Ódára nem ti vagytok méltók, kezek, kezeim, ujjak,
ujjaim. Nem ti vagytok méltók, hanem amit csináltatok:
kezek, kezeim, ujjak, ujjaim. Amit csinálnatok kellett kezek,
kezeim, ujjak, ujjaim. Ti vékonyak, szabályosak, akár a
diófalevelek, akár a petrezselyemcsokor-tollak, és sárgák a fehérben,
és sárgák az olvadt ólom-rejtelem feketében, mint az elvékonyodó
hold a téli éjben, a tavaszi éjben, a nyári éjben, az őszi éjben.
Valamikor pihelegyező-seb puha és illatos apró csillag-ágak,
majd gyerek-szegények, majd kamasz-kemények, pontosan
a gyászban és a rettenetben, pontosan egymásra illesztve redővonal-
páfrányos kézhassal, a tenyerekkel, az ujj-ízek belső hajlásvonal-
görbéivel, hó Északi Sarok hajnali misén, vagy első áldozáskor az oltár
emelet-deszkalépcsőjén térdepelve az aranykehelyből ujjhegyekre csípett
fehér lisztpénz-ostyát a kinyújtott nyelvhegyre helyező pap előtt,
vagy gyermekkor karácsonykor a nagyszoba damaszt-pokróccal leterített
asztalán álló karácsonyfa előtt imára csomagolt kezekkel, öcsémmel,
fejünkön piros kartonból hengerített magas huszársapka, fekete-karton
homlok-ereszes piros huszárcsákó, ahogy mi mondtuk, aranyhímzés-gombos
huszársapka, kis kölyök-derekunkra csatolt övön, kék spárga-övön
a combközepig lógó csillogó alumínium-ezüst görbe bádogkarddal. Ó,
kezek, kezek, ó ujjak, ujjak, öreg szemeimmel nézem, ahogy ti is
megöregedtetek, puhán-selymes ráncmezők, gyűrt, ujjtő-szőrös
holdtalan-körmös árva sivatag-táj gyűrődés-emberrongy temetők!
És hol vannak őseim kezei: a Teremtő Mindenség fagyott spermaszálai.
És hol vannak apám negyvennégy-éves halott kezei, a koporsóban
a fehéringes mellkasra egymásra hajtogatott, hosszú, szeplős, májfoltpettyes
szőke kezei? És hol vannak anyám gótikus fájdalom-katedrálissá aszalódott
és végbélrák-robbanásban fehér nárcisz-csillagokká fagyott kezei. A fagyottan
is mézerős illatúvá csillagzódott kezei, a halál-tavasz kezek, a halálfagy
éjszaka rothadni készülő sziromszomorú, lúgkő-marta, húscérna-csomókból
bogozott kéve-terülés kalász-kezei? Hol? Hol? Hol? Amiknek körmeit
tövig levágtam és Mama jajgatott vakon a kórházi ágyban, az ujjhegyek öreg tövéig
levágtam, hogy az ujjhegyek piros napkelteként véreztek, piros vérsarlók voltak,
ő meg feküdt, bekötött szemmel, bepólyázott szemekkel, megműtött szemein óriás
fehér géz-pogácsák, mint vaskos géz-szemüveg, arcán a fülei fölött áttekert
gézkötés. És fogta akkor még fiatalabb kezem öreg, csomós és rücskös szent kezével.
