UTÓ-BABITS-VAS
I
Lassan már magamnak se írok fel semmit, nem hogy
másoknak írnék,
és ez nem azért van, mert netán elfogy,
mind, ami nemrég
bőséggel volt, ugyan, hagyjuk! Nincs „hagyjuk”, „elég”,
más erők határozzák meg
a lényegtelenség lényegnek nevezett lényegét,
én még a legjobbik kortyra próbálok idejárni,
és nem felel meg egészen a Bármi-Akármi,
csak kénytelen vagyok rá, részben.
Sorra elhagyom, bordó mérföldköveket, a kékfrankos
kortyokat,
kiadom rájuk ropogós-romlós
anyagijaimat,
és nincs az, hogy lelkem éltemben hova fog szállni
csak álldogálok nagyokat,
mindig megfogadom, ma utoljára veszem meg az újságokat,
megveszem mindet, hadd legyen bőség, még utoljára,
és nem tudom, melyik életfelfogás minek az ára,
és bőséggel viszem haza flakonos boromat,
és csak ülök „otthol”, de így is hol, és nem várom,
a holnap mi hírt hoz, a „ma” még mit tartogat.
II
Ami vesztek Vámházon,
elvesztem a Révházon.
Vámház, Révház életem,
Révhez, Vámhoz világom.
Telem ősz-tavasz nyáron,
nincsen hozzá kabátom.
Begombolom pucéran
majd, tepsiben, a sírban.
Addig dél lesz, délelőtt lesz
reggel, éj – alkonypírban.
III
Vámház: magányos vagyok.
Révház: otthonos vagyok.
Melyik is a világon?
– Hadd ne mondjak túl nagyot.
IV
Mások tönk szélére jutnak.
Mi kettőnk szélére jutottunk.
V
Azt mondja a Révkalauz:
„Eddig hoztalak, innen ússz.
Vár túlnan a Vámkalauz,
véle nézd meg majd, mire jutzs!”
VI
Utó-Vámház-Révház korban
már bomba se robban,
gerinc se roppan.
Két giliszta kergetőzik
hordó takonyban.
VII
Hordó, hordó, messzehordó,
teveled töltekezem!
Hatásod hol félrehordó,
hol középen viselem.
Látszik-é ez versemen?
Versem mikor születik?
Olyan-é mint a hal, mikor
parti papírra vetik?
Bennem indul, a papíron
végzi a vers – életét.
A kettő között csak írom,
csoda, hogy még nem elég.
Igen, ez a vers csodája,
hogy a révre, hogy a vámra,
itt nyerődik, ott vesztődik,
élve meg nem tudom én itt.
De mikor már nem leszek,
majd, még mit ne… verseket?!
VIII
Egy „áll”: az idő-halál.
Áll. S úgy „áll”, hogy meg nem áll.
Szolgája is úgy ketyeg,
hogy ki nem hagy, csak egyet:
mikor füled nem hallja,
az lesz, mikor kihagyja.
Életeddel kimúlódik,
másokéval – folytatódik.
IX
Azt az egyet ne kellene,
amit élni kell.
De hol lennék meg nélküle?
Amióta anyám megszült,
nincs többé az a hely.
Jaj, hogy Égiek Arája
nem lehettél, mama!
Eleve a túlvilágra
szülhettél volna.
Nem hírekre, kékfrankosra,
nem züllött szókra.