Sutyák ül és ír

SUTYÁK TIBOR: A FREUD-ELV

Sutyák ül és ír. („Ülök és írok… Szósorokat húz a kurzor.” 45.) Már amikor évekkel ezelÅ‘tt a Freudról szóló kitűnÅ‘ disszertációját olvastam (a disszertáció jóval korábban íródott mint a Michel Foucault gondolkodása, de késÅ‘bb jelent meg könyvalakban), világossá vált a számomra, hogy nem egyszerűen Freud „lélekfilozófiájának” titka izgatja: azért ül és ír, hogy tisztázza a maga számára: lehet-e a filozófiát oly módon újrakezdeni, hogy az egyszer már végre kilépjen a monizmus, a valamilyen egyetlen elv, egy arché, princípium által megszervezett egységes világ gondolatának bűvkörébÅ‘l. Mert hogy a „filozófia monizmus”, ahogy megfordítva is áll: „A monizmus filozófia.” (28.) Akárhányszor fogjon is hozzá a filozófia önmaga újraalapozásához, mindig is egy egyetlen arché alá rendelt, az embernek megjelenÅ‘ „világot” fog leírni, megkonstruálni. Mindig újból és újból. Mert a „filozófia önnön radikalitását és horderejét a kezdet témájában leli fel.” „Legyen bárhogyan is, a filozófiai gondolkodásnak pontosan meg kell jelölnie saját kezdetét. Kezdet ott van, ahol az elÅ‘zményeket szakadás választja el a folytatástól.” (8.) „Éppenséggel ez az attitüd bizonyul a filozófiai attitüdnek: szakítani mindazzal, ami eddig a filozófiában megtörtént (…), és nekilátni az újraalapozás, az új kezdÅ‘pont kimunkálásának.” (9.) „Egyszer az életben kísérletet teszek arra, hogy kiragadjam magam meghatározottságom örvényébÅ‘l. (…) e vállalkozás nélkül a filozófiai gondolat nem lenne más, mint megfontolt iskolázottság, száraz, mint egy halott szájpadlása.” (10.)

De lehet-e radikálisan újrakezdeni, ha ragaszkodunk az újrakezdés hagyományához? „Az új kezdet megvalósítása azonban nem csupán e formai apória jelenléte okán bajos.” (9.) Bajos azért is, mert akárhányszor kezdje is újra a filozófia, mindig csak arról beszélhet, ami megjelenik. A „megjelenés lényege” pedig „a világivá válás, vagyis az, hogy valamilyen létezÅ‘ belép a világ horizontjába. A világ itt az érthetÅ‘ség összefüggését jelenti. Valami azért érthetÅ‘, mert beágyazódik egy utalásegészbe, környezet nélkül nem bukkan fel semmi.” „A filozófia feladatát a világ mint értelem rótta ki az emberre.” (29.) Sutyák jól ismeri a most idézett mondatokban kimondatlanul felidézett Martin Heidegger filozófiáját. Miért nem beszél hát arról, hogy a fiatalabb Freud-kortárs Heidegger is szakít a filozófia monizmusával, ahogy az Å‘ kortársa, a 20. század elsÅ‘ felének másik nagy filozófus-géniusza, Ludwig Wittgenstein is szakít? Mert Sutyák minden valószínűség szerint úgy gondolta, hogy valójában egyikük sem szakított a monizmussal: az egész életében a napnyugati gondolkodás „létfeledését” hangsúlyozó Heidegger az ontológiai differencia másik oldalán a létet tételezi, hangsúlyozván, hogy a lét nem létezÅ‘. Minthogy azonban nem létezÅ‘, szó sem lehet arról, hogy a megjelenÅ‘ létezÅ‘k mellett, a létezÅ‘k egy másik valóságát képviselné. A lét – a késÅ‘i Heideggernél ez már egyértelmű – éppen a szervezÅ‘elv, az arché, a létezÅ‘k a világ horizontjába belépésének szervezÅ‘elve. Az egységes világon kívül csak a Semmi „van”. Wittgensteinnél a nyelv határolja körül az egységes, értelmes világot, s ami ezen a határon kívül van, arról nem lehet beszélni. Sutyák úgy látja, hogy egyedül Freud az, aki a megjelenÅ‘ létezÅ‘k világán kívül egy másik valósággal is számol, a létezÅ‘k egy másik birodalmával, a tudattalan valóságával, amely nem jelenik meg az embernek, de – s ez a radikálisan más a pszichoanalízisben – nem semmi: bejelentkezik. Bejelentkezik az elvétések és elszólások által, bejelentkezik álmainkban, bejelentkezik a neurózisokban és pszichózisokban stb. A „pszichoanalízis példátlan hatékonysággal változtatta meg az ember önmagáról való tapasztalatát, (...) olyan felismeréseknek adott utat, amelyekhez a filozófiai diskurzus lényegénél fogva nem tudott eljutni.” (12.) Vajon miért? Erre a kérdésre a könyv nem ad választ. Hacsak nem az a válasz, hogy a filozófiát csak a megjelenÅ‘ létezÅ‘ érdekli, a pusztán bejelentkezÅ‘rÅ‘l nem vesz tudomást, s ennélfogva a filozófia a priori monista. Ha ugyanis Sutyák úgy fogalmazna, hogy az embernek önmagáról a pszichoanalízis által radikálisan megváltoztatott tapasztalata tesz csak lehetÅ‘vé egy valóban dualista filozófiát, akkor a legutóbbi idézetnek úgy kellene hangzania: a pszichonalizís „olyan felismeréseknek adott utat, amelyekhez a filozófiai diskurzus ezen felismerések hiányában mindeddig nem tudott eljutni.” Ezesetben azt is minden további nélkül belátom, hogy „amit én – mármint Sutyák Tibor – művelek, az egy lehetséges filozófia, amelyre bizonyos pszichoanalitikus belátások komolyan vétele teremt alkalmat.” „Ez a lehetséges filozófia ott telepszik meg, ahol a freudi gondolat legnagyobb válságát és leggyökeresebb megújulását élte meg: a késztetések elsÅ‘ és második dualizmusa között.” (13.)

