REMÉNYI JÓZSEF TAMÁS: A szívós vágy

VÁLTOZÁSOK A NYOLCVANAS-KILENCVENES ÉVEK FOLYÓIRATIRODALMÁBAN

 

Mit csinál a költő karácsonykor? Lapot alapít. 1984-ben ez természetes fog­la­la­tos­ság ünnep- és bármely egyéb napokon, ekkorra már több generáció irodalmárai túl vannak legalább egy – sikertelen – lapalapításon. Érthető és jellemző hát, hogy Ku­korelly Endre igen körülményes mondattal kezdi – 1984. december 26-án kelte­zett - vázlatát a József Attila Kör folyóirattervéhez. Záró- és idézőjeleket tesz, a nyo­maték kedvéért több szót aláhúz: „Javaslom egy ’keret-folyóiraton’ belül több irányzatos (vagy irányzat-ellenes, egyéb elképzelések alapján szerveződő) folyóirat egyszerre történő megalapítását, és párhuzamos működtetésüket”. Mennyi óhaj és mennyi vereség belátásait hordozza már az első határozatlan névelő átalakítása számnévvé: az egymásra torlódó fiatal (illetve fiatalnak nevezett) nemzedékek addig bármit kértek, legföljebb egyetlen, központi felügyeletű orgánumban bizakodhattak, hiszen különböző irányzatok eltérő művészi programja, az eltérő ízlés vagy pusztán egy-egy baráti, kollegiális szövetség a politikai hídfőállások rémképét vetítette elő. Az Írószövetség főtitkára, Dobozy Imre 1965-ös kendőzetlen megfogalmazása húsz évvel később is alapelvként szolgál: „A csoportosulások de facto elismerése, fórummá való deklarálása megteremtené azt, ami most még nincs meg: a feltételezett mozgó, cseppfolyós csoportosulásokból szilárd csoportosulásokat csinálhatna politikai meghosszabbítással”.

Ezen a dogmán Kukorelly karácsonyára már igen nagy repedések keletkeztek. Önmagában az a tény, hogy a nem sokkal korábban, 1981 márciusában felfüggesztett Fiatal Írók József Attila Köre az újraindításkor, újraalapításkor megszabadulhatott a „fiatal” jelzőtől, rendkívüli jelentőségű volt. Ma, 2010-ben inkább rendkívül nevetségesnek látszik, persze, de a tervezett lap vázlatában ezért lehetett megkísérelni a fából vaskarika ajánlatát, úgymond, elvtársak, tudjuk, hogy egy lapnál többet nem igényelhetünk, de azon belül, mintegy házi használatra lehessen ennek az egynek több szerkesztősége. Idézem: „A keret-lapon belül lapot csinálni csak azoknak a társaságoknak lenne esélye, amelyek az egész tagság legalább 10 százalékának voksát bírják. Természetesen minél több szavazatot kap egy csoport, a ’közös keretből’ annál nagyobb a részesedése”. Csűrheti-csavarhatja a költő, ahogy akarja, ebből az utóbbi mondatból mint dzsinn a palackból szökken elő a megfertőzött tagság ideológiailag tévelygő többségének túlsúlya, tehát hogy a leendő lapot mégiscsak megkaparintják majd a nem kívánatos elemek. „Minél több szavazat”? Hogy – akkoriban divatba jövő pártmegfogalmazás szerint – a többséget terrorizáló kisebbség érvényesüljön? Pedig Kukorelly igazán sokat tanult, odaírja: „Minden program kinyilvánítaná, hogy megfogalmazóik kizárólag irodalmi célból szerveződtek csoportokká” (a „kizárólag irodalmi” persze aláhúzva, ez így már egy Kukorelly-vers), de ez is hiábavaló bizonykodás, ha előtte egy sorral meg ez olvasható: „a szerkesztőbizottságok legalább felerészben JAK-tagokból állnának”. Mi az, hogy felerészben? És kikből állna a másik fele? Jó, ha nem Radnóti Sándorra vagy Csoóri Sándorra gondol a vázlat szerzője…

