Juhász Ferenc őszikéi

 

Évszámokhoz kötni irodalmi folyamatokat, változásokat, új formák és beszédmódok kialakulását mindig veszélyes és kétséges is, kényszerűségből azonban irodalomtörténész és kritikus egyaránt alkalmazza ezt a metódust. Vannak azonban olyan dátumok, melyek kétségkívül pontosan jelölik meg például egy irodalmi fordulat idejét, gondoljunk Ady és a Nyugat szinte egy időben (Új versek, 1906; 1908) való fellépésére. Közel negyven év távlatából ma úgy látom, hogy hasonlóan megrendítő erejű volt Tandori Dezső 1972-es kötete, az Egy talált tárgy megtisztítása; innét eredeztethetjük azt az új lírai beszédmódot, mely szakított a patetikus előadásmóddal, a lírai nyelvbe egy, a hétköznapi beszédre hasonlító, olykor töredékesnek ható nyelvet vezetett be és mindenek előtt háttérbe szorította a versek alanyát, mintegy lefokozta a beszélő ’én’ szerepét, s ezzel eltávolította, meggyengítette azt a hagyományosan „küldetéses” szerepet is, melyet a magyar költészet történetében mindig is nagyra értékelt a recepció. Az elmúlt évtizedekben e „lefokozott” lírának számtalan változata született meg, Petri Györgytől Parti Nagy Lajosig, ami azt eredményezte, hogy a kortárs költészet átstrukturálódott, korábban vezető szerepet betöltő alkotók és életművük sokszor, bár eltérő mértékben, háttérbe szorult, s a kialakult helyzetről komoly esztétikai, de hozzáteszem, olykor az esztétikai köntösben politikai viták is gerjedtek. Elég, ha Könczöl Csaba annak idején (1975) nagy port felkavart tanulmányára (s a nyomában született, szinte szűnni nem akaró vitairatokra, cáfolatokra), A csend szinonimáira gondolunk. Tandori Dezső és Juhász Ferenc szembeállítása harmincöt évvel ezelőtt jelentős világképi, egzisztenciális és esztétikai problémákat vetett fel, s nem mellékesen, bár nem explicit formában, azt is sugallta, hogy e szembeállításnak, poétikai-világképi ellentétnek a két költő között (persze Könczöl interpretációjában) politikai természete is van (volt). Mindettől függetlenül, Könczöl tanulmánya máig az egyik legalaposabb és megfontolásra érdemes elemzés Juhász költészetéről, s hogy mennyire hatásos volt, illetve hatott a későbbi, őt követő Juhász Ferenc-i költészet elemzéseire, valamint Juhásznak a korban betöltött közéleti szerepléseinek kommentálására, azt csak ma, utólag, s különösen 1990 után láthatjuk. Mindenesetre én innét származtatom azt a folyamatot, melyben Juhász lírája a kortárs költészetben, illetve a szakmai és olvasói recepcióban elkezdett visszaszorulni, háttérbe kerülni: előbb csak nagyon lassan, szinte észrevétlenül, a nyolcvanas évek végétől pedig rohamosan, oly annyira, hogy monográfusa, Bodnár György, aki a költőhöz személyesen is igen közel állt, nyomasztó helyzetképet fest róla, melyben a már általam is említett „sarokba szorítottság” egzisztenciális élményét ragadja meg. Így ír erről Bodnár György: „Botránylapok nyílt támadást intéznek ellene – az összeomlott rendszer kegyeltjének szégyenruháját aggatják rá –, s a komoly publikációs helyeken is felerősödik a kritika, amely az