Lehetséges tehát dualista filozófia, s nemcsak abban az értelemben, hogy maga a filozófiai elmélet dualista vagy éppen pluralista, mint mondjuk a res cogitans és a res extensa kettÅ‘sségét valló karteziánus gondolkodás, vagy az ideális és reális szféra kettéválasztását hirdetÅ‘ minden fajta „platonizmus”. (28.) Hanem abban az értelemben, hogy a filozófusok minden világa – legyen belÅ‘lük az egyiknél egy, a másiknál kettÅ‘ vagy akárhány (Leibniz monászai) – „feltárható, érthetÅ‘ törvények által dominált világ” (uo.), s nem az a helyzet, hogy az egyik oldalon adva van egy éppen ilyen, feltárható, érthetÅ‘ törvények által dominált világ, a másikon pedig „egy nem-világszerű, ha tetszik, ’világtalan’ szféra”. (25.) „Ami összeáll és ami nem. IdÅ‘nként összerogy a világ értelmessége, képtelenné válik az, ami éppen történik velem.” (26.) „A pszichoanalitikus tapasztalatban (…) a nem-világszerű, a világtalan helyén nem a semmi, hanem a létezÅ‘ másik fenomenológiai szférája jelentkezik be.” (55.)

Freud a Schreber bíró esetének elemzésekor – sugallja Sutyák – válaszút elÅ‘tt állott. Tudomásul véve, hogy az én-késztetések és a szexuális késztetések nem állnak szükségképpen ellentétben egymással, járhatta volna éppen C. G. Jung útját is, aki szerint egyetlen késztetés létezik, a libidó. Egyfajta univerzális pszichés energia, amelybÅ‘l az összes lelki tevékenység eredeztethetÅ‘. Jung ezzel a legteljesebb metapszichológiai monizmust valósítja meg. Freud azonban ragaszkodik felfogásának dualisztikus voltához; valamiért nem tudja, nem akarja feladni az emberi tapasztalat redukálhatatlan kettÅ‘sségének gondolatát. Nem hisz abban, hogy minden egységes. Úgy látja, hogy a minden egységes gondolatát semmifajta tapasztalat nem támasztja alá. Hogy világunk egységét tételezhessük, a priori ki kell zárnunk mint semmiset, mint összefüggéseit illetÅ‘en még fel nem tártat, mint üres képzelgést a tapasztalati mezÅ‘bÅ‘l mindazt, ami ennek az egységnek ellentmond. Freud ragaszkodik az emberi tapasztalat teljességének figyelembevételéhez, tapasztalatunk teljessége pedig megfellebezhetetlenül azt támasztja alá, hogy egy „fölérendelt feltevésbÅ‘l kiindulva” (Freud) nem tudjuk egységesen megoldani létünk minden problémáját. S nem azért, mert a feltevés hibás, hanem mert a tudattalan egy másik pszichikai valóság, a pszichikai valóságnak egy olyan neme, melynek egészéhez, szerkezetéhez és tartalmaihoz közvetlenül nem férhetünk hozzá. A tudattalant nem zárhatjuk ki mint semmiset a tapasztalatból. A realitás eme második tartományában „a relevancia veszi át az igazság helyét.” (38.)