Öreg szemmel nézem íróasztal-lapra terített öreg kezeim,
versírás előtt és versírás után, megöregedett ember-időt, öreg
kezeim, melyek csipkések és fehérek, mint a derelye-rombuszok,
amiket anyám szaggatott szorgalmasan és soványan a gyúródeszkára
simított gyerekkor-üdvösség tésztalapból, kis, hengeres-nyelű
finom csipkefűrész rézkoronggal, hogy legyen boldog, nem részeg-
ordítozás és sírva-könyörgés este, hogy legyen a szilvalekvár-hasú
várakozás-öröm, mint az áldott terhes asszonyok köldökös óriás
bőrtojásként földülledő meztelen, embrió-mag hasa. Ó, kezek, kezek,
ó, ujjak, ujjak a végső várakozásban. Ó, ti szolgák! Ó, te két szolga:
balkéz és jobbkéz, emlékeztek-e még mi volt létetek dolga a
létté-használt rettenetes és rettenetével-is-szép kezdet-időben,
tegnap-időben? És tudjátok-e még, hogy mit kell tennetek, míg
mellkasomra simítva jégvirágként, aprócska téli konyha-
ablakunkon páfrány-legyezővé, pávafaroktoll-ágaskodássá, levasalt
kaporvirágcsokorrá kristályosodtok a főzésgőz, bablevesgőz és a kinti fagy
anyag-antianyag-ütközésében a jégmosta-selyemhuzatú üvegen.
Ó, kezek, kezek, kezeim! Szolgák, a kötelesség és a vers-akarat cselédei,
ti megráncosodott öreg béresek. Szegénység-rabszolgák, írás-cselédek.
Öreg kezek! Nézlek benneteket megöregedett szemmel. Gyűrtek, ráncosak,
redősek, vonalkuszaság síkhalmazosak, simák, ízhajlat-felsőpúpjukon,
az ujjhálók redőgyűrődés-csuklófején csipkebodrosak, szőrösek, fekete
szőrszál-boglyasak, mézsárga-tulipánkehely hold-öblű bagolyszemekhez
hasonló körmökkel, s a kézfejek durván és kéken kidagadó erei, mint
a bőr alá préselt higany-söprűk, tintaceruzabél-villák, villámsújtotta
nyári tűzvészkriptában, a nádfödeles szegénység-világkosárban
megfeketedett csontvázak. Szelídek vagytok kézhátaim, szelídek és
bizonyosak, mint a finom szél-krákogásban háborgatott tóvíz hullám-
fodros lágy sík tetőzete, mint az olvadt üveg, ha száradni kezd, mint
a nyárfarezgés ezüstpikkely levélsodródása egyhelyben állva. És mégis
kemények, rücskösek, mozaikos-csontosak, mint a száraz öreg dióhéj,
ránc-redő-háromszög-sik vonalkazal fény-világosak, mint a barna
öreg dió csontburka szilárdság. Mennyek és poklok tudói, kezek, kezeim.
Az enyém is apró volt még méhében anyámnak, mint a fehérszeder ikra-hurka
fürtje, aztán lett apró, mint a legkisebbnek látszó nyáréjszakai csillag, aztánbúzacsíra,
aztán nőtt, mint a mályvalevél, aztán lett gyerekkéz, kamaszkéz, legénykéz, fiatal
férfikéz, felnőttkéz. S most öreg, mint az öregember zöldhályogos szeme.
Ó, kezek milliárdjai a természet-történelemben, sárkánygyíkoké, látomás-
angyalmadaraké, kis kövigyíkoké, százféle majmoké, sellők mese-keze,
boszorkányok átokvarázs-keze, gyilkosoké, hóhéroké, háborúba űzött
katonáké, keresztes-hadak vaskesztyűs kezei, az éhezők fekete gyermek-kezei,
a hadsereg-vonulás lándzsás, puskás kezei, mint a százlábúak vándor-
vonulása, mint a rózsaszín feltámadás, árvák, véresek: mint Jézus szöggel-átvert kezei.
