BOJTÁR ENDRE: A romantika árnyoldalai

 

A kilencvenes évek elején az Amerikai Összehasonlító Irodalomtörténeti Társaság (ACLA) különbizottságot állított fel Charles Bernheimer vezetésével, avval a megbízással, hogy mérjék fel az összehasonlító irodalomtörténetírás helyzetét és próbálják meg kijelölni további fejlődésének irányait. Az 1995-ben közzétett ún. Bernheimer-jelentés egyik fő tétele az volt, hogy a komparatisztika nem vizsgálhatja önmagában az irodalmat, hanem figyelembe kell vennie azt az egész kulturális-társadalmi kontextust, amelyben és amelyből az irodalmi művek születnek (Bernheimer 1995).

Ha van valami, aminek vizsgálatakor a kulturális kontextus szerepe elsőrendűen fontos, akkor az a romantika: csak  a romantika utóéletével is számoló kulturális kontextus deríthet arra fényt, hogy a romantika talaján nem csak ma is esztétikai élményt nyújtó remekművek, sőt teljes nemzeti irodalmak születtek, de az a politikai romantika is, amely az irodalomból és a művészetből sarjadt ki, s amely egész közgondolkodásunkat mind a mai napig hatóan infantilizmussal és a tényeket semmibe vevő szollipszizmussal fertőzte meg.

A nagy kérdés persze ez esetben is az, mint mindig, amikor esztétikai és nem esztétikai érték viszonyáról, e kétfajta érték egymást erősítéséről vagy gyengítéséről van szó, hogy szét lehet-e választani az irodalmi-esztétikai és a politikai fogalmakat. Mert vitathatatlan tény, hogy mint minden nagy költészet, a jelentős romantikus művek is betöltötték egyetlen, de legalábbis legfőbb hivatásukat: nyelvet teremtettek számunkra, ám ugyanakkor olyan ideológiai hagyományt is, amely részben elfogadhatatlan, részben korszerűtlen. Akár tudunk róla, akár nem, ma is Petőfi szavait használjuk mindennapjainkban is („Szent Habakuk!”, „Ejh, mi a kő!”, „ágyban, párnák közt halni meg” – a példák egyedül csak az ő verseiből szinte a végtelenségig sorolhatók), ám  gyilkosságra buzdító vagy a szomszéd népeket megvető populista eszméit riasztóan károsnak tartjuk.

A „politikai romantika” fogalmát a később nácivá lett német államjogász, Carl Schmitt (1988-1985) találta ki, vagy legalábbis tette széles körben ismertté. Ez azonban csak származékos fogalom. Schmitt politológiai rendszerének kulcsa a „politikai teológia”. Először 1922-ben megjelent Politische Theologie című korszakos könyvében azt ismeri fel, hogy „olyan alapvető fogalmak, mint a szuverenitás, a rendkívüli állapot vagy maga a romantika az újkor szekuláris világában teológiai fogalmak helyi értékével rendelkeznek, mintegy azok strukturális ekvivalensei az államtanban. A szuverén törvényhozó nemcsak történetileg függ össze a világalapításában mindenható isten fogalmával, hanem megértéséhez a teológián belül betöltött szerep megértésére is szükség van, hiszen annak analogonja. A rendkívüli állapot pedig a csodával párhuzamos, amennyiben a szuverén által hozott norma felfüggesztésének a pillanata, amikor a szuverén hatalma teljes tisztaságában, azaz korlátlanságában nyilvánul meg. Hasonlóképpen a romantika Schmitt szerint a misztika szigorúan szekularizált szerepét tölti be” (Geréby 2004:208).

Térségünk romantikájára rátérve teljesen világosan látszik, hogy az irodalmi-művészeti romantikáből kinőtt politikai romantika gyökerei letagadhatatlanul a teológiába nyúlnak. A legnyilvánvalóbb ez a térség leggazdagabb romantikus irodalmának, a lengyelnek az esetében. A lengyel messianizmusban érhető tetten a leginkább az eljárás lényege: teológiai fogalmak – elsősorban Isten fogalmának – a helyére mást csúsztatva deszakralizálták, pogány módon megszentségtelenítették a teológiát, s ugyanakkor új „vallást” létrehozva szentté emeltek társadalmi-politikai fogalmakat. A messianizmus lengyel változatában a keresztrefeszített és megváltó Krisztus szerepét a lengyel nemzet veszi át.

Olyan kitűnő irodalmárokkal együttgondolkodva, mint a lengyel Ryszard Przybylski, aki Mickiewicz Ősökjében mutatta ki a szent és a profán visszájára fordítását és Maria Janion, aki meg merte kérdőjelezni, hogy kell-e Mickiewiczet egyáltalán tanítani az iskolában (Janion 2006), vagy az ukrán Okszana Zabuzsko és Jurij Andruhovics, akik az elnyomás évei alatt szükségszerűen eltorzult ukrán irodalmi kánont próbálják felrobbantani, én most egy-egy példával arra a két, makacsul továbbélő romantikus „vallásra” utalnék vázlatosan, amely az utóbbi közel kétszáz évben így vagy úgy, de uralta közgondolkodásunkat, életünket.