Mindezek után Sutyák műve további részeiben összefoglalja a pszichoanalitikus elméletet, nagyon koncentráltan és mégis érthetÅ‘en és áttekinthetÅ‘en. Egy valamivel maradt nekem adós a könyv. Arról van szó, amit már fentebb feszegettem. Homályban hagyja a leírtak státuszát. Nem kérdez rá arra, vajon miért van az, hogy Freud ilyen határozottsággal kiáll a tudattalant illetÅ‘ tapasztalataink relevanciája mellett. A pszichoanalízis megteremti annak lehetÅ‘ségét, hogy megszülessen az elsÅ‘ valóban dualisztikus filozófia; ebben a világ, melyben élünk és tevékenykedünk, megmarad az utalásösszefüggések racionális egységének, de a hátterében ott van valami világtalan, ami nem is olyan ritkán megzavarja életünket, keresztbetesz cselekedeteinknek, mintegy incselkedik velünk, hogy azután súlyosabb esetekben komolyan megnehezítse, esetleg ellehetetlenítse életünket. A normális emberi tapasztalatban is jelen van ez a világtalan. „A szorongásban” pédául „elvész a világ praktikus és élhetÅ‘ szervezettsége, a konstitúció felmutatja törékenységét. Egyszeriben rám zuhan mindaz, ami van, elakasztja lélegzetem a létezés egészének rettentÅ‘ tolakodása. A világ nem világ immár, pusztán a lét tömege.” (150.) A Világtalan bejelentkezését mintha Freud második topográfiájának (felettes én, én, Valami – Sutyák az „es”-t fordítja, számomra meggyÅ‘zÅ‘en, „Valami”-nek) Valamije követelné ki. A Valami teszi még a „legnormálisabb” ember esetében is lehetetlenné, hogy idÅ‘nként zavar ne keletkezzék az utalásegészek racionális egységében. „(E)z valami, ami él és érez. Valami furcsa, valami törékeny, ugyanakkor rendkívül erÅ‘szakos valami. Valami.” (163.) „(É)ppenséggel nem ’én’, és nem ’magam’ … Az én történetembÅ‘l ez már mindig is ki van zárva. A Valami (…) él bennem, követelÅ‘zik, dühöng, kéjekre les.” „(K)iszámíthatatlanul fékeveszett uralkodó szerepét játssza.” „(N)em hallgat a jó szóra”. (164.) „A Valami teljességgel világtalan. Nincsen számára kívül és belül, elÅ‘bb és utóbb, igen és nem, korlát és következmény. Tudattalan, mégsem azonosítható a topográfiai értelemben vett tudattalannal. Nem rendszer, hanem hatóság, instancia.” „(N)em észlel, érez.” (165.) „Az affektív átéléstartomány, amely egészen egyszerűen érzi magamagát, anélkül, hogy egyszersmind tudomást is venne magáról, semmi olyasmit nem tartalmaz, ami bármiképpen is a perszonalitás jegyeit hordozná.” (167.)

A tudat/tudatelÅ‘ttes vs. tudattalan, valamint a felettes én, én, Valami hármas topográfiái, ha sokban fedik is egymást, nem azonosak. Az utóbbi segítségével sikerült Freudnak rendszerének Schreber bíró által veszélyeztetett dualizmusát, melyhez ragaszkodott, megÅ‘riznie. Csak azt nem látom át, hogy a Sutyák Tibor által ismertetett Freud-elv – címe szerint is ezt mutatja be az olvasónak a könyv – miért ad lehetÅ‘séget egy kifejtendÅ‘ dualista filozófia számára, miért ragaszkodott Freud rendszerének filozófiai dualizmusához (amihez tételeznie kellett a Valamit, amelynek valóságosságát bizonyítani természetesen nem lehet), miért volna számára evidencia, hogy a normális embert illetÅ‘ tapasztalatok is egy másik valóság párhuzamos létezésére utalnak? Ami egyben az eddigi filozófia elutasítását is jelentette.

