Szombat délben a Füvészkertbe mennek,
Ágoston ötletére, dupla kedvvel
Mert Blanka is kívánja még a zöldet.
Föltűnnek első pillantásra is
A barátságos macskák mindenütt
Mindig van pár cirmos, egy fekete;
S az érinthető szürke óriás,
Aki a pénztárnál posztol: örök
Örök; bár Blanka nem hajol le hozzá.
E nyájas óriás fogadja őket, és
A kastély. Itt bujkált Bajcsy-Zsilinszky
A politikus. Álnéven lakott
Ebben a pergő vakolatú, apró
Kastélyban, s vasöklű pribékek innét
Hurcolták el, negyvennégy szürke őszén.
Ez Józsefváros, érdes övezet
Sötétedés után igen brutális
Környék, de itt a szíve, gyönyörű szív:
Százötven éve erősen dobog.
Egy méla kertész komposztot lapátol
Látogató alig van. Őszi kert
Mely burjánzásnak indult, mint az éden,
Krizantémostól, dáliástól. Ujjong
A varjúháj láttára Mátrai,
És Blanka kék szakállvirágra bukkan.
Szívós kacsaival milyen kiterjedt
A kastély megkopott homlokzatára
S a mészkőtömbökre kapaszkodó
Vadszőlő. Rőtbarna mamutfenyők
Sorakoznak balról a gesztenyék közt
És aranysárga gingko bilobák
Középen fölhasított legyezőkkel;
Sötétvörösbe öltözött varázsfák
S okkerben tobzódó juharözön
Letűnt, kimúlt, megdőlt a zöld uralma.
Az egynyáriak holt ágyásai
Az alga lepte nádas tó, amely
Szigetet csobogott körül, s a hídját
A vörösinges Pásztorok ügyelték,
Eltűnt egy klinika alatt. A bővíz
Csöpp maradéka csillan: ekkora
Tükörben nézi önmagát a parton
A kertilak, és száraz érmeder
Fut a tóparttól a labor felé.
Csönd. Réges-régen szétcsákányozott
Gót műromjai nélkül sem csupasz
Az összezsugorodott csodakert,
Az elhanyagolt éden kis darabja
A volt vadászkastély bejáratáná
Azt kérdi, picit megtorpanva, Blanka
„Itt dolgozott apád?” „Tizenöt évig,
Mint főkertész. Ismert minden zugot.
És magokat cserélt újabb magokra.
És itt is halt meg, pont a kert előtt.”
Blanka türelmetlen, Mátrai meg
Feszült a hetétől, apad a kedve –
„És sohasem derűlt ki, milyen autó
ütötte el?” „Jobbról jött, balra ment,
És ki se szállt a vezetője.” „Súlyos.”
A pálmaházi párában erős csók
Nyakukba kitartóan víz csöpög.
Csorba padló, annyi mintázatú
Amennyi fönntartója volt a háznak.
Szélen a rozsdás radiátorok,
A hámló tégla, gazdagon erezve
Salétrommal. A slag kígyója. Pálmák,
Szerényebbek, s égre kívánkozók is
A kínai legyezőpálma büszkébb
Vagy ez a „halfarok”? A nő igézve
Halad a dézsák közt, míg átmelegszik,
S trópus lesz Blanka combjai között is
De a cirógatásra – „Megbocsáss…” –
Ma kevéssé fogékony Mátrai.
A fűszerillat is csak fojtogatja,
Kilép a húsos levelek alól.
Most átvágnak a veteményesen.
Az üvegházban mérges kontyvirágok.
Az orchideaházban furcsa béke;
A plafonig kúszó vanília
Köti le a figyelmüket. De aztán
A broméliaházban szóra szó:
Minden hang csíp, és mind fölösleges.
A viktóriaházban hidegülnek
Ágoston elhúzódik. Mire Blanka:
„Erőszakkal nem foglak simogatni.”
„Te ismered a Viktória-rózsák
Virágzását, augusztusban?” „Nem én.”
„Mindig eljártunk ide Evelinnel.”
„Evelinnel?” „Így hívták a barátnőm.
Gimnáziumban kezdtünk járni –” „Szóval?...”