övétől különböző költészeteszmények mértékét abszolutizálva kíméletlen ítéletet mond ki újabb köteteire és életműve egy részére.” Az, amit a monográfus megjegyez, azért fontos, mert arra irányítja rá a figyelmet, hogy egyrészt Juhász költészetének „megbélyegzése” igen gyakran nem az egyébként valós esztétikai-poétikai elemzéseken, értelmezéseken alapult, hanem közéleti szerepléseiből vontak le esztétikai következtetéseket. Az időben előre haladva azonban a helyzet még rosszabb lett, mert a közvetlen támadások elmúltával Juhász alakját és költészetét a hallgatás kezdte körülvenni; kötetei 1990 után is rendre és sűrűn jelennek meg, de ha közelebbről vizsgáljuk őket, akkor láthatjuk, hogy többnyire kis, néha teljesen obskurus kiadóknál publikál, a nagyobb, nevesebb, szépirodalmi profilú kiadók nem foglalkoznak vele, s e tendencia lényegében máig tart (talán a Kossuth Kiadót kivéve, ahol újabban látnak napvilágot könyvei). Ha végig tekintünk a 2000 után megjelentetett könyveinek recepcióján, azt fogjuk látni, hogy alig születik róluk kritika, elemzés, tanulmány meg végképp nem (utóbbi formában inkább korábbi költészetével foglalkoznak, igen-igen ritkán). Mintha a kortárs magyar irodalomtörténet és kritika leírta volna s egyúttal el is felejtette volna a valaha ünnepelt, Nobel-díjra is előterjesztett (1975-76) költőt és költészetét, ami azért meglehetősen méltatlan, hiszen Juhász lírája egyrészt a huszadik századi magyar költészetben megkerülhetetlen, a hatalmas terjedelmű életműnek vannak feledhetetlen darabjai, másrészt az újabb könyvek arról tanúskodnak, hogy bár e költészet radikálisan már nem képes megújulni korábbi önmagához képest, árnyalatnyi elmozdulások, változások mégis érzékelhetőek benne. Bodnár György ezt így fogalmazta meg mintegy történelmi távlatba helyezve Juhász költészetének megítélését is: „A tékozló ország óta aligha lehet poétikai forradalomról beszélni Juhász Ferenc pályatörténetéről szólva. Evolúciós változásokkal azonban ezután is számolnunk kellett – figyelembe véve egyidejűleg az organikusan épülő életmű természetét.” E költészet pozicionálásában természetszerűleg játszik szerepet az a tény is persze, hogy Juhász költészete mind beszédmódját, mind a benne megtestesülő szerepet illetően magányos, társtalan entitás volt már a korábbi évtizedekben is, s ma is, talán, ha lehet, még inkább az, mely nem talált, mert nem találhatott követőkre, s ebből nyilvánvalóan az is eredeztethető, hogy hatással sem volt az elmúlt évtizedek magyar költészetére (az ötvenes években születő, majd radikálisan átalakuló lírája még hatással lehetett Nagy Lászlóra, például a hosszúvers formájában is). Helyzete hasonlít így némileg Adyéhoz (nem teljesen véletlen, hogy Ady is mintha kitörlődött volna a költészeti tradícióból, mintha a recepció – amin most a költői reakciókat, a lírai „viszonyba lépést” és az irodalomtörténeti interpretációkat egyaránt értem – nem tudna mit kezdeni vele és életművével), azzal a különbséggel, hogy Juhásznak még számottevő epigonja sem született az idők folyamán.

