KIBÉDI VARGA ÁRON: Megismerni, közölni, hatni

A kognitív kommunikáció műfajrendszere

 

Az ember akár akarja, akár nem, mindig kommunikál. A nem-tudatos kommunikációt a szemiotika tanulmányozza, azaz a jelek interpretációjának a tana. Egy kalap, a testtartás, a böfögés megannyi jel, aminek alapján benyomást kapunk másokról. A kép ráadásul országok szerint változik: nem minden országban hordanak az em­berek kalapot vagy sapkát és állítólag az étkezés utáni böfögést sem ítélik el mindenütt. Én itt most a tudatos kommunikációval szeretnék foglalkozni és ennek a formáit nem a szemiotika, hanem a retorika tanulmányozza. Itt pedig az argumentáció, a verbális meggyőzés szabályrendszere mellett különösen fontos a retorikának az a része is, amelyet „actio”-nak szokás nevezni és amelyik nem kizárólag a be­széd tartalmával foglalkozik, hanem a beszéd előadásának módozataival: milyen a test­tartásunk, milyen az arckifejezésünk a beszéd közben, hangosan vagy halkan be­szélünk-e, stb. Az „actio” lényegében nem más, mint amit ma „nonverbális kommunikáció”-nak szokás nevezni.¹

Az actio, a nonverbális kommunikáció a direkt, személyes kapcsolatteremtést feltételezi. A beszélő mutat valamit vagy nevet és így hat arra, aki hallgatja. Írásom első részében erről a direkt kommunikációról szeretnék beszélni.

 

A direkt kommunikációnak elsősorban vizuális és verbális összetevői vannak. Egy kéz­mozdulattal felhívhatom valakinek a figyelmét valamire, egy összeráncolt homlok vagy egy mosoly szintén a vizuális kommunikáció formái. Különösen érdekes eset az, amikor egy teljesen kidolgozott vizuális jelrendszer teszi lehetővé a kom­mu­nikációt egymás nyelvét nem beszélő emberek között. 1885-ben Lewis F. Hadley felfedezte, hogy több mint 110.000 észak-amerikai indián, aki nem beszéli egy­más nyelvét (sziúk, apacsok, cheyennek, stb.), egy részletesen kidolgozott jelrendszer segítségével kommunikál. Ezeket később feljegyezte-felrajzolta William Tom­kins és 1926-ban Universal American Indian Sign Language címen kiadta. Kiragadok három példát ebből a könyvből. „CRY (sírni): With both hands one finger at eyes indicate that tears are flowing by tracing their course down the face.” – „EAT (enni): With nearly compressed right hand, pass tips of fingers in curve downward past mouth two or three times by wrist action.” – „SLOW (lassú): With both palms facing and three inches apart, move hands slowly forward by short stops.”²

 

A verbális kommunikáció alapvető eszköze a nyelv, beszélt vagy nyomtatott for­mában. Tudtommal nem nagyon szokás feszegetni azt a kérdést, hogy melyik nyelv lenne a legalkalmasabb a kommunikációra. Azt tudjuk, hogy minden nyelvnek vannak olyan idiomatikusnak nevezhető tulajdonságai, amelyek minden más nyelvtől megkülönböztetik. Ezzel a kérdéssel a frazeológia foglalkozik.³ Csak egy példa, a bocsánatkérés: a magyar maga kér bocsánatot, míg a francia a másikat ké­ri meg, hogy bocsásson meg neki („elnézést kérek” vs. „excusez-moi”). Ugyan­akkor az is tény, hogy szólásmondások nem mindig kizárólag egy népi kultúra sa­játosságai, hanem sokszor másutt is megtalálhatók ugyanúgy. Azt a kifejezést például, hogy „veri az ördög a feleségét” a franciák is használják ugyanabban az érte­lem­ben. Itt is bizonyára egy a romantika idejéből származó előítéletről van szó, amelyik minden népet valami tősgyökeres, kultúrájában minden más néptől elütő egy­ségnek tüntetett fel. Amint ezt azóta különösen a népmesékkel kapcsolatban be­bizonyították: ezek az ún. kulturális sajátosságok nemzetközi jellegűek.