Az egyik a nemzetvallás. Nem kell részleteznem, hogy miről van szó, hisz meglétére a régió minden kultúrájából seregnyi példa sorolható. A valóság, a józan ész fölött aratott csupán egyetlen, számomra továbbra is megdöbbentő győzelmét említem, a varsói felkelést. Ismeretes, hogy az 1944 július végén a londoni lengyel kormány parancsára kirobbantott, több mint 60 napig tartó felkelésben 100 ezer lengyel vesztette életét, s a győztes németek Varsót porig rombolták. A felkelésnek semmiféle, Lengyelország további sorsán kicsit is javító haszna nem volt. Ezt a nyugati emigráció vezetőinek a túlnyomó többsége is így értékelte; Anders tábornok – amellett, hogy „térdre borult a harcoló Varsó előtt” – már a felkelés idején „kifejezett bűnnek” nevezte kirobbantását, amelyért bíróság előtt kéne felelniük az elkövetőknek, a Honi Hadsereg három tábornokának, legfőképp Leopold Okulickinek. Értelmetlen, fölösleges nemzeti tragédiának tartotta a felkelést az a londoni történész, Jan M. Ciechanowski is, aki maga is részt vett a harcokban, majd egész életét a felkelés történeti kutatásának szentelte: először 1974-ben adott ki több kiadást megért könyvet róla, amely új dokumentumokkal 720 oldalasra bővítve utoljára 2004-ben, a felkelés 60. évfordulóján jelent meg (Ciechanowski 2004). Az évfordulót azonban (angolul 2003-ban, lengyelül 2004-ben kiadott) monográfiával ünnepelte a brit történész, Norman Davies is (Rising ’44: The Battle for Warsaw). Davies, aki Lengyelország történelmét nagysikerű könyvében Isten játszóterének festette le, a varsói felkelést is mintha indiánosdinak látná: beleképzelve magát a hősi harcokba eljátszik a gondolattal, mi lett volna az ő sorsa, s a veszteségekre fittyet hányva az az apologetikus végkövetkeztetése, hogy a felkelés hasznos volt, mert bebizonyította a világnak, hogy él még a híres lengyel virtus. A komoly történelmi szakmunkákkal szemben a közvélemény persze inkább a Davies-féle hiten alapuló változatot fogadja el. (A felkelés megítélésének két ellentétes felfogásával a párizsi lengyelnyelvű Zeszyty Historyczne című negyedéves folyóiratban négy írás is foglalkozik. Ciechanowicz, Łukasiewicz és Duraczyński Davies „romantikus” álláspontja ellen, míg Halicz inkább mellette érvel.)

A régió másik, a nemzetvallással egyébként gyakran összekapcsolódó romantikus vallása a forradalomvallás. Példájaként az 1956-os magyar forradalom megítélése kínálkozik. Közismert, hogy a romantika elképzelése szerint csak a fegyveres harc árán kivívott függetlenség válthatja meg a nemzetet. A forradalom istenítése olyan mélyen beleivódott az összes forradalmát elbukó magyar társadalom tudatába is, hogy egészen a rendszerváltást közvetlenül megelőző időkig „az ’56-os sajnálatos eseményeket” csak ellenforradalomnak volt szabad hívni, s a forradalmat elfojtó kollaboráns kormány hivatalos neve Forradalmi Munkás-Paraszt kormány volt. De sokan forradalomnak, csak éppen békés (bársonyos, narancsos) forradalomnak titulálják az 1989-es fordulatot is, még akkor is, ha elvileg, úgy általában a forradalmat mint valami baloldali huncutságot elvetik. (Most nem beszélek a magyar szélsőjobb egyre növekvő táboráról, akik – immár parlamenti pártként! – forradalom útján akarják végigvinni a félbemaradt rendszerváltást.) Mindennek következményeként ’56 lezüllött az üres, hivatalos állami ünnepek rangjára. (A történelem ún. fura fintora,  hogy  nem csak Mieczysław Braun lengyel-zsidó írónak 1939-ben, de többen azoknak, akik a romantikus képzelgéseket egyébként elvetik, ma is vagy ma már az a 19. századi terv tűnik a legreálisabbnak, s meg nem valósulása ellenére a legmegvalósíthatóbbnak, amely a maga korában merő agyszüleménynek látszott: élete végén az avant la lettre cionista Mickiewicz a törökor-szági lengyel légió mellett vagy azon belül egy zsidó légió, de legalábbis egy zsidó ezred felállításán fáradozott (tervét csak 1855-ös halála hiúsította meg), amely nem csak az oroszok ellen harcolt volna a lengyel függetlenség visszaállításáért, hanem egyúttal a zsidó diaszpóra első fegyveres szervezete is lett volna – valahogy úgy, ahogy Palesztinában később lett is. Minderről l. Janion 2009:255 és köv.)

