Milyen ésszerűek a hajnal szabályai,
valami ráadásul mindig eltakar, így még hazudnom sem muszáj,
egyszerűen mindegy,
ha azt mondom, a lakáson, vagy azt,
hogy egy kerten sétáltam át
mire ideértem.
Csak a mozgásra kell nagyon
figyelni, mert ezek a régi alkatrészek
könnyen elcsúsznak egymáson.
Persze most is egészen
mást akartam mondani:
annak lenni, aki csukja a szemét,
álldogál, ráér, jó esetben valakit bevár,
leveri talpáról a sarat.
De ebben a látványban én már
nem tudom, melyik vagyok.
Talán az, aki korábban végignézte
az estét, először valami kisebb
részre próbált figyelni,
aztán meg, ahogy jött át minden
erre az oldalra.
Mint egy fenyegetés.
Például a teherautók, hogy hozhatnak-e valamit,
vagy a buszok, még több embert,
mintha nem is lenne az egésznek váza.
De nincs teljesen sötét, soha nincs,
nem fekete, inkább kék,
mintha egy indigón közelednének
és ami itt látszik,
az csak a másolat.
Az éjszakai buszra várakozók fehér
bőre ragyog mint egy gyógyszerreklám.
Lassú fény, és közben, ahogy a huzatban
elkezd mozogni az asztalra borult só,
de amit ott kiír,
azt én már nem tudom elolvasni.
Vörös kert, csontszínű padokkal,
vagy valami ehhez hasonló.
Fakul, de tiszta nem lesz,
mondod végül,
én már mennék is,
de folyton hullanak,
mindenhol ott vannak körülöttem
ezek az apró darabok.
Mint tegnap, vagy tegnapelőtt inkább,
a hirtelen fékezésnél éppen
kapaszkodott mindenki,
egyetlen szatyor borult fel csak,
de ami ott szétgurult.
Mert nem csak a hideg eszközök,
ha elindulnék, a nappali égbolt ugyanígy,
bármilyen is legyen,
a felhők rajta, vagy a hiányuk,
máskor a köd, az avarfüst
és a bekötőút is,
ahol le kell majd fordulnom,
vagy már le is kellett volna,
az erdősáv fái,
mögöttük a dögkút, a szeméttelep,
a másik oldalon meg a nádas,
ha van az alján, akkor a víz,
és még tovább, a régi gyümölcsös,
a madarak az ágak között,
vagy ha repülnek éppen,
akkor a bodza is, amit elszórnak,
a nehéz, nyálkás levegő,
ez mind,
tudomást sem vesz rólam.
Ha a másik irányba nézek, ott meg
a lebegés, ahogy közelít egy hang,
de mielőtt meghallanám,
mint a puskagolyó,
valami hamarabb betalál.
És akkor az a részeg férfi,
akit az utcán láttam,
felemelt kezében egy vasrudat tartott,
közben rettenetesen
ki akart mondani valamit,
de már csak hörögni tudott.
Mélységesen mély tartomány
neki ez a hajnal.
Milyen sok dolgot lehetne
ezzel a vasrúddal csinálni, erre gondoltam,
ő mégsem tört össze semmit,
de ameddig láttam,
nem is dobta el.