Nehéz lenne megmondani, hogy egyes nyelvek idiomatizmusa gazdagabb-e, mint más nyelveké. A kommunikáció szempontjából ennél fontosabb és érdekesebb kérdés, hogy vajon a legelterjedtebb nyelvek éppen azok-e, amelyekkel a leg­gyorsabban és a legcélszerűbben lehet kommunikálni. Azt például valószínűleg el­sősorban történelmi és politikai okokkal lehet magyarázni, hogy miért éppen az an­gol lett a legelterjedtebb nyelv a világon. Tény, hogy az angol nyelv mondattana rendkívül egyszerű, de a jelentéstan és a helyesírás rengeteg problémát okoz, többet, mint például a német. Amikor azt mondom, hogy „your child”, ez jelent­he­ti azt, hogy a „Te gyereked” vagy a „Ti gyereketek”, de azt is, hogy a „Maga gyereke” vagy a „Maguk gyereke”. Az angol esetében további problémát okoz, hogy az írott és a beszélt nyelv közötti eltérés nagyobb, mint a többi nagy európai nyelvben. Aki angolul tanul, annak igazából egyszerre két (vagy három) nyelvet kell tanulnia: annak a három hangnak, hogy „szót” (gondolat), írásban hét betű felel meg (thought). Ugyanakkor az se világos, hogy a „th” itt kb. mint sz, a „thugh” szóban pedig kb. mint z ejtendő.

A kommunikáció a társas élet alapfeltétele, gyerekkorunktól kezdve tanuljuk, hogy mit kell tudnunk, hogyan kell alkalmazkodnunk a többiekhez (szülőkhöz, társadalomhoz) annak érdekében, hogy jól kommunikálhassunk. Amikor gyerekek eredeti vagy tabuizált dolgokat mondanak, az éppen annak a jele, hogy még nem „törtek be”, még nem ismerik a szabályokat. Például, amikor megkérdezik, hogy mi­ért halt meg a nagyapjuk, vagy azt, hogy a paradicsomban is lehet-e majd kenyeret enni. A halálról nem beszélünk, a temetkezésről sem nagyon⁴ és arról sem, hogy a túlvilágon itteni mindennapi szükségleteinket kielégíthetjük-e.

Karl Erik Rosengren⁵ szerint a szocializáció három legelemibb ágense a család, a kortárs csoport és a munkahely, ez nagyjából egy időbeli sorrendet is jelent: gyerekkor, ifjúság (iskola), felnőtt kor. Az előző ágensek még hatnak, de hatásuk általában gyengül. Az első ágens a beszélt nyelv helyes formáit tanítja meg, a második ezeket megtoldja az írott nyelv szabályaival, a harmadik mindkettőt továbbfejleszti (szakkifejezések), esetleg rombolja (káromkodás, argó).

A nyelv ismerete és használata magában véve nem elegendő ahhoz, hogy jól kommunikáljunk. Amint azt az 1987-ben megjelent Nyelvi illemtan szerzői kifejtik, tudnunk kell, hogy kiket illik magázni és kiket lehet tegezni.⁶ Lehoczky Gergely, a nyugati magyar irodalom fiatalon elhunyt kiváló novellistája⁷ írja egyik elbeszélésében, hogy hatéves korában milyen óriási hatással volt rá, hogy a fogorvos vele pontosan úgy beszélt, mint felnőtt betegeivel.

A Hazafias Népfront és a KISZ felkérésére szerkesztett Nyelvi illemtan szerzői külön fejezetet szentelnek az udvariasság formáinak otthon, utcán és a munka­helyen, valamint az írásbeli kommunikációnak. A karlendítés és kézemelés férfias jellegű, „a nők inkább az integetés valamely kecses változatával helyettesítik ezeket.” A férfiak között szokásos a köszöntés után a kézfogás, a nőkkel szemben a kéz­csók viszont kiment a divatból. Aki mégis megteszi, vagy legalábbis úgy tesz, mint­ha kezet csókolna, régimódi úriember benyomását akarja kelteni, főleg idősebb asszonyokkal szemben.

Jean-Claude Schmitt francia középkor-szakértő kimutatta, hogy a középkorban, fő­leg az egyház hatása alatt, a gesztusoknak és testmozdulatoknak részben más je­lentése volt.⁸ Az egyház elvetette a nemesi udvarokban nagy sikert arató és jól meg­fizetett lantosok (joculatores) drámai mozdulatait és a papok mozdulatait a szó­széken pontosan szabályozta a retorikai actio szerint; megtiltotta például azt, hogy a pap ujjával mutogasson a hallgatói felé. Mivel különböző szerzetesrendekben nem volt szabad beszélni, kialakult a szerzetesek között egyfajta jelbeszéd, mely emlékeztet a fentebb említett észak-amerikai indiánok jelrendszerére, de amit főnökeik az előírt csend megszegésének tekintettek és éppen ezért keményen elítéltek.