Nem is sietik el az engedélyezést odafönt. A minisztériumi megbízott, Baczoni Gábor „Kedves Balogh Elvtárs” (Balogh Ernő) megszólítással az MSZMP KB illetékes osztályára a következő levelet küldi: „Kérésedre összefoglalom a József Attila Kör folyóiratával kapcsolatos véleményünket”. A levél dátuma 1987. június 22. Eltelt két és fél év… Az elfogulatlan képalkotás persze megkívánja, hogy pontosítsak, korábbi levélre is utalhattam volna: dr. Bányász Rezső, a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatalának elnöke Radics (Katalin) elvtársnőnek, az illetékes KB-osztály vezetőjéhez már 1987. április 21-én a következőket írta: „A Magyar Írók Szövetsége József Attila Körének vezetősége az elmúlt év végén kéréssel fordult hozzám, hogy +1 címmel folyóirat alapítását engedélyezzem. Az engedélyezés előtt a részletek tisztázására személyes megbeszélést kértek, amely elől akkor nem zárkóztam el. A megbeszélésre azóta nem került sor. A vezetőség – korábbi kérését megismételve – ismét személyes találkozót kezdeményezett. A találkozó előtt célszerűnek tartanám a lapalapítással kapcsolatban az álláspontok egyeztetését. Kérem, hogy az Osztály véleményéről tájékoztatni szíveskedjék”. A levelet a margón a következő kézírás kommentálja: „Javaslom, hogy Lendvai (Ildikó) elvtársnő keresse fel Bányász elvtársat és tájékoztassa álláspontomról. Még jobb lenne, ha az APO (Agitációs és Propaganda Osztály) és a Művmin. bevonásával Bányász elvtárs egy megbeszélést hívna össze, amin Osztályunk részéről Balogh Ernő vagy Lendvai elvtársnő vegyen részt. Aláírás: Knopp András”

Mennyi név, mennyi hivatal, osztály, alosztály, ugye? Ezt hívták akkor demokratikus centralizmusnak, amely a döntések szétszóródásának és bármely kezdeményezés korróziójának biztosítéka volt. A minta itt a Mozgó Világ elsikkasztásának menetrendje volt. 1969-ben, a fiatal írók (hivatalilag alaposan előszervezett) lillafüredi találkozójára készülve, az indulatos deklarációkat megelőzendő „ajándékként” felső szinten megszületett a fiataloknak adandó lap terve. Az 1969-es terv nyomán 1971-ben létrejött egy időnként megjelenő füzet, a Mozgó Világ, valahol az antológia és az almanach határvidékén, 1975-ben lett belőle kéthavi lap, s végül 1980-ban léphetett a „normál”, havonta megjelenő folyóiratok táborába, a teljes betiltás és a szövetség-megajánlások változó taktikája mentén. Tizenegy év kellett ahhoz, hogy létrejöjjön egy új folyóirat, nemzedéki(!) alapon, ami azt jelentette, hogy azonos műhely szolgált Simonffy András, Nádas Péter, illetve Cselényi Béla és Györe Balázs számára. Egy halomban neoavantgárd képzőművészek és népi írók tanítványai, összezsúfolva Balázs József, Jeles András és Rubik Ernő.  Láthatjuk a Mozgó Világ történetét és hányattatásait úgy is, mint a kulturális politika öngólját, hiszen a pluralizált modell kísérlete helyett erőltetett központosítás nyomán olyan sűrítmény, robbanóelegy jött létre, amely a népfrontpolitikát átfordította különböző korosztályok, nézetek és esztétikák kényszerű összefogásává. Aczél György – korábban igen jól bevált – fehérasztal melletti alkukötései, zseniális – mert ebben zseniális volt – megosztó politikája egyszer csak csődöt mondott. Egy ritka pillanatra lehetségesnek látszott, hogy az alkotó magyar értelmiség tragikusan megosztott mezőnye az újabb nemzedékekben valódi diskurzusra legyen képes. Aztán a rendszerváltást követően nyomban elillant ez az idill is, mint a későbbiekben látni fogjuk, döbbenetesen könnyen és felelőtlenül.

