27
Dél-Kalifornia! Ez furcsa módon nem Kalifornia teljes déli felét jelenti. Azt is, de annak inkább csak egy részét, nevezetesen azt az óceán és parti hegyláncok határolta hol széles, hol keskeny sávot, amely nagyjából a Santa Maria folyótól San Diegóig, a mexikói határig húzódik. A tőle keletre elterülő Colorado-sivatag, a Mojave-sivatag, északabbra a nagy San Joaquin-völgy déli fele, vagy a Magas Sierra Nevada-hegység déli vége már nem számítódik hozzá. Több mint földrajzi fogalom. Történeti, gazdasági, szociológiai és kulturális is, helyesebben, ezeknek bármelyike inkább, mint az. Nemcsak éghajlata, felszíne, növény- és állatvilága más, hanem itt más is zajlott le, mások és másként népesítették be, mást műveltek, másként viszonyultak hozzá és mindahhoz, amit létrehoztak.
Mint mindenhol országszerte, itt is az indiánok voltak először, kehijják, kupenók, szerranók, dieguénók, csumasok, nupuk és a többiek. Aztán jöttek a spanyolok és velük a ferences rendi szerzetesek, akik közvetve és akaratlanul romlásba döntötték az őslakosságot azzal, hogy megtérítették. Majd a spanyolokból mexikóiak lettek, az ő nyakukra meg az amerikaiak telepedtek, miután az Egyesült Államok a Guadalupe-Hidalgo-i békével megszerezte Mexikótól Felső-Kaliforniát. Észak-Kaliforniával ellentétben, ahol az aranyláz korán mozgásba hozott mindent, errefelé sokáig nem történt semmi. A bankok, pénzemberek a donoktól, a földesuraktól lassanként megvették az egykor kegyadományként kapott nagybirtokokat, de a köznép sokáig kerülte Dél-Kaliforniát. Félsivatag lévén, ahol olykor egyfolytában tíz hónapig sem esik eső, rossz híre volt és szabad földterületeknek is híján. Nem nagyon igyekeztek hát ide sehonnan az emberek.
Csak jóval később indultak meg, amikor észak szinte már virágzott. És akkor sem abban a sorrendben, mint előtte északra, vagy a Nyugat meghódítása során máshová. Nem a mindenre elszánt, a viszontagságokkal hősiesen dacoló, a szűz földeket feltörő, új otthont teremtő pionírok jártak az élen. Ide először a gazdagok, a pénzes keleti-partiak érkeztek a l9. század 70-es, 80-as éveiben. De nem azért, hogy letelepedjenek, és új életet kezdjenek, hanem kíváncsiságból, turistaként, kőzetet, lepkét gyűjteni, botanizálni. Aztán pedig télvíz idején, mikor máshol mindenki didergett a hidegtől, melegedni, üdülni, élvezkedni, pihenni, gyógyulni, miután elterjedt, hogy egészséges, jótékony hatású a száraz, forró levegő, és úgy találták, hogy nem is olyan csúnyák azok a kopár, kietlen hegyek, völgyek, síkok, hanem inkább szépek, vagy legalábbis nagyon különlegesek. Megtetszett nekik Dél-Kalifornia, beleszerettek, és rendszeresen visszajártak bele, és mind többen lettek olyanok, akik hosszabb ideig, évekig vagy végleg maradtak. őket követték még nagyobb számban a kevésbé tehetős, de jómódú középosztálybeliek, főként megrokkant egészségű nyugdíjas hivatalnokok, boltosok, farmerek Közép-Nyugatról, Iowából, Kansasból, Indianából. És közben, ahogy nőtt az áradat, befutottak mások is, más céllal, üzletemberek, bankárok, vállalkozók, kereskedők, ingatlanügynökök, akik már csak pénzt akartak csinálni, és ösztönösen megérezték, hogy itt valami nagyszabású készül. Nyomukban pedig feltűntek a szélhámosok, hamiskártyások, prostituáltak, stricik, vallásalapítók, mindenféle üdvösségkeresők, megszállottak, és egyéb népboldogítók.
És legvégül megjelentek a kispénzűek, a pénztelenek, a szegények, akik előtt csak a munka, megélhetés lebegett. Amerikaiak, külföldiek, az olyanok, mint Árvai Istvánék, akik akkor még Magyarországon voltak, és nemhogy Kaliforniára, de még arra sem gondoltak, hogy valaha is elhagyják hazájukat. Ez az emberfajta a nincstelen mexikóiak, a paisanok képében addig is ott leledzett az államrészben, hiszen a fent lévők nélküle semmire sem mentek volna. De nem fordult elő elegendő számban. Több kellett belőle, egyre több, ahogy szaporodtak a jövevények. Munkaerőként szükség volt rá az építőiparban, a vendéglátásban, szórakozóhelyeken, háztartásokban és a különféle szolgáltatásokban. De főképpen az olajmezőkön igényelték. Mert akkorra már azok is voltak, olajmezők, miután a 60-as években felfedezték, hogy olaj van a föld alatt. Ennek ugyan már nem volt köze az újfajta honfoglaláshoz, de ez az ásvány olyan jelentőségre tett szert, hogy meghatározó módon hozzájárult Dél-Kalifornia további fejlődéséhez.
