Ahogy nézem hosszan
a körtefa kitárt ágain
a csillogó bőrlevelet
a délután négyórai
napfényben, úgy látom
a Jelenlétet, mely
magában megmeríti.
Ez a kétszárnyú ablak a
megvilágosodás kerete.
Számolhatatlanul egy.
Reggel még a sűrűsödő
köd ménese vonult el
dobogás nélkül alatta,
délre kisütött, s most
az alkony ónos aranya
szögletesedik benne.
Keresem, aki kezdettől
keresett. Ülök átjárva
sugarában. Iszapos
léptek caplattak egykor
a távolban. Elhaltak.
Cement vályúban csordogál
az esővíz. Itt a kapu.
Ha akarsz, csöngess
és gyere be. Ha úgy
döntesz s leereszkedsz,
elbontom a tetőmet.
Nincs mit befejeznem.
Én vagyok elkezdve.
S asszonyi áhítatával
ő. Egy Kenyéren élünk.
Lábadozva készen
az örök egészségre.
Hogy majd nyom nélkül.
Megigazítva. Együtt.
Világosságod megelőz.
A króm hideg, de
fagyban is ragyog.
Mégoly nemes cementből
sem sül meg jó kenyér.
Ez így csak fájdalom.
Már első olvasásra jó
e kávézó neve; megyünk
a műanyagba mindenestül,
ám itt a zsongás porhanyós,
szellem fog belőle ki-
kunkorodni: nohát, vén
mágiás, mik is vagyunk?
... Egy új esszé-bekezdés
a véredényem, vesém két
domborított accusativus
cum infinitivo, azaz hogy
átömöl rajtam az „infini”,
a végtelen; mirigyeim
összegubancolódott mondatok,
s szeszélyesen röpköd a hús-
lila szervüregekben valami
szikratűz:
foszlányok nagy zenékből?
bajjal vetélkedő remény
részecske ütközései? heveny
zab-láz? magán-forradalom?
szavak, fogalmak, szócsírák?
a szép idő kegyelme? Meg-
fejtetlen’ mind szemembe
gyűl egy titkos karzaton
kimerevített figyelemben,
míg fönökölve geiza
(épp nem aczélosan)
elülteté közénk iróniás
beszédének okos növényeit
(így, sándorossan), tényleg,
mintha Petőfi, s né!
a sovány Csokonai hol
itt, hol ott villámlanék,
s micsoda lány-vállak,
lány-nyakak, s asszony-
derekak, s veres szakállú
cimborák között, havazó
lámpafényben; s hallám
a gergő angyalszabású
lassúságban lejtő szavát,
s látám a fölsugárzó dérczy
péter nap-arcát, nap-fejét;
kezem kezekbe siklik,
s lapogatok baráti hátakat;
pedzek többféle dolgot, ez
igaz, de kettőt nem tudok,
holtbiztosan:
nem-írni s nem-szeretni.