A KORTÁRS LEVELEI - Ami számít

 

Vajon mennyi a mennyi? Mi mennyi? Mennyi a váltószám az emberhez viszonyítva? Ha, mint a kutyáknál, hét, akkor az négyszázhúsz volna, évek számaként nehezen értelmezhető, legföljebb valami tudományos-fantasztikus blöffel, párhuzamos világok, fekete lyuk, sokra nem jutunk. Ha nem hét, hanem 0,7 volna a váltószám – miért is? csak –, akkor az negyvenkettő volna, a férfikor délceg nyara, erő, meló, teljesítmény. Nem is tudom... Ha a szorzó egy volna, az hatvan, hát az olyan... mint mondják, kissé nyögvenyelős, még nem, már nem, ahhoz képest elég jól tartod magad, öregem.

Ha minden korszerű folyóirat origóját, a Nyugatot nézem, zárójel: az új forradalmi fülkei lendületben arról tűnődött hófehér szakmai szempontok alapján egy irodalomban amúgy jártas ember, hogy nem-e nincsen-e talán túlértékelve a mondott folyóirat; érdekes fölvetés, hogy így fejezzem ki magam, zárójel bezárva, szóval nem szívesen képzelném el a Nyugat hatvan éves születésnapi ünnepségeit. Mi mindent össze kellett volna 1968-ban ez alkalomból hazudni... Vagy talán nem is nagyon, nem emlékezett volna már senki semmire, vagy úgy tett volna, mintha nem emlékszik. Amúgy is épp beindult az új gazdasági mechanizmus...

Hatvan év egy folyóirat életében tehát nagyon sok. Nem akarnám, nem is föladatom ezt a hatvan évet itt most megrajzolnom, és erősen fogadtam, hogy még egyszer már nem mondom el a Bata Imrés anekdotává, desztillált hajdani élet-halál kalandomat – szóval hogy áll a Széchényi Könyvtár folyosóján Bata Imre, és azt mondja végső elkeseredésében Fülöp Lászlónak, hogy édes öregem, de hát ez egy... ám tényleg nem mondom el. Mindenesetre hosszú, régi és számomra fontos kapcsolat fűz az Alföldhöz, amely ott vette kezdetét, ama homályos folyosón. Többek közt ezért is vagyok most itt.

Mára radikálisan megváltozott az a környezet, amelyben egy folyóiratnak élnie kell. Hagyományos szerepeiből sok mindent le kell adnia. Nem érdemes versenyeznie az internet világával, le kell például mondania az elsődleges információk közlésének izgalmáról, hol van már délután a délelőtti hó? – anélkül, hogy lemondásai bezárkózást vagy valamiféle sértettséget, szellemi morgást jelentenének. Mert egy folyóiratnak mindig fiatalnak kell lennie, mozgékonynak, mert bármennyire is bizonyos értelemben régi módi képződmény, a feldolgozott, a megértett, a formát kapott információk világában megkerülhetetlen, ott vannak esélyei, ott van a legitimitása.

Már csak azért sem érdemes anekdotázni, mert meglehet, azok olykor érdekesek, de már nem érvényesek. A folyóirat szempontjából nincs (nagy) jelentősége, hogy a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas években miként küzdött vagy nem küzdött vagy, az akkori diktatúraállapot természete szerint, egyszerre küzdött és nem küzdött a szerkesztőség a földi és megyei hatalmakkal, milyen részeredményeket ért el, hol esett el a küzdelemben, ha volt küzdelem, és hol volt ennek méltósága, és hol nem. A részeredményekből mára csupán a rész látható. Föllapozzuk a régi példányokat, és van, ami van. Minden pillanatra ez érvényes, mostanra is, általánosan is, az van, ami van. Se az élet, se az irodalom nem kívánságkoncert. És persze nem is fenékig tejföl. Egy kicsit tejföl, de nem fenékig.

Ami a szöveget illeti, csak a szöveg számít, mondanám kissé emelkedetten – és gyakorlatiasan is, átadván most a szövegeknek a szót.

ESTERHÁZY PÉTER

Az Alföld 60 című irodalmi est bevezetője 2010. november 12-én a Csokonai Színház Stúdiószínpadán.