Maga az olajbányászat még gyerekcipőben ugyan, de már előbb is létezett az országban. Az első olajos, Edwin Drake ezredes jóvoltából, aki só után kutatva olajra bukkant, az 50-es évek végén született meg keleten, a pennsylvaniai Titusville-ben. Mi több, addigra jóformán el is múlt az első olajláz, amelyet a történelmi véletlen kiváltott, amikor itt is olajat találtak, ami azután újabb, nagyobb olajlázhoz, az olaj történetében talán a legnagyobbhoz vezetett.
Ez, a második olajláz nem mindjárt tört ki, hanem később, a 80-as évek közepén, amikor Los Angelestől északra, Newhall közelében, a Pico-canyonban is olajat leltek, és Benjamin Silliman, a Yale Egyetem neves vegyészprofesszora, a kőolaj finomítás feltalálója váltig állította, hogy nagyon sok olajat rejt ott a föld. A hírre Pennsylvaniából veterán olajosok hada tódult oda, és megindult a roham a folyékony aranyért. Hamarosan fúrótornyok tucatjai magasodtak a Pico-canyonban és környékén. És fúrtak, fúrtak minden előzetes földtani vizsgálat nélkül, wildcateztek, vadmacskáztak, miként akkoriban nevezték a vaktában, puszta megérzés alapján végzett fúrást. De nem csak ott lyukasztgatták buzgón a földet, hanem máshol is, délebbre is. És nemcsak a hegyekben, vadonban, Isten háta mögötti helyeken, hanem mindenfelé, legelőn, szántóföldön, gyümölcsösben, lakott területeken, házak közt, kertekben, parkokban is. Még Los Angeles belterületén is, és anynyian és olyan hévvel, hogy a 90-es évek közepére néhol valóságos toronyerdő lepte el a várost. Így a Wilshire sugárúttól északra és a Vermont sugárúttól nyugatra nem kevesebb, mint 160 termelő kút ontotta már az olajat, és a Santa Monica sugárút teljes hosszában valóságos bódéváros keletkezett, ahol az olajmunkások laktak. Sok helyi lakos annyira megszédült az olajtól, hogy még ásott is olajkutat. Aki össze tudott kaparni pár száz dollárt, és azon telket vett vagy bérelt, az ásót, csákányt ragadott. Ez volt a legolcsóbb üzemmód, utána csak pumpa kellett hozzá és tartály. A 90-es évek végére egy viszonylag kis területen már több mint 3000 ilyen kút volt a városban. Az olajkútásás annyira tömegőrületté vált, hogy a városvezetés a város határain belül be is tiltotta. De az emberek folytatták mondván, hogy vizet keresnek öntözés céljára, amit viszont nem lehetett megtiltani, és amikor mégis olajat találtak, azzal védekeztek, nem tehetnek róla, hogy az jött víz helyett.
Nem mindenhol volt olaj, és nem mindenhol lehetett a felszínre hozni. Olykor még a hivatásos nagyok, a gazdag tapasztalatokkal rendelkező pennsyalvaniaiak is csődöt mondtak. Lyman Stewartot és Wallace Hardisont, a Union Oil of Calfornia későbbi alapítóit, akik szintén Pennsylvaniából érkeztek, például eleinte kifejezetten üldözte a balszerencse. Nem ott fúrtak, ahol kellett volna, vagy ott fúrtak ugyan, de nem jutottak le az olajig, mert váratlan nehézségekbe ütköztek. Kaliforniában nem olyan volt fúrni, mint Pennsylvaniában. Itt más összetételű földkéreggel találták magukat szembe. Kemény kőzeteken, sziklákon kellett áthatolniuk, és mindenféle szeszélyes vetődések folyton más irányba vitték a fúrófejet, elgörbítették a lyukat. Azon kívül nem állt rendelkezésükre a közelben a fúráshoz elengedhetetlen víz, messziről kellett hozni, lajtkocsikon, úttalan utakon. De már a felszerelés helyszínre juttatása, a fúrótorony megépítése is szinte emberfeletti feladatnak bizonyult.