Mielőtt áttérnék a személyes verbális kommunikációról az indirekt kommunikáció válfajaira, ki kell emelni, hogy a beszélt nyelvnek egyik retorikailag is jelentős formája a narráció. Az ember nemcsak Homo faber, azaz olyan valaki, aki technikai eszközöket gyárt, hogy segítségükkel a természetet meghódíthassa, nemcsak homo pictor, aki a barlangok mélyén életét veszélyeztető állatokat rajzolt a falra, hogy a képi utánzat mágikus erejével legyőzze ezeket az állatokat, ahogy azt Hans Jonas német filozófus állította, hanem homo narrans is. Ezt a kifejezést tudtommal Keszeg Vilmos erdélyi néprajzkutató vezette be⁹: „A történet olyan eszköz, amely közvetít a történelem és a személyes élmény között” (history vs. story). Már Arisztotelész etikájáról kimutatták, hogy az lényegében narratív jellegű. Egy ember tu­lajdonságaira, például arra, hogy fösvény-e vagy sem, narratívákból következtetünk. Tengelyi László szerint „Nem vonásaink állandósága, és nem is meggyőző­dé­seink változatlansága teszi, hogy önmagunk maradunk, hanem hogy minden átalakulás, amelyen életünk során keresztülmegyünk, egyetlen egységes történet keretei között elbeszélhető.”¹⁰

Az emberek történeteket, vicceket, anekdotákat csak akkor mesélnek, ha azzal va­lamilyen céljuk van. Egy példa Tóth Béla híres gyűjteményéből: „Révai beköszöntje. – Révai Miklós, nyelvtudományunk alapítója, azzal foglalta el tanító székét a pesti egyetemen, 1802-ben, hogy elkiáltotta magát: – Uraim, nem tudunk magyarul! – Csakhogy ezt is deákul mondta: ‘Nescimus hungarice loqui’.”¹¹

A történeteket azoktól halljuk, akik másokat rokonszenvesnek vagy ellenszenvesnek akarnak feltüntetni. Ugyanez a cél vezet minket is, amikor anekdotákat mesélünk.¹² Nincsen történet üzenet nélkül. Ez nagyon világos a bibliai hasonlatok esetében és a La Fontaine-féle állatmeséknél, bár itt is érdekes jelenség, hogy ugyanaz a történet különböző embereket egymástól erősen eltérő üzenetekhez vezet. Az állatmesék esetében a levonható tanulságok kérdése szakértők között komoly vita tárgyát képezi, a számos La Fontaine-illusztráció is a levonható üzenetek-tanulságok közötti különbségekre mutat. És hogy még egy teljesen szélsőséges példát is említsek: egészen feltűnő, már-már érthetetlen, főleg a mai olvasó számára, a távolság a történet és az üzenet között a Gesta Romanorum néven ismert anekdotagyűjteményben, mely a középkor végén és az újkor elején hihetetlenül népszerű volt és amelyet gróf Haller János fordított magyarra 1682-ben.¹³

Ezek a „példabeszédek” és üzenetük annyira különösek, hogy nem tudok ellenállni a kísértésnek és egyet – A Krisztus halála szerzett békességet nékünk címűt – idézni szeretnék.

 

„Egy királynak erdejében, lakott egy gonosz éléfánt, kihez semminemü ember kö­zelíteni nem mert; mellynek természeti felöl tudakozván a király a bölcsektöl, azt fe­lelik a bübájosok, hogy az éléfánt, a szüz leányokban gyönyörködnék; ahhoz ké­pest két tisztességes leányt hozat elö a király, kiket csak egy-egy ingben küld az éléfánt felé, akik énekszóval édesgetnék az éléfántot. Elmennek a leányzók, egyik viszen egy medencét magával, másik egy mezítelen kardot, és leülvén az erdöben, kezdenek igen szépen énekelni; azt hallván az éléfánt, közikbe mégyen, és letele­ped­vén, egyik szüz leánynak ölébe tészi a fejét, és ott elaluszik az énekszó alatt. Mellyet látván a másik szüz, fogja a kardot és elvágja a fejét az éléfántnak. A másik a medencét megtöltvén az éléfánt vérével, viszik a király eleibe, mellyen a királynak nagy öröme vólt, és a vérrel bársonyt festetett. Ennek magyarázattya

Ez a két szüz jelenti egyik a Bóldog Szüz Máriát, másik Évát, az emberi nemzetnek el­sö annyát. Az igazán kardot hordozott a kezébe, mert vétkével az Istennek ha­ragját és bosszúálló kardgyát érdemlette, Bóldogasszony pedig az ö alázatosságának medencéjével állott elé, kit megkívánván az Istennek fia, abban telepedett, és no­ha vérét kellett kiontani, de azzal a vérrel festett drága bársonyt, mellyel lelkünket felöltöztette, kiben kedvesen megjelenhetnénk, a dicsöséges Istennek színe elött.” (Ha jól értem ezt a példabeszédet, akkor az elefánt Jézus és a király Isten.)