Ó, kezek, kezek,kezek! Levelibékák, őserdő-faágra hullatott
vércsöppek: katicabogárnál alig nagyobb, verőér-lüktetés pici vérarany-
békák enyv-lencsés aprócska, has-fölötti, toka alatti, tokahólyag-szívverésű
piciny békacsodák elülső mellkezei, s ti a Titok-ősidő kétlábon járó
ötventonnás sziklahegyeinek torok-alatti páncélos-palás-gyémántpikkelyes
mohó kéz-ágai: ragadozó-állatnyakvirágok. Kezek mind, akik a
rettenetes és gyönyörű, kopár és szerelmes létezésben megszülettetek,
óriás őstojásból kikelve, vagy sziklaserleg-Dinoszauruszvaginából
kiszületve. S már porladástok is fosszilia-gyöngykagyló a megkövesedett
ősmocsárban, akár a lépés-vánszorgás csipkeszőnyeg a már régen elfeledett
elmúlásban! Jaj, kezeim, akik most hátatokon fényesek vagytok, gyűröttek
és ziláltan vonalcsipkézetű öregedés idő-terülések, mint a frissen
kaszált rét, aminek zöld kaszálás-rend gerinceit szétfújta, szétcibálta
az emberfélelem nyári vihar, zöld vonalgyűjtemény halál-utánná rugdosta és
taposta a földig-lehömpölygő lila bivalycsorda. Az őrjöngő feketesárga
hörgő tajték-őrület. Olyanok lesztek ti is, mint az Újszövetségi Evangéliumi
Jézus kő-üst bölcsőjének száraz, poros, pókhálós művirágai Betlehemben,
a Megszületés Temploma cifra és tömjénszagú oltára, Szűzanya Palást-
szobros áhítat-gyomra közepén. Mert a virágok porcelánból, viaszból, szirmuk
mint fronthalott katonák véres ajka csatatér-csöndön, levelük finom-dróthálóra
feszített lepkeszárny, állat-púdertelen porhímzés-meredés. Vagy olyanok lesztek,
mint a Baudelaire Sátándenevér-szárnyszobros titáni égbemeredés, s az emlék-
költőalak-jelkép, mintha árnyékból lenne kimetszve, s az emlék-sírkőlapon
ott fekszik a jelkép-költő, hosszan kinyújtva kőből, a Szürke cementes Reménytelenség,
s a kő-testen, az emlék-sírkereten fehér porcelán-liliomok rozsdás vastag
drótszárral és rózsaszínporcelán-rózsák egészben, sziromcserepekben, mint a
megszáradt tüdőbaj-köpés, s a rózsa-időtlenség szára is vastag, rozsdás
drótból, rozsdapálcák virágszáraiból. És nem bizseregnek ezek a sírvirágok,
mint a zöldsáskák szájának ajaklemezeit körbe-koszorúzó zöld száj-kezecskéi,
csak az ételt a szájba-sodró, szájba-gyömöszölő zöld kezecske-gyűrűk, mályvalevél-
koszorúcskák, falánkságot szolgáló virágállat-korall-gyűszűlobogások, és nem
is ragadoznak, mint a térdeplő imádkozó sáskák, a gyilkolni-éhes Ájtatos
Manók, a fatörzsön, fűszálon térdeplő hegyes, gótikus halálra-falánk bosszú-
templomok, állati önvédelem-bástyák hosszú, széles, magasra-emelt, szárny-
keresztes fogókarjai, az éhség-csapdák, szerelem-gyilkolás-ölelések, mert a
fogókarok, az elfogó-csapdák akár a tövisfésűsor barna éjjeli lepkecsápok
barna, páfrányos gyászlepke-csápok, s a csápbordák hosszú barna szögei,
homály-ős tűhegyei a Várakozás Halál-lapátjai, mint a piros,
emeletes szélmalmok vászon-forgászászlói, ha a zöld ködben állnak,
zöld ködben, a fűréten, kukoricaföld közepén. Hisz hallgat a szél, Hallgat.
Kezeim most az íróasztal barna lapjára hajtom, háttal, s a tenyéren, az ujjakon
is redők, életvonalak, háromszöguszályok, kőrece-kötegfutások, gyűrődések
és horpadások, az ujj-ízek hajlatvonal-hónaljai, s a jobb tenyér közepén a redős,
csigatest-mozaikos bőr alatt kemény csomó: írás-csomó, hetven év tintaceruza
töltőtoll, filctoll, ceruza-használatának bőr alatti izomköve, gyűrődés-sziklája. És
jobb kezem mutató ujja szív felé görbe, mint a kaszavas. Erő, irgalom, áldozat.