Az előbb említett változásokra, apró, árnyalatnyi módosulásokra a kétezres években megjelent verses kötetei a bizonyítékok. Ezekben az években Juhásznak több könyve jelent meg, köztük egy „éposz” is, a Pacsirta a szívben, de számomra ebből az időszakból három gyűjtemény az igazán fontos és lényeges, mert ezekből láthatók igazán azok a tendenciák, amelyek a változásokat hozzák, s ugyanakkor ezek tartalmazzák azokat a műveket is, amelyek Juhásznak az „öntradíciójába” tartoznak. Metaforikusan úgy fogalmazhatnám, hogy ezekből látszanak az ismétlődések és az „újdonságok” körvonalai egyszerre (az „újdonságokat” azért tettem zárójelbe, mert valójában nem teljesen újdonságok, Juhász pályáján mindig is megtalálhatóak voltak, legfeljebb a bennük megtestesülő arányok módosultak a beszédmódban a javukra; tehát viszonylagos az „újszerűségük”). E három kötet: Az őrangyal és a szél (2003), Halandóság-mámor (2007) és a legújabb könyv, A gyermekkor csontváza (2010). Külső, formai jegyek is összefűzik e hármat, például, hogy gyakorlatilag a kötetek nincsenek ciklusokra, „fejezetekre” bontva, a versek min-degyikben pusztán követik egymást, s még azt sem állíthatnám, hogy feltétlenül valamiféle belső strukturális vagy érzelmi-gondolati összefüggés, egybetartozás alapján. A gyermekkor csontvázában ezt az egyszerű egymásra következést erősíti, hogy a korábbi kötetekkel ellentétben Juhász feltűnteti keletkezésük évszámát, s ebből az is világossá válik, hogy a gyűjtemény nagyjából a versek születésének kronológiájára épül; amint azt az alcím is mutatja: Új versek 2006-2010. Ez a típusú alcím egyébként már a Halandóság-mámorban is szerepelt, mint ahogy Az őrangyal és a szélben is ott találhatjuk az „Új versek” megjelölést, s akár az is szerepelhetett volna benne, hogy: 2000-2003. E három kötet tehát deklaratívan is lefedi ezen évtized Juhász Ferenc-i líráját. E formaságok mellett, vagy inkább ezeken túl azonban nagyon erősen összeköti a könyveket néhány tartalmi-poétikai jellegzetesség, illetve a beszélői pozíciók hasonlósága. Ez utóbbit úgy jellemezhetném vagy írhatnám körül, hogy a beszédhelyzet a közelítő elmúlással, halállal azonosítható, egészen pontosan az öregedéstől az elmúlásig tartó lélektani és élettani folyamat kap artisztikus kifejezést. A három kötet három stáció is ebben a folyamatban. A halál-gondolat eltérő mértékben és súllyal van bennük jelen, s bár tán túlzottan is egyszerűsített az általam vázolt képlet, lényegében mégiscsak a kronológia érvényesül itt is. Az őrangyal és a szélben már erősen jelen van az elmúlás érzete, de mintegy jövőbeli lehetőségként értelmezve: „Minden elmúlt nappal az élet-nap kevesebb. (…) Így kelek, így fekszem, a jelenre hagyatva, / amíg el nem nyúlok koporsó-alj-hanyattra.” (Együgyű máglya). A talán kissé rejtélyes című (mert miért is lenne mámorító a „halandóság”, de a könyv konkrét választ ad a kérdésekre és kételyekre, hogy ugyanis nem a „halandóság” önmagában mámorító, hanem az ehhez társítható „tudat” vagy másképpen az „élet” az, ami emberivé teszi a halált, azaz innét nézve a tudat győzelme a halálon, ami mámorító), Halandóság-mámor kötetben azonban már sokkal hangsúlyosabban van jelen a mulandóság gondolata, mely más „elmúlásokkal” is összekapcsolódik, például a testvér halálával (Öcsém tavasz-halála). S bár a beszélő itt mint „összegyűjtött fájdalom-halmaz” jelenik meg, a kötet zárása mégis így hangzik: „De mégis élni, élni, élni, élni! / Mert mégis élni, élni, élni, élni!”.  