Bár első pillantásra talán furcsának tűnik, nem váltok témát, amikor a rendszerváltás utáni mai helyzetről ejtek egy-két szót. Abban, hogy a nyolcvanas évek végén újjászülető Közép- és Kelet-Európa első legfontosabb és leghaladóbb, ha tetszik, emblematikus intézménye a Hágai Büntető Törvényszék lett, hogy a határok légiesítése, a Nyugat segítsége, a globalizáció intézményesülése Európai Uniós tagságunkat megelőzően legmarkánsabban épp abban a büntetőbíróságban testesült meg, amely nem jöhetett volna létre szerény számítások szerint is 150 ezer ember meggyilkolása nélkül, kétségkívül van valami – történelmünkhöz illő – hátborzongató és mélyen elkeserítő. Hiszen annak idején kimondva-kimondatlanul mindnyájan osztottuk azt az illúziót, hogy a félgyarmati-gyarmati sorból felszabadult kis országok illő, méltóságteljes módon birtokba veszik majd saját hazájukat; és azt gondoltuk, hogy az ilyen-olyan elnyomásban eltöltött évtizedek során közös, intuitív úton elsajátított tapasztalat lett a szabadság szeretete és tisztelete; a szabadság pedig természetes módon azonosult a nemzeti függetlenséggel, avval az önértékkel, amiből aztán majd az összes többi érték szinte önmagától kibomlik. Egy-két év kellett csak hozzá, hogy kicsit kijózanodjunk. Előbb Vukovár, majd Szarajevó ostroma idején nyilvánvalóvá vált, hogy az ipari méretű emberölést csak a Nyugat aktív beavatkozása akadályozhatja meg. És bár a volt Jugoszlávia véres felbomlása egyedi eset volt és maradt, a szerb és a horvát nacionalizmusban nem az általános kelet-európai nacionalista tételek valami perverz eltorzulását kell látnunk, hanem épp ellenkezőleg: a „nemzeti program”, bármely nemzeti program fokról fokra történő kiteljesedését. A szerb vagy a horvát nacionalizmus semmivel sem  destruktívabb, mint bármely más „nemzeti gondolat”: ugyanazokat a toposzokat, kliséket, mitologémákat vonultatja fel, mint bármely más nacionalizmus; és ugyanúgy igyekezett birtokba venni a teljes államgépezetet, mint minden hasonló kelet-európai „állameszme”.

E nemzeti programoknak még ma sincs teljesebb dekonstrukciója a hágai ítéletek indoklásainál. Még akkor is, vagy talán épp azért, mert a hágai ügyészeket és bírákat nemigen foglalkoztatják e programok: ők arra keresik a választ, hogy ki, mikor, milyen körülmények között és milyen büntetőjogi tényállás megvalósulásával gyilkolt; hogy e – gyakran veretes szavakban kifejezett – gondolatokat ki, mikor és milyen eszközzel segítette megvalósulni, a háborús uszítóktól és a legnagyobb hatalmú katonai és politikai döntéshozóktól egészen az utolsó börtönőrig. De Hága az egyéni felelősségek pontos megállapításával épp a nemzeti eszmét (vagy éppen a választásokon szerzett legitimációt) védekezésül maga elé emelő kollektív felelőtlenséget semmisíti meg. Hága nevet, arcot ad a bűnöknek – úgy, ahogy az a kelet-európai nacionalizmusok történetében még egyetlen egyszer sem történt meg. A tanulságok levonása, a nemzeti hagyományok talált tárgyának a megtisztítása a mi dolgunk marad.

 

IRODALOM

 

Bernheimer, Ch. (szerk.) 1995: Comparative Literature in the Age of Multiculturalism. Baltimore-London.

Ciechanowski, J. M. 2004: Powstanie Warszawskie: zarys podloża politycznego i dyplomatycznego. (A Varsói Felkelés: politikai és diplomáciai beágyazottságának a vázlata). Pułtusk.

Uő.: Zmarnowana szansa. (Elszalasztott esély) „Zeszyty Historyczne”, 2004/149: 99-117.

Duraczyński, E.: Gorzkie prawdy o Powstaniu Warszawskim. (Keserű igazságok a Varsói Felkelésről) „Zeszyty Historyczne”, 2004/150:180-187.

Geréby Gy. 2004: A „párthus nyíllövés”. In: Dénes I. Z. (szerk.): A szabadság értelme – az értelem szabadsága. Bp., 2004: 201-220.

Halicz, E. Cenny wkład. (Értékes hozzájárulás) „Zeszyty Historyczne”, 2004/149: 118-120.

Janion, M. 2006: Niesamowita Słowia ńszczyzna. (A hihetetlen szlávság) Kraków.

Uő. 2009: Bohater, spisek, śmierć.  (Hős, összeesküvés, halál) Warszawa.