Az íróasztal-lapra fektetett kézfejeim, kézhátaim hidegek, mint
az éjszaki erdő, a kopár-bozont fekete csönd. És a nyári ablak
napfény-csóktüzébe fordított tenyerem, s a kézujjak hosszanti
redőzet-csíkhuzatosak mint a redős cet bőre, mint az ámbrás
cet, mint a redős cetek: az óceánok Zeppelinjei. Ó, mit csináltatok
ti kezek, kezeim, ujjak, ujjaim, ti könyveket lapozó mohóságok,
ti csillagvillámok mozgékony csápjai, ti rákbajszokhoz hasonló
rózsaszín lámpacsont-rudak, ti mozgékony rózsaszín százlábúak
82 lábához hasonló rohanások a múltidőben? A múltidőben?
Gyerekkoromban, kamasz koromban, ifjúkoromban, fiatal férfikoromban?
Nem mást, mint azok, akik között éltem, felnőttem falumban.
Mert kőművesek, ácsok, irodaszolgák, szobafestők, asztalosok, pékek,
cselédek, napszámosok, béresek, sírásók, koporsó-készítők, kocsisok,
falusi bolond cseléd-szolgák, ütődött legények, púposok, nő-gnómok,
boltosok, trafikosok, kistisztviselők, bakák, birsalma-csecsű
szűzlányok, útkaparók, halászok, pályamunkások, borbélyok, napszámos
trógerek, kalauzok, börtönőrök és mindenféle más falusi nép, csendőrök,
rendőrök, villanyszerelők, kocsmárosok és hentesek között nőttem föl én,
dalárdisták és népszínmű-huszárok, sárgapitykés közlegények, népszínmű
tündérkirálynő-munkásasszonyok, a friss mosóasszonysírt körülálló
lila bársonysapkás dalárdisták: a „Kék nefelejcs” című dalt éneklő
asszonyt-búcsúztató dalárdisták, vonatfékezők, tehervonat-kísérők, kurvák
és szélhámosok, kisparasztok és csirketolvajok között nőttem föl én,
és azt csináltam, amit csinálnom kellett. Álltam a pamutfonodában
a cérnagyárban az óriás kártológépek előtt, s ha hátrafordultam éjjel,
félájultan a fáradtságtól: láttam az imádkozó sáska nyitott ragadozó-
fésűkarjai közé, a fém-állványok közé szorított pörgő, zakatoló, egyre-
dagadó cérnaorsók termet-behálózó cérnafüttysorát, tücsökláng-hímporát
aztán hajnalban a kártológépek redős bőrhengereit vödör barna olajba
mártott óriás vatta-csomóval lemostam. S indultam hazafelé, hisz várt
Kelenföldön a reggeli személyvonat. De előbb a gyárkapu melletti kocsmába
lépve egy kupica tripliszeget ittam, mint a férfiak. S néztem a télfehér
gyári lányok rózsaszínű rúzzsal bekent ajkait, amelyek fölött, az orrlikak alatt
finom rúzsbajusz ívelt a szőkepihehidas felsőajkakon. Mint havas sírokon
a tulipánok. Ó, kezek, kezeim, ujjak, ujjaim, ti nem tudtátok csinálni
azt amit ők, a gyármunkás-nők: a forgó orsók és gépkarok között elszakadt feszes
cérnaszálakat megnyálazott ujjhegyeikkel összeragasztották. S lett újra
feszülés, mint a pókhálóban, a póknyál hálórácsozatban. S az orsók,
mint a fehér cukorrépák. Most nyár van. Kék ég, zöld növény-szerelem.
És a felhők alatt s a felhő-sűrűségben helikopter habar át az égen.
Dörög és szinte rikácsol, mint a hajnali kakas. Ó, kezek, kezeim, ujjak,
ujjaim! Nem ünnepellek titeket, nem siratlak. Nem ünnepellek titeket,
csak siratlak. Ó, Megvénült Idő! Roskadni készülő Ember-Magasság!
Gyűrt, vonalas, bokros, bőrgyűrődés hullám-mezőkkel vagy száraz, csontos
és tenger-redős, pihés és szenvedés-vonalakkal, mint Mama arca. Szemei hajnal-madarak.