Az új könyvnek azonban már szinte kizárólagos tematikus kerete a halál, az elmúlás. Nagyon szoros szálak fűzik a Halandóság-mámorhoz, az új kötet szinte észrevétlenül folytatja, s tágítja tovább ezt a halál-univerzumot, melyet a beszélő már korábban fölvázolt. A kapcsolat a két kötet között egészen sajátos, mert míg az új könyv központi alaptémája, ha tetszik, konkrétan és bölcseleti értelemben is, a halál-közelség, azért szövegesen is kimutatható a kapcsolat a Halandóság-mámor élet-értelmezéséhez; a záróvers (Esti könyörgés – már a cím önmagában is az „alkony”, „este”, „éj” pusztulás, lezárulás metaforikájába tartozik, nem beszélve arról, hogy Juhásznál korábban soha föl nem bukkanó szöveg-utalást is beleérezhetünk, például nagyon távolról Babits Esti kérdésének filozófiai távlatait), nos a záróvers egyszerre jeleníti meg az élethez való ragaszkodás érzületét: „Mert élni, élni, élni jó!”, ami szinte szó szerinti ismétlés, önidézés az Élni! Élni! Élni! című korábbi versből, de a kötetzáró vers befejezése egyértelműen és illúzió mentesen a halál és a temetés képeit közvetíti: „Tengeralattjáróm deszka-koporsó, / Jajtalan süllyedésem az utolsó. / S fölöttem a Mindenség virágzik. / Földgolyó-síromon szöcske cikázik.” Más variációban ugyancsak e motívumra bukkanhatunk, például A négyszárnyú teremtés című hosszúversben, amikor is a beszélő a halállal szembenézve jelenti ki: „Most már öreg vagyok, / mint az ősangyalok! / De még nem volt elég! / De élni akarok még. / Védj meg halott a haláltól”. (A szövegen túl külön érdekessége e hosszúversnek, hogy négy „világköltészeti” alkotóhoz szólnak a verssorok, az idézet éppen Gregory Corsóhoz, akit talán nem az elsők között említenénk Juhász közeli kortársai között, hacsak nem a hosszúvers mintájaként.) A gyermekkor csontváza verseit összefűző alapmotívum éppen ez, az egyes művek különféle módokon és nyelveken ezt a motívumot variálják, hol a Juhász Ferenctől megszokott áradó, nyelvileg „túlhabzó”, kontrolálatlan és redundáns formában (A négyszárnyú teremtés, Állomások, pályaudvarok), hol nagyon leegyszerűsített, letisztult lírai alakzatokban (például Esti könyörgés, Kosztolányi-kegyelem). Az alapmotívum, a vissza-visszatérő kép a ’temető’, ahová kijár a beszélő, s ami mint utolsó menedékhely jelenik meg a szövegekben (Temetők, Óda Arany Jánoshoz).

A gyermekkor csontváza másik alapmotívuma (ami egyébként szorosan összefügg a halál- és temetőmotívummal) az apa alakja, akit Juhász számtalan művében megörökített, itt és most azonban föltűnő, hogy szinte minden jelentős versben szerepel valamilyen módon az alakja. Az apa alakja természetes módon hívja elő aztán a másik, földrajzi  motívumot, a szülőföld, Bia helyszínét, s innét ugyancsak természetes módon csak egy „lépés” a gyermekkor, a múlt, amely Juhász verseiben mégsem idealizáltan, megszépítve jelenik meg: a durva képek a részeg, tüdőbajos, vért köpő apáról elképesztő ellensúlyt adnak azokhoz a versekhez, melyek mintegy e beszéd fölött szólalnak meg: azaz az elvont, az univerzialitásra igényt tartó szövegekhez. A gyermekkor csontváza éppen ezen a területen látszik (Juhászhoz mérten) újabb terrénumok meghódítására képesnek.

Juhász költészetében mindig is egymás mellett volt a „folyamszerű”, egybefüggő, csak belső tagolású (vagy még az sem) hosszúversek (pláne ’époszok’) formája és a hozzájuk rendelt beszédmód elvontsága (én azért azt is megkockáztatom, hogy e nyelv, e szöveg a legtöbbször csak mennyiségben növelte a vers értelmezési lehetőségét, mint már említettem, a végtelenségig redundáns, alkalmanként lexikailag-grammatikailag is követhetetlen némely hosszúverse), és az egyszerű, letisztult, alkalmanként a dalszerűség, a népdal elemeit is magába ötvöző szöveg, s persze a szabadverssel párhuzamosan az ütemhangsúlyos, magyaros ritmizálás és viszonylag nem bonyolult rímelés-technika. A kötetben most is kétféle versformát különböztethetünk meg: a már említett rövidebb, egyszerűbb nyelvi kialakítású verseket (ezek általában, de nem minden esetben) rövidebb szövegek, és vannak a hosszúversek, melyek ugyancsak többféle formulából építkeznek.