„A tündérrózsa első éjszaka
Kinyitogatta fehér szirmait
S nappalra aztán összecsukta mindet
A másodéjen, képzeld, ananász-
Illatot kezdett ontani a szépség,
Virága mély kárminpirosra váltott;
S legvégül lemerült a víz alá.”
„Lebukott, mint a mártír Nemecsek
Ki háromszor merült a kert vizébe.”
„Nézd, méteres átmérőjű a levél.
Elbírja egy gyerek súlyát, simán.”
„Én nem bírlak el téged, kaktuszember.”
Még egy lépést tesz hátra Mátrai.
„Evelin most Jeruzsálemben él.”
„Miért nem mész utána?” „Férje van,
Szívem. Történt, ami történhetett
Közöttünk, jó mélyen és magasan.
Elmúlt. Nem érinthetném meg, ha látnám.”
„Kezét sem? Mert?” „Mert ortodox.” „Szerencse.”
„Szerencse, mi?” „Nem vagy zsidó.” „Mi van?
Tessék?!” „Jól hallottad.” „Ne szomoríts el.”
Ágoston elfordul Blankától, ellép
Pár métert, döbbenten lesi a kertet.
Hangos beszédet hall. Fölfigyel egy
Hat év körüli, furcsa kisfiúra
A Pszichiátria mögött, a hátsó
Udvarban, amely szomszédos a kerttel.
Rikácsol. Lepisszegik. Újra őrjöng.
„Talán most vették át a szülei
Egy tanácstalan orvostól, aki
Lemondott róla, mert kezelhetetlen…”
„Képzelődsz.” Mátraiék a kerítés
Túloldalán, a Füvészkertben állnak
Ahol közvetlenül a pálmaház
Mellett egy tágas gazdasági udvar
Terpeszkedik, rozsdállva, lélegezve.
A dróton túl, csupasz betonplatón,
Eléggé tépett, nagy macskák napoznak,
Egy fekete kandúr és rengeteg
Cirmos, fehérek is. Az egyiküknek
Nincs rendben a szeme, be van
Ragadva. Ételt szimatol szegény;
Hártya fedi szembogarát. „Maródi.”
„Milyen beteges macskák.” „Cí-ci-cicc.
Nincs csúnya macska.” A bolond fiú
Próbálja becserkészni azt a félvak
Fehér cirmost, oson, s egyszerre tiszta
Erőből jól oldalba rúgja. Aztán
Még egyszer, mert elfutni sem tud
A szerencsétlen pára. „Nem igaz
Nem igaz”, hüledezik Mátrai
„Mit csináltál, baszd meg?! Hozzá ne merj
Nyúlni még egyszer – üvölt át a dróton –
Vagy esküszöm, hogy átmegyek, öcsi.
Takarodj innen! Hallod, kisfiam?”
Előkerülnek a szülők. „Na-na!
El lehet vinni a cicát, ha tetszik.”
Ágoston öklét rázza odaátra:
„Tűnés!”, de Blanka átkarolja nyomban:
„Ágoston, elragadtatod magad.
Verekedni szeretnél a szülőkkel?”
„Ne mondd, hogy téged mindez hidegen hagy.”
„Úriember létedre, kiabálsz?
Egészen kivetkőztél önmagadból.”
„Neki mindegy”, gondolja Mátrai
„Egy diplomata sohasem haragszik,
Kivéve, hogyha arra utasítják”,
Dünnyögi halkan, s ezt gondolja hozzá
„Egy kicsit igaza van. Nekem mindig
A távolságtartás volt az erőm.
És őmellette újabban szorongok
És idegeskedem. És kiabálok.
Elrontottam mindent. Mit kéne tennem?
Elnézést kérni tőle, pour la bonne bouche?
Elnézést azért, hogy én: én vagyok?”
Blanka eltűnne innét. Arra gondol:
Mint Daphné, babérfává változik.
Áll, idegesen csitítja a férfit
„Nem látod? Hófehérke menthetetlen.
Nem tudsz segíteni. Nézd, ez a rendje:
Kiválasztódás. És tizedelés
Amúgy szörnyű. Nem tudsz mit kitalálni,
Nem lehetsz őr mindegyik macska mellett.