A Balogh Ernőnek szóló 1987-es, minisztériumi levél figyelmeztet: „Elfogadjuk, hogy (a majdani lap) négy irányzatot képvisel, de nem szeretnénk, ha korra való tekintet nélkül a teljes magyar irodalom irányzatai felsorakoznának, és nem maradna hely a fiatalok számára. Természetesen nem az Ifjúsági Törvényben megállapított 35 év szigorú betartására gondolunk, de azt bizony figyelembe véve.” Mintha ugyan egy harminc körüli pali tehetne arról, hogy laptervére negyven éves kora körül bólintanak rá. Örökké túlkoros. Árulkodó, poétikus adat, hogy a ’89-es évben jelenik meg A 84-es kijárat, a JAK-lapmutánsok egyike, mint ahogy a Dolog és Szellem, az Új Hölgyfutár és a Polisz is a rendszer bedőltével léphet porondra. Addig élő folyóiratként (ez is korjellemzően eufemisztikus megnevezése egy egyébként létező műfajnak) létezgettek, magyarul szűk körű irodalmi estek, felolvasások formájában. Az 1983 decemberében végképp lehetetlenné tett Mozgó népes, több művészeti ágat képviselő szerzői gárdájának – amely túlnyomó többségében a név szerint továbbra is felmutatható Mozgó Világot szabotálta – a hagyományos folyóirat-struktúrában nem maradt önálló sajtónyilvánossága, illetve újra csak csoportos elkülönítőkben jelentkezhetett. Ezek között a korra jellemző eset az Újhold Évkönyvé.

Az 1948-ban eltaposott folyóirat szerzői a hatvanas évek elejétől folyamatosan jelezték igényüket a folytatásra, természetesen ellegyintették őket. 1981 őszén azonban Köpeczi Béla – különböző posztokon Aczél bizalmasa – javaslatot tesz Lengyel Balázsnak a mérlegelésre, majd december végén, Aczél György nevében felkínálja a lehetőséget. A dátum árulkodó: a Mozgó Világ Kulin vezetésével sem juhászodott meg, elindult a Beszélő, fenyeget a margóra szoruló vagy az illegalitást vállaló értelmiség eszkalációja, az indulatok szélesedő körben forrnak, Aczél tehát fölmelegíti az urbánusoknak az Újhold, s ezzel együtt (nem is lehet másként) a még Illyés vezette népieknek a Válasz ígéretét. A lépések taktikai, lázcsillapító és megosztó jellegűek, s Aczél, ahol tehette, rájátszott az idősebb, tekintélyes, ám magukat kevéssé megbecsültnek érző alkotókban meglévő averziókra is a fésületlen új undokokkal szemben. 1982 novemberét írjuk, amikor Köpeczi, kulturális miniszterként konkrétabban is felkínálja Lengyel Balázsnak „a hajdani Újholdhoz hasonló” folyóirat szerkesztését. Íme, egy időelőtti kárpótlási ügy. Lengyel nagyon becsületes feljegyzést készít, amelyben felhívja a figyelmet más lapprofilok szükséges „kiélesítésére” és arra is, hogy leendő lapjában „a számlálhatatlanul jelentkező, új és újabb fiatalok közül is bőven szándékozik közölni”. Némi elszólással hozzáteszi persze, hogy mindezt „nem a szívós érvényesülési vágy honorálása alapján”. Az ismert kül- és belpolitikai fejlemények a nyolcvanas évek derekán – akárcsak egy évtizeddel korábban – elólmosítanak minden praktikát, lap helyett 1986-ban megint csak almanach születhet, színvonalas, ínyenc áru – de nem fürge, lüktető orgánum. S ebben, úgymond, fiatalok szerkesztésében ott találjuk a Mozaik rovatot, az újabb pályatársak igazán csinos albérletét. Az Újhold Évkönyv ebben a formájában nem tarthatott tovább 1991-nél.

Még retardáltabb az űrpáros másik tagjának rajtolása, hiszen az úgynevezett népiek lapprogramja erőteljes közéleti részvétel igényére épült. 1982 novemberében, Csoóri Sándor kezdeményezésére, Illyés Gyula személyes „védnökségével” egy szakmai-elvbaráti társaság tartott megbeszélést a – Széchenyi István nyomán – Hitelnek keresztelt lap megalapítása ügyében. Az újholdasokéhoz hasonlóan hosszú évek óta lebegtetett ígéretnek azonban azért sem volt realitása, mert Illyésék követelése összefonódott az Írószövetségtől elorzott hetilap visszakövetelésével vagy egy ellenlap alapításának tervével. Ez nyilvánvalóan lehetetlen volt, csupán egyetlen komolyan vehető kísérlet jutott valameddig, midőn a Tükörcímű lapot Új Tükörként átprofilírozták. Ám e lapból mégsem a kívánt orgánum lett, s végül a Hitel, kétheti lapként csak 1988 novemberében, az általános omlás idején indulhatott.