Az új könyv abban különbözik (de persze folytatja a korábbi kezdeményeket) az előző könyvektől, hogy én legalábbis sokkal hangsúlyozottabban érzékeltem benne a ’realitáshoz’ való vonzódást. A kötet ismétlődően telítve van a gyermekkor, az ifjúság és a felnőttkor egymással szembesített jeleneteivel, Bia (a költő szülőföldje) helyrajzával, s általában a versek topográfiája szinte mindig egészen pontosan azonosítható. Juhász Ferenc súlyos, behatárolhatatlan nyelve meglepő módon alapszik bizonyos gyermekkori, ifjúságbéli „szóbeliségen”, s az új kötet bizonyos versei, vagy verseinek egyes részletei nagyon is megtámogatják elképzeléseinket e költészetről. A Juhász Ferenc-i költészetben hagyományosnak tekinthető egyféle beszédmód helyett az új könyvben meglepően sokféle nyelvvel, beszéddel, rímtechnikával találkozhatunk. Például igencsak felerősödött a hosszúversnek az a mintája, mely sokkal kevesebb redundáns elemet tartalmaz, mint a korábbi „époszok” vagy hosszúversek. A kötet arról tanúskodik, hogy szerzője/beszélője a korábbi sámánisztikus költői beszélői pozíciót feladja, és önmagához és befogadóihoz méltóbbnak találja a visszafogott „elbeszélést”. A gyermekkor csontváza ennek a kétféle „elbeszélésmódnak” a keverékéből jön létre, de én úgy látom, hogy a ’valósághű’ költői megjelenítés, kifejezés a korábbiakhoz képest sokkal erőteljesebb, és ami talán líratörténetileg még érdekesebb: mintha Juhász költészetére kissé hatott volna a kortárs magyar líra is.

Az új versek konkrétan és metaforikusan a beszélő önéletrajzát írják le, írják körül. Az elvont hosszúversekben is minduntalan fölbukkannak ilyen reális betétek a gyermekkor, az ifjúság idejéből, továbbra is gyakran az apa figurájával összekapcsolva. A valóságos és az elképzelt vagy vizionált történések a legtöbbször párhuzamosan, egymástól függetlenül ábrázolódnak, ám amikor valamilyen módon mégis összeköti, egymásra vonatkoztatja őket a vers beszélője, kivételes erejű szövegrészletek jönnek létre. Ilyen például a Gólyák a Hortobágyon, amely egy szekerezés valóságos „történetét” foglalja össze, ám ebben a „történetben” egyszer csak valami megtörik, a valóság átfordul a szürrealitásba: „És hirtelen úgy érzem, nem is érzem: már látom: / a túlvilágon jár a szekér velem …”.  A valóságos és a valóságon túlinak a szimbolikus összekötése, egymásba játszatása másutt is nagy hatású szövegvilágot eredményez, például Az éj gyöngyház-szemöldöke című hosszúvers 11. darabjában, ahol is egy konkrét képből – „Mit nem éltem a sorsban! / Még kútásó is voltam” – a kútásásból a szöveg átfordul lényegében a költészet, egyáltalán, az alkotás nehézségeinek a megfogalmazásába; a költészet mint kútásás, és ehhez még biblikus képzetek is társulnak, amennyiben a kútásás vízfakasztás is – azaz a költészet az életet jelentő vízzel azonosítódik. Ezekben az olykor erősen epikus betétekben vagy alkalmanként önálló versekben nyilvánul meg Juhász elementáris nyelvi ereje, szerintem sokkal nyomatékosabban, mint az univer zalitásra „játszó” szövegekben. Ezekben a szövegtípusokban látszik, hogy Juhász valóban képes többféle hangon és nyelven is megszólalni, s nekem most tűnt föl az is, hogy szövegeinek egyes részleteiben bizony ott bujkál az irónia, sőt a humor is; érzékelhető ez az olykor játékos rímelésben („Danilo Kis. / Csókolj meg ezért is.”; „akár az ág, / amin az ég”; „>Ujjé a Ligetben nagyszerű!