 

Amint az említett példák mutatják, anekdoták eredetileg ugyan a beszélt nyelv ré­szei, de ezeket előbb-utóbb valaki feljegyzi és így az indirekt kommunikáció részeivé válnak, azaz olyan kommunikációvá, amely nem a beszélő fellépése által hat. A beszélő eltűnik, helyébe kétféle feladó lép: vagy egy vállalat vagy egy láthatatlan magánzó.

Mindkettőre jellemző, hogy művészi eszközökkel kommunikál. A vállalat el akar adni valamit és a plakátot, amelyik az eladandó árúra kell, hogy felhívja a figyelmet, éppúgy mint az eladandó tárgyak formáit, designerek dolgozzák ki. Ezeknek a tárgyaknak a formáit nem szabad megváltoztatni, a vásárlók számára könnyen felismerhető kell, hogy maradjon hosszú éveken át (gondoljunk csak a Coca Cola üvegek sajátos formájára). Ez a hosszú távú felismerhetőség emlékeztet arra, amit a retorikában az ismétlés alakzatának nevezünk: a kívánt hatás elérése érdekében a beszédben gyakran meg kell ismételni az üzenetet, vizuálisan pedig fontos, hogy ugyanazt az üveget plakáton vagy a valóságban gyakran láthassa a potenciális vásárló.

Emellett megemlítendő a színek jelentősége. A színszimbolizmus jelentősége óriási, bizonyos színeknek a jelentése alig változik, legalábbis az európai kultúrán belül. A piros mindig a szenvedély színe, a forradalomé és a szerelemé.¹⁴

Nemcsak plakát hívja fel a figyelmünket arra, amit egy vállalat el akar adni, hanem tévéreklámok is. Itt általában egészen rövid narratív filmekre gondolok, me­lyek országok és korok szerint változnak. Országok szerint: a német és a francia tévéreklám (főleg ezt a kettőt ismerem) nagyon különbözik. És korok szerint: ma már nem igen látjuk a régimódi mosópor-reklámsztorikat, a reklámfilm néha egye­ne­sen valószínűtlen; a nézőt ma mintha felnőttebbnek tekintenék: gondolkozzék el azon, hogy vajon mit is lát, mit akarnak tőle.

 

A vállalat mellett előbb a „láthatatlan magánzó”-t említettem, ezzel a kissé különös kifejezéssel a művészre utalok. Ö is kommunikál, ö is hatni akar közönségére. De csak egészen ritkán azért, hogy eladjon valamit. A komoly festőművész általában nem azért fest, hogy művét eladja, és a költő sem a honoráriumért ír, amit a folyóirat majd kifizet neki. Itt egészen másról van szó, hiszen a mű évszázadokkal a művész halála után is hat.

A festmény retorikai ereje a közvetlen hatás, tájak és történések jelennek meg előttünk, amelyek térben és időben nagyon távol vannak tőlünk. Költők ezért irigykednek néha a festőkre, és ez a közvetlenség vonzza és bűvöli el a filozófuso­kat is (Gadamer, Lyotard, Deleuze). A költészet retorikai ereje pedig abban áll, hogy túltesz az emberi beszéd mindennapi használatán, ráébreszti hallgatóit arra, hogy a nyelv végtelen lehetőségekkel rendelkezik.

Marad a regény. Ennek a műfajnak a retorikai ereje rendkívül összetett. Vannak nagyon világos üzenetet sugalló regények, mint a Don Quijote, a Robinson Crusoe vagy a Gulliver. Van, ahol a mondanivalót az olvasó csak lassan, személyes küzdelem árán fejti ki, mint Marcel Proust esetében. Az irodalomtörténészek is hajlamosak arra, hogy egy-egy regényíró műveit üzenetük alapján jellemezze; érdemes ebben az összefüggésben például elolvasni, hogy mit ír Szerb Antal Jó­kairól. Végül az is előfordul, hogy egy regényből különböző olvasók egymástól el­térő tanulságot vonnak le. A tizenkilencedik századbeli regény egyik fő vonulatát ma feministának mondhatnánk: Effi Briest, Karenina Anna, Bovaryné a férjes nő nehéz lelki küzdelmeiről és tragikus életéről szólnak. Tapasztalatból tudom, hogy a Bovaryné női főszereplőjét konzervatív női olvasók ma elítélik, mondván, hogy nem lett volna szabad gyerekkori romantikus-szentimentális olvasmányaiból kiindulva elképzelnie az életet, míg a mai emancipált nőolvasó szerint amit tett, az teljesen érthető, az a lázadás jele.