Azért-e, mert nem hatoltak elég mélyre, vagy ahol hatoltak, ott egyáltalán nem volt olaj, a Pico-canyonban számukra nem termett babér. Tovább vonultak hát nyugat felé, Santa Paula mellé, a Tar vagy más néven Santa Paula Creekhez. Ott próbálkoztak ismét. Megint eredménytelenül. Utána a pataktól távolabb újabb helyszínt választottak. Most már körültekintőbben jártak el. Egy emberüket, John Irwint, Stewart unokatestvérét megbízták, hogy derítse fel a terepet. Öszvérrel hónapokig járta vadont, de tévedett, mikor javaslatot tett. Megint dustert, száraz lyukat fúrtak. Erre visszaoldalogtak a Pico-canyonba, és egy másik társaságtól bérelt területen újból nekiveselkedtek. Úgy érezték, ez az utolsó esélyük, ha most sem sikerül, végleg befuccsoltak. Siker koronázta fáradozásukat: végre olajat találtak. De el kellett adniuk a kutat, mert elfogyott a pénzük, a bankjuk pedig nem hitelezett tovább, és nem tudták megkezdeni a kitermelést. Már a Santa Paula Creeknél súlyos volt a pénzügyi helyzet. Munkásaik megtagadták a munkát. Pennsylvaniából hozták őket, és hat hónapra garantálták a bérüket. Eltelt a hat hónap, és arra kérték őket, hogy amíg nem találnak olajat, alacsonyabb bérért dolgozzanak, ám azok erre nem voltak hajlandók. Továbbra is ugyanannyit kellett nekik fizetniük.
Megint odahagyták a Pico-canyont, ismerősöktől pénzt kértek kölcsön, visszatértek Santa Paula közelébe, és a Pico-canyoni kútért kapott pénzen, valamint a kölcsönösszeg egy részén a Sulpher Mountainban, a Kénhegységben részletre bányaművelési jogokat vettek. És ott, nevezetesen Adam’s-canyonban beütött nekik végre a dolog. Nem egyből. Először ott is kudarc fenyegetett. Az első kútból jött ugyan olaj, de kevés. A második kút elszívta az első kút olaját, a harmadik a másodikét. Ismét ott voltak, ahol a part szakad. Az így kitermelt olajért nem kaptak annyit, hogy fedezzék a költségeket és törlesszék a részleteket. Úgy döntöttek, hogy jóval mélyebbre fúrnak. Több helyen is lementek 3000 lábra, és némelyik lyuk száraznak bizonyult, de amilyekből olaj jött, az 300 hordónyit is adott naponta. Ez már valami volt. Ez azt jelentette, hogy Adam’s-canyonnal komoly olajmezőre tettek szert. Ezzel megkezdődött a felemelkedés, a diadalút. További kutakat fúrtak a canyonban, több tucatot. Köztük egy olyat is, a 16-os számút, a később Vad Billnek nevezettet, amely látványosan kárpótolta őket az addigi viszontagságokért. Kitört – ez volt az első kitörés Kaliforniában -, és majd 100 láb magasra szökött fel belőle az olaj és olyan mennyiségben, hogy hét mérföld hosszan folyt lefelé a canyon fenekén, mikor pedig megfékezték, 800-900 hordónyira rúgott a napi mennyiség.
Aztán újabb bányaművelési jogokat vásároltak, és újabb kutakat fúrtak közel és távol, Wheeler-canyonban, Aliso-canyonban, Ojai közelében, Sespe-canyonban, Tapo-canyonban, Piru mellett, Torrey-canyonban, sokfelé. Saját olajfinomítót építettek, fúróberendezést gyártó és javító műhelyt létesítettek. És mindenféle költségkímélő újításokat vezettek be: a kutaknál használt gőzgépek kazánját ők fűtötték először olajjal az addigi szén helyett, ők alakították át az első gőzmozdonyt olajtüzelésűvé, ők szállítottak elsőkként csővezetéken nagyobb távolságra olajat, ők üzemeltették a világ első tankhajóját. A terjeszkedés, növekedés egyre nagyobb lendületet vett, és végül három másik társaság bekeblezésével, és egy harmadik partner, egy volt olajos, Thomas Bard bevonásával 1890-ben a Union Oil of California Company megalapításában csúcsosodott ki, amely a későbbi, az állam, ország határain túlnyúló olajbirodalom, a nevében a régi nevet rejtő Unocal alapját képezte. Az új cégnek Santa Paula lett a székhelye. Newhallból, ahol addig egy bérelt szobácskából irányított, ide költözött a vezetés, és ide telepítettek át minden egyebet is. Természetszerűen esett rá a választás, hiszen a közelben volt a kutak zöme, itt működött a finomító, a gyártó és javító műhely, és itt haladt át az olajvezeték is az óceán, a kikötő felé. De más is közrejátszott ebben. A völgy, amelyben a város elhelyezkedett, a pennsylvaniai Vennaga-völgyre emlékeztette az olajpionírokat, ahol pályafutásukat kezdték. A közrefogó hegyeket nem borította ugyan igazi erdő, sőt, jobbára semmi sem, mégis az ottaniakhoz hasonlóknak találták őket. Miként azoknak az oldalából, itt is sokfelé olaj szivárgott a földből, és ez elegendő volt ahhoz, hogy otthonosan érezzék magukat.