Nyolcvan év után a férfi-nő már csak
„emberi hulladék”:
szívük roncs gép, válluk reumás,
foguk mûbetét,
ágyékukban mélyen megtelepszik
a prosztatarák
vagy learatják a mellüket
mint az érett dohányt.
Agyuk nem halássza ki a fontos
szavakat, neveket,
három diploma, és máris
szopós gyerekek.
Az iskolában emberfölött
hősökkel dagasztják mindegyikük fejét:
fejlődés, dicsőség, micsoda faj! –
szólnak a mesék.
Életfáról, medve-atyácskáról
nbsp; kontinensnyi sámánraj dobol,
de sehol egy agyból a szó
aknavető tekintet, sehol!
Ki mondaná meg nekik, létün
evolúciós túlfutás
történelmünk gyász, bûntett,
háború, tombolás.
Élhetnek már lottyadtan, „szabadon”
vagy égi erők súlya alatt:
istenkirályok, redves gyilkosok
dicsérik szent guruikat.
De ha egy várost a szabadítók elfoglalnak,
meg kell fizetniük a bért:
hetvenöt ezer nőt erőszakol meg
az egyenruhás csőcselék.
Ó milyen transzcendensen szólnak
hangversenytermekben a zongorák
Mozart, Beethoven, Bartók
lelke tör a barom-sötétségen át.
De ottmarad az éj a szájukban
fekete torkok, néma sebek
Ott marad az eldönthetetlen:
éljenek, ne éljenek?
Nyolcvan év után már csak
emberi hulladék
nő-férfi, templomban, kertben
kígyóra lép.
Meddig, Uram, még meddig? Árnyékuk
lötyög-totyog.
Kezek nyúlnak utánuk a földből: zengnek
a mennyei kórusok.
Vakard meg a hátam!
Tudom, hogy élvezed.
De aztán add ide
visszhangzó öledet!
Ki vagy, költő? Varázsló és mesterember.
Félájultan, értelemmel
dolgozol a teremtésen.
Ha kell, áttörsz ezer éven.
Kisütik a magyar nyelvről:.
nincs, nem is volt, nem is lesz-.
Ami új benn, az mind angol,.
ami régi, az nonszensz.