Szemei kék csalogányok. Szemei kék gerlicék. Szemei kék csillagok az arany-űr kelyhében.
Ó, kezek, kezek, ujjak, ujjak! Sose volt ünnepem, csak
hétköznapom, még ünnepnapokon is, gyerekkoromban, ifjú-
koromban, férfikoromban. Ó, ti alsókarok munka-szerkezetei,
dolog-csillagai, ti boldog-boldogtalan, csuklók-alatti versszövés-
pókok, betű-csipkeverés hús-irgalmak, vers-izgalom hegedűversenyek.
Nézem égnek fordított tenyereim, a kusza szeizmográfrajzú völgyedet,
gyűrődések puha sziklaránc öreg kőzeteit. Író-kezem mutatóujja,
a többiek-felé görbe vonalvályús hengerhasa, mintha fán vörös, vagy
narancsszínű gombatenyészet a fa húsáig, sárgaszilárd kéregtelen
csontmosolyáig nedvesen és pohosan tenyészve eszi a kéregtető fekete
csontposztója alatti féregfelhőket: citromszínű pontszivacs-lemezek,
sárga likacs-szigetek, bőrlemezke-torlódás redő-mezők, repedés korallvirág-
lángok, bőrszakadékok piros húsvonalak, vérző rája-telep, mintha piros
cérnakesztyű lenne a befelé-görbe jobb mutatóujjra húzva, piros zsákállat,
rubint szitaszövet kesztyű-ujj. És viszket és fáj reumatikusan és
sugárszigetként ragyogva ég, mint a többi is, ez az egyetlen görbe mennyiség.
Ó, mit tettetek ti kezek, kezeim, hajdan ifjú, most már öreg kezek!
Sírt ástatok, tehénből húztatok ki borjút, anyaló hajnalhasadás-vaginájából
csikót: patás, körmös hátsó lábakra, mint barkaágakra hurkolt istálló-
kötéllel, s korpával hintettétek le a véres szalmán heverő nyálas újszülötteket,
s az állat-anyák szárazra nyalták őket, mialatt remegve, rogyadozva lábra
álltak, halról kapartátok le késsel a gyöngyház-pikkelyt, s ajkamon pikkely-
lemezkék gyöngyház-levelei, véres seb-hegedések, kapáltatok krumplit, kukoricát,
szőlőt, s a rózsaszárnyú pirospettyes sárga szöcskék a nyár nyilallás-szirmai voltak,
és fényes és nehéz volt a barna kapanyél, mint egy acélrúd, tehénszar-szőrös
sárgaföld-sárt gyúrtatok, polyvával kevert sárga sarat kentetek a nádfödeles
vályogház-falra, mutatóujjal kikotortátok a forró tyúkseggből a fehér tojást,
az életbuborékot, szappanfőzéskor az üstben fortyogó sárga barna masszába
ujjhegyet mártva: szappant kóstoltatok és ugyanúgy a kőműveseknél a malterosláda
masszát, hogy elég zsíros-e?, kővágó fejszével követ faragtatok pontosan, élvonalasra.
Ó, ti konyhakéssel vagdosott ujjak, ujjaim! Hosszú piros asszony-hónaljszőrt
csigaházzá csavartatok, meleg, illatos asszony-ánuszok feketecsillag-üstje felé a
fekete-bolyhos kráter-peremen topogva és gyötrötten tapogatva pókként tántorogtatok,
újságpapírból tölcsért csavarva, abba barna kukoricabajuszt, száraz kukorica-
asszonyhajat gyömve cigarettát csavartatok ti ujjak, ujjaim, később mindenféle
írószerszámot fogva lángoltatok, mint a mindenség örök föltámadása.