Világos, ez a kisgyerek bolond.”
„Ez a kegyetlenség nincs.” „Dehogyisnincs.”
„Szerintem nem bolond. Gonosz, tudod?”
„Csakis azért találkozol velem
Hogy ellentmondhass nekem tízezerszer”,
Suttogja lassan, megfontoltan Blanka
„Föloldódni a másik életében,
Mokkacukorként – nem nekem való.”
„Jó, Blanka.” Nincs mit tenniük a kertben.
„Ágoston hűvös, elviselhetetlenül”,
Gondolja Blanka. „Annyira akartam
A javulását. De fogy az erőm.”
„Éreztem, ahogy átforrósodott;
Azt is, ahogy percek alatt lehűlt”
Gondolja Mátrai. A régi Blanka
Bezárult, mint egy húsevő növény
A zsákmánya körül. Étvágytalan
Most Blanka, s hideg, rettentő hideg,
Megföllebbezhetetlenül hideg.
„Ha itt nem állt mellém, seholse fog
Ezek afféle árnyékprogramok.
Ez a mélyszürke felhő ott fölöttünk,
S ez a zivatarzóna itt közöttünk…
Most van vége, vagy mostantól csalok.”
Kering sebzett vadkanként Mátrai,
Fürkész, minden jóindulatra éhes.
Körben a záróra előtti kert,
Tisztás az elhagyott paradicsomban.
„Csitt.” Hosszan zeng a délutáni csengő.
„Rettentő gyorsan égettük föl egymást.
Majdnem új életet alapítottunk.
Nem úrnőt, hanem társat keresek
A grófnő öltöztet minket brokátba,
Díszünk, fényességünk: jól áll nekünk.
Harmonizál a létünkkel. De nem
A társunk, csak ruhánk vagy ékszerünk.
Hiába rokon: nem otthonos ember.
És fölismerni olyan megalázó
A tiszta ellentmondás képletét.
Ez a nő egymaga öltözködik;
Mi legföljebb egynyári díszei
Vagyunk, s nem állunk jól neki,
Mert idegeskedünk, ha másként
Lép, mint mi elterveztük. Ez baj.
Megsértődött. Csak mert ő mást akart,
Egy idomítható, képlékeny embert.
Csalódott, mert más passzus szerepelt
Az ötéves tervében. Édes Isten!
Nem, nem harmonizálunk egy kicsit sem.
Olyat keresek, aki nem beszél
Tizedelésről… És kicsit se Blanka.”
Sétálnak csalódottan kifelé.
„Egy elég hosszú sor végére álltam.
A vége volnék? Most már az se biztos.
Ha új férjet keresne, persze, Blanka
Tíz ujjára találna büszke férfit.
Majdnem új életet alapítottunk;
De még időben megtudtam, amit kell.
Láttam Buránnyal, félreérthetetlen
Helyzetben.” Ez nem fű alatti pletyka.
„A Burány szeretője vagy, igen?” „Igen.”
„Azt mondtad, hogy csak udvarol.” „Na jó.
Öt éve van valami.” Ott az autó.
Egész konkrétan: Burány szeretője.
„Évekkel ezelőttről, bassza meg,
Öt éve a Burány, búvópatakként...!
Így eltévedni ritka kellemetlen,
Ezzel a céklaképűvel”, üvölti
A volánon dobolva Mátrai.
„Ez a vörösre klopfolt húsdarab…
Ő aztán nem fantom: reális ember.”
„Isten teremtménye.” „De felelős
Az arcáért, harmincéves korától
Akárki. És ő, sajnos, ötvenéves.
E céklavörös képű, rossz dilettáns,
Vele? Te képes voltál ővele?
És nem is egyszer? Hát ez tényleg agyrém.”
És mégis könnyebb a lelke a hírtől.
„Mindent ki tudsz aknázni a magad
Számára.” „Állj le, Ágoston, elég…
Nézd. Soha nincs jól megkötve a sála.
Kellek mellé, igen. Sálat csomózni.”
