Megismerés és azonosság

SIMON ATTILA: DIONYSOS SZÍNREVITELE

A kötet tizenkét tanulmánya voltaképpen két kérdés körül forog: a megismerés és az azonosság kérdése körül. Bizonyos esetekben a kettő talán a ráismerés fogalmában foglalható egybe.

Aiszkhülosz Perzsák című darabját nézve az athéni közönség magát az idegen, az ellenség szemszögéből ismerhette meg, megismerve persze az idegent, a mást is, benne is bizonyos, a nézőkben magukban is fellehető vonásokat. Az 5. század görög irodalmában ez nem az egyetlen eset. Nemcsak Hérodotosz nyújt tanulságos példákat arra, hogyan látták – a görög Hérodotosz szerint – a perzsák a görögöket, hanem Thuküdidész is elmondja történeti munkája első könyvében, milyennek látták a vetélytárs és ellenség korinthosziak az athéniakat, hogy azután majd a második könyvben Periklész híres halotti beszédében azt is bemutassa, milyennek látták az athéniak magukat. Hérodotosz és Thuküdidész esetében már nyilvánvalóan a szofisztika is hatott, a Perzsák íróját valószínűleg csak a maga művészi, drámaírói leleménye (és talán a hérakleitoszi dialektika hatása?) vezette arra a belátásra, hogy valaminek a megismerése egy másik felől nézve ennek a másiknak is jobb megismeréséhez segít.

Az Antigoné-tanulmány azt vizsgálja, hogyan mutatkozik meg (ismerhető meg) Antigoné, illetve Kreón nyelvében, retorikájában nemcsak emberi magatartásuk, hanem jogi álláspontjuk, a „törvényhez” való viszonyuk. – Itt merül fel a nyelv szerepének fontossága a megismerésben, amit majd még további tanulmányok is tárgyalnak.

A színjátékkal foglalkozó, harmadik tanulmány az azonosság kérdését a színpad közegében vizsgálja. A kérdés azért is érdekes, mert a színész vonatkozásában mindig adott: a színész önmaga is, meg az is, akit alakít, és a néző élvezete éppen ebből a feszültségből adódik. (Obrazcov beszélt budapesti szereplése alkalmából arról, hogy miért nem szereti, ha lovat hoznak be a színpadra: a színpadon az az érdekes, hogy az, akit látok, maga is, meg valaki más is, a ló pedig csak maga.) Arisztophanész a Békákban éppen ezt a lehetőséget használja ki: a színész, aki Dionüszoszt alakítja, színész is, meg Dionüszosz is, Dionüszosz pedig jelmezt ölt, Héraklészét, és hol Dionüszoszként viselkedik, hol Héraklészként (mindig rosszul járva), vagyis a szerző ezt a lehetőséget (az azonosság-problémát) a néző számára tudatosítja is, nem hagyja őt az illúzióba belefeledkezni, s mindig kérdésessé téve számára, hogy mi is az, amit megismer. A darabban azután a megismerés és azonosság probléma egy más vonatkozásban is megjelenik: az Aiszkhülosz–Euripidész szembenállásban, éspedig két síkon: itt ha nem is az ellenség, de – legalábbis a dráma fikciója szerint – a vetélytárs karikírozó látásmódja segíti a megismerést.

A Gorgók és Szirének című fejezet egy szép terem és egy benne elhangzó szép beszéd egymáshoz való viszonyának, így vagy úgy egymásra való, felerősítő vagy romboló hatásának, a szép szó és a szép látvány hatása által történő megismerésnek lehetőségét boncolgatja, egy kicsit már a később következő Platón-tanulmányokat is előkészítve.

Előbb azonban még két Arisztotelész-tanulmány következik: Barátság és önmegértés Arisztotelésnél, illetve Philia és phronésis Aristotelés etikájában. Valójában mindkettő azzal a kérdéssel foglalkozik, amelyet a szerző az első tanulmány elején így fogalmaz meg: milyen szerepet tulajdonít Arisztotelész a „másiknak” mint barátnak az önmegértés munkájában? Elöljáróban a barátságnak a görög gondolkodásban általában és közelebbről Arisztotelész gondolatvilágában elfoglalt helyét tárgyalja, majd az önzés (önszeretet) és barátság kérdését (a barátság bizonyos értelemben éppen az önszeretetből következik). Az önérzékelés és önmegismerés a baráton keresztül, a baráttal való gondolati és erkölcsi kölcsönhatásban és egyúttal a figyelmeztető baráttal való feszültségben valósulhat meg, s következésképpen „a teljes értelemben vett boldogsághoz szükséges tudatosság és szabadság elérésében (...) is nélkülözhetetlen”. Ezt taglalja azután részletesebben, különösen az „intellektuális erények” kialakításának vonatkozásában a másik tanulmány.