< / És meghalni se egyszerű!”), de ezen túlmenően is: a Vérhárfa, a rejtelem fénypontjai című hosszúvers 5. darabja igazán jó példa a játékos rímelés és a humoros szövegalakítás együttesére: „Egy, kettő, három, / mindig csak azt várom / mikor jön a párom. / A magány nyakamnál nyom, / mint ökröt a járom. / Mint vén tulkot az iga. / Nem baj öreg!: facsiga!”. József Attila nyilvánvalóan nagyon komoly költészeti „iránytű” volt mindig is Juhász számára, ezekben a játékos rímelésekben és a látszólag könnyedebb hangütésben sokkal erőteljesebben érvényesülnek az absztrakt gondolati-bölcseleti eszmefuttatások. Az említetteken túl, egy másik formai sajátságban is észrevehető mindez: Juhász hosszúversei általában „szövegfolyamok”, melyeket a beszélő formailag, strukturálisan nem tagol (a belső, általában ismétléseken és halmozásokon alapuló tagoltság persze más kérdés, de én egyes  műveiben ezt a fajta szövegrendezést sem látom); most, az új kötetben azonban több kitűnő hosszúvers is egy másfajta, még azt is megkockáztatom, töredékes szövegalakítást tükröz, amennyiben a hosszúvers szövegtestét számozott kisebb vagy nagyobb részletből alakítja ki a szerző. Az említett, korábbi kötetekben kevés nyomát találhatjuk ennek, az új versekben azonban nagyon is feltűnőek, s általában a könyv legszebb művei közé tartoznak. Arról nem is beszélve, hogy a korábbi (a kilencvenes évek előtti) versbeszédhez viszonyítva az új kötet hangneme, az egésznek a tónusa kevésbé tragikus, váteszes, miközben mégsem adja föl a költészet (az alkotás) erejében való hitét, s persze a versek alanyát sem kérdőjelezi meg. A népdalszerű rímelések, sorütemezések összekapcsolva a rím- és egyéb szójátékokkal (sőt, alkalmanként intertextuális idézet-utalásokkal, vagy önidézetekkel) különös, mert Juhásznál szokatlan, szövegeket, szövegrészleteket hív elő. E játékokhoz társítható ugyanakkor a versek egy jó részében, egyes elemeiben föltűnő realizmus, amit már említettem, de most ennek egy sajátos vetületét szeretném megjegyezni: a kötet verseiben nagyon hangsúlyosan szerepelnek kifejezetten epikus részletek, amelyek egyébként szinte mindig a kötet csúcspontjaként is érzékelhetők. A „narráció” e művekben, vagy egyes részeikben egészen leegyszerűsödik, szinte dalszerűvé válik, vagy egyszerűen a hétköznapi nyelv formátumait használja. Az egyik kitűnő darabja ennek az Egyszerű történelem 16. része, amely versprózában mond el egy életutat – a történelem nélkül, ami a versek beszélőjének alapélménye. Megrendítően szép az az epikus betét is, mely Radnóti özvegyének alakját rajzolja meg egy teljesen hétköznapi helyzetben (Kristály-súly szívverésű ember-világítótorony), de idesorolható az Illyés Gyuláról írt vers (A kétágú háromszög) néhány részlete is, melyben szinte nem lehet elkülöníteni a lírai és a az epikus, hétköznapi beszéd elemeit: Flóra alakja ebben az egyszerű, mindennapokat idéző nyelven való megörökítése kivételesen nagy erejű. Az amúgy a hagyományos Juhász Ferenc-i hosszúvers mintájaként fölfogható Állomások, pályaudvarokban is rábukkanhatunk hasonlóan fantasztikus epikus betétre; a szöveg lényegében semmi lírai elemet nem tartalmaz, tisztán elbeszélő jellegű, mégis, a lírai alapokba illeszkedve meglepő és megrendítő hatást ér el: „Kievnél, éjjel egy fiatal férfi szállt föl, egyenesen az étkezőkocsiba ment. S mikor / én is reggelizni mentem, láttam: kis vonat-asztalán öt üveg pezsgő, öt üveg vodka, öt üveg sör, ikra, ruszli, kenyér. / Hozzá se nyúlt. Csak ült Moszkváig, térdére fektetett óriás piros kezekkel.”