Beszélhetnénk még a megfilmesített regények vagy a színházi előadások retorikájáról is, és itt új elemek hatását kellene tanulmányozni (színek, hangok, térbeosztás stb.). De befejezésül talán elég, ha megállapítjuk: a gazdasági élettől egészen a művészetig az ember jellemző tulajdonsága, hogy mindig tenni, gyártani, alkotni akar. Akár egy mosópor eladása, akár önkifejezése érdekében, de mindig megtesz mindent, hogy hatékonyan kommunikáljon.¹⁵

 

JEGYZETEK

 

1. Lásd például Németh Erzsébet, Közszereplés – A modern retorika eszköztára, Budapest, Osiris Kiadó, 1999. Ez a könyv sok nagyon érdekes fényképet is tartalmaz. – Az actio-val kapcsolatos óriási irodalomból még megemlíteném: Julius Fast, Body Language – The essential secrets of non-verbal communication (MJF Books, New York, 1970); Mark. L. Knapp, Essentials of nonverbal communication (Holt, Rinehart and Winston, New York, 1980); Volker Kapp (Hrsg.) Die Sprache der Zeichen und Bilder – Rhetorik und nonverbale Kommunikation in der frühen Neuzeit (Hitzeroth, Marburg, 1990).

2. William Tomkins, a szerzö kiadása, San Diego, 1926; 23., 27. és 53. o.

3. Lásd O. Nagy Gábor, Mi fán terem? Magyar szólásmondások eredete, Gondolat, Budapest, 1957.

4. A temetkezési ipart figurázza ki Evelyn Waugh A megboldogult (The Loved One) címü regényében.

5. Kommunikáció, Typotex, Budapest, 2000, 78. o.

6. Deme László - Grétsy László - Wacha Imre, szerk., Nyelvi illemtan, Ifjúsági Lap- és Könyvkiadó, Budapest, 1987.

7. Lehoczky Gergelyröl lásd: Béládi Miklós-Pomogáts Béla-Rónay László: A nyugati magyar irodalom 1945 után, Budapest, Gondolat, 1986, 216. o.

8. La raison des gestes dans l’Occident médiéval, Gallimard, Párizs, 1990.

9. Homo narrans, Komp-Press, Kolozsvár, 2002.

10. Élettörténet és sorsesemény, Atlantisz, Budapest, 1998, 18. o. Itt kell megemlíteni László Jánost is, szerinte a tudás megszerzése narratív természetű (Társas tudás, elbeszélés, identitás, Scientia Humana/Kairosz, Budapest, 1999).

11. A magyar anekdotakincs, Singer és Wolfner, Budapest, é.n., második kötet, 131. o.

12. Különös, hogy a fentebb említett Nyelvi illemtan ennek a kérdésnek nem szentel figyelmet.

13. Gesta Romanorum mely jeles példabeszédekböl áll és melyet Fogaras várában, rabságában, magyar nyelvre fordított 1682. esztendöben, és maga költségével kinyomtattatott HALLER JÁNOS Kolozsvárott, M. Tótfalusi Kis Miklós által, 1695. Esztendöben (Magyar Helikon, Budapest, 1977, 151–152. o.). A Gesta Haller János nagysikerü Hármas históriájának a középsö része. Molnár Szabolcs szerint, aki kiadásában egyébként az üzeneteket elhagyta, a Gesta domonkos- és ferencrendi szerzetesek pré­di­kációs példatára volt (Hármas História, Téka, Kriterion, Bukarest, 1978, 19. o.)

14. Lásd Eva Heller, Wie Farben wirken, Rowohlt, Hamburg, 1989.

15. Az idetartozó magyarnyelvű (ill. magyarra fordított) irodalomból megemlíteném még a Horányi Özséb által szerkesztett kétkötetes szöveggyűjteményt (Kommunikáció 1: A kommunikatív jelenség, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1977; Kommunikáció 2: A kommunikáció világa, u.o., 1978) és Kövecses Zoltán könyvét (A metafora – Gyakorlati bevezetés a kognitív metaforaelméletbe, Typotex, Budapest, 2005).