Az alapvető szándék tehát mindvégig: körön belül tartott műhelyek, amelyek ha néha szilajabbak is, domesztikáltak. Nem kívánom sorolni még csak vázlatosan sem a nyolcvanas évek tiltásait, adminisztratív intézkedéseit, a domesztikáció természetére nézve csupán két momentumot említek. Az egyik az úgynevezett konzultációs lista. Ha van a helyzet lényegére rávilágító álsága a kor sajtópolitikájának, akkor ez az. Nemcsak a civilizált világ felé, belülre is hirdetni kellett, hogy nincs cenzúra, illetve nincs szükség bürokratikus cenzúrára, hiszen a főszerkesztők maguk döntenek. Kifelé ez autonóm műhelyvezetést jelentett, befelé pedig – minthogy a főszerkesztők túlnyomó többsége párttag volt, a megfelelő párttestületek gyakran prominens tagja – az elvhű működés automatizmusát minden szinten. Amikor tehát a szamizdatokban és a nyugati fórumokon föllépő ellenzékiek elszigetelése létérdek volt, az ellenzéki szerzők és vélemények kiszorítása magukra a műhelyekre volt bízva. A tájékoztatásra és dorgálásra intézményesített „főszerkesztői értekezleteken” a megfelelő pillanatban felolvastak egy listát, amely az elkajszult szerzők nevét tartalmazta. Nem adták ki írásban, hisz az a cenzurális utasítás nyoma lett volna, csupán a főszerkesztők tájékozódását kívánták elősegíteni („írjátok a füzetbe, gyerekek”). Azt sem mondták, hogy az illetőket nem lenne szabad közölni, pusztán konzultálni kellett velük, hajlandók-e nyilatkozni esetleges megtérésükről. A renitens főszerkesztő valóban konzultált, a szerző ígért valamit, vagy nem ígért semmit, a renitens főszerkesztő közölt, majd széttárta a karját. Ezt persze súlyosabb következmények nélkül csak ideig-óráig lehetett eljátszani.

A Tiszatáj hiszterikus gyorsaságú kinyírása nem e listához és közvetlenül nem is a korábbi folyamatos dorgálásokhoz kötődik, hanem Kádár személyes sérelmi követeléséhez. E botrány utóélete szolgáltatja második példámat. A körjátékhoz hozzátartozott, hogy – az előbbiek szellemében – sokszor ugyanaz a szerző, illetve közlemény, amely nem kívánatos hatású lehetett az egyik orgánumban, jól jöhetett egy másikban. Juhász Béla, az Alföld korábbi főszerkesztője meséli el, hogyan telefonáltak rá: nem ő közölheti Sütő András új drámáját, ugyanis az elvtársak Sütővel kívánták megajándékozni, helyzetbe hozni a Tiszatáj új szerkesztőségét, gyorsan megnövelni az eleve kompromittált cserejátékosok hitelét. Az ellenállás nyomán a Sütő-darab maradt az Alföldben.

 Mindkét mozzanat azt példázza, hogy az apparátus egyre inkább olyan árvízi brigádhoz hasonlított, amely hol ide, hol oda tömködte a homokzsákokat, miközben a gát már teljesen átázott.