„Sálat csomózni? Meghűlést ne kapjon…
Barátkozol egy ízlésficamossal?
És össze is feküsztök, komolyan?
A nagy Ég minden jóakarata
Nem lesz elég, hogy minket összetartson,
Édesegy Blanka. Most mondjuk ki, hogy –”
„De mit mondjunk ki? Fogd már be a szádat.”
És igazán elnémul Mátrai
„Hideg voltam vele? Ő volt hideg.
Valamit ő herdált el súlyosan.”
És hazaviszi Blankát, föl a hegyre
Úgy szívja be a haja illatát,
Mint aki utoljára. Finom az.
Várakozik. Nincs kiszámítható nap,
Köztük nincs fejlemény tervezhető.
A nőt fölhívni semmi kedve. Este
Az e-mailjében már azt írja Blanka:
„Igen, mélypontig vittük a beszédet.
Padlón jártunk. Ezért is gondolom,
Hogy innen már csak fölfelé visz út.”
Rögzíti naplójába Mátrai:
„Olajozottan gördült, gyorsan eltelt
A napom nélküle. Még van fogalmam,
Hogyan telt, kikkel s mivel az övé.
De nincsenek vérmes reményeim.”
És hetek telnek, teljes némaságban.
Ezt kapta. Nyomasztóan szép tökély.
Rossz napja van a Sándor-palotában,
Azon a pénteken, amikor Abdul-
Aziz Husszein, az új jordán követ
Átadja a megbízólevelét
A Mária Terézia-szalonban.
A kapuban díszőrség tiszteleg.
Binder nincs itt – Pozsonyba ment –, de eljött
Mátraival a titkárnője is,
A kövér Tekla. Ő a támasza.
Husszein fürgén köszönti Mátrait.
Valahogy túl széles a mosolya.
Dinamikus tempóban fölvonulnak,
Mennek a Teaszalonon keresztül.
Észrevétlenül ásítást nyom el,
És megadóan bólint Mátrai:
Amin tapos, császár és királyi
Parkettakocka. Akkor is, ha egyszer
Elégett, füst lett. Elnézi a csillárt,
Pár nagyképű császárpannót, keretben:
Lipótot, Károlyt, Ötös Ferdinándot
– „Labanc panoptikum csípős ecsettel...” –,
És őt, a nimfomán Teréziát;
S háborgó gyomorral veszi szemügyre
A szőnyegmintát, a bordó tapétát,
A behízelgően előkelő,
Selyemhuzatos ülőgarnitúrát,
A padlótól plafonig tükröket
S minden cirkalmas mennyezeti stukkót
Minden rámába foglalt pöffetegtől,
Cirádától egyként utálkozik.
Elnézi negyvennyolcadjára is,
Ahogy az államfői protokoll
Bevezeti az Elnököt közéjük,
Mosoly, s királykék nyakkendő ezúttal
Az Elnök kezet ráz az új követtel
Ruganyosan és mechanikusan.
Husszein mögött a munkatársai
Sorakoznak föl, három szép arab
Balról a protokoll. Jobbról a sajtó.
Husszein az Elnökkel szemben megáll,
S takarékosan néhány mondatot mond
Arabul, a Haszemita Királyság
Nevében. Tolmácsolják szavait.
Átnyújtja a megbízólevelét,
És átveszi mosolyogva az Elnök:
Vakító okmányt, vakító fogakkal.
A követ rangsor szerint bemutatja
A munkatársait. Bajuszosak
Egytől egyig, ez rögtön föltűnő…
A halántékához kap Mátrai,
Megszédül. Miközben Husszeint az Elnök
Rövid magánbeszélgetésre hívja
Odaátra, a dolgozószobába
Mátrai meginog, perdül saját
Sarka körül, váratlanul kihagy
Az egyensúlyérzéke. „Főnök úr,
De hiszen maga tényleg hullasápadt”,
Érinti meg a vállát Tekla. És az
Elnök komor. Ezúttal elmarad
A panoráma szemrevétele
Az erkélyről, hisz rettentő hideg van.
Husszein beír a vendégkönyvbe: siklik
Keze, nyomában barokk cirkalom.
Husszein az ajtóban áll, búcsúzóban.