De miért is fontos ez? Nem fontos, egyáltalában nem fontos, s én itt mégsem csak kötözködöm. Meg kell vallanom, hogy csak Sutyák Tibor elsÅ‘ként megjelent második könyvének (Michel Foucault gondolkodása. Attraktor, MáriabesnyÅ‘-GödöllÅ‘, 2007.) elolvasása után jöttem rá a szerzÅ‘ nagyon is termékeny zavarára. Sutyákot, aki Freud-könyvének megírásakor bizonyára már jól beleolvasta magát Foucault-ba, valószínűleg az zavarta, hogy ugyan nagyon jól le tudta írni Freud dualista filozófiáját, vagy a Freud metapszichológiája nyomán körvonalazódó saját dualista gondolatrendszerét, Freudot azonban nem tudta (s így aztán alapjában nem is próbálta meg) elhelyezni a modernitás episztémé-jéhez (történeti a priori-jához) vagy dispositif-jához való viszonyában. Egyáltalán nem tudta hová tenni Freudot. Mégis úgy tűnik, megjelent már számára az a kérdés, hogy vajon a Freud-elv a modernitás arché-jának van-e alárendelve, vagy éppen rést ütött a modernitás dispositif-ján.

ElsÅ‘ rátekintésre persze ez a kérdés éppen olyan érdektelennek tűnik, mint az elÅ‘zÅ‘. Holott nem az, s minden további nélkül egyáltalában nem válaszolható meg. Freud öntudata tipikus „modern” öntudat. Dualista metapszichológiája viszont nem sorolható be a modernitás episztémé-je által meghatározott tudományok közé. A modernista tudományok nem is tekintenek rá jó szemmel. De minderrÅ‘l – ha egyáltalán – majd csak az után fogok tudni beszélni, ha bizonyos aspektusaiban Sutyák Foucault-könyvét is megvizsgáltam már.

Idéztem: „Legyen bárhogyan is, a filozófiai gondolkodásnak pontosan meg kell jelölnie saját kezdetét. Kezdet ott van, ahol az elÅ‘zményeket szakadás választja el a folytatástól.” (8.) „Éppenséggel ez az attitüd bizonyul a filozófiai attitüdnek: szakítani mindazzal, ami eddig a filozófiában megtörtént (…), és nekilátni az újraalapozás, az új kezdÅ‘pont kimunkálásának.” (9.) Sutyák bizonyára már e sorok leírása után végiggondolja Michel Foucault gondolkodását, s rájön arra, hogy a filozófiai gondolkodásnak az a bizonyos aporetikussága – radikális újrakezdés, mely újrakezdés radikalitását nagyon is megkérdÅ‘jelezni látszik, hogy Å‘ maga a hagyomány – mélyebben rejlÅ‘ okokra vezethetÅ‘ vissza: a filozófia újrakezdésének igénye az esetek túlnyomó többségében eleve kielégíthetetelen igény, s fÅ‘képpen soha nem lehet tudatos törekvés eredménye: a filozófia igazából csak akkor jelent, jelenthet radikális újrakezdést, ha egy új episztémé-nek rendelÅ‘dik alá, ha egy új korszak radikálisan új tudásszerkezetének részét képezi, azon belül működik, illetve talán túl is mutat rajta – a hagyományos értelemben talán nem is filozófia már. Ezesetben egycsapásra tisztázódik a pszichoanalitikus metapszichológia, illetve a ráépülÅ‘ dualista filozófia státusza is: a modern kor episztémé-jén belül annak egy nagyonis domináns vonását fejezi ki, fogalmazza meg, akár tudatában van ennek, akár nem. S mintha az erre a domináns vonásra való rátekintése egyben ki is kezdené a modern kor episztémé-jébe való öntudatlan belesimulását. A szerkezetében és tartalmaiban csak bejelentkezÅ‘, de magát fel nem mutató világtalan teóriája, egy filozófia, amely nemcsak a megjelenÅ‘t veszi tudomásul, hanem azt is tudja, azzal is számol, hogy az utalásösszefüggések egészének racionális világa mellett létezik egy világtalan lelki valóság is, amely nem része a világnak, a világ racionális struktúrájába azonban mégis minduntalan és mindenütt belezavar, ez a teória, s a ráépülÅ‘ filozófia nem születhetett meg bármikor, mert nem mindig lehetséges hirtelen másképp gondolkodni. Foucault úgy véli, hogy a gondolkodás kritikai munkája éppenséggel arra tör, hogy kijelölje, „hogyan és honnantól lehet lehetséges a másként gondolkodás.” (Sutyák a Michel Foucault gondolkodásában (8.) idézi Foucault A szexualitás történetének II. részét, A gyönyörök gyakorlását.)