E tanulmányok azt mutatják, hogy Arisztotelész szerint az egyénnek éppen a maga értékes egyén voltának kialakításához szüntelen szüksége van a „másikra”, a barátra. Az értelmes önszeretet szükségképpen keresi a másikkal való együttműködést, mint ahogyan éppen debreceni kutatók eredményei is mutatják, hogy részben az állatvilágban is, de főképp az embervilágban normális körülmények között az együttműködés erői a várakozás ellenére erősebben érvényesülnek, mint a versengés erői (a segítek, hogy majd te is segíts elv értelmében).

A két Arisztotelész-tanulmányt két Platón-tanulmány követi. Ezek közül az első különösen elgondolkodtató. A valószínűségnek mint ismeretelméleti (filozófia) és mint rétorikai, illetve ezzel összefüggő etikai jelentőségét elemzi, s végül arra a következtetésre jut, hogy „a rétorikáról csak a filozófia adhat számot, a filozófia vi- szont képtelen a maga számadását a rétorika nélkül elvégezni”. Ez nem circulus vitiosus, „hanem inkább az emberi létnek – ahogy azt Platón bemutatja – az alapszerkezetét jeleníti meg: tudás és nem-tudás, emlékezés és felejtés, filozófia és rétorika állandó átfordulását egymásba”. – Ez ugyanaz a kettősség, mely Démokritoszt egy lemondó sóhajra indította, mert ha gondolkodásunk az érzékelést, melyből kiindul, hamisnak tartja, akkor ő maga is hamis. „Szerencsétlen értelem, tőlünk veszed bizonyítékaidat, és minket döntesz meg? Bukásunk a te megdőltöd is.” A fejtegetés azért is érdekes, mert a bizonyítás lehetőségének kérdését érinti a humán tudományokban. A másik Platón-tanulmány (A lélekbe írt logos) a Phaidrosz íráskritikájához kapcsolódik.

Az utolsó tanulmánycsoport az Élő hagyományok címet viseli. Egy tanulmány szól Kerényi Károlyról és a klasszikus ókortudományról (megragadottság és távolság-tudás feszültségében, amint az a kor jelképesen is értett könyvhöz való viszonyában megjelenik), E. A. Havelockról és a szóbeliség–írásbeliség problémáról (nem állhatom meg, hogy meg ne jegyezzem, anélkül, hogy Havelock érdemét csökkenteni akarnám, hogy követői mintha eltúloznák jelentőségét, hiszen a lényeget már M. Parry látta), Balogh József Szent Ágoston-értelmezéséről (és a hangos olvasásról), végül Marót Károlyról mint a kultúratudomány előfutáráról. E két legutóbbi tanulmányra különösen szeretném felhívni a figyelmet, mert a hazai tudományos életben különféle okokból egyik sem kapta meg az őt megillető figyelmet és elismerést.

Az azonosság, a másik ember, ellenség vagy barát szükségessége a magunk megismeréséhez, a másikkal való érintkezés (kommunikáció) lehetősége különféle közegek (médiumok) révén és e közegek hatása magukra az érintkezőkre, illetve e hatások és lehetőségek különféle vonatkozásokban történő felismerései a közgondolkodást és kutatást ma is foglalkoztató kérdések. Simon ezen kutatási eredmények alapos ismeretében – félek, ez e fogyatékos ismertetésből nem derült igazán ki – vizsgálta e kérdések ókori megjelenését, s mutatta meg ez ókori kérdésekre adható mai válaszokat. Nemcsak, ismétlem, a mai elméletek, hanem a görög és latin nyelv és ezek birtokában a görög és latin irodalom alapos ismeretében. Ezt azért is említem, mert sajátos módon mára, mikor az ógörög nyelv iskolai ismerete már régen megszűnt, a latiné pedig egyre inkább kiszorulóban van, jutottunk el oda, hogy nemcsak aki ókori irodalommal foglalkozik, hanem az is, aki görög vagy római filozófiával, természetesnek tartja, hogy ezt a források első kézből való ismerete alapján teszi, mint Simon Attila. Tegye is tovább, mindnyájunk örömére.

RITOÓK ZSIGMOND