És mézes, vörös lebenybarlangba bújtatok bolond bánattal. A nagy köldök-
alatti mohadomb alján nyíló piros tulipán virágméz-illatú szirom-
belsejét csókolgattátok ujjak, ujjaim, valaha medúza-csáp érzékenyek,
ma már rothadni-készülő gyűrött öregek, leendő koporsó-virágok, kopasszá
érők, mint a nyitott fogsorok. Mint az elszáradt rozmaring-ágak, viasz-
mirtuszkoszorúk a halál fekete férfi-kalapján, vízesés-dübörgéscsönd
menyasszonyhajón. Hisz végül is mind hasonlítunk egymáshoz, ha már az
öregség szárogat minket, mint a spárgára fűzött dohánylevelet. S leszünk
zöldből barna, barnából parázsfüst, füstből szétszivárgó csönd az alkonyon.
Ó, kezem! Csak annyi vagy amit létem súlya nyom.
Ó, kezek, kezek, ujjak, ujjaim, mi mindent csináltatok,
mint a többiek, akik közt éltem fiatalon, s akik után
megöregedtem, hisz mindenki már a temetőkben, csicsás,
cifra, márványgiccs sírkövek alatt, őszirózsatenyészet
lánghabzás alatt mélyen a földben, anyám is, apám is, öcsém
is, mind a kettő. Libát tömtetek, a narancs-csont csőrű,
kékszemű libafejet fölhúzva, mint egy sárga rézkilincset, a
térdeim közé szorított libanyakat hosszú tollcsővé húzva
tömtem a gyufaláng-hegyű nyelv fölött a libaszájba, liba-torokba
bögyig letúrva a kukoricaszemeket. Kukoricát fosztottatok
a csillagözön fényhűvös éjszakában apró, kamillás, cicfarkos
udvarunkon, vizet húztatok, epe-keserűt, a kocsikerekes,
fahengeren vasvödrű kútból, kézenállva rajtatok jártam,
veletek jártam fejjel a föld felé faluvégi proli-artistaként.
Aztán jobb kezem ujjai közé szorított tintaceruzával, a
megnyálazott, megnyalt lila-rudacska lázzal, tintás tollal,
töltőtollal, végül ceruzával a mindenséget verssé cibáltam.
S cibálom amíg értelemmel élek. Hisz ha a halál van: mitől féljek.
Végül is, mind hasonlítunk egymásra, ha már táncra kért
bennünket az öregség, utolsó gyönyörű keringőre: hasonlít a szőr a
szőrhöz, hasonlít a bőr a bőrhöz, ugyanolyan száraz, pikkelyes, ráncos
és redős lesz, mint a hótól megroggyant téli erdő füvei, bokrai, fái, rókaláng!
Ó, kezek, kezek, ujjak, ujjaim! Mit tettetek ti csípőszál-harang
szoknyájú, csalánperzselés-csókú, parázscsillaghólyag darázs-szúrású
medúzák, gyilkos-méregharapású óriás pókok, kegyelmek, bánatok, csókok.
Székre-ültetett, teknőbe fektetett meztelen halott férfi testéről mostátok
le a tüdővért, haldoklás-verejtéket, fallosz-taknyot, halott férfit öltöztettetek,
zoknit, inget, gatyát, ruhát húztatok a viasz-gyávaság fehér szoborra, halott
férfit tettek aranycirádás fekete koporsóba a tisztaszoba ebédlőasztalán,
halott férfi szőke haját fésültétek vizes szarufogassal, mint a borbélyok.
Önakasztott meztelen asszonyra húztatok selyembugyit, kis emlőire rózsaszín
melltartót csatoltatok. Az emlőcskék sárga márványrózsáit csókolgattátok
roppant szégyenkezéssel és jégkéreg-kesztyű dadogással. És a versírás szív-
feszítő csipkehorgolás megsemmisülés és föltámadás-lapjai. A fekete mindenség- szó,
a láz-hódító, a csönd-ordító, az oroszlán-hörgő, a csalogány-énektorony függőleges
fölmeredés és hangsziromként-csobogás csak fülnek látható gejzírjének-tornya.
Legyen áldott minden élet és legyen áldott minden halál! Ezt kell most mondanom.
Jobb hüvelykujjam redőgyűrűhalmaz bögyével csukló-ér szívverésem hallgatom.