„A szerkezetek átrendezÅ‘dése a kérdés.” (10.) Még ha az átrendezÅ‘dés nem is vezet a megelÅ‘zÅ‘ szerkezet nyom nélküli elporladásához. (uo.) Egyszer csak egy új rend ’vezetÅ‘dik be’, a tudásnak egy új szerkezete ’alapíttatik’, „ami azután megszabja az adott terepen tevékenykedÅ‘k viselkedésének és választásainak terét.” (21.) Foucault késÅ‘bb bevezet még egy fogalmat, a dispositiv fogalmát. A dispositiv „... a rendezett alakzat, ám immár nem a tudás önszervezÅ‘dÅ‘ rendje csupán, hanem hatalmi szisztéma is.” (id. mű 153.) (Minthogy írásomban a tudattalant illetÅ‘ tudás helyét vizsgálom, azt, hogy miként talál rá a Freud-könyvben még bizonytalanul lebegÅ‘ lélekfilozófia Foucault gondolkodása elemzésének eredményeként a maga helyére, a dispositif és az episztémé viszonyával nem foglalkozom.

Így váltotta fel a reneszánsz episztémé-t a klasszikus episztémé, majd az utóbbit a modernitás episztémé-je. Sutyák Foucault nyomán érdekesen elemzi Velázquez Az udvarhölgyek című festményét, másrészrÅ‘l Manet A Folie Bergère bárja című képét, melyekben a klasszikus kor, illetve a modern kor episztémé-je képiesül. A klasszikus kor a reprezentáció kora, a modernitás levetkezi a reprezentációt. Foucault jogosan tekinti úgy, elemzi Sutyák, hogy Manet nemcsak az impresszionistákat, hanem az absztrakt festészet kifejlesztÅ‘it is felülmúlja radikalitásában: „Egyrészt azért, mert amíg a reprezentáció levetkezése jelenti a botrány, a provokáció és az újdonság alapját, mint Klee és Kandinszkij esetében, addig mégiscsak a reprezentáció tolakszik elÅ‘re fÅ‘ kérdésként.” (71.) A reprezentáció lehetetlenségét, a rá való törekvés értelmetlenségét Manet mutatja fel. Talán itt is a relevancia lép az igazság helyére.

A modernitásban az embertudományok váltak az ember önreflexiójának magától értetÅ‘dÅ‘ otthonává. (72.) „Az érett modernitásban a szervezÅ‘ közepek funkcióját az Élet, a Munka és a Nyelv fogalmai töltik be.” (74.) A biológia, a közgazdaságtan, a nyelvtudományok, az „embertudományok” kerülnek a középpontba, de analóg átrendezÅ‘dés történik az orvoslás történetében is: a klinika születése. „Foucault az összes elemzett episztémikus tartományban ugyanazt a mintázatot pillantja meg.” (81.) „A modernitásban (…) az önmagtát megragadó gondolkodás mindig szemben találja magát egy olyan tartománnyal, amit nem fog át, nem lát át, nem uralhat végtelen önuralmában sem.” (85.) A „gondolkodom már nem vezet a vagyok evidenciájához (…) sem az élet, sem a munka, sem a nyelv nem vagyok én, egész létezésem túlcsordul rajtam.” (uo.) A „tudattalan (…) mindenhova behatol, és a modern gondolkodás kaján árnyékaként vonszolja magával, bármerre merészkedik is el.” (86.) „Bizonyos értelemben minden embertudomány a tudattalan elemzése [tudattalan elemzése, tenném hozzá – V. M.], hiszen azt kívánják példás szakszerűséggel feltárni, ahogy az emberek gondolkodnak anélkül, hogy gondolnák, hogy így gondolkodnak; ahogy az emberek cselekszenek anélkül, hogy tehetnének arról, hogy így tesznek; ahogyan az emberek beszélnek anélkül, hogy szóba hoznák, hogy így szólnak.” (87.)