Mindeközben pedig mégis, illetve épp ezért virágzott a magyar folyóirat-irodalom. Ez is a kelet-európai abszurd része. Az első ok a művészetek, az irodalom továbbra is nélkülözhetetlen szerepe egy politikailag zárt társadalomban. Tömérdek társadalmi funkció helyett – a puszta szólásszabadságtól kezdve – az irodalom állt, élt, hatott (ebben az időben a film, a dokumentumfilm és az elitszínház soha nem tapasztalt mértékű felfutása mellett). Ugyanakkor kevés volt a könyvkiadó, lassú, nem organikus áteresztőképességgel, az irodalmi aktualitásban benne élő havi lapok tehát ma már elképzelhetetlen érdeklődés közepette működtek (a hetilap Élet és Irodalom példányszámáról már nem is beszélve). És ez a folyóirat-irodalom nagyszerű műhelyeket volt képes fenntartani. Egyre több orgánumról lehetett elmondani, hogy vidéken megjelenő központi lap. E tekintetben is föltartóztathatatlan folyamat indult el, amely lenyűgöző teljesítményre ösztönzött sok régi harcost és egyben kitermelte az új szerkesztőgárdákat (mire a sajtószabadság beköszöntött, készen álltak az utódok, és szétrajzhattak az alkalmas lapalapítók). Nagyszerű folyóiratszámok, gyorsan legendássá lett összeállítások születtek, ismét csak kerülném az udvariasságinak tetszhető felsorolást, inkább kiemelnék egyetlen mutatványt, a korszak igazi csúcstermékét, a Szederkényi Ervin és Csordás Gábor szerkesztette Jelenkor ’81 decemberi számát. Mondhatni, karácsonyi ajándék. (Most csupán a szerzők neve fog elhangzani, a szövegek minősége ellenőrizhető a könyvtárban.) Dúsgazdag versrovat Kálnokyval, Mészöllyel, Utassyval, Péntek Imrével, Tóth Erzsivel és a pécsi Fél korsó hiány-antológia költőivel (Parti Nagy, Meliorisz, Pálinkás, Csordás), valamint Tandorival, akivel a lap állandó rovatában (Versről versre) Domokos Mátyás beszélget. A próza: Tatay Sándor, Mándy, Esterházy, Nádas. Két tanulmány, Alexáé és Dérczyé foglalkozik az ún. fiatal prózával és lírával, majd Görömbei ír kritikát Utassy kötetéről, Kis Pintér Imre Spiró X-ekjéről, Balassa Esterházy Függőjéről, Pályi az elsőkötetes Kornis Mihályról. Az illusztrációk Pincehelyi Sándor rajzai. Ahogyan az országot ekkortájt már a hitelek mellett a második gazdaság tartotta életben, úgy az irodalomban sem az udvari elit, hanem a szellem második gazdasága termelte a minőséget.

 

Az 1988-89-es váltást tehát felkészült szerkesztők élték meg, pompás szerzői háttérrel. Másként nem jöhettek volna létre pillanatok alatt érett, markáns új lapok, radikálisan bizonyítva, hogy a korábbi kísérletek valóban csak adminisztratíve, kipróbálatlanul fúltak kudarcba. A 2000 első száma ’89 áprilisában jelent meg. A Nappali Házé ’89 júniusában. A Holmié ’89 októberében. Mind a három jelentős szerepet töltött be a kilencvenes évek irodalmi, általában véve: szellemi életében.

A Nappali Ház, amely épp egy évtized múltán, 1999-ben szűnt meg – mondhatjuk, idejekorán múlt ki mögüle nem a szellemi, hanem a fizikai-organizációs erő –, nagyjából köthető volt ugyan a hatvanas években született nemzedékhez, ám az évjárat címkéje nélkül képviselte a kor ún. újérzékenységét. Könnyed, fürge átjárásokkal a különböző művészeti ágak között, konstruált viták nélkül is érvényesülő diskurzuskészséggel, a megjelenés, tördelés műtárgyként élvezhető szépségével és mozgalmasságával.

A 2000 irodalomtörténészként politológus, politológusként irodalmár szerkesztői olyan revűt alakítottak ki, amely politika és kultúra korábban kompromittálódott viszonyát normális, nélkülözhetetlen kapcsolatként értelmezték át, immár a szabadság terepén. Lapszámai kezdettől egy-egy témára koncentráltak az átlagosnál jóval kevesebb, viszont intenzívebb jelenlétű publikációval. Ehhez jött deszszertként a szépirodalom, 1993-tól pedig a szokásos kritikai rovat helyett ugyancsak az inkább egyetlen műre koncentráló, de azt a szerkesztőkkel kollektíve körüljáró Margináliák rovata írta bele magát a magyar irodalomtörténetbe.

A hagyományos értelemben vett szemlerovat folyóirat-műfaja is képes volt azonban megújulni a Holmi hasábjain, bizonyítva, hogy a kritika feladata nem a művészetek leltárszerű önadminisztrációja, hanem az erős választás, amely eseménnyé avat egy művészeti jelenséget. Az effajta választás a teljes mezőny birtoklásának nem mindig indokolt érzetét feltételezi, ugyanakkor hasznos módon felingerelhet, feldühíthet, veszekedésre késztethet – ez is a dolga. A Holmi – szerkesztőinek előéletéből, kapcsolatrendszeréből és tekintélyéből adódóan – azzal is triumfálhatott, hogy az új irodalom java termése mellett-mögött a félmúlt eltitkolt-elfeledett-megbúvó kulturális kincseiből rendszeresen tarthatott izgalmas bemutatót. Mindezek együtt nem kevés arisztokratizmussal fűtötték át a szerkesztőséget, amely mintegy annak tudatában működött, hogy a Nyugat a Holmi egyetlen valamirevaló előzménye volt.

A nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján az irodalmi személyiség-személyesség, a részvétel és elkülönbözés demonstrálása felgyorsult jelenlétet kívánt, s egy ideig úgy látszott, hogy a lassan tápászkodó könyvkultúra és a rohamosan teret foglaló, ezercsatornás média között az időszaki kiadványok jelenthetik a szellemi életet. Ebbe a versenybe békés, utódlásszerű és békétlen, törésszerű váltásokkal beszálltak olyan nagyhagyományú lapok, mint a Tiszatáj, az Alföld, új életre kelt a győri Műhely, a békéscsabai Bárka. Markáns és jellegzetes átalakulás a Forrásé, amely a nyolcvanas években igen egyenetlen színvonalon, de egészen sajátos profilt képviselt a folyóirat-mezőnyben folyamatos szociográfia-rovatával, az agrár- és tanyakérdés napirenden tartásával, a néprajzi-népművészeti számokkal, korai környezetvédelemmel, a szárszói konferencia és a Válasz hagyományának újraélesztésével. ’90 után a lap egy polgárosult-literátus közgondolkodás fórumává lett, pl. a korszellemre, illetve az irodalmi értékrendekre rákérdező körkérdéseivel, a szerkesztő-ideál, Ilia Mihály vendégszámával stb. Változatlan főszerkesztővel, de szívós megújulási készséggel tartotta magát az Új Forrás, és tartotta magát az Életünk élén a leghosszabb ideig regnáló magyar főszerkesztő, Pete György, aki Hamvas Béla, Márai Sándor és párizsi Magyar Műhely-esek munkásságának felkarolásával elévülhetetlen érdemeket szerzett. A korábbi vezető fővárosi folyóiratok közül az Írószövetség védernyője alatt alakult át a Kortárs (míg az Új Írás, védernyő híján 1991 decemberében áldozatául esett az etikai tisztogatásnak). Három „honosított” orgánum, a Vajdaságból áttelepült szerkesztőkkel-szerzőkkel 1993-ban indult Ex Symposion, a még 1989-ben hazahozott párizsi Magyar Műhely és az 1991-ben rajtolt Magyar Lettre azzal a reménnyel kecsegtetett, hogy a más klímák alatt életben maradt neoavantgárd szemlélet, valamint a kontinentális szövegkörnyezet jótékony hatással lesz a magyarországi közízlésre. ’88 őszén úgy jelent meg az úttörő magyar irodalmi öko-folyóirat, a Liget első száma, hogy anyagával jelentős részben a már ’86-ban elkészült és azonnal bevont induló lapszámot ismételte, márpedig ezt a ’86-os lapot a hatvanas években betiltott Eszmélet szerkesztőgárdája gründolta… ’89-ben Miskolcon a Napjaink helyébe lépett a Holnap, illetve az Orpheus, ’90-ben Szegeden az egyetemi lap-elődnek, a Harmadkornak mintegy a folytatása lett a Pompeji, Fehérvárott ugyanekkor bemutatkozott az Árgus.

Az alapítóláz természetére különösen jellemző a Magyar Napló története. Ezt a lapot is lényegében háromszor indították el, de már mindannyiszor a rendszerváltás után. Alapító szerkesztői 1989-ben azzal a meggyőződéssel láttak munkához, hogy a hajdani Mozgó Világ körül megtapasztalt széles konszenzus különösebb erőltetés nélkül újjáéleszthető, s a szabadság világában nyilván még gyümölcsözőbb lesz. Működési formáját illetően hetilap lett volna, kitekintéssel a társművészetekre és a közéletre, ám a teljes elitet felvonultató, valóban rendkívül tagolt szerzői mezőny egyetlen ormótlanra méretezett esszérovatban mutatkozott. Műfaji egysíkúság, az írásokat egymás mellé rendelő tárlókban. Sem a megváltozott olvasói szokásokkal, sem a piaci helyzettel nem számolt e kvázi-folyóirat, amit az első szabad választások után elszabadult politikai indulatok aztán maguk alá temettek. A vitákat azonos terepen többé nem lehetett lefolytatni. Csoóri Sándor „Nappali hold”-jának közlése sem, következményei sem nem okai, hanem már jelzései voltak egy azóta állandósult, időről-időre hiszterizálódó állóháborúnak. Az „újnépfrontos” Magyar Napló jobbról is, balról is bojkottáltan, szellemileg és piacilag légüres térben leállt. Ami utána következett, megint csak a magyar paradoxonok egyike: az újraválasztott-szervezett szerkesztőség úgy csinált ’91-től ’94-ig az elődjénél szűkebb keresztmetszetű, és épp így markánsabb, élvezhetőbb újságot, hogy gazdájának, az Írószövetségnek a tagsága többségében ki nem állhatta. Aztán jött az újabb fordulat, a többség inkább kedvére való szerkesztőket kapott, csakhogy ekkor már a gazda vált egyre szűkebb keresztmetszetűvé…

