve
folytán sem állíthat magáról
semmi maradandót. Kerülhet
örvénybe éppen, a fejében
megfordul több is, gyengédséggel
gondol arra, akit nem ismer,
és ez már így marad stabilan
az idők végezetéig, ha
túl a szavakon is van ilyen.
A torkolathoz egész közel.

Nem készül

Nem készül Nárcisz befürödni
még egyszer a késsel; zsebében
papír és ceruza, zsebkendő,
de az is papírból, mióta
volt az a kényes história,
s újra kellett fogalmaznia
meghitt szokásokat. Újabban
naponta próbál ott teremni
egy ösvényen, mint aki semmit
sem tudott még magáról eddig,
lámpagyújtás előtt érkezik
kevéssel, és aztán sokáig
beéri ezzel a kevéssel,
tegnap csaknem lámpaoltásig.

Szélcsend

Nincs róla mit mondanom többet
egyelőre. Tombol a szél,
mióta éjszaka feltámadt,
s amint elül a fejem körül,
lábamnál látom, hogy rémülten
rázza fejét egy cserjelevél.
Nem vagyok bolond: a színész is
eltűnt az imént, kutyájával,
rajtunk kívül a kertben senki,
az sem, ki ugyan nincsen, de még
jöhetne éppen; járni járok
én ide, és nem kötekedni.
Vadászni, mondjuk, a békémre,
mely ott kerül, amerre nézek.