Mátrait rosszullét környékezi.
Erős nyomást érez a mellkasában.
Kettőt lát elnökből, kettőt követből.
Tekla, utolsó pillanatban, fölkarolja
Leülteti csöndben a kanapéra.
„Hm?...” „Enyhe hányingere van. Kimegy
– Állítva, egyedül is boldogul –
Kezet mosni. A köhögése száraz.
A koszorúzásra dehogyis indul;
S nem megy vissza a minisztériumba,
Kihívja Teklát, s beteget jelent.
Két nap telik el, teljes némaságban.
A munkájához csöndben visszatér.
De most jön az év rémjáró szaka,
A novemberi holtidő, a pangás.
Nincs szemhunyásnyi nyugodalma sem
Éjjel. Irtózatos inszomnia
Kínozza, mit se tehet ellene
Napokig. Érzi, nem bírja tovább.
Harminchat óra ébrenlét után
A Szent János Kórházban üldögél
A folyosón, kábán. Jön Donner és
Egy kollégája, neves neurológus,
Apagyi. Göndör, szőrös. Mátrai
E szúrós pillantású, fürtös ember
Szemébe hunyorog a rendelőben
Mi lesz? „Nyugalom”, csillapítja Donner.
Halántékára tárcsákat pakolnak
„Mágneses rezonancia, tudod.”
„Mit mér?” „Találd ki. Az agyi
Aktivitásodat.” „Készen vagyok.”
„Száz képet végignézel, van türelmed?...
Itt egy kanál. Itt egy szem mandula.
Mi jut eszedbe erről a kosárról?...
Nézd, itt van ez a fekete torony.”
„Fokozás, persze, tudtam.” Egyre inkább
Negatív képecskék jönnek elő.
Egértetem. Bicikli, nyolcasokkal.
Egy cápa. Egy viperatámadás.
Már mindenét fájlalja Mátrai.
„Hé, fáradok, hagyjátok abba.” „Kérlek.”
Kap gyógyszert, fut.
„Tudod, ilyenkor az
Agy primitív viselkedésre tér át,
Visszafejlesztve a kontrollt, amellyel
Az ember jobb körülmények között
Kordában tartja az érzelmeit”,
Ezt súgja Apagyi Donner fülébe,
Donner pedig finoman bólogat:
„Aki egyáltalán nem alszik, annak
Sokkalta erősebben reagál
A teste. Labilis az ilyen ember,
Mert ámokfutás folyik az agyában.”
A fasorban araszol Mátrai.
Ezt kapta. Nyomasztóan szép tökély.
Bevágódik az autójába, gázt ad.
„Ezt kaptam, ezt kaptam. Visszamenőleg
Érvényét veszti minden ragyogó nap;
Mert Blanka nincsen, számomra halott,
És Blankával többé sehol, soha.
A régi számot… jegelem erősen.
Igenis végigjártuk az utat,
És az útpadkán kifújom magam.”
Hazaért. Elterül a kanapén.
Másnap átjön egy rövidre Novák,
Jön, a leadott vészjelekre jön.
Fotel mélyéről lesi Mátrait
Aki kétségbeesve gyón, lihegve:
„Fölhívtam éjjel. Nem kéne, tudom.
Bejátszottam neki a telefonba
A Holdfény-szonátát. Letettem, és
Sokáig idegesen kattogott a kagyló.
Nem kéne, tényleg?” „Itt hagyd abba, kérlek.”
Tízig bedobnak négy-öt sört Novákkal.
Estéjük szépen, lassan elsimul.
Szomszédját búcsúztatja Mátrai:
„Ez is kiment, ez a szomorú szombat,
El vele gyorsan a roncstemetőbe.”
Kulcs zörren. „Leoltottam mind a lámpát,
És kikapcsoltam minden vonalat,
Hogy békében legyek, magam, magammal.”
Az erkélyen elszív egy cigarettát.
Derült, mert eszébe jut valaki
A Parlamentből. „Gyorsíró, csinos nő.
Soha még eddig nem gondoltam így rá.”
Mosolyog: perceken belül december.
Részlet a Protokoll című verses elbeszélésből