Magad sem érted, mért vagy, ahol vagy,
te, ki nemrég még, fiók Arész,
pajzsa voltál a Birodalomnak,
feledhető zug lettél ma: rész.
De itt tán véd a déli ég: égisz,
magadtól is, ha kisért a más,
ha fojt a látszat, a magadé is,
az árként habzó képmutatás,
s gyötör a sejtés, mindig ez voltál:
nemcsak közép, de középszer is,
furcsa oka az árnak, holtág,
s magad sem hitted, hogy Tiberis.
Mondták: légy jámbor kis házi isten. –
Önvád itt, ott csel, fortély-bazár. –
Iszapig merülsz sérelmeidben,
s várod, hogy magasba vessen az ár.
Virrad. Mi az oka a fénynek,
a tűznek az Attavirosz-hegyen?
Elmenekültél, hogy hazatérted
annál súlyosabb, végsőbb legyen?
A sorsod csillagjósdákban készül,
jövőt a kardod már nem oroz.
Leköröztek és leköptek végül,
de cipruslombbal legyez Rodosz.
Julianus a perzsákra készül.
Mely istenéhez fohászkodjék most?
Jósai közül kit hallgasson meg,
Saccát, Chrysanthest? Vagy tán Homéroszt?
Catullusért nyúl: Cybelé, Attis –
test és a szellem, s mi a harmadik
állapot? Az út – ismeretlenbe,
amint számlálja szürke árnyait.
Ez útnak kövei herélő kovák,
s az úton gallák: herélt farkasok.
Futunk dühödten: Attis a gyilkos
Cybelétől! Ez út utasa sok.
Áradunk: lélek az Egy formáiból
régi istenek varázsaiba,
s előttünk, messze, áldozati kos:
megadón áll, vár, béget Perzsia.
Kövér lápon henye verbéna,
a világ agapéval hárít, szeret.
Villámló szemmel koldul a béna
a részvéttől létet, teret.
Ki van soron, mely horda tör be,
ahogyan Attila tört be régen?
Mely világ roppan majd vázként össze
a másik szeretében?
Hol volt az első nagy mésalliance,
Jézus Krisztusnál, Nagy Konstantinnál?
Sarki jég, távol, magadban riansz,
s akár már bürköt is innál.
Járdákon csupor fillértől csördül,
a csuprot a nyomor fegyverként fogja. –
Lovas áll, mögötte sötét gond ül,
eszme, ló önmaga foglya.