A gyermekkor csontváza az előzőekben vázolt szerkezetben épül föl: az öregedés, a közelítő halál képei uralják a versek nagy részét, melyekben Juhász egyre egyszerűbb, átláthatóbb nyelven és metaforákban fejezi ki az elmúlás rémületét és a belőle fakadó bölcseleti „tanulságokat”. Láthatjuk egy nézőpontból azt a tragikus élethelyzetet, melyet a beszélő így jellemez: „Már nem futhatok sehova.” (Spinoza hajnala), „Már nincs hova hazamenni!” (Temetők). A versek alanya nosztalgiával tekint vissza élete egyes eseményeire, illetve arra az állapotra, melyben, mint az Édenben, minden önmagával volt azonos: „Jaj, de szerettem élni! (…) tudni, hogy otthon az otthon. (…) Tudni, hogy ennyi az annyi, Tudni, hogy annyi az ennyi” (Az éj gyöngyház-szemöldöke), de az egész könyv, a versek összessége nem ezt tükrözi. Ha figyelmesen olvasunk, minduntalan a kétely, a bizonytalanság szavaival, képeivel találkozhatunk („nincs olyan bizonyosság / ami le tudná nyeletni velem a kételyt” – Az éj gyöngyház-szemöldöke), amivel csak a halál, az eltűnés képei állíthatók szembe. Ez utóbbi szervezi meg az egész könyvet, a búcsúzó elbeszélő „siráma”, mellyel önmagát és társait is együtt siratja: „Mind itthagytatok engem: / akiket szerettem, nem szerettem.” (Egyszerű történelem). A könyv azonban mégsem ezekkel a képekkel végződik. Talán meglepő, hogy éppen Juhász ír Kosztolányihoz verset, hiszen ha van világképi és nyelvi ellentét két költő között, akkor köztük bizonyosan; a Babitsra utaló Esti könyörgés, és az előtte szereplő Kosztolányi-kegyelem azonban kétféle módon is a pusztulással néz szembe, s azzal számol le tulajdonképpen. Mindkét költő alakjában a költészet hatalmával szembesíti befogadóját, miközben e „hatalom” relativitását is érzékelteti. A hanyatlás, az elmúlás Juhász e könyvében így lesz egy sajátos versbeszéd központja: a Kosztolányi vers és a Babitsra utaló zárószöveg mintegy összefoglalja az egész könyvet. Egyszerre közvetíti a halál képeit, és a halálon erőt vevő költészet képeit. Így lesz kettős befejezése e „halálkönyvnek”: egyfelől a könyörgés, hogy „Néhány évet adj még nekem” (Esti könyörgés), másfelől a Kosztolányi képviselte költészet ereje: „Kosztolányi, te verhetetlen / látás-tudat, szigor: legyőzhetetlen.”

Talán e „legyőzhetetlenség” fűzi össze a könyv verseit, egy magányos költő viaskodását nyelvvel, élettel és halállal. A gyermekkor csontváza ennek az alkalmanként megrendítő bizonyítéka, Juhász Ferenc egyik legszebb könyve, ami költészetének újragondolását is feltételezi. (Kossuth)

DÉRCZY PÉTER