A kilencvenes években a nyomtatott folyóirat-kultúrát megérintette az elmúlás szele is. Míg korábban az ún. élő folyóirat a nem legalizálható folyóirat satnya pótszere volt, addig a szabadon szerveződő irodalmi élet visszahozta és megsokszorozta a szalonok, fesztiválok, irodalmi estek, napok, hajók és vonatok, jubileumi és alkalmi rendezvények, költői versenyek, műsoros díjátadások, táborok, konferenciák műfaját, s az internetes portálok gyorsuló térhódításával párhuzamosan elindult egy lapokat retardáló folyamat: az új helyzetre lassan reagáló folyóiratoktól egyre inkább átvette a publikummal való kapcsolattartás funkcióját az irodalmi talk show, s mivel sikerrel vette át, a lapok elvesztették közönségük nagy részét. A kilencvenes évektől egyre több lap hozzáférhető digitális változatban is, de a hagyományos szerkesztőségek ezzel még nem veszik tudomásul, hogy a net nem csupán felület, hanem kulturális életmód is. Az már a kétezres évek fejleménye, hogy új műhelyek eleve erre a kulturális életmódra rendezkednek be. (Nem a tárgyalt korszak kérdése, de a majdan elszaporodó net-es portálok elvi szembeállítása a nyomtatott sajtóval itt gyökerezik: a hagyományos folyóiratszám, úgy fest, ab ovo a nemzeti kultúra műtárgya, míg a digitális forma mintha a szerkesztetlenség és értékanarchia szinonimája volna, pusztán azért, mert a net még tömérdek gyerekbetegségét éli át.)

Ugyanakkor valóban számolni kell egy általánosabb válsággal: a hagyományos humán értelmiség lecserélődik diplomás szakmunkásokra, akik kortárs magyar könyvet sem olvasnak, nemhogy folyóiratot. Takáts József egy 1991-es írásában idézi a Pompeji első számának fülszövegét: „a szerkesztők remélik, létezik még vagy feltámasztható az a városát szerető polgári közönség”, amely olvasójukká válik. Takáts kommentárját idézem: „úgy vélem, ilyen polgári közönség nem létezik”. Tegyük hozzá csaknem húsz év múltán, ma még kevésbé létezik. A Nyugat idejében is kis példányszámban, de erős tőkével és nagy tekintéllyel működhettek az elitlapok, a kilencvenes évek legvégére a tekintély inkább áruvédjegy, az erős tőke pedig, ha mutatkozik is, más lóra tesz.