A tudattalan tehát a modern episztémé-hez tartozik, a klasszikus kor nem fedezhette fel létét. Akiknek gondolkodásában, magatartásában, beszédében a mai fogalmaink szerinti tudattalan bejelentkezett, az a klasszikus korban a közkórház lakójává vált, ami az elzárás és a gondoskodás tere volt. Csak rá kell pillantanunk a pesti Szent Rókus kórházra mint épületre, s már érzékeljük is, milyen lehetett ez az intézmény, a kórház és a börtön elegye. Az elzártak összetétele a mi szemünkkel nézve ugyancsak nem volt homogén. „Csakugyan nehezen felfogható, mi a közös a felelÅ‘tlen aranyifjúban és a dühöngÅ‘ Å‘rültben, a piaci tolvajban és a nincstelenné vált foltozóvargában.” (50.) Az, hogy esztelenek, mert nem tudnak beilleszkedni a rendbe. Az Å‘rült pozícióját sem egészségi állapota, hanem az észhez, az erkölcshöz, a munkához és a rendhez való viszonya határozza meg. A klasszikus kor a rend kora. A közkórház lakói rendetlenek, azaz esztelenek, kiléptek a polgári, a diszkurzív és/vagy az erkölcsi rendbÅ‘l. Amikor a közkórházat az elmegyógyintézet, majd a pszichiátriai klinika váltja fel, a modern kor episztémé-je lépett a klaszszikus kor episztémé-jének helyére.

Vajon a Freud-elv a modernitás arché-jának van alárendelve, vagy éppen rést ütött a modernitás dispositif-ján? – tettem fel fentebb a kérdést. Nos, erre a kérdésre most sem tudunk még válaszolni, hiszen, akárcsak Foucault, még mi sem tudjuk egyértelműen leszögezni, hogy a modern episztémé véget ért-e. (107.) De nem is ez a fontos. A lényeges az, hogy Foucault gondolkodásának az olvasó számára élvezetes és értÅ‘ elemzésén keresztül Sutyák Tibornak sikerült tisztáznia, még ha a Foucault-könyvben ezt nem is teszi explicitté: a filozófia dualistává csak egy olyan történelmi a priori keretei között válhatott, melyben a rendre mindenfelÅ‘l a rendetlenség leselkedik, melyben a polgári, a diszkurzív és az erkölcsi rend megsértÅ‘i nem száműzhetÅ‘k a nemlétezés vastag falakkal körülvett területére. Ahol már minden, csak éppen nem evidens, hogy a világnak van egy egységes rendje. S mintha ennek Freud-féle nagyon is tudatos hangsúlyozása egyben már túl is mutatna ezen a történeti a priori-n. Arra a kérdésre, hogy miképpen és miért változik a történelmi a priori, hogy miért váltja fel az egyik dispositif-ot, illetve episztémé-t egy másik, Foucault ugyanis nemcsak, hogy nem ad választ, hanem kizárja a válasz lehetÅ‘ségét is. „A reneszánsz, a klasszikus kor és a modernitás között meghasad a tudás folytonossága. … Miképpen gondolható el egyáltalán egy efféle földcsuszamlás? … Foucault nem mesél el semmiféle történetet: egyszerűen rögzíti a változások beállását.” (103.) „Foucault voltaképpen azt mutatja ki, hogy a lineáris tudománytörténet eleve rosszul megalkotott történeti konstrukció.” (104.) „Az episztémé-k váltakozásának (…) nincs, nem lehet magyarázata.” (107. kiem. – V. M.) Nem lehetséges egyszerre az archeológia és a történeti kontinuitás talaján állni.

MindebbÅ‘l azonban nem következik, állítja a kései Foucault, hogy egy meghatározott dispositif keretében megszületett új elmélet, egy kialakult új magatartásforma ne hathatna abban az irányban, hogy bekövetkezzék a korszakváltás. Ezzel magyarázza saját aktivista magatartását is. „Beszéde nem leszögezni kíván valamit, hanem eseményként lép be a diskurzusok terébe olyan elemként, amely, meglehet, alkalmas lesz arra, hogy maga köré szervezzen más diszkurzív elemeket, hogy rész vállaljon egy rend kiépülésében, kissé próba-szerencse alapon –, hogy önszervezÅ‘dést gerjesszen.” (122.)

Benne állunk a modernitásban. Rálátni mint valami tÅ‘lünk idegenre, észrevenni benne, hogy bizonyos diskurzusok már egyértelműen felénk s ezzel rajta túl mutatnak, legyen az a pszichoanalízis dualista metapszichológiája, az arra épülÅ‘ dualista filozófia, Foucault archeológiája vagy genealógiája, vagy bármi más, csak akkor lehetünk képesek, ha már egyértelműen egy másik episztémé rendezi tudásunkat. Ha már nem vagyunk modernek. (Kalligram)

VAJDA MIHÁLY