Pedig. Pedig hosszan sorolhatnánk, mennyi remekmű első megjelenését köszönhettük a folyóiratoknak a kilencvenes években is, hogyan készítették elő kiemelkedő novellás- és verseskötetek, regények, Ágh István, Bodor Ádám, Oravecz Imre s mások remekeinek – ha szűkülő körben is – várakozásteli fogadtatását. A kortárs magyar irodalom elméleti igényű föltérképezésében pedig nélkülözhetetlen szerepet játszott az Alföld és a Jelenkor bivalyerős tanulmányrovata. A szakma és a közönség megszólításának voltak emlékezetes lapszámokat produkáló változatai is. Újra hódított a vendégszerkesztés áldásos divatja, novella-, vers-, kritika- és műfordítás-pályázatok zajlottak, körkérdések termettek izgalmas körválaszokat, írásos kerekasztal-beszélgetések szerveződtek, és nem utolsó sorban tematikus számok vagy blokkok igyekeztek egy-egy lapszámot egészében, komponáltan kelendővé tenni. Igaz, a tematikus szerkesztés amilyen áldás (szívós munka eredménye), olyan mértékben önmaga ellen is működhet: elkönyvesíti az újságot. Ám a tematikus számok legnagyobb érdeme még mindig, a kilencvenes években is a szégyenletes adósságok törlesztése. Bizony ezekből az adósságokból, úgy fest, kifogyhatatlanok vagyunk, és nemcsak javában csináljuk az újabbakat, hanem gyorsan megfeledkezünk a korábbi törlesztésekről. Az Ex Symposionnak Danilo Kišt, Sziveri Jánost, Domonkos Istvánt még ’93-’95 táján is az ismeretlenségből kellett előhalásznia, de megtehetné ma is. A Holmi ’92-es Vas István-, ’96-os Mándy-számainak hatásával ma sem a könyvesboltok, sem a könyvtárak forgalmában nem találkozunk. Hosszan folytathatnánk a sort.

Végezetül a lapok munkamegosztásáról kellene beszélnem, milyen tematikus és szerzői specifikumok jellemzik az egyes műhelyeket. Hogyan és miért vált pl. a Kortárs a nyugati magyar írók legnagyobb befogadójává, milyen szövegkörnyezetben éltette a Hitel a Nagy László-kultuszt, egész máshonnan citálva: hogyan és miért volt fogékony pl. a Törökfürdő az elátkozott tömegkulturális szokások beemelésére, a nyitott kultúra stratégiájára… De csupán a forró kását kerülgetném, mert ezen a ponton mindenek előtt a folyóirat-élet hátországáról kell szólnom, nem a munka megosztásáról, hanem a megosztottságáról, amely elérte a harmincas évek szintjét. Ács Margit egy Hitelbeli tanulmányában megállapítja, hogy „a népi értelmiség sarokba szorult”. Mondhatnánk, hogy a tisztázatlan fogalompárok nyomán született megállapítás maga is önbeszorító, de ez nem menti az olvasatlanul figyelmen kívül hagyó és olvasatlanul ítélő szellemi magatartás általános divatját. Az ideológiák és napi politikai meggondolások mögött (mely utóbbiakat persze etikettszerűen illik tagadni, talán ez az önáltatás az egyetlen valóban közös tünet) attitűdök működnek, Németh Lászlót aktualizálva: parasztok és sznobok attitűdjei. Az utóbbiak egésznek látják azt, ami szerintük magyar irodalomnak nevezhető (kifogások elegánsan elhárítva), előbbiek viszont egy szétszakadtságban vesztesnek érzik magukat, és egyenjogúsági harcot (értsd: sérelmi politikát folytatnak). A már említett állóháborúban a két attitűd csak ritka, ornamentális (értsd: indulatos) pillanatokban találkozik – a folyóiratok hasábjain is. Meglehet aztán, hogy a kultúra, benne a folyóirat-kultúra tektonikus változásai mindkét szorítósarkot maguk alá temetik.

 

IRODALOM

 

Juhász Béla: Jegyzetek az Alföld történetéhez. Alföld, 1991.7.

Lengyel Balázs: Két Róma. Balassi, 1995.

Lengyel Balázs: Újholdak és régi mesterek. L.B. leveleskönyve. Enciklopédia, 1999.

Németh György: Dokumentumok „A fiatal írók és a hatalom (FIJAK/JAK, 1969-1989)” című készülő kötethez. Kéziratban

Reményi József Tamás: Mire készülnek?! – avagy hogyan kell az írókat kezelni. In: Fiatal írók tanácskozása, Lillafüred, 1969. Széphalom, 1995.

Reményi József Tamás: A táborhely (1979-1983). Mozgó Világ. In: Sinistrától Ibusárig. Orpheusz, 1998.

Takáts József: A vándorévek folyóiratai; Nappali Ház, Pompeji. BUKSZ, 1991.4.

Takáts József: Irodalmi folyóiratok kortárs kánonai. litera, 2004. (http://www.litera.hu/hirek/irodalmi-folyoiratok-kortars-kanonai)

Vörös László: Szigorúan ellenőrzött mondatok. A főszerkesztői értekezletek történetéből, 1975-1986. Tiszatáj Könyvek, 2004.